KDP pecsételőpont a Márkus szekrényén

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Még 2018 őszén vágtam bele a nagyjából 300 kilométer hosszú Közép-dunántúli Piros túrába (rövidítve KDP-be) az északi végén, Piszkén, és egynapos túrákkal kereszteztem az útvonalán a Gerecsét és a Vértes egy részét. Aztán egy évvel később már egy négynapos sátras túrán jártam végig a Vértes maradékát és a Keleti-Bakony fennsíkjait, idén ősszel pedig szerettem volna befejezni ezt a túramozgalmat, és megtenni a Bakonyban a még hátra lévő, nagyjából 115 kilométeres távot egészen Zircig. Szeretem ezt az október végi, november elejei időpontot túrákkal sűrűn kitölteni, hiszen talán ilyenkor a legszebb az őszi színekben pompázó erdő és a vénasszonyok nyara biztosítja általában hozzá a megfelelő időjárást is. Így aztán ebben az évben október 18-án, egy hétfői napon vágtam bele a menetbe.

Erre a túraszakaszra igyekeztem komolyan felkészülni, mivel ez hazánkban meglehetősen szokatlan módon elkerüli a lakott területeket, így aztán nem csak élelmiszerhez, de sok helyen bizony vízhez sem tudok majd könnyen hozzájutni! Ráadásul az őszi hónapokban sűrűn lehet erdőlátogatási korlátozásokba is botlani, ilyenkor általában a nappali órákra limitálják az erdőben való tartózkodást. Szerencsére a korlátozás alá eső területek megjelenítésére már van megfelelő térkép, így aztán tájékozódhatunk ezek pontos helyéről és időtartamáról. Nekem viszont volt még egy segítségem, régi bakonyi ismerősöm, Attila személyében, aki sok jó tanáccsal ellátott még az út előtt, írt egy rövid túratervet is, ráadásul felajánlotta, hogy ha út közben megszorulok bármilyen szempontból, lehetőségeihez képest segíteni fog!

Reggel hatkor a Kelenföldi pályaudvar peronján. Még pár perc és jön a vonatom.

Így aztán a hétfő hajnal már a Kelenföldi pályaudvar peronján talált, ahol a termetes (88 literes) hátizsákommal, valamint a rászíjazott sátrammal és polifoam derékaljammal a Bakony Intercityre várakoztam. Aztán a vonat jött is percre pontosan és alig egy óra alatt már meg is érkeztem vele Várpalotára. Még nem kelt fel a nap, amikor a szerelvényről lecihelődtem és a vállamon a zsákkal az első utam a jegypénztárhoz vezetett. Na, nem azért, hogy megvegyem a jegyem a hazaútra, de a Közép-dunántúli Piros túra egy úgynevezett jelvényszerző túramozgalom, ahol bizonyos helyeken igazolnom kell egy füzetben, hogy ott jártam, ugyanis csakis így kaphatom meg a teljesítéséért járó jelvényt! Várpalotán a Múzeumkert vendéglőben kellene elkérni a mozgalom szép, ovális pecsétjét, de attól tartottam, hogy az még ilyenkor zárva tart, ezért kértem meg a pénztáros hölgyet arra, hogy ugyan már, üssön egy stemplit az igazolófüzetembe!

Az adminisztráció elvégzése után már nem volt más dolgom, mint felballagni a városszéli állomásról a belvárosba, hogy ott megvárjak egy Inotára induló helyi buszt. Inota már szinte teljesen összenőtt Várpalotával, meg is szűnt még évekkel ezelőtt a vasúti megállója, most az 1-es busz jár át oda. Pár perc múlva jött is egy, és negyedóra múlva már Inota központjában, a Böllér vendéglő melletti megállóban készülődtem az indulásra. Ezen a helyen fejeztem be két éve ősszel a túrám, most innen indulok hát tovább! Szokás szerint indítottam és lenulláztam a turista GPS-em, aztán végre belevágtam a túra érdemi részébe!

Az utcasarkon fel is tűntek az első piros sáv jelzések a villanyoszlopokon, ezeket követve indultam el kifelé a településről. Gyorsan magam mögött hagytam Inotát, kopár dombok között átvágva értem el pár perc után egy kis duzzasztott tavacskát. Egy régi ipari épület csontvázként meredező betonvázán átvágva értem ki a partjára, talán ebben lehettek korábban a zsilipek és egyéb szerelvények. Készítettem pár képet a tóról, megnéztem a mostani bukót is, ahonnan a felesleges víz levezetődik egy kis patak formájában, aztán a tó partján indultam tovább. Hamar elmaradt mögöttem a víz, és a földutak elágazásában a jelzéseket követve rátértem azoknak a középfeszültségű távvezetékeknek a nyílegyenes nyomvonalára, amely aztán visszavitt Várpalotára.

Ez egy kicsit egyhangú út volt, az alig használt keréknyomok a vezetékek között futottak, viszont szép volt innen a rálátás a Baglyasra, a Keleti-Bakony egyik legmagasabb csúcsára. Már megmásztam ezt a kopár, köves hegyet két éve, az előző túrámon, most csak megcsodáltam ebből az irányból is a szabályos kúp alakját. Aztán kereszteztem a Tésre tartó aszfaltutat, és egy városszéli víkendtelep parcellái szélén elbandukolva visszaérkeztem Várpalotára. Beballagtam a jelzéseket követve egészen a központig, itt aztán pár percre lecövekeltem a vár előtt.

Éppen felújítás alatt állt a vár környezete, parkosították, füvesítették a falak tövében elterülő területet, a főtéren a járólapok lerakásán dolgoztak, nem is tudtam közel kerülni hozzá! Pár fényképet azonban így is készítettem róla, néhány percig még elnézelődtem, aztán a piros sáv jelzéseket követve elindultam kifelé a városból. Hamar magam mögött hagytam Várpalotát és egy földútra rátérve érkeztem meg a hosszú Vár-völgybe. Az erdőben haladva először észre sem lehet venni azt, hogy egy völgyben járunk, vagy negyedóra után tűnnek csak fel kétoldalt az egyre magasabb, sziklás falak!

A reggeli felhős idő is éppen itt kezdte megemberelni magát, a zárt felhőtakaró oszlásnak indult, a nap is egyre sűrűbben kukucskált ki a felhők mögül. Pár percre megülve egy erdei pihenő padján vettem elő a Bakony térképem a hátizsákból és elégedetten vettem tudomásul, hogy végre rákerültem az utamat járva! Eddig – hogy úgy mondjam – a turistatérkép-készítők számára terra incognitán, vagyis ismeretlen területen jártam, ugyanis tudtommal még senki sem készített térképet az Iszkaszentgyörgytől a Vár-völgyig hosszú sorban húzódó kopár dombsorról! Ezen a területen kénytelenek vagyunk rábízni magunkat a KDP igazolófüzetünk színes és eléggé részletes térképére, illetve a GPS-ünkre, ha van!

Továbbindulva egészen belefeledkeztem az egyre inkább őszbe forduló erdő látványába! Ahogy már fentebb írtam, szeretem az október végi őszi erdőt, talán ilyenkor a legszínesebbek a fák lombjai, viszont még nem kezdenek el komolyabban hullani a levelek. Most is szinte áhítattal ballagtam az erdei úton külön élvezve azt, hogy senkivel sem találkozom az utam járva! Nyilván szépek a nekem hazai terepnek számító Budai-hegység és Pilis turistaútjai is, de szinte nincs olyan perc, amikor ne futnék össze valakivel az ottani erdőket járva! Ezekben a nagyhátizsákos országjáró csavargásokban pont az a legvonzóbb a számomra, hogy napszámra senkivel sem találkozom az utamon!

Ilyenkor már elcsendesül az erdő is, ritkán lehet hallani madárfüttyöt, legfeljebb azt hallhatjuk, ahogy az erdei állatok csörtetnek az avarban, de a zajos, nyüzsi munkahelyem után ezt is kimondottan élvezem! Nézelődve, meg-megállva, rengeteget fényképezve ballagtam a kicsit kátyús erdei úton az egyre magasabb sziklafalak között, a völgy is összeszűkült lassan és egy kőkapunál megpillantottam a Gazsi-likhoz vezető letérést. Nem kapaszkodtam fel a kőlyukhoz, csak lentről, az útról fényképeztem le, aztán hamarosan elértem Bátorkő várának szerény romjait – tehát ezért Vár-völgy a Vár-völgy neve!

A romok annyira szerények, hogy külön keresni kell őket, de aztán fel is tűnik, hogy az út melletti sziklafalban emberkéz által odarakott kövek is vannak! Az egész vár mindössze egy sziklára épült háromemeletes toronyból és egy bástyából állt, a XIII-XIV. század folyamán a tövében elhaladó út vámszedésére használták. Amikor megépült Várpalota vára, teljesen elvesztette a jelentőségét, a XVII. században már csak Puszta-palotának nevezték. Napjainkra szinte semmi sem maradt belőle.

Már eddig is enyhén, folyamatosan emelkedett az út a Vár-völgyben, de Bátorkő vára után egy kicsit meredekebbre váltott és megkezdődött a Tési-fennsíkra vezető kaptató érdemi része. Végül háromnegyed egy felé értem ki az erdőből a 4-500 méter magasan elterülő dimbes-dombos fennsík füves, erdőfoltokkal tarkított mezejére. Az addigi zárt erdő után azonnal megéreztem a fent fújó élénk szelet, nem véletlenül építettek ide, a közeli Tésre szélmalmokat eleink! Itt még akkor is fúj a szél, amikor máshol nem! Végül egy óra felé értem el a Márkus-szekrényén, az egyik, a fennsíkból kiemelkedő halmon az útelágazást.

A pecsételőhelyek táblázatában leírtak szerint itt kellett megtalálnom egy bélyegzőt a szokásos dobozkájában egy fán, és körbepillantva az út melletti bozótosban fel is tűnt egy magányos tölgy egy piros sáv jelzéssel az oldalán! A bokrokon átverekedve magam aztán meg is pillantottam a fára szerelt dobozkát és benne volt egy lánc végén a bélyegző is! Beütöttem a fantáziadúsan KDP TÚRA ÖF 574-VM VMTSZ feliratú stemplit a füzetembe, aztán elgondolkodtam a jelentésén. A KDP TÚRA nyilvánvaló, a VMTSZ pedig biztosan a Veszprém Megyei Természetbarát Szövetséget jelenti, de vajon mi a középső kód jelentése? A megoldás az, hogy ez a pecsételőpont régebben az 574 méter magas Öreg Futóné nevű hegyen volt, de egy útvonalváltozás miatt onnan került át ide. A VM pedig biztosan Veszprém Megyét jelenti! Nem egy boszorkányság ez!

Hosszabban is megültem az út szélén a fűben, megettem a még otthon előre csomagolt ebédem, aztán sziesztáztam egy nagyot az őszi napsütést élvezve. Utam nagyobb – ráadásul nehezebb – részén már túl voltam, most már csak át kell vágnom a fennsíkon, aztán leereszkednem róla az északi oldalában a Vadalmás-forráshoz. Csak akkor álltam fel, amikor egy szélesebb felhősáv kúszott a nap elé hosszabb időre eltakarva azt. Egy pillanat alatt foga lett az éles északkeleti szélnek, én pedig pár perccel aztán, hogy azon gondolkodtam, hogy le kéne vennem a polárom, most azon kaptam magam, hogy az anorákom méregetem, hogy magamra kellene még azt is kapnom!

De nem vettem fel, inkább továbbindultam az utamon arra gondolva, hogy csak kimelegszem menet közben! Ebben aztán nem is csalatkoztam, és egy, a szokottnál kicsit erősebb tempót diktálva nem is fáztam már néhány perc múlva! Tés felé vezettek a kavicsos keréknyomok az erdőhatáron, de a kisebb-nagyobb huplik miatt többször is szem elől vesztettem a falut. Azonban az út kitartott alattam és negyed három felé tényleg elértem a házakat. A már korábban említett útvonalváltozás miatt került bele Tés is a KDP útvonalába, és ráadásul pecsételőhelyként, így aztán be kellett ballagnom a buszfordulóig, mivel a táblázatom azt írta, hogy ott van felszerelve a bélyegző dobozkája a térképes tájékoztató tábla egyik lábára!

A Tési-fennsík panorámája a földútról. A képre kattintva külön ablakban nyílik meg a 8000 pixel széles panorámakép!

Tíz perc alatt bekutyagolva a buszfordulóig elintéztem a stemplizést (a füzetem nem jelezte még ezt a helyet, de volt hely beütni a bélyegzést), aztán megpihentem itt is pár percig az esővédő bódé padján. Busz érkezett a fordulóba, intettem a sofőrnek, hogy nem szállok fel, ne várjon rám, így aztán gyorsan tovább is indult. Végül én is felálltam és visszabaktattam a faluvégre, a KDP útvonalára.

A házak után mezőkön átvágva értem el a Tési-fennsík északi peremét, a kaszálókról szép volt a kilátás az északra elterülő alacsonyabb dombvilágra. Pár percig ezt a panorámát csodáltam, aztán néhány lépéssel beérve az erdőbe végleg eltűnt előlem. Hosszú ereszkedés kezdődött, most szinte minden szintet elvesztettem, amelyet Várpalota óta folyamatosan gyűjtögettem! Szép volt az északi hegyoldal szálbükköse, egy idő után a felhősáv is elvonult a nap elől, így aztán verőfényes napsütésben ereszkedtem egyre lejjebb.

Végül négy óra felé értem el a lejtő alját, az utam befordult a Gaja-patak völgyébe, majd a piros forrás jeleket követve letértem a murvás útról és elballagtam a közeli Vadalmás-forráshoz. Fáradtan billentettem le a hátamról a túrazsákot az egyik padra, de azzal a tudattal, hogy végére értem a napi menetnek, elértem a mai napra kitűzött célomat! A kikapcsolása előtt rápillantottam a GPS kijelzőjére, szerinte 23,36 kilométert tettem meg az inotai buszmegállótól idáig, összesen 655 méter szintemelkedéssel! Lezöttyentem az egyik pihenőpadra aztán pár perc pihenő után a környék felderítésére indultam.

A Vadalmás-forrás vígan csobogott mellettem, csak alaposabban megnézve láttam, hogy nem a foglalatból jön a víz, hanem pár lépéssel arrébb fakad a bővizű forrás! A csupán néhány lépésnyire lévő Gaja-patak medre azonban csontszáraz volt a forrás felett, úgy néz ki, hogy a Vadalmás-forrás az első működő az útvonalán! Amúgy egy nagyon szépen kiépített erdei pihenőre akadtam itt, jó volt Attila tippje, hogy itt üssek sátrat erre az éjszakára! Fel is állítottam a sátrat egy pillanat alatt és berámolva a holmit csak a kaját és az utolsó palack vizemet hagytam elöl. A forrás csobogását hallgatva költöttem el a vacsorám, írtam SMS-t Attilának, hívtam fel a nejem, pontosan megjelölve a sátorverésem helyét, aztán a mély völgyben hamar leszakadó alkonyatban behúzódtam a sátorba.

Ha nem sötétedett volna be ilyen gyorsan, tehettem volna még egy kirándulást a Gaja-szurdokba, ezt eddig csak felülről láttam, az Országos Kéktúra útvonaláról, lentről azonban még nem! Római fürdő néven is ismerik ezt a rövid, de mély kanyont és bár most nem mentem el oda, teszek fel néhány képet róla, ezek egy korábbi túrámon, egy februári napon készültek.

Bizony nehéz megszokni, hogy ősszel már egyre rövidülnek a nappalok, megszoktam, hogy nyáron még este nyolc felé is világos van, itt pedig a völgyben különösen gyorsan sötétedett! Már a fejlámpám fényében készültem elő az éjszakára, tekertem ki a polifoam derékaljam és terítettem végig rajta a hálózsákom. Átöltözve éjszakára bebújtam a hálózsákomba, aztán még sokáig olvasgattam, illetve hallgattam zenét a mobilomról. Végül nyolc óra felé dugtam rá a telefont a power bankra és tettem el magam éjszakára.