Túrázók a Fekete-kő kilátópontján. A kép nem ezen a megmozdulásomon készült - a szövegből majd kiderül, miért.

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Az elmúlt héten, amikor a soron következő túrám tervezgettem, még arra jutottam, jó lenne a Vértesben folytatni a kéktúrázást és bepótolni a korábban kimaradt Várgesztes és Gánt közötti szakaszt, de csütörtökön egy érkező mediterrán ciklon felülírta a számításaimat. A sok eső mellett havat is hoztak a felhők, de csak a három-négyszáz méter feletti hegyekbe, a Vértes pedig köztudomásúlag csak alulról súrolja ezt a határt! Tehát a Vértes kihúzva a célpontok közül, de akkor hová menjek, ha havat szeretnék látni? Persze ez csak költői kérdés volt, hiszen Budapest közelében csakis a Pilis és a Visegrádi-hegység magasabb csúcsai, illetve a Börzsöny hegyei között maradhatott meg a hó! Mivel pedig tavaly az egyetlen igazán havas túrám a Börzsönybe vezetett, a változatosság kedvéért gyerünk most a Pilisbe!

Bíztam abban, hogy megmarad a hó szombatra is, ebben aztán nem is csalatkoztam, sőt, pár centi még jött is hozzá pénteken, ráadásul az előrejelzések szerint nem is fog egyelőre olvadásnak indulni! Egyik kedvenc időjárási oldalam, a Windguru szombat délre a Pilis-tetőn úgy négyszáz méteres magasságba jósolta a nulla Celsius fokos izotermát (magyarul a fagyhatárt), tehát ez felett biztos nem fog olvadni, viszont száz százalékra mondta az alacsony szintű felhőzet zártságát is, szóval nagy eséllyel ködben lesznek majd a csúcsok! Na, de annyi baj legyen, most a hó a fontos, nem a kilátások! Az utóbbi egy évben havat és jeget csak a fagyasztószekrényben láttam!

Szombat reggel, amikor kiléptem a házból, egy merő sár és locs-pocs volt az egész környék, még valami szitált is az égből, így ballagtam le a dombról a Budafoki elágazás villamosmegállójába, ahol aztán egy 41-es tuját elkapva fél óra múlva már a Batyin kémleltem az eget, de változás nem volt egy deka sem! A HÉV-vel aztán elcsattogtam Pomázig, közben pedig a szerelvényen utazó turisták beszélgetéséből akaratlanul is azt vettem ki, hogy valami teljesítménytúra lesz a hegyek között dobogókői indítással. Azannya! Elfelejtettem megnézni a teljesítménytúrák naptárában, hogy lesz-e most szombaton valamilyen megmozdulás a Pilis-tető és Dobogókő térségében! Nem mintha most valami emberkerülő hangulatban lennék, viszont ezt most csúnyán benéztem!

De aztán Pomázon nem szálltunk fel sokan az esztergomi buszra, miután elhelyezkedett mindenki, még maradtak is szabadon ülőhelyek, ami azért szombatonként nem szokott jellemző lenni. Ahogy a helyközi járat kapaszkodni kezdett a hegyekbe, Kiskovácsi-pusztánál jelentek meg az első hófoltok, Pilisszentkereszten pedig már komoly hóréteg fogadott, amikor lekászálódtam a kellemesen fűtött utastérből. Kicsit dideregve rántottam nyakig az anorákom cipzárját, aztán pár perc alatt előkészültem az útra, vagyis felfűztem a fényképezőgép tokját az övemre, bekapcsoltam a turista GPS-em és indítottam a mobilomon a Stravát. Háromnegyed nyolc után pár perccel indultam az utamra.

Azt egy pillanat alatt felmértem, hogy nyugati irányban a Pilis-tető felhőben van, észak felé tekintve pedig a Dobogókő gerincét sem láttam már a falu határában, szóval bejött az előrejelzés, valóban hatszáz méter környékén volt a felhőalap. Viszont enyhén fagyott is, így legalább olvadástól nem kellett tartanom, bár a kamáslikat még a HÉV-en felvettem puszta előrelátásból! Persze állandóan a Pilis-tetőt figyelgettem a háztetők felett, ahogy végigsorjáztam a község főutcáján, de a hegytető csak nem akarta megmutatni magát, szégyenlősen felhőfátyolba burkolózott. Úgy láttam, valahol a Szent László kúpja felett lehetett a felhőhatár. De legalább onnan körülnézhetek!

Már a faluban is szép havasak voltak a fák, a kicsit nedves hó jól meg tudott tapadni az ágakon, ez aztán a település határa után sem változott, én pedig sűrűn fényképezve ballagtam el addig a pontig, ahol a piros sáv jelzések az országútról lefordultak meredeken kapaszkodó keréknyomokra. Szuszogva kaptattam egyre magasabbra, aztán egy idő után kiértem a Pilisszentkereszt feletti mezőkre. Egy pillanatra megállva visszatekintettem a magam mögött hagyott falura, majd előrepillantva felmértem a további utam.

Előttem emelkedett a Pilis-tető, oda kellene most feljutnom valahogy. Már alaposan felkapaszkodtam a faluból, de még most is vagy négyszáz méterrel felettem lehetett a csúcsa! Akkor pedig uccu neki, mert soha nem érek fel! Egy erdőszéli útelágazásban váltva a jelzett utak között – eddig a piros sáv jelzéseket követtem, de innen már a zöld sáv jelzéseket kellett keresgélnem a behavazott fák törzsén – nekiindultam a húzós kaptatónak! Csak pár nyom vezetett előttem a hóban, és bár nem vagyok egy Sólyomszem, de a talplenyomatokból felismertem, hogy turisták járhatnak előttem. Pár száz méternyi erőteljes kaptató után az utat elzáró fémsorompónál meg is pillantottam az előttem járó középkorú párt.

Kicsit visszavettem a tempón, tisztes távolságot tartva beálltam mögéjük, így értünk fel háromnegyed kilenc táján a Szent László kúpjára. A Pilis-tető oldalából kiálló szirten van a szerpentin első hajtűkanyarja, innen szép kilátás nyílik az alattunk fekvő Pilisszántóra és délkelet felé tekintve a Pilis gerincére is. Itt éppen a ködhatáron jártam, már elkezdték a bodros, paplanszerű felhőfoltok eltakarni a kilátást, de azért még elgyönyörködtem a tájban, a blog facebook oldalára is bejelentkeztem és töltöttem fel pár képet a tájról. Kicsit még elnézelődtem, aztán indultam tovább.

Egymás után jöttek a Pilis-szerpentin – más néven Panoráma út – kanyarjai, ezekről a pontokról, ahogy kapaszkodunk a gerinc közelében, egyre szebb kilátás szokott nyílni, de most a köd megfosztott ettől, azonban egyre vastagabb lett a hóréteg! Lenn a faluban talán egy-két centis lehetett csupán, de itt már egyre jobban meghízott, aztán ahogy elértem a csúcs alatt nem sokkal a Pilis-tető hátát, a kaszálókon már tíz centis is lehetett! Megérkeztem a csúcsra felvezető zöld háromszög jelzés kiágazásához, de ezt csak a tájékoztató nyilakból láttam, az ösvényt belepte a hó. Páran már jártak itt előttem, de nem egymás nyomában indultak a hegytető felé, többféle úton vágtak át a mezőn. Én is a szűz hóban törtetve értem el ez erdőt és láttam, hogy jó volt a direkció, mivel pont a fák között a csúcs felé induló ösvény kezdetén álltam!

Aztán pár perc alatt elértem a hegytetőn, a volt katonai bázis területén álló kilátót, és lemálháztam az egyik pihenőpadnál. A köd miatt nem volt érdemes felmenni a toronyba, úgysem láttam volna semmit, inkább a havat lesöpörve az egyik padról letelepedtem a polifoam ülőkémre. De már ekkor elhatároztam, hogy egy korábbi, ködmentes téli túrám képeiből kiegészítem majd a blogra írandó posztban a fényképeket! Megettem egy sajtos kiflimet, ittam rá a hideg szörpömből, közben az utánam érkezőket figyelgettem. Két síelő srác jött meg a nyomomban, míg én csak lassan tudtam törtetni a mély hóban, ők vidáman siklottak a felszínén! Kicsit később egy tájfutó társaság érkezett, na, ők már alaposan megszenvedtek, mire lihegve felértek a padokhoz. Mivel a habszivacs ülőke ellenére is egyre jobban fázni kezdett a fenekem a padon ülve, pár perc múlva a továbbindulás mellett döntöttem.

A zöld sáv jelzés ösvényére visszaereszkedve aztán elkezdődött az erdőjárás csodája! A Pilis-tető kopár délkeleti gerincén, ahol eddig kapaszkodtam, a szél elfújhatta a hó jó részét, viszont a Pilis-tető hátán, az erdőben megmaradt, itt nagyjából tíz centire taksáltam a vastagságát. Még mindig csupán pár nyom vezetett előttem (hogy kiké, arra csak később jöttem rá), gyakorlatilag itt is szűz hóban jártam, kimerítő is volt hosszú távon a gyaloglás benne! Kapóra jött az, hogy percenként megállva fényképezhettem a fákat, ugyanis az ágaikon vastagon megült a hó! Mesebeli tájon jártam, alig tudtam betelni a szépségével! Amikor a túrám végén hazaértem, persze egyből letöltöttem az útközben készült képeket, de minden „fotosopp” ellenére csak egy töredékét tudják visszaadni annak, amit akkor a saját szememmel láttam!

Azért így meg-megállva is gyorsan végigaraszoltam a Pilis-tető hosszú hátán, tizenegy után pár perccel elérve a Simon halála nevű erdőrészen a Pilis-nyereg feletti útelágazást és itt lecövekeltem egy percre gondolkodni. Egyrészt maradhattam a zöld sáv jelzések útvonalán és így folytathattam volna az utam a Pilis-nyergen keresztül Kesztölc és Dorog felé, másrészt Dobogókő felé fordulva a zöld kereszt jelzéseket követve már gyorsan leérhetek a Két-bükkfa-nyeregbe, ahol az országút Pilisszentkereszt felől kapaszkodva átbukik a gerincen és ereszkedni kezd Esztergomba. Onnan pedig már közel van Dobogókő is. Végül egy köztes megoldást választottam: maradok egyelőre a zöld sáv jelzés útvonalán, aztán majd később fordulok csak Dobogókő felé és kitérőt teszek a zöld háromszög jelzéseket követve a Fekete-kő szép kilátás nyújtó szikláira.

Azonban a kilátópontra vezető ösvény kezdetét elérve láttam, ebből az irányból szinte senki sem indult még arrafelé. Hát persze, a köd! Ahogy végigballagtam a Pilis-tető hátán, a ködfátyol hol fellebbent a tájról, hol pedig visszaereszkedett, itt például az útelágazásban nem volt köd, szóval próba, szerencse! Mit veszíthetek egy kis kitérővel? A szűz hóban törtetve aztán pár perc múlva ismét leszállt a köd, de akkor már nem fordultam vissza, a bakancsom talpa alatt recsegő vastag hóban elgázoltam a kilátópont szikláiig. Akkora volt ott a köd, hogy az orromig sem láttam! Azért jól megbámultam a szürke semmit, mielőtt továbbindultam volna!

A zöld háromszög jelzés ösvényének másik ágán tértem vissza a zöld kereszt jelzés útvonalára, itt aztán a Két-bükkfa-nyereghez közeledve megnőtt a kirándulók, túrázók száma is. Szánkókat húzó kisgyerekes családokba botlottam lépten-nyomon, egy négyfős túrázó családdal még beszédbe is elegyedtem, ugyanis velük összefutottam már a jóval néptelenebb turistautakon is - tehát az ő nyomaikban jártam sokáig! Mint kiderült, ők a Pilis-tető körtúráját járták végig, és még előttem érték el a kilátót. Beszélgetve sétáltunk le a Két-bükkfa-nyereg kis autóparkolójáig visszaemlékezve gyerekkorunk valóban havas teleire, aztán az országútnál elbúcsúztunk egymástól. Ők autóba szálltak, én pedig döbbenten bámultam a hely forgalmát!

A nyeregben ízelítőt kaptam abból, mi lehet fenn Dobogókőn! Ekkor már dél felé ballagott az idő és a Dobogókőre tartó autósok itt már csak lépésben haladhattak! Elbeszélgettem a buszmegállóban várakozó helyközi busz sofőrjével is, azt mondta, inkább itt fordul vissza és nem megy fel a torlódás miatt a hegytetőre, aztán várhatóan a többi buszvezető is így fog majd dönteni! Azt már csak magamban gondoltam, hogy vajon erről értesíteni fogja valaki az odafenn buszra várakozókat? Na mindegy, ez egy kicsit felülírta a terveimet, ugyanis egy kis erdei csatangolás végén Dobogókő volt a végcélom, így viszont röviden elgondolkodtam a továbbiakon.

Egyrészt egy rövidebb úton visszaballaghattam volna Pilisszentkeresztre, ahonnan indultam, de oda Dobogókőről mennek a buszok, amelyek most úgy járhatnak, mint a kutya vacsorája, vagyis késhetnek, akár ki is maradhatnak. Mehettem volna Pilisszentlélek felé is, aztán onnan tovább busszal Esztergomba, de azoknak a buszoknak az útja is a Két-bükkfa-nyergen vezet át, szóval azok is bizonytalanok. És ekkor született meg a Nagy Ötlet: mégis felmegyek Dobogókőre és megnézem, milyen ott a nagy harci helyzet, aztán visszajövök ide, a nyeregbe! Oda viszont a zöld kereszt jelzések ösvénye vezet tovább, azon jöttem idáig is, gyerünk hát arra!

Így aztán gyorsan magam mögött hagytam a motorzúgástól és dudálástól visszhangzó útelágazást és visszatértem az erdőbe. Errefelé persze már egymást érték a kirándulók, a szánkókat húzó kisgyerekes családok, de azért haladni is tudtam. Ahogy egyre magasabbra értem, itt is egyre vastagabb lett a hó, aztán a köd is leszállt újra, mintha csak incselkedne velem, ugyanis ahogy egy-egy kilátóponthoz közeledem, úgy jelenik meg újra és újra! Ezért aztán meg sem tettem a rövid kitérőt az amúgy majdnem útba eső Rezső kilátóba, mentem tovább a sétányon a turistaház felé.

Itt aztán már jegesre koptatták az erre gyalogszerrel járók, síelők és szánkózók a sétány havát, ezért pár műkorcsolyázó figura bemutatása után előkapva a hátizsákomból a hómacskákat egy pillanat alatt felpattintottam azokat a bakancsomra! Még egy éve kaptam azokat a blog egyik törzskommentelőjétől, amikor leírtam egy posztomban, mekkorát piruetteztem egy jeges földúton a Virágos-nyeregben, hát most végre alkalmam nyílt kipróbálni! Tökéletesen működött, a tüskéi szinte beleharaptak a jeges hóba, és úgy tartották a bakancsaim, mintha csak odafagytam volna a jéghez!

Negyed kettő felé értem fel a kilátóteraszhoz, páran azért álldogáltak a sűrű köd ellenére a korlátjánál és bámulták a semmit. Hozzájuk társultam pár percre, a szürkeségbe meresztve a szemem odaképzeltem a Dunakanyarra és a Börzsönyre nyíló kilátást, aztán leballagtam a turistaházhoz. Most is hatalmas kondérokban főtt a ház előtti parkban a halászlé és a pörkölt, hosszú sor állt előttük a vásárlókból. Jé, hiszen éppen ebédidőre érkeztem ide! Csak úgy nézelődve majszoltam el két sajtos kiflimet, sétálgattam még egy ideig a hegytetőn a sokaságot bámulva, végül fél kettő felé döntöttem úgy, hogy elegem van a tömegből! Gyerünk hát innen!

Azért még átpillantottam az autók felett a buszforduló felszállóhelyére, de senkit sem láttam ott várakozni. Úgy látszik, talán az onnan csupán pár lépésnyire tébláboló parkolóőrök tájékoztatták az oda érkezőket, hogy nem itt fordulnak vissza a buszok. Érdekes módon a hegytető nagy parkolója, ahová az országút érkezik, szokatlanul csendes képet mutatott. Dugig volt persze autókkal, de hol vannak a helyet keresgélők? Hová tűnt az ide tartó autós tömeg? Aztán a ködben elballagtam a bejáratához és rájöttem, csak annyi autót engednek be, amennyi elhagyja azt! Kipillantva az útra nem is láttam a sor végét! Igen, persze a köd eléggé lekorlátozta a látótávolságot, de ekkor eldöntöttem, hogy az országút mellett ballagok vissza a Két-bükkfa-nyeregbe és nem valamelyik turistaúton! Hadd látom, mekkora sor várakozik a hegytetőre feljutásra?

Dobogókőn, a településen még az úttal párhuzamos sétányon gyalogoltam és a folyamatosan álló, csak néha előremozduló kocsisort nézegettem. Velem szemben néha embertömeg hömpölygött a járdán, és kellett egy idő, mire rájöttem, kik is ők? Ők az autókból kiszálló utasok voltak, akiknek nem volt már türelmük ahhoz, hogy kivárják, amíg elérik a parkolót. Persze az autókban benn maradtak a sofőrök, viszont minden olyan helyen, ahová befért egy autó, azt ki is töltötték a sokszor szabálytalanul parkoló járművek. Szavamra, mint a gázok, amelyek molekulái igyekeznek maradéktalanul kitölteni a rendelkezésükre álló teret!

A bajok az üdülőfalu végén kezdődtek, ahol elfogyott a talpam alól a járda, itt kénytelen voltam az út szélén folytatni az utam. Igyekeztem az úttest bal oldalán haladni, közvetlenül a várakozó, lépésben araszoló autósok mellett, de ez szinte lehetetlen volt a nyíló ajtók, kiszálló utasok és a hókotrók által az úttest szélére kicsapott hótorlaszok miatt. Így aztán kénytelen voltam oldalt váltani és az úttest menetirány szerinti jobb oldalán ballagni, úgyis ritkás volt a lefelé tartó forgalom, meg így jobban láttam a kocsisort is.

Jó pár képet készítettem a behavazott fák között álló, lépésben haladó kocsisorról, és közben azon morfondíroztam, hogy a torlódás miatt az autókban idegesen, vagy éppen mérgesen üldögélők vajon mennyit vehetnek észre az őket körülvevő természet szépségéből? Szinte semmit, hiszen kihallatszottak az unatkozó gyerekek folytonosan és idegesítően ismétlődő kérdési: mikor érünk már oda? Mikor tudunk már szánkózni? A „pisilni kell” beszólásokat már meg sem említem! Szinte percenként megállítottak a sofőrök kérdései is: messze van még a parkoló? Igen, messze van. Én fél óra alatt leértem ide gyalog, a lépésben haladgató autósorban legalább ennek a duplája a felfelé vezető út! Sokan megunva a várakozást próbáltak ipszilonban megfordulni a keskeny úton, de persze a várakozók és a szembejövők miatt ez nem volt egyszerű mutatvány, ilyenkor aztán a hideg téli levegő megtelt szapora anyázásokkal.

A maradék úton lefelé már inkább azon agyaltam, hogyan lehetne megelőzni ezeket a tumultuózus jeleneteket? Ha a Két-bükkfa-nyeregben lezárnák a Dobogókőre felvezető országutat, azzal csak a torlódást tolnák messzebb a hegytetőtől, de éppúgy kialakulna, ráadásul onnan még órányi járásra van a nagy parkoló. Kisgyerekeseknek pedig talán még tovább tartana az oda-, aztán pedig a visszajutás. Vagy esetleg a nyeregben kellene kialakítani parkolókat, és onnan pedig sűrűn járó buszokkal felvinni az embereket Dobogókőre? Akkor pedig több száz autó befogadására alkalmas parkolóhelyeket kéne kialakítani az erdő, a természet rovására!

Az igazi megoldás talán az lenne, hogy az embereket rá kellene bírni valahogy a tömegközlekedésre! A HÉV bírná kapacitással Budapesttől Pomázig, onnan pedig tényleg sűrűn – talán öt-tízpercenként induló – buszok kellenének fel Dobogókőre! De ez viszont óriási többlet kapacitást igényelne a Volántól a hétvégéken és mi történne a máshonnan érkezőkkel? Igazából én sem tudom, mi lenne a legjobb megoldás, de talán vannak nálam okosabb emberek is, akiknek talán eszükbe jut valami értelmes dolog!

A Két-bükkfa-nyeregben a korábban már látott kép fogadott: embertömegek, hógolyózó gyerekek, tülkölő autók, de most nem állt benn busz a megállóban. Aztán alig pár perccel később egy távolsági busz érkezett Esztergom felől az útelágazás háromszögébe, és megállt vagy ötvenlépésnyire tőlünk. Uccu neki, szaladjunk! Az elsők között érve a várakozó buszhoz megvettem a jegyem és helyet kerestem magamnak, utánam aztán lassan megérkeztek a többiek is. Pár perc múlva elindultunk és óvatosan araszolgattunk végig a felfelé igyekvő, de csak lassan haladó kocsisor mellett. A várakozók hosszú sora egészen Pilisszentkereszt határáig tartott, pedig onnan még jó öt kilométer Dobogókő!

Innen már zavartalan volt az utunk, fél négy felé már Pomázon voltam a HÉV megállóban. A Batyin volt pár percem körülnézni, a Duna-parton szemerkélt az eső, hónak nyomát sem láttam. Ha mondtam volna, talán el sem hitték volna a rakparton sétálgatók, hogy tömegközlekedéssel alig órányira innen tízcentis hóban szánkóznak és hógolyóznak a gyerekek. A villamosmegálló üvegfalú kalitkájában vártam meg a 41-es tuját, végül öt után pár perccel léptem be a lakásunkba.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!