Kilátás a Zuppa-tetőről Szárliget felé

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Most, hogy több éves szünet után újra a kezembe vettem az Országos Kéktúra igazolófüzetét és jártam vele már egyet a Cserhátban, hogy begyűjthessem a Nógrád és Becske közötti pecséteket, kíváncsian lapozgattam otthon hét közben a füzetecskét, hogy vannak benne még hiányok? Persze a háromnegyede még üres, viszont a közepén, a Bodajk és Becske közötti részből már csak két egynapos túrányi szakasz hiányzott, a Gerecsében a Koldusszállási vadászház és a szárligeti vasútállomás közötti, valamint a Vértesben a Várgesztes és Gánt közötti rész. Ha ezt a két lyukat befoltozom, akkor már csak többnapos túrákkal érdemes számolnom a Budapesttől távolabbi keleti és nyugati tájegységekben, viszont ezeket a hiányokat még jó lenne a kerékpáros szezon kezdete előtt bepótolni!

Rövid hezitálás után a gerecsei szakasz teljesítése mellett döntöttem, viszont az alig több mint húsz kilométeres távját kicsit kevésnek éreztem, ezért úgy döntöttem, beleiktatok még egy kitérőt a Zuppa-tetőre, amely az egyik kedvenc kilátópontom! A menetrendeket böngészve aztán láttam, hogy csupán egyetlen kora reggeli buszom lesz, amellyel kijuthatok Tatabányáról a Koldusszállási vadászházhoz vezető keskeny erdei aszfaltútra, viszont azzal utazva már negyed nyolc felé belevághatok majd a túrába.

Nem is baj, legalább lesz időm nézelődni és még csak sietnem sem kell a túra végén a csatlakozáshoz, hiszen Szárligetről hétvégéken óránként indulnak vonatok Kelenföld felé, bármelyikkel gyorsan hazajuthatok. Kis gondolkodás után eltettem a hátizsákomba a kamáslikat is, ugyanis a túra előtti napokban leesett arrafelé vagy húsz-harminc milliméter eső, és bár a túra napjára már verőfényes napsütést jósoltak, jó lesz majd az a sáros helyeken!

Most is az ötórás 250-es busszal zötykölődtem le a keskeny budafoki utcákon át a Kelenföldi pályaudvarra, ahol pár perces várakozás után már jött is győri személyvonat. Negyed hétre már Tatabányára érkeztem vele és volt még több mint félórám a buszom indulásáig, az időt pedig szokás szerint most is a buszállomás környékén kószáltam végig. Már számtalanszor indultam innen busszal túrára, de még most is meg tud lepni buszállomás Vértes Center alá épített részének randasága, igénytelensége! Pedig amúgy a szabadban lévő része tetszetős a tágas, fedett peronokkal, amely szöges ellentétben áll a sötét, alagútszerű belső terével. A nézelődésnek a buszom érkezése vetett véget, alig páran szálltunk fel rá a végállomáson, de volt a várakozók között egy hozzám hasonló felszerelésű középkorú túrázó pár is.

A tatabányai buszpályaudvar Vértes Center alatti része

Az alig több mint negyedórás úton találgattam magamban, vajon merre indulnak túrázni, a busz ugyanis átvág szinte a teljes Gerecsén, mire egy hatalmas vargabetűvel megérkezik Tatára, de aztán ők is a Fagyűjtőtelep bejárati út nevű megálló előtt kezdtek leszállásra készülődni, és ez mindent eldöntött: itt csakis kékúrázók szoktak leszállni, hogy egy pár perces úton felsétáljanak a dombok közé a Koldusszállási vadászházhoz pecsételni. Leszállva pár szót váltottunk, így kiderült, ők ugyanazt a szakaszt szeretnék teljesíteni, amelyet én is. Még a buszon felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre és a GPS-t is indítottam, aztán miközben a pár még a megállóban szöszmötölt, lenulláztam a GPS napi számlálóját, elbúcsúztam tőlük és belevágtam a túrába. Úgy látszik, ők sem kedvelik a társaságot. Ennek ellenére még többször is összeakadtunk útközben, de erről majd később szólok.

Az út azonnal kaptatóval indított, hiszen a Tarján-patak völgyéből először fel kellett kutyagolni a keskeny, a forgalom elől sorompóval lezárt aszfaltúton az M1-es autópálya aluljárójához. Átbaktattam az út méretével ellentétben hatalmas, visszhangosan kongó alagúton és a túlsó oldalán láttam, hatalmas földmunka folyik az autópálya mellett. Pár hete olvastam, hogy majd belekezdenek az autópálya szélesítésébe, ez már az a munka lenne? Több mint valószínű, ugyanis ameddig csak elláttam, mindkét irányban kiirtották az erdőt és bulldózerekkel egyengették a talajt egy eléggé széles sávban.

Az erdőt elérve az aszfaltúttal együtt beléptem a fák közé, és a fiatal, növendék gyertyános vegyeserdőben gyorsan elhalt mögöttem az autópálya moraja. A fák közé betűző kora reggeli napfény szeszélyes vonalkódokat vetett elém az aszfaltcsíkra, én pedig mélyen letüdőztem a jellegzetes, eső utáni erdőillatot. Az előző pár napban lehullott csapadéktól még frissebb, üdébb és zöldebb lett tőle az amúgy is friss, üde és zöld tavaszi erdő, élmény volt ez a séta a fák között! Aztán jobbról, egy sáros földúton megérkeztek az Országos Kéktúra kék sáv jelzései, itt van egy pár éves végvágott erdőfolt sarkán meghagyott magányos tölgy törzsére felszerelve a kéktúra pecsét dobozkája, de én megállás nélkül tovább ballagtam az úton még pár száz lépést, egészen a vadászházig.

Egyik kedvencem ez az erdőszélen magányosan álló vadászház, nem az apróbbak közül való, de teljesen belesimul a környezetébe. Az út másik oldalán az itteni nevenincs erecske felduzzasztásával létrehozott kis tavacska fekszik, mellette egy hatalmas, ősöreg, göcsörtös tölgy áll. No, ez egy olyan hely, ahol szívesen leélném az életem és ha errefelé járok, mindig alaposan megnézem ezt a békés, csendes zugot! Fényképeztem most is párat, aztán elindultam visszafelé az erdei aszfaltúton.

Épp a szemből érkező házaspárral együtt értem el a letérést, ők pecsételtek a füzetükbe, viszont nekem már nem kellett, azt elintéztem már egy korábbi túrám végén. Inkább az egyik padra letelepedve felhúztam a lábaimra a kamáslikat, ugyanis a földút eső utáni állapotát elnézve éreztem, szükség lesz rájuk a továbbiakban! Együtt indultam tovább velük és mivel láttam, a tempónk nagyon hasonló, most én álltam meg pár percre fényképezni és csak intettem, hogy nyugodtan menjenek tovább!

Persze okom is volt a fényképezésre, ugyanis az eső utáni erdő párát lélegzett és éppen nappal szemben ballagva ez valami sejtelmes homályba burkolta a tájat. Aztán hazaérkezve és a képeket letöltve láttam, hogy most sem tudják visszaadni a fotók a pillanat hangulatát, de azért valamennyit sikerült megörökítenem belőle. Pár percig még elnézelődtem, majd továbbindultam az úton és a kicsit sáros, csúszós lejtőjén leereszkedtem a Tarjáni-malompatak völgyébe. Egy rozzant gerendahídon kereszteztem a bővizű patakot, aztán ismét kapaszkodó jött, most fel a Herkályos-hegy fennsíkjára. Párás, kissé ködös erdőben kanyarogtak alattam a keréknyomok, aztán ismét beértem a párt, amikor valamit nagyon bámultak a fák között.

Közelebb érve láttam csak, hogy egy pókháló feszül az ágak között, és csak azért vehető most messziről észre, mert a pára apró cseppekben kicsapódott a pókfonalakra és megcsillannak rajta a napsütésben. Hát persze, hogy ezt is meg kellett örökíteni, aztán amikor a házaspár után indultam, az autópálya felé fordult lassan alattam az út és ismét meghallottam a még távoli autózúgást. Egyre közelebb kerülve a főúthoz egyre hangosabb lett a zaj is, aztán az autópálya kerítése mellé fordult az út, így értem el az erdősarkot, ahol aztán a földbe gyökeredzett a lábam!

Már ott állt a házaspár is és a párát lehelő szántót bámulták. Egészen hihetetlen, szinte szürreális látvány volt a párafelhőket eregető mező, a gomolygó talajmenti ködréteg pamacsokban emelkedett egyre feljebb a háttérben fekvő erdő sötét fala és Tornyó 357 méter magas csúcsa előterében. Persze ezt is csupán az ellenfény tette láthatóvá, hiszen az éppen szemből tűző napfény megtört a páragomolyagokon. Percekig elnézelődtem én is a Bodza-völgy erdőbe ékelődő pár hektáros szántójának peremén, fényképeztem is rengeteget, aztán a már messze bandukoló pár után indultam.

Végigbaktattam én is a mező peremén, aztán a túlsó, északi sarkán ismét beléptem az erdőbe. Itt szabadultam meg a vékony poláromtól és tettem el a hátizsákba, ugyanis éreztem, hogy bár még csak negyed kilenc felé jár az idő, de egyre jobban kezd kimelegedni ez a szombat kora délelőtt! Kaptató kezdődött a fák között kanyargó ösvényen, de a komolyabb fajtából, aztán egy kis gerincre felérve egy friss, bekerített tarvágás peremén ereszkedtem le a Tarján felé menő országútra, vagyis arra, amelyen korábban a buszom is végiggurult Tatabánya felől. Pár száz lépést a szélén sasszéztam végig a gyér forgalomban, aztán a kék sáv jelzések jobbra térítettek, vissza az erdőbe.

Itt is vékony köd ült meg a fák között, ez aztán sejtelmessé tette az erdei utat, de pár perc múlva véget ért ez a hangulat, ahogy kiértem a tornyópusztai bekötőútra. Végigballagtam ezen a keskeny, gyakorlatilag forgalommentes aszfaltcsíkon egészen a falu határáig, csak az útelágazásban álltam meg egy pillanatra a kőkereszt melletti pihenőpadoknál. Nem voltam még fáradt, gondoltam majd csak a Somlyóvári kulcsosháznál ülök meg egy hosszabb pihenőre, így aztán szinte menetből ráfordultam a hegyek közé felvezető keskeny, kopott erdőgazdasági aszfaltútra.

Eléggé egyhangú ez az útszakasz, de kicsit fel lehet turbózni azzal, hogy letérünk róla csupán pár lépésnyit a kiágazó földutakon. Az útszéli bozótost magunk mögött hagyva balra, vagyis északnyugat felé szép volt a kilátás a megművelt földeken keresztül a Pes-kő sziklás oldalára és a Bánya-hegy márványbányával felsebzett tetejére, jobbra pedig már látszott a mezőkön keresztül a Zuppa hosszú gerince a Zuppa-tető 384 méter magas csúcsával. Oda még kitérőt teszek a kéktúra útvonaláról közvetlenül a szárligeti érkezésem előtt!

A kopott, kátyús erdei úton pár helyen már csak mutatóban maradt meg az aszfaltozás, de ettől gyalogosan még kitűnően járható maradt, fél tíz felé értem el a legmagasabb pontját, ahol átbukott egy kis dombhát tetején, pár percre rá pedig a letérést, vagyis a szénégetők tisztását. Nagyjából tíz éve még itt dolgoztak télen-nyáron a szénégetők, füstöltek a réten álló boksáik, ők maguk pedig egy klasszikus cirkuszi lakókocsiban húzták meg magukat a rét peremén egész évben.

Mára már elhagyatott a kis tisztás, kezdi magának visszafoglalni az erdő, viszont egy korábbi utamon már látott kék-fehérre pingált táblácska lóg itt az egyik faágon. Pár szó áll csak rajta: „Azt a 700-át! 2022. 04. 23. Mónika, Attila”. Biztosan kéktúrázó volt az a pár, akik épp a névnapomon itt érték el a körülbelül 1165 km hosszú útvonal végigjárása közben a hétszázadik kilométert. Vajon teljesítették már azóta az Országos Kéktúrát? Együtt vannak még, vagy esetleg különváltak az útjaik? Mindenesetre elmés szöveget találtak ki, ráadásul nem is túl tolakodó módon adják a tudtára minden errefelé járónak az akkori örömüket.

Itt, a szénégetők tisztásán kezdődött a Somlyó vállára felvezető kaptató utolsó, de legmeredekebb szakasza, szuszogva értem fel az út legmagasabb pontjára, ahol kiágazik az erdei keréknyomokból a csúcsra vezető kék háromszög jelzésű ösvény. Bár a csúcs nem is a legmegfelelőbb szó ide, hiszen a Somlyónak nincs szó szerint vehető csúcsa, tulajdonképpen csak egy dimbes-dombos, ligetes mező a hegy teteje. Időm persze volt rengeteg, így aztán felkapaszkodtam a tető rétjére és elsétáltam a legmagasabb pontjára. Itt üldögélt már a korábban többször látott házaspár is, a Tornyópusztára és a távoli Tatabányára nyíló kilátásban gyönyörködve. Megálltam mellettük, készítettem pár képet a panorámáról, aztán megindultam lefelé, vissza a kéktúra útvonalára.

Jócskán belassított még a réten az, hogy letértem egy kis virágfotózás miatt az ösvényről, már nyílt a sárga kankalin és pár tavaszi héricset is felfedeztem a fűtengerben. Pár perc alatt leértem így is a kulcsosház rétjére és elballagtam a házikó mellett, hogy a füves mező északnyugati pereméről megnézzem a Tarjáni-medencére és a mögötte őrt álló Gerecse-tetőre nyíló kilátást. Még most is csak fél tizenegy felé ballagott az idő, de már szinte minden párát felszívott a nap, csodálatos volt a panoráma a kis hegyek közé zárt medence alján elterülő Tarjánra és a körülötte álló csúcsokra.

A kulcsosházhoz visszatérve elintéztem a pecsételést, az itteni bélyegző lenyomata is bekerült az igazolófüzet megfelelő rubrikájába, aztán leültem a már itt pihenő pár mellé a pihenőpadra. Éppen tízóraiztak, csatlakozva hozzájuk megettem én is két sajtos kiflimet, aztán pár percet beszélgettünk a Somlyó kilátásáról. Dicsérték a szépségét, erre megemlítettem, hogy ha tényleg szép kilátást szeretnének látni ezen a túrán, tegyék meg a Zuppa-tetőre vezető kitérőt az ottani kék háromszög jelzésen is. Igaz, hogy az legalább egy órát jelent a nézelődéssel együtt, de higgyék el, megéri!

Pár perc múlva továbbindultam és belefogtam a Somlyóról való hosszú ereszkedésbe. Egy darabig a fák között kanyarogtak a keréknyomok, aztán egy friss erdőritkításon átvezető, az erdészeti járművek által sárosra túrt, mély nyomokon értem el azt a murvás erdei utat, amely tulajdonképpen a korábbi kopott aszfaltút folytatása. Ezen már gyorsabban haladhattam, jól ki is léptem, hogy legyen még elegendő időm a Zuppa-tetőre vezető kitérőre, aztán erről az útról letérve értem el a Somlyó déli oldalának nagy tarvágásait. Az évek múlásával egyre csak nő ez a terület, a favágók szisztematikusan délkelet felé haladva egymás után vágják ki a pagonyokat, ezek felső peremén haladva persze a kék sáv jelzések is megritkultak.

Már érzésre elértem azt a pontot, ahol jobbra, lefelé kellett fordulnom – persze jelzés egy szál sem volt ezen a szakaszon –, a GPS-t megnézve azonban az még továbbküldött, végül egy jól jelzett ponton kellett nekiindulnom a meredek ereszkedésnek egy talán tíz éves, embermagas, kefesűrűségű tölgyesen keresztül. A lejtés a Váli-víz völgyének alján ért véget, egy kis favázas hídon kereszteztem az itt még csak erecskényi patakot, aztán egy benőtt ösvényen indultam neki a túloldal kaptatójának. Egy pár beszélgetése hallatszott egyre közelebbről a hátam mögött, gondoltam a már jól ismert páros ért utol, de mivel az ösvényen nem lehetett előzni, alaposan kiléptem, hogy ne tartsam fel őket. Csak fenn a gerincen, a megművelt földek peremén vettem észre, hogy egy ismeretlen fiatal pár járt a nyomomban, akik itt azonnal el is kerültek.

Persze itt is megfogott a Zuppára nyíló panoráma, hiszen már egészen közel jártam hozzá, nézelődtem pár percig, aztán folytattam az utam a mezőszéli keréknyomokon. Lassan elértem a Váli-víz völgyének halastavait, a fantáziadúsan Kettes-tónak elnevezett nádas tavacska mellett elsorjázva pillantottam meg magam előtt a magányos tanyát. Innen már egy murvás úton ballagtam tovább, elbaktattam a volt Csordakúti bányához tartozó egyre pusztuló bányaépületek mellett, aztán már aszfalton érkeztem meg Nagyegyháza határába.

Végigtalpaltam a hosszú Gesztenye sor családi házai előtt, odaköszöntem a központban, a harangláb melletti park füvén piknikező gyerekcsoport felnőtt kísérőinek, aztán készítettem pár képet az itteni bányászemlékműnél, amely egy felborított csilléből szétguruló kőtömböket „ábrázol”. Kis malíciával gondoltam vissza arra jelenetre, amikor pár éve egy másik, de szintén környékbeli településen megkérdeztem az ottani csille-emlékműnél álldogálva egy helyi lakost, hogy vajon miért vannak abban is kőtömbök a szénrögök helyett, és azt a pikírt választ kaptam, hogy kezdetben bizony az volt, de mindig ellopták és egy idő után már kővel pótolták. Az nem kell senkinek.

Még Nagyegyháza peremén megkezdődött a Zuppa gerincére felvezető kaptató, egy gyalogos aluljárón keresztül itt is kereszteztem az M1-es autópályát, a túlsó oldalán pont olyan tereprendezési munkák folytak a meglévő útpálya mellett, mint Koldusszállásnál, így aztán elkönyveltem magamban, hogy tényleg megindultak az autópálya kétszer háromsávosra bővítésének munkálatai. A gerincre felvezető út hosszú volt, de a vége felé már eléggé ellaposodott, végül negyed kettő felé értem fel az útelágazásba. Itt tért balra a Nagyegyházáról eddig velem tartó piros sáv jelzés, és indult a Zuppa-tetőre jókora kerülővel felvezető kék háromszög jelzés is.

Rutinosan a piros sáv jelzések földútjára fordulva tíz perc alatt elértem azt a pontot, ahol a csúcs túlsó oldalában kerülőt tevő kék háromszög jelzés ösvénye beletorkollott pár lépés erejéig az erdei útba, és innen rohamoztam meg rajta a Zuppa-tetőt. A csúcsra felérve tényleg csodálatos panoráma fogadott, egy széles félkörben a Vértes hegyes-dombos vidékére nyílt kilátás, de feltűntek a közelebbi Szárliget és a távolabbi Szár házai is. Itt is egy gyerekcsoport készülődött éppen nyársalásra, már égett a tűz, fel volt szeletelve a szalonna, elő voltak készítve a nyársak is. Körbefényképeztem a panorámát, aztán elindultam visszafelé a csúcsra felvezető ösvényen.

Vajon kitérőt tesz-e ide a házaspár, akiket utoljára a Somlyóvári kulcsosháznál láttam? Erről könnyen meg lehet győződni, csak visszafelé a Zuppa-tetőt délnyugat felől megkerülő kék háromszög jelzésű ösvényt kell választanom, mert biztosan ezen az úton jönnek majd, mivel nincs helyismeretük. Tényleg össze is futottam velük pár perc múlva, szembe jöttek velem a szűk, de jól kitaposott gyalogúton, még utoljára pár szót váltottunk, aztán mentünk az utunkra.

Az elágazásba visszatérve az órámra pillantottam: két óra múlt pár perccel, tehát majdnem egy órás volt a kitérő a Zuppa-tetőre. Innen már nem volt más dolgom, mint kéktúra erdei útján végigballagni a széles gerincen, majd egy ösvényen leereszkedni róla Szárliget határába. Fél három után pár perccel érkeztem meg az állomásépület falára szerelt kéktúra bélyegző dobozkájához és beütöttem a füzetbe az itteni bélyegzést is. Itt pecsételtem már egy korábbi túrám elején, azonban nyomdai hiba miatt ide két rubrika is került az igazolófüzetemben, miért maradjon hát üresen az egyik? Aztán a peronra átballagva mire kikapcsoltam a GPS-t, levettem a sáros kamáslikat és az övemről is leműtöttem a fényképezőgép tokját, már jött is a 14:46-os személyvonat. Negyed ötre már haza is értem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!