Kilátás Héreg határából a Gerecse-tetőre

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Lassan véget ér az idei túrakerékpáros szezon, ráadásul most úgy tűnik, a következő hetekben céges elfoglaltságok miatt nem nagyon lesz szabad hétvégém sem, amelyet kerékpározással tölthetnék, így aztán döntöttem: kiveszek két nap szabadságot, és mindkét napon csavargásra indulok kedvenc tájegységembe, a Gerecse dimbes-dombos vidékére! Itt váltam erdőjáró bakancsos túrázóvá vagy húsz évvel ezelőtt, változatos, dombgerincekkel tagolt medencéit azóta is szívesen keresem fel a túraösvényein gyalogosan és a jól kiépített, de kisforgalmú aszfaltútjain kerékpárral is! Ide szerveztem most a kétnapos túrámat úgy, hogy az első nap eltekerek Budapestről Tatabányáig, aztán következő nap pedig egy másik útvonalon vissza a fővárosba.

Kereshettem volna magamnak szállást a volt bányászvárosban erre az egyetlen éjszakára, de egyszerűen nem érte meg arra költeni, ugyanis az első túranap végén gyorsan – és ráadásul szinte ingyen – hazajuthatok majd vasúttal az Autómentes Nap utazási kedvezményét kihasználva, másnap reggel pedig már normál, teljesárú jegyet váltva a visszaútra ismét csak gyorsan ott lehetek megint a túrám kezdőpontján. Így ráadásul nem kell felpakolnom a bringa csomagtartójára az oldaltáskát sem, a cuccom mindkét nap belefér majd a hátizsákomba!

Hét óra felé ballagtam le ezen a csütörtöki reggelen a lakásunkból, vettem elő az öreg bringám a kerékpártárolóból és indultam útnak a napsütéses, de didergetően hűvös időben. Alig pár fokkal állt csak a hőmérő higanyszála a fagypont felett, fel is öltöztem tisztességesen az indulás előtt, még kesztyűt is húztam, hogy a kezeim el ne gémberedjenek a hideg menetszél miatt!

A szokásos útvonalon gurultam le Budafok központjába, aztán a reggeli csúcsforgalommal együtt végigtekertem a Budafoki úton a MOL Campus mellett épülő Budapart lakóparkig. Itt fordultam ki a Duna mellé és a rakparti kerékpárúton a város és a hidak látványát csodálva kerekeztem be a Batthyány térig. Mivel minden túraposztomat ajánlónak is tekintem az olvasóim számára, formailag tehát itt vágok bele a Tatabányáig vezető kerékpárútba. Ez a terecske szinte mindenhonnan könnyen és gyorsan megközelíthető a városon belül, ráadásul innen indulva szinte végig kerékpárúton haladva hagyhatjuk el Budapest központját!

A bringát a felső rakpart mellvédjének támasztva indítottam a turista GPS-em és a mobilomon a Stravát, és mivel még mindig hideg volt a reggel, némi didergést követően nyolc óra előtt pár perccel habozás nélkül visszaültem a nyeregbe és tekertem tovább. Bíztam abban, hogy a most következő, hosszú kaptatón alaposan kimelegszem majd! A rakparti kerékpárútról a Csalogány utca kerékpársávjára fordulva gyorsan feltekertem a még csak alig-alig emelkedő úton a Széll Kálmán térig, amit aztán a Retek utcán kerültem el (persze itt is a kerékpársávon) és értem ki a Városmajor sarkán a Szilágyi Erzsébet fasorra. Végigbicajoztam a park melletti kerékpárúton a János kórházig, aztán a Budagyöngye előtt elgurulva értem el a Budakeszi utat.

Eddig a pontig már több mint négy kilométert tekertem a Batthyány térről indulva, de csak alig ötven métert emelkedett alattam az út, azonban itt, a Budakeszi úton kezdődik az a húzós, átlagosan hat-nyolc százalék meredekségű szakasz, amelyen jó kétszáz métert kapaszkodva juthatok fel a Budai-hegység gerincére a Szépjuhásznénál. Letérve hát a kerékpárútról ráfordultam a Budakeszi útra (itt már nincs kerékpársáv), aztán rögtön a legelejéről, a villamosremiztől megcsodáltam a János-hegy látványát. Magasan felettem trónolt az Erzsébet kilátó a hegytetőn, hát oda kellene feljutnom most elsőnek!

Forgalmas volt a Budakeszi út, de a reggel miatt elsősorban befelé a városba araszoltak rajta az autócsordák, kifelé szinte alig volt rajta forgalom, felvehettem hát egy jól tekerhető sebességet a 39/28-as kapaszkodó fokozatban, így aztán tempósan ment a hegymenet! Nagyjából az út középső harmada emelkedett a legmeredekebben, ezen túljutva kicsit engedett már a kaptató, egy csöppet ki is tudtam fújni magam, mire felértem a közvetlenül a Szépjuhászné előtt kiágazó erdei aszfaltút kezdetéhez. Az utat elrekesztő sorompót megkerülve aztán egy időre magam mögött hagytam a reggeli csúcsforgalmat és az erdei madárfüttyös csendet hallgatva kerekeztem tovább.

Érdekes módon ez az erdei út már nem emelkedett olyan meredeken, mint a Budakeszi út, ennek az az oka, hogy míg a főút csak úgy toronyiránt nekiszalad a hegynek, ez szerpentinezve kapaszkodik fel a Libegő felső végállomásáig, így aztán kényelmes tekeréssel jutottam fel a közvetlenül a csúcs alatt fekvő terecske útelágazásáig. Kigurultam a nemrégiben épített kilátóteraszra és magamban elkönyveltem, hogy még egy-két év, és a terasz előtt növekvő fák végképp elveszik majd a már most is eléggé korlátozott kilátást! Gyerünk hát tovább fel a hegytetőre!

A Libegő végállomásától az Erzsébet kilátóig vezető végső, alig negyed kilométeres szakaszon ötven métert emelkedik az út, tehát az átlagos meredeksége mintegy húsz százalék. A bringám áttételezésével itt már képtelenség feltekerni, így aztán feltoltam azt a meredek úton egészen a kilátó előtti teraszig, ahol kipányváztam a korláthoz és a János-hegy 527 méteres magasságához még hozzátéve 23,5 métert megmásztam a tornyot! Fenn aztán lélegzetelállító élményben volt részem, méghozzá két okból is! Egyrészt ugyanis annyira kivoltam a kaptatótól, mint a kutya és még a fülemen keresztül is levegő után kapkodtam, másrészt viszont a kora reggeli időpont ellenére alig volt párás a levegő, így aztán a panoráma is elállította egy pillanatra a lélegzetem!

Kelet felé tekintve a Belvárosra nyíló panorámát még korlátozta az alacsonyan járó nap, de a többi irányban érdemes volt alaposabban is körülnézni! Nyugat felé alattam terült el Budakeszi, arra indulok majd tovább és legnagyobb meglepetésemre a távolban észrevettem Zsámbékon a romtemplomot és a Zichy kastélyt is! Még voltam vagy húsz kilométerre tőlük, de jó volt látni a következő uticélomat! Észak felé tekintve a Pilis gerince adta a hátteret, a Dorogi-medencét alacsony rétegfelhőzet borította be. Dél felé végig lehetett pillantani a Normafa felett a Budai-hegység íves gerincén, még a Tétényi-fennsíkot is láttam a távolban, ahol a házunk áll. Jó pár percig elbámészkodtam odafenn, a legfelső szinten, hiszen egymagamban voltam a toronyban, aztán leereszkedve hosszabban megültem az egyik padon. Megettem az egyik sajtos kiflimet, ittam rá a vizemből és csak háromnegyed tíz felé indultam tovább.

Pár perc alatt visszaereszkedtem a hajtűkanyarokban erősen markolva a fékeket a Budakeszi útra és csak itt gondolkodtam el azon, hogy pár reggeli kocogón kívül a kutyával sem találkoztam az erdei úton és a kilátóban! A Szépjuhásznétól aztán lezúdultam a bringával Budakeszire (ebben az irányban erősebb a lejtő kicsivel, mint Budapest felől volt a kaptató), aztán a forgalmas utat magam mögött hagyva ráfordultam a Telki felé induló aszfaltútra. Itt már nyugisabban tekerhettem, szinte zavartalanul élvezve a napsütést az egyre jobban kimelegedő időben. Alacsony dombgerincre kapaszkodott fel alattam az országút kicsit hullámvasutazva, aztán a túlsó oldalán egészen a pátyi elágazásig kitartott alattam a lejtő.

Pátyon csak áttekertem lassítás nélkül, éreztem, hogy túlságosan elnézelődtem az időt a János-hegyen, úgy döntöttem hát, hogy Zsámbékig nem is tartok már pihenőt! Ahogy egyre messzebb kerültem Budapesttől, úgy csökkent a forgalom is az utakon, kimondottan élveztem a Zsámbéki-medence síkján átvezető tekerést! Kilátás sajnos nem volt az útról, az aszfaltcsíkot mindkét oldalán kísérő nyárfasor minden kilátást eltakart, így aztán azt sem láttam, hogyan közeledem Zsámbékhoz, csak az út szélén egyre jobban megszaporodó telephelyekből láttam, hogy lakott területhez közeledem! A domboldalban trónoló romtemplomot csak akkor vettem észre, amikor már szinte alatta voltam! Felkaptattam a bringával a templomig, kifizettem a tényleg szerény belépőt, aztán a kerítéskapun belépve alaposan bekalandoztam a romparkot.

A premontrei kolostor és a háromhajós román, valamint korai gótikus stílusú templom 1220 és 1234 között épült, majd több évszázad után a premontrei rend hanyatlása miatt Mátyás király az épületegyüttest a pálosoknak adta. A török időkben a kolostorból a szerzetesek elmenekültek, az oszmánok erőddé alakították át azt, és később sem tértek már vissza ide a barátok, amikor a törököket kiszorították Magyarországról. A templom sorsát az 1763-as földrengés pecsételte meg, az északi mellékhajó boltozata beszakadt, ekkor vált a templom a ma is látható torzóvá. A leomlott, megsérült falakat később megerősítették, hogy ne omolhassanak tovább, így a romok most látogathatóak. A kolostor megmaradt részében egy kőtár tekinthető meg.

Elbámészkodtam itt is egy ideig, aztán egy padra letelepedve megebédeltem. Csak délben vettem a kalapom – pontosabban a kerékpáros sisakom – és indultam tovább az utamon. Tulajdonképpen itt értem el a Gerecsét, hiszen a templomrom a dombság legdélibb gerincének az oldalában áll! Amikor a romoktól visszaereszkedtem a kisvárosba és az országútra ráfordulva ismét kapaszkodni kezdtem, akkor hagytam magam mögött a Budai-hegyég és a Gerecse között elterülő Zsámbéki-medencét.

Kényelmes emelkedéssel kapaszkodott alattam az országút, végül a Szomor előtti dombgerincről pillantottam meg először a Gerecse központi hegyét, a 633 méter magas Gerecse-tető lapos hegyhátát a TV toronnyal. Ott sorakoztak előtte-mögötte a jól ismert dombok: jobbra a Bajna melletti Őr-hegy kétpúpú háta tűnt fel, mögüle a Bajóti Öreg-kő kukucskált ki, tőle balra a Kecske-kő kőbányával felsebzett oldala következett, a Gerecse-tető előtt pedig az Öreg-kovács erdős oldala terült el szélesen. A jól ismert tájra most egy szokatlan, déli irányból tekintettem le, innen eddig csak nagyon ritkán láttam a már számtalanszor bebarangolt hegyeket! Alaposan megcsodáltam a kilátást, aztán a lejtőn legurultam Szomorra és a kilátás egy pillanat alatt elenyészett!

Szomorról már gyorsan átértem Bajnára, ezen a szakaszon a különösen romantikus nevű Bajna-Epöli-vízfolyást követte hosszan a kisforgalmú országút, majd egy rövid emelkedőn felkapaszkodtam Bajna központjába. Itt áll a nemrégiben teljes külső-belső felújításon átesett klasszicista Sándor-Metternich kastély, amely megérdemel egy rövid látogatást az utamon! A Hild József tervei alapján épült kastélyban egykor Sándor Móric gróf, az Ördöglovas lakott, aki a legendák szerint az épületben is többször járt lovon, sőt, egyszer még az erkélyről is leugratott! Leánya, Metternich-Sándor Paulina is az apja nyomaiba igyekezett lépni hírnév tekintetében, ő diktálta a divatot egy időben Párizsban, de Richard Wagner is neki ajánlotta az egyik darabját! A kastélyban most interaktív kiállításon nézhetjük meg a lakóiról fennmaradt emlékeket, de ide most nem vettem belépőt, csak úgy ingyenben, kívülről csodáltam meg a kastélyt!

Megültem még pár percre a kastélypark kapuja előtti egyik pihenőpadon, röviden frissítettem, aztán indultam is tovább, ugyanis már fél kettő felé járt az idő! Átvágtam a Bajna mellett elterülő hullámzó vidék megművelt földjei között, aztán belekaptam a következő, erdős oldalú gerincre felvezető szerpentinbe. Vagy száz métert emelkedett alattam az út, mire felértem egy nyeregben arra a pontra, ahol átbillent az országút a dombokon és ereszkedni kezdett a túlsó oldalon a Tarjáni-medencébe! Itt egy pillanatra megállva kifújtam magam, aztán a tükörsima országúton mint a szél, legurultam Héreg határába.

Itt már a Gerecse-tető tövében jártam, meg is álltam pár percre egy általam már jó néhány éve felfedezett kilátóponton. Az országúttól egy kőkeresztnél keskeny aszfaltos sáv indul a környékbeli szőlőkbe, kiskertekbe, és ha ezen begurulunk csak pár tucat métert, megkapó kilátás nyílik Héregre és a mögötte magasodó Gerecse-tetőre! Ezt a kilátást most sem hagytam ki, sőt itt készítettem el a poszt címképét is a bicajjal! Egy pillanatra az órámra sandítva láttam, már negyed három felé ballag az idő, ideje lenne hát továbbindulni, mivel számításom szerint innen még egy jó tizenöt kilométeres út Tatabánya vasútállomása!

A kilátópontról már pár perc alatt beértem Tarjánba, melyről ezt a kicsi, hegyek-dombok közötti lapályt, a Tarjáni-medencét elnevezték, aztán elkezdtem a kikapaszkodást belőle. Errefelé azonban már nem olyan magasak a dombok, mint ahol megérkeztem ide, így aztán viszonylag simán és gördülékenyen ment a kapaszkodás, végül valahol Tornyópuszta bejáróútjának a környékén elértem a lapos gerincet.

Hosszú lejtő kezdődött a túlsó oldalán hajtűkanyarokkal megspékelve, sajnos, itt az út minősége hagyott némi kívánnivalót maga után, ugyanis hosszan fel volt maratva az úttest legfelső kopórétege, és a marási nyomok csíkjai eléggé megvezették a kerekeket! Alaposan le kellett fékeznem itt, így is néha úgy éreztem, hogy a bringa szinte önálló életre kel, ahogy minden kormánymozdulat nélkül próbálták a kerekek követni az aszfaltba vágott hornyokat. Szóval megküzdöttem ezzel a szakasszal és csak valahol az M1-es autópálya aluljárójánál értek véget a megpróbáltatások. Remélem, pár héten belül megérkeznek ide az aszfaltozógépek új kopóréteget teríteni az úttestre!

Itt már a Tarján-patak kanyargós völgyében jártam, az országút hosszan kígyózott alattam, mire kiértem az 1-es út kereszteződéséhez. Egy rövid forgalmi szünetet kihasználva áttekertem rajta, aztán folytattam az utam befelé Alsógallára. Ez tulajdonképpen már Tatabánya része, ráadásul itt már a vasút melletti Cementgyári úton tekertem az ipartelepek között, elgurultam Alsógalla vasúti megállója mellett is, de volt még egy látnivaló a bakancslistámon, amely, bár jó párszor jártam már errefelé és még a vonatablakból is számtalanszor láttam, mindig kimaradt valahogy a túráimból!

Ez pedig a Millenniumi Park volt, így hát errefelé kanyarítottam az utam (nem is volt igazán kitérő) és elgurultam a Csónakázótó partjára. Megcsodáltam a tópartról a vízben álló kis szökőkutat, a kis szigeten különös, kőből faragott napóráját, majd a hátteret adó Csúcsos-hegy sziklás oldalát a Turullal és a Szelim-lyukkal, végül a Köztársaság útja melletti kerékpárúton eltekertem a vasútállomásig. Itt kapcsoltam ki a turista GPS-em, a kijelzőjére tekintve pedig láttam, 88,15 kilométer távolságot és 1203 méter szintemelkedést mért a mai utamra. A távot nagyjából ennyire saccoltam a túra előtt, de a kaptató nagyságán egy pillanatra meglepődtem! Ez meg hogy az ördögbe jött össze? Ja persze, a János-hegy, hiszen annak a csúcsa nagyjából 420 méterrel van a Batthyány tér flaszterje felett, ráadásul még a kilátóba is felmentem, ami plusz 23,5 métert jelentett a csigalépcsőkön!

Most már nem volt más dolgom, mint a pénztárnál megvenni hazaútra a kedvezményes menetjegyem, hiszen az Autómentes Napra való tekintettel most elegendő volt a legközelebbi vasúti megállóig – ez az esetemben Alsógalla – megvenni a jegyem és ezzel aztán egész nap az egész országban ingyen utazhatnék, a bringát pedig ingyen szállíthatnám. De én csak Kelenföldig vonatoztam most, öt óra felé már ki is toltam a kerékpárt az aluljárón keresztül a buszvégállomás aszfaltos placcára.

Egész napra átfutó záporokat jósoltak az előrejelzések, azonban a teljes utamon megúsztam ezeket, bár délutánra eléggé befelhősödött az ég, hát, most úgy láttam, pont beleszaladok egybe! Illetve az belém. Már esőfüggönybe burkolózott a Széchenyi-hegy oldala, és úgy láttam, pont felém tart a felhőszakadás! Két lehetőségem volt, vagy visszahúzódom az aluljáróba, vagy elindulok hazafelé bízva abban, hogy sikerül kikerülnöm záport! Ez utóbbit választottam, aztán a pedálokat alaposan megtekerve próbáltam kitérni az eső útjából. Majdnem sikerrel is jártam, a 7-es út szerpentinkanyarjában lepett meg a heves zápor pereme és mire az anorákom előkaptam volna a hátizsákból, már el is áztam!

Aztán a zápor ahogy jött, úgy tovább is állt egy-két percen belül, már ismét napsütésben értem haza, a nap és a menetszél pedig szinte már meg is szárított! Mindenesetre rekordot futottam a Kelenföldi pályaudvartól hazáig, a majdnem nyolc kilométert mindössze 25 perc alatt letekertem a Tétényi-fennsíkra felvezető nagyjából százméteres kaptatóval együtt! Fél hat előtt pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!