Kilátás a Nagy-szénás csúcsáról délkelet felé

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Earth-ön

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

 Nem jósoltak különösebben szép időt erre a nagypéntekre, kora délutánra már kisebb eső is várható volt, de csak ekkorra tudtam szabaddá tenni magam, hogy járjak egyet az erdőben! Az, hogy hová menjek, nem is volt kérdés, folytatni fogom azt a még március elején megkezdett Országos Kéktúra bejárást, melybe Visegrádon fogtam bele, és érkeztem el rajta alig egy héttel korábban Hűvösvölgybe. Most tehát innen indulok tovább, célom pedig Piliscsabán lesz a vasútállomás! A hivatalos adatok szerint ez egy mindössze 22,4 kilométer hosszú szakasz lenne, 580 méter szintemelkedéssel, de a kisebb-nagyobb kitérőkkel ez akár még 25 kilométer fölé is hízhat!

Ezen a napon nem keltem túl korán, kényelmesen nekikészülődve az útnak hat óra felé léptem ki a lakásunk ajtaján és ballagtam le a szokásos úton a dombról Budafok központjába. Negyed hét felé érve a Tétényi-fennsík peremére letekintettem a városra: Csepel felett éppen akkor kelt fel a nap, aranyszínűen verte vissza a Duna a sugarait, mögötte még munkahelyem, az erőmű épületei és kéményei is feltűntek az ellenfényben. Északnyugat felé fordulva a kertváros házai felett a Széchenyi-hegyen álló TV torony is látszott a messzeségben, mögötte már az érkező melegfronti felhőzet fátyolfelhői homályosították el az ég kékjét. Ezzel a fronttal lehet, hogy megszívom, de most már nekiindultam a túrának, visszafordulni pedig nem fogok!

A Savoyai Jenő téren röptében elkapva egy 133E jelzésű buszt negyedóra múlva már a Gellért téren voltam, itt azonban láttam a FUTÁR kijelzőjén, hogy a villamosomig van még vagy negyed órám, így kiballagtam a Duna-partra. A Szabadság hídtól végigpillantottam a folyón, a messzeségben feltűnt pont előttem a Hármashatár-hegy erdős oldala, előtte a Gugger-hegy emelkedett, de a Árpád kilátó tornyos teraszát nem láttam, hiába vettem elő a távcsövem is. Arrafelé jártam az előző túrámon, akkor onnan tekintettem le ide, a Dunára. Aztán jött a villamos és fél óra múlva már Hűvösvölgyben voltam, a villamosvégállomáson. A tujáról leszállva bekapcsoltam a GPS-em, szokás szerint felfűztem a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, aztán háromnegyed nyolc felé belevágtam a túrába.

Felballagtam a lépcsőkön és murvás sétányokon a Gyermekvasút állomására, de most nem pecsételtem a peronon, hiszen azt megtettem már a múltkori túrámon, inkább az épület falán elhelyezett emléktáblákat vettem alaposabban szemügyre. A középsőt az Országos Kéktúra mozgalom 1952-es megalapításának ötvenedik évfordulójára helyezték el itt, a két oldalán lévő táblák pedig a mozgalom két nagy öregének, dr. Vízkelety Lászlónak és Sütő-Nagy Attilának állítanak emléket. És hogy miért éppen itt vannak ezek a táblák elhelyezve? Egyrészt az Országos Kéktúra mozgalmat a vasutas természetjárók hozták létre, márpedig a Gyermekvasút is vasút, még ha keskenynyomtávú is! Másrészt a Gyermekvasút (leánykori nevén Úttörővasút) szinte együtt született a kéktúrázással a múlt század ötvenes éveinek elején. Harmadrészt pedig az Országos Kéktúra nyomvonala itt halad el a vasútállomás mellett, én is azon fogom most folytatni az utam!

Még csendes, néptelen volt a környék ezen a kora reggelen, én sem sokáig nézelődtem itt, gyorsan indultam tovább, hiszen hosszú út várt még rám! Egy kis aluljárón kereszteztem a Gyermekvasút végállomása és a fűtőház közötti összekötő vágányt, aztán a volt Munkásmozgalmi sétányon kapaszkodtam fel a Fazekas-hegy itt már ellaposodó gerincére. 1973-ban avatták fel a sétányt, akkoriban munkásmozgalmi emlékművek sorakoztak mellette, ezek azonban a rendszerváltozás után lassan kikoptak innen, mára csupán egyetlen maradt közülük, durván faragott kőtömbjébe a „Hej, te bunkócska, te drága” kezdetű mozgalmi dal első sorának szövegét és dallamát véste fel az alkotója.

A világ forgandóságán gondolkodva ballagtam el a sétány végig, a Nagyrét füves mezejéig. Gyermekkoromban, a múlt század hatvanas éveiben többször megfordultam itt a szüleimmel, akkor tömegek piknikeztek a rét füvén hétvégente, egy kis vidámpark, akkori nevén vurstli is volt itt a gyerekek szórakoztatására. Azóta már ez is eltűnt, nem maradt más, mint a csodálatos kilátás a Kis-Hárs-hegy és a Nagy-Hárs-hegy dupla púpjára.

A Nagyrét után értem el a forgalmas Nagyréti utcát, pár percig a járdáján sasszézgattam, aztán a Náncsi Néni vendéglőjénél fordultam a már teljesen forgalommentes Zsíroshegyi útra. Ezen a keskeny aszfaltcsíkon vágtam át Máriaremete kertvárosán, aztán a villanyoszlopokra és fákra felfestett kék sáv jelzéseket követve még keskenyebb mellékutcákon keresztül érkeztem meg a zarándoktemplomhoz. Érdekes ennek a templomnak a története: a török idők után német családokat telepítettek a környékre, egy fiatal lány, Thalwieser Katalin pedig magával hozott korábbi otthonából egy Mária képet, melyet egy fára akasztott az erdőben.

A legenda szerint egy idős, vak asszony a kép előtt imádkozva visszanyerte a látását, innentől pedig már nem volt megállás: a hely egyre ismertebb lett a gyógyulásra vágyó zarándokok között, először kápolna épült a képes fa helyén, végül 1899-ben felavatták a most is látható templomot. Távolról nézve úgy látszik, mintha fehérre lenne festve a templom falának alsó egy métere, pedig nem! Segítségkérő és hálaadó táblák burkolják körben a templom falát!

Átvágtam a zarándoktemplom parkján, aztán tovább folytattam az utam a kertváros házai között. Egy település gyalogosbarát mivoltát azon szoktam felmérni, milyen gondozottak a járdái, hát, ez a környék nem a jó állapotú járdái miatt tűnik ki! Az Ördögárok utca egy hosszabb szakaszán egyáltalán nincs kiépített járda, bár eléggé forgalmas az úttest, ez pedig egy dolgot jelent: az itt lakó emberek már egyáltalán nem gyalogolnak, mindenhová autón járnak már, vásárolni, dolgozni, még a gyerekekért is az óvodába, iskolába. Épp most olvastam egy cikket, mely szerint 2100-ra görnyedtebbé válhat a tartásunk és furcsán állhatnak majd kezünk ujjai a sok telefon nyomogatástól, hát tessék, itt van hozzá egy adalék: a lábaink is elsatnyulhatnak a motorizáció további fejlődésével!

Szerencsére gyorsan elértem a Remete-szurdok kezdetét, és habár a házak már benyomultak a völgy alsó szakaszára, és le van aszfaltozva az alján futó út is, de egy, az útra görgetett méretes kőtömb és a természetvédelmi terület határát jelző tábla egyelőre gátat vet a kertváros terjeszkedésének. A kőtömböt megkerülve beléptem a szurdok erdejébe és egy pillanat alatt magam mögött hagytam egy időre a civilizációt! Szélesre taposott, sétányszerű gyalogút vezetett végig a mély völgy alján, mellette az Ördögárok köves, kanyargó medre húzódott. Habár eléggé csapadékos volt az előző napok időjárása, most teljesen száraz volt a patakmeder, még le is ballagtam oda pár fénykép kedvéért.

Az éppen lombosodó fák ágai között még jól lehetett látni a Remete-hegy sziklás oldalát, oda bizony még fel kell majd kapaszkodnom! Aztán megpillantottam a Remete-barlang széles száját a patakmeder felett, de most nem néztem meg közelebbről. A két termemből álló, nagyjából 32 méter hosszú barlangból őskori, ókori és középkori leletek is előkerültek, tehát hosszú időn keresztül lakott lehetett, a mostani időkben hajléktalanok szokták meghúzni magukat benne. Pár perc további séta után feltűntek a szurdok túlsó végén álló házak, én pedig a patakmedret keresztezve belekaptam a Remete-hegyre felvezető kaptatóba!

Már az a szakasz se piskóta, amelyen az ösvény még az erdő fái között tekereg, azonban a sziklás hegyoldalt elérve tovább nő a meredeksége! Ennek ellenére egyáltalán nem kell hegymászó jártasság ahhoz, hogy ebből az irányból megmásszuk a Remete-hegyet, hiszen az Országos Kéktúrát járó sok ezer turista már alaposan kitaposott magának egy könnyen járható ösvényt! Néhány perc múlva pedig a gellérthegynyi kapaszkodó végén már fenn álltam a hegy sziklás ormán!

Most egy hosszabb túra kapcsán érintettem ezt a helyet, de pusztán a kilátás végett is érdemes felkapaszkodni ide! Mélyen alattunk kanyarog a Remete-szurdok, alját nem is látjuk a fáktól. Velünk szemben a Hosszú-Erdő-hegy valóban fákkal benőtt oldala emelkedik, kicsit távolabb látjuk a volt adyligeti határőr laktanya épületeit is. Ebben az irányban a hátteret a Nagy-Hárs-hegy, a János-hegy és a Normafa hosszan elnyúló gerince adja. Jobbra, nyugat felé fordulva látjuk Remeteszőlős lakóparkjait, kelet felé tekintve pedig feltűnik a már távoli Hármashatár-hegy, hátán az adótornyokkal. Pár percig megültem a köveken, szusszantam egyet, gyönyörködtem a kilátásban, persze fényképeztem is rengeteget, csak háromnegyed tíz felé indultam tovább az utamon.

Középfeszültségű távvezetékek lassan bebokrosodó nyiladékát keresztezve még kapaszkodtam egy keveset a Remete-hegy erdős hátán, aztán a hosszan elnyúló gerincet elérve már jóval könnyebb dolgom lett. Kellemes erdőjárás volt a túrámnak ez a szakasza, a szélesre taposott gyalogút egyik tetőről billent át a másikra, nekem pedig itt már volt energiám a tavaszi ébredését élő természetben gyönyörködni! Sárga héricsek virágoztak a ligetes, napfényes erdőben, de már kinyílt a kankalin is és persze itt is tengereket alkottak a fehér és lila virágú odvas keltikék. Eléggé nagy volt a forgalom a turistaúton, de a sétálgatókkal nem sokat törődve egy-két virágnál még a fűbe is lehasaltam, hogy jobb képeket készíthessek róluk!

Kényelmes séta végén érkeztem meg a Muflon Itatóhoz, a zsíroshegyi kis erdei kocsmához, falatozóhoz. Bíztam abban, hogy a pénteki nap ellenére nyitva lesz napközben is (a kifüggesztett és a turisták között ismert nyitva tartása szerint hétköznapokon csak délután ötkor nyit), de most nem volt szerencsém, a nagypénteki ünnepnap ellenére zárva találtam a kertkaput. Na, de sebaj, a kéktúra bélyegző kis dobozkája a kerítésre kívülről van felszerelve, stempliztem hát egyet a füzetembe, aztán a hátamra kaptam a zsákot, hogy pár száz méterrel arrébb, a Zsíros-hegy kilátópontján fújjam ki magam.

A hegygerincből előreugró szikla tetejére a kék háromszög jelzések vezetnek ki a volt turistaház romjaitól. Mindig megteszem ezt a rövid kitérőt, amikor errefelé járok, most is kisétáltam pár perc alatt a kilátópontra. Amíg az erdőt jártam, a melegfronti, egyre vastagodó felhőzet már beterítette az eget, elbújt a nap is felhők mögé. Azért eléggé tiszta volt a levegő, jól lehetett látni a széles völgy alján Pilisvörösvárt és Pilisszentivánt, a hátteret pedig a Pilis hosszú gerince adta a völgy túlsó oldalán. Elbámészkodtam itt is pár percet, aztán elindultam visszafelé. Azonban mielőtt még visszaértem volna a romokhoz, egy újabb rövid kitérőt tettem a Klauzál István emlékműhöz, amely a turistaház egyik építőjének állít emléket.

A rétről továbbindulva még megálltam egy percre a volt zsíroshegyi szénbányákhoz vezető csillesor mementóként meghagyott néhány oszlopánál, végigballagtam Nagykovácsi határában, a lakott terület szélén futó keskeny aszfaltúton, aztán letérve róla belevágtam a Nagy-szénás csúcsára vezető hosszú kaptatóba. Köves, murvás sétaúton kapaszkodtam egyre feljebb, végül egy kis fennsíkot elérve már csak szintezett alattam a turistaút, aztán egy kanyarból megpillantottam még magasan felettem a Nagy-szénás 550 méter magas ormán álló fakeresztet. Hát, van még mit kapaszkodni odáig! Innen már pár perc alatt elértem a volt Nagy-szénási turistaház helyén álló emlékfalat.

Már többször is elsírtam itt a bánatom a Budai-hegység elpusztult turistaházainak szomorú sorsán merengve, de kénytelen vagyok most is megtenni! A két világháború között több egyesület is épített turistaházat elsősorban a saját tagjai számára, de persze más turisták is igénybe vehették ezeknek a házaknak a szolgáltatásait. Ilyen volt többek között a nagy-szénási, az innen csupán pár kilométerre álló és alig egy órája érintett zsíros-hegyi, valamint a kevély-nyergi turistaház is. Mindhárom helyén azonban már csak romok találhatóak. Miért történhetett ez meg?

1946-ban az államosítási hullám elérte a turistaházakat is, az egyesületektől elvették azokat és a frissen megalakult Turistaházakat Kezelő Vállalat (TKV) „gondjaira” bízták azokat. Az egyesületi tagok által általában kalákában, innen-onnan szerzett anyagokból épített házak azonban rendszeres karbantartást igényeltek volna, ezt viszont pénz hiányában már többé nem kapták meg. Pár évtized alatt lelakottak lettek, ezen az sem segített, hogy a TKV után a Turista Ellátó Vállalat (Úristen, micsoda név! Mintha egy turistát el kéne látni, mint egy kisdedet!) vette „gondozásba” az épületeket. Az 1980-as évekre már valamennyi végletesen lepusztult, és senki sem renoválta őket. Nem érhették már meg a rendszerváltást. Volt, amelyik leégett, vagy egyszerűen csak összedőlt, a nagy-szénási házat például eldózerolták, mert életveszélyesnek nyilvánították.

Pedig igény az lenne rájuk, hiszen a turistáskodás, az erdőjárás ismét reneszánszát éli nálunk. Csak a saját tapasztalatomból kiindulva is egyre több kiránduló, túrázó embert látok az erdőkben, de a statisztikákból is ez látszik. A rendszerváltás időszakában csupán 70-80 ember teljesítette évente az Országos Kéktúrát, jelenleg ez a szám már az ötszázat is eléri! Tehát az erdőjárók száma az utóbbi harminc évben minimum megötszöröződött! Olcsó, nem túl nagy igényt kielégítő szállásokra, büfékre, vagy kisebb vendéglőkre most is igény lenne az erdőkben. De most már újra a nulláról kellene kezdeni mindent, pont úgy, mint száz éve, amikor a házak elkezdtek épülni.

Készítettem pár képet az emlékfalról, aztán belekaptam a Nagy-szénás csúcsára vezető végső kaptatóba. Pár tucat lépés után magam mögött hagytam a csenevész tölgyest, aztán a hegy nevéhez méltóan a füves hegyoldalban kapaszkodtam tovább. A Nagy-szénásnak több kisebb oldalcsúcsa is van, de ezek közül kimagaslik az 550 méter magas központi tető. Már messziről láttam, hogy többen is álldogálnak a csúcson, felkapaszkodtam hát melléjük. Odafenn aztán kinyílt körülöttem a panoráma!

A Nagy-szénás csúcsáról nyíló körpanoráma. A képre kattintva új ablakban nyílik meg a 10000 pixel széles panorámakép.

A Nagy-szénás talán a Budai-hegység legszebb körpanorámát nyújtó természetes kilátópontja, ez pedig annak köszönhető, hogy egyrészt a kopár tető miatt semmi sem zavarja a kilátást, másrészt pedig magasan kiemelkedik a gerinc alacsonyabb dombjai közül! Északkelet felé fantasztikus rálátás nyílik a hosszú Pilis-gerincre, erről a pontról végigtekinthetünk a hegyek hosszú során a Budapest határában álló Nagy-Kevélytől a Dorog felett emelkedő Nagy-Strázsa-hegyig. Ha viszont az ellenkező irányba fordulunk, akkor a Budai-hegység teljes panorámájában gyönyörködhetünk! Tehát ide mindenképpen érdemes felkapaszkodni, ha másért nem, hát a tényleg első osztályú kilátásért!

Azonban ezen a nagypénteken sokan gondolták ezt rajtam kívül is, körbepillantva láttam, hogy egyre többen érkeznek nem csak a kéktúra útvonalán, de Nagykovácsi felől a piros sáv jelzésen is! Gyorsan végigfotóztam hát egy teljes körpanorámát, mielőtt felértek volna a nagyobb társaságok, aztán amikor megjöttek, már csak nézelődtem a távcsövem elővéve. Úgy gondoltam, itt tartok majd egy hosszabb ebédszünetet, de az egyre nagyobb zsúfoltságot nézve inkább eltekintettem ettől, és továbbindultam az utamon.

A kopár csúcson nincs semmilyen irányjelző tábla, ezért aztán kénytelenek vagyunk a köves talajon kitaposott nyomokat követve megkezdeni az ereszkedést nagyjából délnyugati irányba úgy, hogy Nagykovácsi a bal kezünk felé essen. Negyven-ötvenméternyi szintet elveszítve érkezünk le az alig látható keréknyomokra, ezeken aztán jobbra, északnyugat felé kell továbbindulni. A kék sáv jelzések majd csak az első utunkba eső facsoportnál fognak feltűnni, de onnan aztán már ismét megbízhatóan vezetnek bennünket! Bokros-ligetes fennsíkon kanyarognak alattunk a keréknyomok, nagyjából tíz perc alatt érve el a Nagy-szénás és a Kutya-hegy közötti széles nyereg füves tisztását. Már a csúcsról elindulva is szemerkélt az eső, de igazából csak akkor kezdte rá, amikor letelepedtem a rét közepén magányosan álló feketefenyő alá.

A sűrű ágak felfogták az eső zömét, kényelmesen megebédeltem hát egy kidőlt fatörzsön üldögélve, végül csak háromnegyed egy felé gondoltam úgy, hogy ideje lenne már továbbindulni! Ekkorra az eső is csillapodott kicsit, a fák közé belépve pedig meredek ereszkedés kezdődött, először le a Bükkös-árok mély völgyébe, aztán ezt követve tovább, amíg le nem érkeztem a Nagy-szénás tövében elterülő erdőségbe. Ekkor már a Kőris-völgyben jártam, de annyira széles volt az alja, hogy a fáktól már nem lehetett látni a szomszédos domboldalakat. Meg-megállva fényképezgettem a kora tavaszi erdőt, aztán letértem egy pillanatra az Erzsébet-kút kőfoglalatához és elolvastam az ottani tájékoztató táblát.

A szövege szerint 1825-ben József nádor építtette itt, a kedvenc erdejében ezt a kutat, tehát lassan már kétszáz éves lesz! A táblán egy régi fénykép a Piliscsaba határában található Gomba-sziklát is megmutatta, ez csupán egy rövid kitérő az Országos Kéktúra útvonaláról. Bár jártam már ott többször is, de az időmbe belefér, elballagok most is oda, aztán majd a kálvária után térek vissza a kék sáv jelzések útvonalára! A kút után is maradtam a földúton, ezen értem ki a Csaba-hegy megkerülésével a Piliscsabáról a lőtérre vezető keskeny aszfaltútra. Itt a kék sáv jelzések az utat követve indultak tovább a már közeli kisvárosba, de én egy széles nyiladékban, mely egy földalatti gázvezeték nyomvonalát követte, felkapaszkodtam a Kavics-hegy gerincére.

Itt indult egy jól kitaposott gyalogút tovább a dombháton, ezen közelíthető meg aztán a Gomba-szikla. Pár perc alatt elértem a sziklához vezető letérést, ugyanis az nem a gerincen áll, hanem talán tíz-tizenöt méterrel alatta. Egy meredek ereszkedő vezet le a Gomba tövébe, de aki nem mer lemenni ezen a közel gatyafékes lejtőn, az egy fából ácsolt kis teraszról le is tekinthet rá a dombtetőről. Én bíztam a bakancsom érdes talpában, az út sem volt sáros a még most is szemerkélő eső dacára, így aztán óvatosan leereszkedtem a sziklához.

A tájékoztató táblán lévő öreg fénykép szerint a Gomba-szikla régebben a kopár domboldalban állt, azonban mostanra már egy sűrű feketefenyves veszi körül, emiatt nem lehet látni a sziklát a domb tövében futó aszfaltútról sem! A keményebb dolomitból álló kőtömb körül lepusztult az erózió hatására a domboldal, így a szikla feje mintegy kipreparálódott a környező anyagból. Pontosan ugyanabból a nézőpontból lefényképeztem a Gomba-sziklát, ahogy a régi fotó mutatta. Csak idehaza hasonlítottam össze a két képet, és úgy látom, az elkészítésük közben eltelt időben is vékonyodott a gomba fejét tartó alapzat! Tehát várhatóan pár évtizeden belül a keményebb szikla le fog billenni a talapzatáról, hogy aztán törve-zúzva az útjába eső fákat leguruljon a völgybe!

Visszatérve a gerincen futó ösvényre elballagtam rajta a kálváriakápolnáig – tulajdonképpen ezen a szakaszon párhuzamosan haladtam a völgy útján futó kéktúrával –, aztán onnan ereszkedtem le a dombról a cikcakkos kálváriaúton a kisvárosra nyíló panorámában gyönyörködve. Messze északon feltűnt a széles melegfronti felhőzet vége, a látóhatáron már kék volt az ég! Talán emiatt is állt el az eddig folyamatosan szemerkélő eső, most már véglegesen. Aztán átvágva Piliscsabán még éppen láttam elmenni a háromórás vonatot a Nyugati felé, így aztán volt időm kitérőt tenni a kéktúra bélyegzőhöz és beütni a stemplit az igazolófüzetembe. Utána visszaballagva az állomásra megvettem az automatából a jegyem és megvártam a peronon a fél négyes vonatot. Négy után pár perccel értem vele a Nyugatiba, és bár villamospótló busszal kellett eljutnom a körúton az Oktogonig, ötre már így is hazaérkeztem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!