Kilátás a Hármashatár-hegy sziklás oldalcsúcsáról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Earth-ön

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Bizony, négy hét is eltelt azóta, hogy a legutóbbi, Dobogókő és a Bécsi út közötti túrámat befejeztem és csak most tudtam újra bakancsot húzni, hogy egy kicsit kilépjek a hétköznapok taposómalmából! Közben lezajlott munkahelyem, az erőmű nagykarbantartása – tudvalevőleg ilyenkor szinte mindent szétszedünk darabjaira, hogy aztán újra összerakva bízzunk abban, hogy megint működni fog –, ráadásul a feleségem és a fiam is a Királyhágó utcai gerincgyógyászati központ kórház részlegének vendégszeretetét élvezte hosszabb-rövidebb időre. Tehát elfoglaltságom volt ragyásig, de úgy nézett ki, erre a derült vasárnap délelőttre szabaddá tudom tenni magam!

Egyáltalán nem sietve reggel a felkeléssel végül fél hét után pár perccel léptem ki a lakásunk ajtaján, aztán leballagva a dombról a Budafoki elágazás nevű villamosmegállóban elkaptam egy 41-es tuját, amivel a Batthyány térig utaztam. HÉV-vel elcsattogtam az Árpád hídig, és itt volt még arra időm, hogy a hétvégéken fél óránként induló 218-as buszra várva egy kicsit körülnézhessek az öreg Óbuda főterén, a Szentlélek téren. Végül a busszal elzötykölődtem Budapest közigazgatási határáig, a Solymári téglagyár (leánykori nevén Rozália téglagyár) bekötőútjánál szállva le róla. Egyébként ez az utolsó megállója a busznak Budapest városhatárán belül, eddig a pontig érvényes a Budapest bérletem is. A további utazáshoz már érvényesíteni kellett volna egy menetjegyet!

A megállóban bekapcsolva a turista GPS-em kilenc előtt pár perccel kaptam a hátamra a zsákomat, hogy elinduljak a téglagyár bekötőútján az előttem tornyosuló hegyek felé. A keskeny aszfaltcsík keresztezte a Solymári-völgyet és a közepén csordogáló Aranyhegyi-patakot, én pedig a keskeny járdáján baktatva egyre a Budai-hegység előttem húzódó északi hegygerincét fixíroztam. Pontosan előttem emelkedett a Csúcs-hegy, jól látható volt a gerincén az a távvezeték oszlop, melyhez túrám első lépéseként fel kell majd kapaszkodnom. Nem lesz könnyű menet oda feljutni, de azért jó volt tudni, hogy amikor felérek oda, akkor már a mai túrám összes szintemelkedésének felén túl leszek!

A vasúti vágányokat is keresztezve elbandukoltam a téglagyár főkapuja előtt, a sínek mellől ide fordultak ki az Országos Kéktúra kék sáv jelzései is. Most nem álltam meg pecsételni az itteni bélyegzővel a kéktúra igazolófüzetembe, hiszen azt a múltkori túrám végén már elvégeztem, most már csak be kell írnom a bélyegzőlenyomat mellé a mostani túrám dátumát is. Az aszfaltúton végigsorjáztam a gyár kerítése mellett, aztán egy idő múlva a kék sáv jelzések balra invitáltak, hogy egy sorompót megkerülve lépjek be az erdőbe. Ezzel a balkanyarral aztán egy időre magam mögött hagytam a civilizációt.

A gyárkaputól az aszfaltút folyamatosan, de enyhén emelkedett alattam, az igazi kaptató azonban csak az erdőbe belépve kezdődött! A korábbi napok csapadékos időjárása miatt eltettem a kamáslijaim is a hátizsákba, hogy egy pillanat alatt felhúzhassam azokat, ha szükség lenne rá, azonban a ritkán használt, de a turisták által keményre taposott erdei földút egyáltalán nem volt sáros! Persze itt a hegyoldalban meg sem állhatott volna rajta tartósan a víz, hogy aztán sár legyen belőle, de azért az ördög nem alszik, esős idő után jó, ha a kamáslik velünk vannak a túrákon!

A kaptató aztán egy viszonylag laza kezdés után egyre jobban belelendült az emelkedésbe, a vége pedig már kimondottan meredek volt! Ennek ellenére egyszuszra felértem a gerincre a Tök-hegy és a Csúcs-hegy közötti nyeregben és ráfordultam az itt vezető Guckler Károly sétányra. Pontosan egy órával a buszmegállóból való indulásom után értem el a távvezeték nyiladékát és álltam meg ott, ahol a széles, de lassacskán bebokrosodó erdőátvágáson keresztül visszatekinthettem a Solymári-völgyre. Alattam feltűntek a téglagyár épületei, kicsit messzebbről, a völgy túloldaláról halk zümmögésként még most is felért hozzám a forgalmas Bécsi út zaja, a hátteret pedig a Kevélyek hosszú vonulata adta az egész panorámához. Kicsit elbámészkodtam ezen a ponton, kifújtam magam a hosszú kaptató végén és készítettem pár képet is, aztán továbbindultam a szintező sétányon.

Guckler Károly erdőmesterként, az Erdészeti Hivatal vezetőjeként sokat tett a főváros erdeinek felújításáért, az elhanyagolt sarjerdők kivágásáért és életerős dugványokkal való újratelepítéséért. Ő erdősíttette be az addig kopár Hármashatár-hegyet, és mivel nagy turista volt, ő építtette ezt a nagyszerű sétányt is, amely a hegyoldalakba belevágva gyakorlatilag szintben vezet végig a Csúcs-hegy és a Hármashatár-hegy oldalában. A róla elnevezett sziklánál márványtábla őrzi az emlékét, ezt egy korábbi túrámon már megnéztem.

Megálltam egy percre az ismeretlen magyar katona sírjánál, ezek a gondozott sírhalmok az 1945 telén a Vörös Hadsereg által bekerített főváros ostroma alatt elesett katonák emlékét őrzik, és szinte mindenhol megtalálhatóak a budai hegyek között. A katonasírtól már gyorsan elértem a Virágos-nyerget, a sétányról letérve stempliztem egyet az itteni kéktúra bélyegzővel a füzetembe, aztán a réten átvágva nekiindultam a Vihar-hegyre vezető kaptatónak. Felkapaszkodtam az erdős csúcsra, aztán meredeken leereszkedtem a Vihar-hegy és a Hármashatár-hegy közötti mély völgybe. Az ereszkedőnél már csak az utána következő kaptató volt meredekebb, lihegve, meg-megállva másztam meg a Hármashatár-hegy platójára felvezető köves, sziklás ösvényt.

Fenn kiértem a ligetes fennsíkra, innen kitérőt tettem egy jelzetlen ösvényen a hegy északi kilátópontjára. Kár, hogy a jelzett túraútvonalak elkerülik ezt a sziklás oldalcsúcsot, ugyanis a kilátás innen talán még szebb, mint a hegytetőről, a Guckler Károly kilátóból! Nyugati irányban nyílik innen széles panoráma a hegy lábánál elterülő vitorlázó-repülőtérre, mögötte Pesthidegkútra és a Budai-hegység nyugati körívére. Ezt a kilátást nem szabad elszalasztani! Megültem itt pár percre, kicsit körül is néztem abban az irányban, hiszen egy nagy vargabetűvel arra a környékre is eljutok ezen a rövid túrámon, aztán persze rengeteget fényképeztem! Habár ekkor már háromnegyed tizenegy felé járt az idő, de egy kicsit még párás volt a levegő, na de annyi baj legyen!

A jelzett útra visszatérve beléptem a volt katonai bázis elkerített területére, aztán pár percen belül elértem a házakat is. Átvágtam a volt katonai reléátjátszó antennatornyai és a szintén csak volt vitorlázóbázis hangárai között, egy percre megállva a nemrég felújított turistaház épülete és Rotter Lajos mellszobra előtt. Rotter vitorlázó-repülőgép tervező és pilóta volt, több repülési rekord felállítója, a II. Világháború után ő szervezte újjá a magyar vitorlázó-repülő sportot. 1993-ban avatták fel a szobrát itt, a volt pilótacentrum területén. Elballagtam a Hangár bistro előtt, gondoltam, megiszom itt egy sört, de aztán inkább mégis a hegytető felé indultam tovább. Jobb lesz sietni, hogy időben hazaérhessek és megfürödhessek, hiszen megígértem a nejemnek, hogy délután öt felé meglátogatom a kórházban!

Fenn, a Hármashatár-hegy 495 méter magas csúcsán álló faszerkezetű Guckler Károly kilátó most éppen zárva volt felújítás miatt, ezért csak a tövéből nézhettem körül, de innen is jól látszott a hegy lábainál Óbuda és a Duna túlsó partján elterülő Angyalföld és Újpest, a kéktúra pecsételőponttól pedig a Belváros. Egyébként a furcsa alakú kilátóból sem nyílik körpanoráma, egy pár méterrel magasabban kellene lenni a kilátószintjének, hogy elláthassunk a közelében álló fák koronái felett! Kicsit elnézelődtem a világháborús betonbunkerek maradványai között, itt is nyomtam egy stemplit a füzetembe, aztán úgy tettem el azt a hátizsákomba, hogy Hűvösvölgyig már elő sem veszem!

Hosszú lejtő kezdődött a hegytetőn, az elején köves, meredek ereszkedőn jutottam le a Pilótacentrumba és az Udvarház vendéglőhöz vezető aszfaltútra, aztán folyton ennek a közelében haladva a Szépvölgyi útra. Kellemes séta volt az enyhén lejtő és jól kitaposott, szinte sétányszerű gyalogúton az ereszkedés, ez csak akkor vált kicsit meredekebbé, amikor otthagyva a gerincet leszaladt a Szép-völgybe, a Fenyőgyöngye vendéglő melletti buszfordulóba. A 65-ös busz jár fel ide a Bécsi út melletti Kolosy térről lehetőséget adva arra, hogy itt, nagyjából a túra felénél megszakítsuk azt, és visszatérjünk a városba. Én most megállás nélkül átvágtam a kis leaszfaltozott placc szélén és a Szépvölgyi úton is átkelve belefogtam a soron következő kaptatóba!

Ez nem volt sem túl hosszú, sem pedig túl meredek, a Glück Frigyes út murvás sétánya egy óriási hajtűkanyarral kapaszkodott fel a Gugger-hegy peremére, aztán már egy kicsit megenyhült emelkedőn érkezett meg az Árpád kilátóhoz. Ez az útszakasz ismert a kirándulók között is, alig győztem kerülgetni a kutyasétáltatókat, a családokat, a kisebb-nagyobb kiránduló csoportokat és ezek keverékeit! Persze a kilátás miatt mindig érdemes feljönni ide, habár az egyre szűkebb a terasz mellett növekvő fák és az egyre magasabbra terjeszkedő város miatt! A teraszon alig találtam helyet magamnak a korlát mellett, aztán persze percekig bámultam a látványt!

A Hármashatár-hegyen még távolabb voltunk a Belvárostól, de itt már közvetlenül felette vagyunk, és csodálatos a letekintés a Dunára és a hidakra! Egy eléggé szokatlan nézőpontból, északról tekinthetünk végig a folyón, tulajdonképpen hosszában látjuk a várost átszelő folyamot. Öt híd is látótérben van, a legközelebbi Lánchídtól kezdve az Erzsébet hídon, a Szabadság hídon és a Petőfi hídon keresztül egészen a Lágymányosi hídig látjuk őket, ahogy keresztezik egymás felett az enyhén kanyargó Dunát! Persze látszik még a Vár, a Gellért-hegy és a Parlament is, meg az egész Belváros! Mostanra a levegő is melegedett még egy keveset, a szinte nyárias időben a délelőtti pára jórészt felszívódott, tehát meg lehettem elégedve a távlatokkal is! Sokáig elnézelődtem itt, aztán a terasz mellett egy asztalhoz letelepedve megettem az ebédre csomagolt sajtoskifliket. Csak dél után pár perccel indultam tovább, de ekkor már azzal a szándékkal, hogy Hűvösvölgyig már nem is tartok pihenőt!

A Glück Frigyes sétányon folytattam az utam, tulajdonképpen ezen teszem majd meg a túrám maradékát, de ki volt ez az ember tulajdonképpen, akiről egy ilyen szép erdei sétányt neveztek el? Glück Frigyes vendéglős, szállodatulajdonos volt a XX. század első harmadában, sokat tett a budapesti turizmus fejlesztéséért, kezdeményezésére épült fel a János-hegy csúcsán álló Erzsébet kilátó 1910-ben, valamint az Árpád kilátó 1929-ben, és persze ez a szép, a főváros peremén futó sétaút is!

A sétány egy hatalmas ómega kanyarral érkezik meg és indul tovább a kilátótól, a hurok nyaka pedig annyira szűk, hogy a murvás promenád két ága mindössze pár méter távolságra fut egymástól, és ráadásul kitaposott ösvények is összekötik azon a ponton a két utat. Ha valaki először jár erre, bizony figyelnie kell, nehogy levágja az Árpád kilátóhoz vezető hurkot, mert akkor kihagyja a fentebb leírt szép kilátást is!

Persze a kirándulók száma egyáltalán nem csökkent, miután továbbindultam a kilátóterasztól, és ereszkedtem le először a piknikrét sarkára és folytattam az utam a Kecske-hegy sziklás oldalában futó sétányon. Az Oroszlán-sziklánál olyan tömeg volt, hogy percekig várnom kellett, hogy a tényleg oroszlánhoz hasonlító dolomitsziklát lefényképezhessem! Egyébként a már korábban is egy ülő oroszlánra emlékeztető sziklát a sétány építésekor egy kis szobrászi közreműködéssel még hasonlatosabbá tették az állatok királyához, azonban a II. Világháború végén letörött a feje. Hogy ez a harcok következtében történt-e, vagy vandálok robbantották, törték le, arról nem maradt feljegyzés. Mindenesetre még így torzóként is eléggé hasonlít egy ülő oroszlánra! Előástam egy régi fotót a Fortepanról, az még a teljes szoborról készült, alá feltettem az ugyanabból a nézőpontból készített saját képemet is.

Az Oroszlán-szikla még fejjel együtt egy 1937-es fényképen. Forrás: Fortepan, képszám: 160938, adományozó: Zsembery Bendegúz

És a fejetlen szikla 2022. április 10-én, a túrámon

Az Oroszlán-sziklától már csak egy kényelmes séta volt a gyakorlatilag szintező, enyhén emelkedő sétányon a széles Határ-nyereg ligetes erdeje. Innen már emelkedik egy meredekebbet a sétány és egy másik katonasír mellett elhaladva érkezik meg a Vadaskerti emlékműhöz. Az egyszerű betonoszlop Mátyás király vadaskertjének állít emléket, amely épp ezen a környéken volt kialakítva, kerítésének és védőárkának nyomait a szomszédos vitorlázó-repülőtéren meg is találták. Mielőtt azonban még innen továbbindulnánk a már közeli Hűvösvölgy felé, egy tényleg rövid kitérőt javasolnék a szomszédos Homok-hegy (valójában csak egy alacsony dombocska) tetejére!

II. Világháborús bunker romjai mellett kanyarog el a rövid, jelzetlen ösvény, amelyen kijuthatunk a Homok-hegy kopasz tetejére, ahol aztán kinyílik előttünk a panoráma! Lelátunk a vitorlázó-repülőtér füves mezejére, nyáridőben, ha szerencsénk van, még induló, érkező vitorlázókat is láthatunk! Persze messzebbre tekintve látjuk a Budai-hegység északi karéját, és ha tiszta az idő, mint most is, akkor még a távoli Pilis vonulata is feltűnik a budai hegyek mögött! Itt is elbámészkodtam egy ideig, aztán visszatértem a Glück Frigyes sétányra.

A murvás úton ballagtam végig az erdő szélső fái között haladva a repülőtér füves rétje mellett, aztán megálltam Budapest egyik régi határkövénél. A főváros 1873-as létrejötte, Buda, Óbuda és Pest egyesülése után állították fel ezeket a faragott köveket az akkori városhatár mentén, az itt állókon az 1879-es dátum szerepel. Akkor még kisebb volt a főváros, 1950-ben csatoltak hozzá még számos kisebb városkát és falut, és alakult ki a mostani területe, egészen addig szűkebb pátriám, Budafok is önálló kisváros volt Budapest határától mindössze néhány kilométerre!

Miután a murvás sétány elfordult a repülőtértől, leereszkedett Hűvösvölgybe, én pedig az Ördög-árkot egy kis kőhídon keresztezve pár lépéssel kiértem a forgalmas Hűvösvölgyi útra. Egy zebrán kereszteztem az aszfaltcsíkot, aztán egy kicsit pisiszagú aluljárón a magasabban futó villamossíneket is. Felkaptattam egy lépcsősoron és a park sétányain a Gyermekvasút állomásépületéhez és a peronján beütöttem a füzetembe ezen a napon az utolsó bélyegzést is. A túrám végére értem, már nem volt más dolgom, mint visszasétálni a villamosvégállomásra és hazabumlizni a városon keresztül.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!