Vitányvár romjai között
A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE
A túra útvonala a Google térképen
A túra útvonala GPX formátumban
A TÚRA JELLEMZŐI
- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 24,29 km (GPS)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 784/764 m (GPS)
- Nehézség: 7/10 (Egész napos gyalogtúra, átlagos szinttel.)
- Kilátások: 4/10 (Szép kilátás a körtvélyesi geodéziai toronyból és Vitányvár falairól)
- Épített látnivalók: 5/10 (volt kisvasút pályája, körtvélyesi geodéziai torony, Vitányvár romjai)
- Jelzettség a túra időpontjában: A piros és kék sáv jelzés felfestése kiváló (10/10), a zöld sáv jelzés felfestése jól követhető, kicsit talán ritkás (8/10)
A távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.
A túraleírásban említett körtvélyesi geodéziai toronyba és Vitányvár romjai közé felmenni csakis saját felelősségre lehet!
TÚRALEÍRÁS
Erre a szombatra nem ígértek valami gyönyörű időt a meteorológiai előrejelzések, felhős idő volt várható egész délelőttre, csak kora délutánra fogja felszaggatni a zárt felhőtakarót az Ausztria felől érkező, és Nyugat-Európában sok kárt okozó Eunice viharciklon mostanra alaposan legyengült frontja. Mindenesetre bíztam abban, hogy az érkező hidegfront kitisztítja a levegőt, de úgy nézett ki, borongós ég alatt kell megtennem a túra jó részét! Éppen emiatt nem is terveztem panorámatúrát erre a napra, gondoltam, inkább a Vértes erdeiben járok egy sort, ráadásul két olyan település – Szár és Szárliget – közé terveztem a túrát, melyek vonattal gyorsan elérhetőek Budapestről.
Már reggel negyed hétre a Kelenföldi pályaudvaron voltam, megvettem a jegyem a pénztárban, aztán a peronra kiballagva az égképet vizsgálgattam a vonatom érkezéséig. Borult volt a kora reggeli ég, remény nem volt arra, hogy rövid időn belül felszakadozzon a felhőzet! Ugyanez volt a helyzet a szári vasúti megállóban is, ahová hét után pár perccel már meg is érkeztem. Szokás szerint felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre, indítottam a turista GPS-em (a kamáslikat már a vonaton felhúztam a lábamra), aztán beballagtam az állomásnál kezdődő aszfaltúton a Közép-dunántúli Piros túra piros sáv jelzéseit követve az eléggé távol fekvő faluba. Jó előjelnek vettem, hogy a felhőzet egy kicsiny résén keresztül pár percre kisütött a nap és aranyszínű fénybe borította éppen azt a helyet, ahol akkor jártam.
A faluközpontban jobbra tértem a Vértesi Natúrpark szép, fényképes tájékoztató táblájánál, aztán a Rákóczi és József Attila utcán végigsétálva már gyorsan magam mögött hagytam Szárt. Az utolsó faluszéli telephelynél elfogyott alólam az aszfalt, aztán a földúton egy vénséges, göcsörtös törzsű tölgy alatt elballagva elértem az Öregtölgy Vendégház bekerített telkének kapuját. Itt fordultam be az erdőbe, amit aztán egészen az utam végéig el sem hagytam! Egy pár éves tarvágás szélén végigbaktatva negyedóra alatt elértem a volt vértesi kisvasút pályatestén kiépített keskeny, kopottas aszfaltutat.
1918-ban helyezték üzembe a kisvasút első szakaszát, ezt aztán fokozatosan 14 kilométeresre bővítették. Az első időkben lovak vontatták az erdőben kitermelt faanyagot szállító kocsikat, később egy kis gőzmozdony húzta a vagonokat a 760 mm-es nyomtávú vasúti pályán. A II. Világháború folyamán a pálya sok helyen megrongálódott, a károkat azonban nem állították helyre, az 1950-es évek elején inkább elbontották az egész vasúti pályát és ezt az aszfaltutat, a Terv utat építették ki a helyén. Tulajdonképpen ezt az utat is az erdőgazdaság használja az erdőben végigkanyargó feltáróútként.
Csak pár száz métert ballagtam rajta, aztán le is tértem róla és belevágtam a túrám legnagyobb kaptatójába, a Körtvélyes hosszú gerincére felvezető emelkedőbe. A következő két és fél kilométeren vagy 250 métert kapaszkodva értem fel a dombhátra, itt aztán a piros sáv jelzéshez társult egy rövid szakaszon a piros háromszög jelzés. A geodéziai mérőtoronyhoz a piros háromszög jelzés vezet el, onnantól kell követni, ahol újra kiválik a piros sáv jelzés földútjából. Pár perc múlva már a hengeres betontorony tövében álltam, aztán látva, hogy nyitva van az ajtaja, gyorsan fel is kapaszkodtam a tyúklétrákon a tetőszintjére.
Tilos felmászni ezekbe a geodéziai tornyokba (ez itt is ki volt írva), de ezt senki sem tartja be, és a tornyok ajtajai is általában nyitva szoktak lenni. Tehát mindenki csakis saját felelősségére teheti ezt meg. Azonban azt el kell mondani, hogy egyrészt a betonhenger belsejében nincs kiépített világítás, csak a parányi szellőzőkön keresztül kap némi fényt a belseje, másrészt nincsenek rendes lépcsők sem, csak a szögvasakból és betonvasakból összehegesztett, rozsdásodó létrák. Ez a torony hatszintes, tehát belül hat emeletre van osztva, közöttük vezetnek a már említett keskeny, meredek tyúklétrák. Azonban a tetőről nyíló kilátás megér minden fáradtságot!
Már egy ideje hallottam, hogy az erdő fái között dudorászik az érkező hidegfront szele, azonban csak a teraszra felkapaszkodva éreztem meg az erejét! Keményen cibált a Magyarországra érve már jelentősen legyengült Eunice szele, bizony meg kellett markolnom a korlátot, hogy el ne sodorjon az ereje! Mivel szinte belém fojtotta a lélegzetet, felrántottam az anorákom cipzárját a nyakamig, sőt, még a szám elé is felhúztam a gallérját! Körülnézve persze lélegzetelállító volt a panoráma, a viharos szél alaposan helyretette! Kelet felé tisztán lehetett látni a Gerecse dombjait és a háttérben a pilisi hegyeket is, délkelet felé tekintve a János-hegy és a Normafa hosszú gerince is feltűnt.
Szembefordulva a széllel nyugat felé is megpróbáltam körülnézni, de a szemembe vágó szélvihartól még a könnyem is kicsordult! Arrafelé tekintve is készítettem pár képet, tisztán látszott, hogy nyugaton már derült az ég, egy keskeny kék sáv húzódott ugyanis a látóhatáron. Felettem még borult volt az ég, de arrafelé már sütött a nap, és a szemem résnyire összehúzva valamilyen fehérséget is észrevettem a távolban. Mi lehet az, talán egy felhő? Megcéloztam a fényképezőgéppel, aztán maximális zoomra állítottam. Távcsőként használva a gépet vizsgáltam meg a távoli fehér foltot, és megdöbbenve vettem észre, hogy az osztrák Schneeberg csúcsát látom! A hegy szinte tökéletes gömbsüveg formája eltéveszthetetlen, most persze hó borította be a nevéhez méltóan, azért ragyogott olyan fehéren a napsütésben!
Próbáltam pár képet készíteni róla, és most áldottam is a fényképezőgépem képstabilizátorát! Habár a szél ráncigált a tetőn és egy pillanatra sem tudtam mozdulatlanul tartani a fényképezőgépet, még a legnagyobb, huszonnégyszeres zoommal készített felvételek jó része is sikerült! Persze erről csak a tetőteraszról leereszkedve a torony ötödik szintjén győződhettem meg, ahol a félhomályban nyugodt körülmények között visszanézhettem a felvételeket. De úgy voltam vele, hogy ha nem sikerültek volna a fenn készült képek, akkor inkább visszamászok és tovább próbálkozok, ugyanis csakis kivételesen tiszta időben lehet ellátni 201 kilométeres messzeségbe a föld felszínén! Velem még soha nem esett meg ez! A távot egyébként utólag idehaza mértem meg a Google Earth-ön, tehát ilyen messze van a Schneeberg 2076 méter magas csúcsa a körtvélyesi mérőtoronytól!
Végül sziesztáztam egyet a torony tövében egy kidőlt fatörzsre letelepedve, hiszen pihenő nélkül jöttem el egészen idáig a szári vasúti megállótól és már fél tíz felé járt az idő! Megettem az egyik sajtos kiflimet, ittam rá a szörpömből, hallgattam még pár percig a fakoronákon átzúgó szelet és tovább is indultam, mert még nagy terveim voltak erre a napra! Persze a távoli Schneeberg látványa annyira felvillanyozott, hogy nem is foglalkoztam a kissé mélytalajú erdei utakkal! Végigballagtam a Körtvélyes széles hátán futó földúton, csak akkor hagytam ott, amikor a kék kereszt jelzés földútja keresztezte a utamat.
A piros sáv jelzés egy darabig fonódott a kék kereszt jelzésekkel, együtt ereszkedtek le a zöld sáv jelzés erdei keréknyomaira, innen még a piros jelzéseket követve leballagtam egy kis szurdok aljára, a Szép Ilonka-forráshoz. Nagyobb turista társaság múlatta az időt a forrás melletti erdei pihenőben, szerencsére az egyik pihenőpad még üres volt, ide le is telepedtem. Korai ebédként megettem két sajtos kiflit, aztán már csak ücsörögtem a padon arra várva, hogy a csoport megunja a pihenőt és továbbinduljon, ugyanis mégsem fotózhattam le a forrást úgy, hogy a vagy tizenötfős társaság minden tagja ott álldogál! Ezt azonban nem tudtam kivárni, így aztán kénytelen voltam az engedélyüket kérni, hogy lefényképezhessem őket a forrással együtt úgy, hogy tréfásan meg is fenyegettem őket, hogy még ide, a blogra is kikerülhet a képük!
Végül nagyjából egyszerre indultunk tovább, de amíg ők összeszedelődzködtek, én már messze jártam. Most a Közép-dunántúli Piros túra útvonaláról letérve a zöld sáv jelzéseket követve indultam tovább a Körtvélyes hosszú gerincének a tövében. Még odahaza láttam, hogy ezen a szakaszon elhaladok a Gráciák sziklabérce alatt, ezért úgy gondoltam, kitérőt teszek az útról a tövükbe. Itt éppen egy bekerített, ritkított erdő szélén jártam, és pont a megfelelő helyen találtam is egy nyitható kaput a kerítésen! Belépve rajta a sziklák felé indultam, és pár perc alatt átvágva a területen elértem a másik oldalán is a kerítést. Itt azonban nem találtam kaput, pedig elballagtam balra is, jobbra is jó darabon, így aztán csak a fák közül fényképezhettem le a sziklákat.
Az útra visszatérve már hamar felértem a Zsidó-hegy nyergébe, ahol aztán rátérhettem az Országos Kéktúra útvonalára. Már ezen ereszkedve értem el a Rockenbauer Pál emlékfát, itt is megálltam egy percre. Egy koros bükk törzsébe faragta bele az ismeretlen művész a volt tévés szerkesztő, rendező arcképét, ő volt az, aki 1979-ben egy forgatócsoporttal végigjárta az Országos Kéktúra útvonalát, amelyet aztán egy évvel később egy tizennégy részes sorozatban be is mutatott a Magyar Televízió „Másfélmillió lépés Magyarországon” címmel. Régebben a túrázók teleszögelték a fát a portré körül mindenféle turistajelvénnyel, de ezeket mostanra eltávolították, csak a szögek utáni kis sebek maradtak meg utánuk a fatörzsön.
Keskeny völgybe ereszkedett le meredeken az ösvény, aztán néhány perc múlva innen kellett jobbra térni egy még keskenyebb oldalvölgybe, egy másik ösvényre. Ha itt felnézünk a dombtetőre, télen a lombjuk vesztett fák között fehér falakat vehetünk észre, ezek Vitányvár romjai. Több kitaposott ösvény is nekiindul a combosan meredek domboldalnak, de én azt javaslom a hozzám hasonlóan csak ráérősen túrázóknak, maradjanak inkább a kék sáv jelzés ösvényén, amely az oldalvölgyben kapaszkodik fel a gerincre, és aztán ott a kék rom jelzésekre rátérve ballagjanak vissza romokhoz! Így csupán pár perccel hosszabb az út, cserébe viszont nem kell kiköpni a tüdőnket, mire felérünk a várfalakhoz!
Vitányvár talán az egyik legrejtettebb, legismeretlenebb várunk, csakis turistautakon lehet felkeresni, autóval megközelíthetetlen. Várakat általában városok védelmére, illetve közlekedési utak ellenőrzésére építettek eleink, de itt egyik sem játszhatott szerepet, hiszen ez a vár távol van minden településtől és a fontosabb utak is elkerülik. A XIII.-XIV. század fordulója körül építhették, a török korban többször is gazdát cserét, végül amikor 1597-ben negyedszerre kellett visszafoglalni az oszmánoktól, a magyar csapatok lerombolták. Később köveinek egy részét elhordták más építkezésekhez. A XX. század közepén kezdték meg a régészeti felmérését, jelenleg is feltárási és állagmegóvási munkák zajlanak a romok területén. A várrom csak fokozott elővigyázatossággal látogatható, mivel a falak közé felvezető ösvények nagyon meredekek, nagy az omlásveszély is!
Pár percig itt is elnézelődtem, most egymagamban voltam a falak között, senkitől sem zavartatva végigjárhattam mindent. Végül csak háromnegyed tizenkettő felé untam meg a nézelődést és folytattam az utam. Itt már az utam kétharmadánál jártam, viszont időm volt még rengeteg, ezért ráérősen baktattam végig a gerinc oldalában és kezdtem meg a Mészáros-hegy fennsíkjára vezető kapaszkodást. Egy erdőpusztulás eléggé megnehezítette a dolgom, valószínűleg csak pár napja dőlhettek rá a fák az ösvényre, mert még nem kezdték meg a felaprózásukat sem, így aztán pár tornafigurát is be kellett vetnem, hogy átjuthassak rajtuk. Persze szemből jöttek sorban a turisták, egyesével, családosan és nagyobb csoportokban is, de ez nem is meglepő, hiszen az Országos Kéktúra útvonalán járok most. Akik Szárligetről urasan, ráérősen kilenc felé indulhattak, azokkal találkozhattam most itt.
Aztán lassan felértem a fennsíkra, itt aztán rátértem egy jól kijárt erdőgazdasági gyűjtőútra, ezen ballagtam el a volt Körtvélyespusztára vezető aszfaltútig. A kék sáv jelzéseket követve pár lépés erejéig rátértem, aztán rögtön ott is hagytam. Megálltam egy rövid pihenőre Körtvélyespuszta temetőjénél, megnéztem a II. Világháborús katonasírt és a gondozott, bekerített területen álló öreg sírkereszteket, elolvastam a mellettük lévő tájékoztató táblákat is.
A temetőtől továbbindulva már néhány perc alatt elértem a Vértes-fennsíkról levezető Mária-szakadék felső végét. A völgy egy sekély vízmosásként indul, de egyre mélyül és szélesedik, a turistaút pedig a jobb oldalában ereszkedik egyre lejjebb, néha bizony meglehetősen meredeken. A szurdok legszebb része egy több emelet magas sziklatorlasz, itt van az ösvény legmeredekebb szakasza, ahol a köveken ugrálva, lépegetve kell egyre lejjebb ereszkedni.
Aztán kicsit lejjebb a szurdok kiszélesedik, az ösvény is földúttá bővül és egy régi tarvágáson keresztül lehet elérni a völgy alsó végét. Itt áll a Csákányospusztai turistaház a domboldalban, de itt csak egy pillanatra álltam meg, készítettem pár képet a házról, aztán ballagtam tovább. Most egy időre magam mögött hagytam az erdőt, füves domboldalak között ereszkedett tovább a turistaházhoz vezető kavicsos út.
Régebben a háztól egyenesen vezetett le az út egészen a Birkacsárdáig, de itt egy komoly útvonalváltoztatás történt pár éve. Elkerítették azt a területet, amelyen a murvás út átvágott, ezért most a kerítés mentén kell megkerülni ezt a részt. Így viszont csak pár lépésnyire halad el az út egy kis templom maradványaitól, ahová érdemes megtenni a rövid kitérőt! Csak néhány méterrel vagyunk ott magasabban a völgy aljánál, de jól beláthatjuk az egész környéket. A valaha itt állott Csákányosegyház nevű település kicsi templomát és temetőjét tárták fel nemrégiben ezen a helyen, de úgy láttam most, hogy megfelelő állagmegóvás nélkül lassacskán pusztulásnak indultak már a kiásott falmaradványok.
Volt birkakarámoknál értem el újra a Csákányospusztára vezető keskeny aszfaltutat, a régi, omladozó épületek most szépen felújítva és kipofozva a Vértes Kapuja Rendezvényközpontnak adnak helyet. Mellettük található egy kis faházban a Csákányosi Piknik Terasz, ínycsiklandozó illatok áradtak belőle, de erőt vettem magamon, ugyanis ebéddel vártak otthon. Nagy volt a forgalom a piknik terasz és a rendezvényközpont körül, átvágtam a sétálgatók csoportjain, aztán a körtvélyesi aszfaltút keresztezése után ismét kapaszkodni kezdtem, most a Nagy-Csákány erdős oldalában. Nem kapaszkodtam itt sem magasra, de a réteken keresztül kinyílt a panoráma, csodálkozva vettem észre a Pilis távoli vonulatát.
Erdei keréknyomok között sűrűn váltva pillantottam meg egy idő után a 1-es főutat, hosszan vezetett pár tucatnyi lépésre tőle a földút, aztán ez beletorkollott a vértesi kisvasút volt pályatestén haladó aszfaltútba (ennek egy másik szakaszán már ballagtam egy sort még a túra elején). Rátértem a keskeny aszfaltútra, kereszteztem rajta a főutat, aztán a folytattam az utam Szárliget felé. Fél órán belül el is értem a települést, megálltam egy percre a helyi szénbányászatnak és a kisvasútnak emléket állító csilléknél, aztán már gyorsan megérkeztem a vasútállomásra.
Még láttam elhúzni a 14:17-es személyvonatot Budapest felé, de egyáltalán nem siettem most. Már a túrám végére értem, ráadásul tudtam, hogy még szombat délutánonként is félóránként jönnek a vonatok. A huzatos peronon egy padon üldögélve vettem le a csöppet sem sáros kamáslikat, elpakoltam a GPS-t és a fényképezőgépet a hátizsákomba, aztán már csak a vonatom vártam, hogy megjöjjön. Gyorsan elszaladt a maradék idő, aztán a 14:47-es vonattal Kelenföldre érve pont lekéstem a hazafelé induló 250-es buszt, itt is várnom kellett megint fél órát, de négy után néhány perccel így is beléptem a lakásunk ajtaján.