A Dera-patak szurdoka Pilisszentkereszt határában

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Mivel az előző négy túrámból hármat a Gerecsében tettem meg, úgy döntöttem odahaza, hogy most már másfelé veszem az irányt. Igen ám, de merre induljak? A rákosrendezői vágányzár miatt most kicsit el vagyok vágva a Börzsönytől, így aztán a Pilis és a Visegrádi-hegység turistaútjait kezdtem el nézegetni a kedvenc útvonaltervezőmön. Ekkor akadt meg a szemem a Szentendrén, a HÉV végállomáson kezdődő sárga sáv jelzésű turistaúton. Jé, most más útvonalon hagyja el a várost! Korábban a meglehetősen egyhangú Vasúti villasor nevű utcán és a Pomázra átvezető mellékúton kellett kutyagolni addig, míg le nem lehetett térni a Kő-hegy felé, most viszont a Bükkös-patak melletti sétányon vezet hosszan a jelzett turistaút.

De hát mikor festhették át az útvonalát? A 2022-es kiadású Pilis és Visegrádi-hegység turistatérképen még a régi útvonal van jelölve, ráadásul idén tavasszal már jártam a Bükkös-pataknál egy túrámon és akkor sem láttam még a sétányon a sárga sáv jelzéseket. Gyerünk hát arra! Most már csak a gombhoz kellett egy kabátot keresnem, vagyis ehhez a mintegy négy kilométeres új útvonalhoz még egy húsz kilométeres túrát hozzáraknom. Ez gyorsan meglett, hiszen adta magát, hogy továbbra is a sárga sáv jelzéseket követve megmászom a Kő-hegyet, kitérőt teszek a Vasas-szakadékhoz, a Lajos-forrás után felkapaszkodok majd a Bölcső-hegyre a kilátóhoz, végül a Pilisszentkereszti Szent-kút és a Szurdok után fogok Pilisszentkereszten buszra szállni.

Ezen a hétvégén vágányzár volt a Fehérvári úti villamosok vonalán is, ezért a megszokott 41-es tuja helyett kénytelen voltam a Kelenföldi pályaudvartól a 19-essel utazni a Batthyány térig, de a HÉV is várakozott Pomázon pár percig, hogy megvárja a szemből érkezőt. Mint kiderült, Szentendre és Pomáz között le volt zárva az egyik vágány és ahogy felmértem, keményen dolgoztak a Pannónia-telepnél a sínek melletti nyárfasor fáinak visszavágásán. Úgy látszik, alaposan megtéphette ezeket az öreg fákat a múltkori szélvihar! Így aztán jó tíz perces késéssel érkeztem meg Szentendrére, de nem volt okom a sietségre, komótosan összekészülődve az indulásra csak fél nyolc után indultam útnak.

Napsütéses kora reggel a Batthyány téren

A gyalogos aluljárón átvágva a 11-es út városi szakasza alatt a Kossuth Lajos utcán indultam az Óváros felé, majd a Bükkös-patak hidja előtt tértek le a frissen felfestett sárga sáv jelzések a Bükkös part utcára. Innen tényleg csak pár perc kitérő volt a csöppnyi Fő tér a pestiskereszttel és a Blagovesztenszka templommal. Bár Budapesten szikrázóan sütött kora reggel a nap, itt Szentendrén kicsit ködös, felhős volt az idő, ráadásul a kutya sem járt rajtam kívül az utcákon ezen a kora reggeli órán. Már többször is megtapasztaltam hogy napközben, pláne hétvégén egy teljes fordulatszámon üzemelő turista-lehúzóhellyé vált a város, a tömegtől pedig alig lehet látni valamit az Óváros szűk utcáin, de most még minden csendes, elhagyatott volt. Kiélvezve a nyugalom minden percét ballagtam vissza a Bükkös-patak hídjához.

Már ismét a sárga sáv jelzéseket követve vágtam át a piac reggeli forgatagán, csak a 11-es út alatti aluljáró után (ahol a Bükkös-patakkal együtt bújtam át) maradt el mögöttem a zaj, ahogy továbbindultam a patakparti sétányon. Lassan feloszlott a kora reggeli felhőzet, a napfény itt már átragyogott a patakparti fasor lombjai között, kocogókat és kutyasétáltatókat kerülgetve csodáltam az aszfaltozott sétány mellett kanyargó patakot. Kezdetben még ki volt kövezve a meder, de később már a természetes ágyában csobogott a patak, egy helyen azonban kövekkel kirakott gázló kötötte össze a két parton futó utcákat. A vizes nyomokból ítélve még használni is szokták az autósok!

Végül a János utcára térve fordultam el a Bükkös-pataktól, majd a József Attila utcára térve kapaszkodtam fel a legfelső házakhoz. Egy székelykapu mellett értem el a város feletti mezőket, itt aztán kinyílt a panoráma, megpillantottam magam előtt a Kő-hegy sziklás, erdős oldalát és lapos fennsíkját, de jól látszott a Kevély vonulata is az oldalába felkapaszkodó Pomáz házaival. Jól kijárt, kavicsos földútra tereltek a sárga sáv jelzések, magányosan álló tanyák között érkeztem fel a földalatti víztároló bekerített telkéhez. Itt érkeztem fel a sárga sáv jelzések régi útvonalára. Végül is nem csalódtam az új vonalvezetésében, sokkal érdekesebb a réginél, nekem ráadásul külön élmény volt a székelykaputól nyíló kilátás!

A Dobos-hegy elszórtan álló víkendházai között kaptattam fel a Kő-hegy erdeje alatti mezőre, aztán a fák közé beérve bekeményített az emelkedő, végül fél tízkor pillantottam meg magam előtt a Czibulka János menedékház épületét. Gyerekzsivaj szűrődött ki a ház mögött felvert sátrakból, úgy nézett ki, mostanra végeztek az iskolások a reggeli készülődéssel és jöttek elő a menedékház melletti pihenőasztalokhoz, padokhoz.

Eléggé megszomjaztam a hegymenet közben és láttam, hogy nyitva a büfé, ezért aztán nem a saját vízkészletem apasztottam pihenés közben, hanem a pultnál kért korsónyi Heinekent kortyolgatva figyeltem a padoknál gyülekező gyerekhadat. Mivel a ricsaj egyre csak fokozódott körülöttem, meglehetősen rövidre szabtam a sziesztát és inkább útnak indultam a közeli Petőfi-pihenő kilátópontja felé. A zöld sáv jelzéseket követve néhány perc alatt elértem a kő obeliszket, meg a zászlórudat és most is megmosolyogtam az emléktábla szövegét: „Itt pihent meg Petőfi Sándor 1845. szeptember 23-án. A lánglelkű költő emlékére állította a Pilis Turista Egyesület Országházi Osztálya 1958”. Nem kicsit vonalas, igaz?

A kilátás persze hozta a formáját, a terasz korlátjától csodálatos félköríves panoráma nyílik ugyanis kelettől nyugatig. Balra a távolban feltűnt Szentendre, alattam a nagyra nőtt Pomáz kertes házainak tengere terült el, jobbra a Pilis vonulata húzódott, a Róka-hegytől egészen a Ziribárig lehetett követni a csúcsokat. Alaposabban körülnézve fedeztem fel a távolban az óbudai fűtőerőmű 200 méter magas betonkéményét, sőt, egészen távol még a lágymányosi MOL Campus tornyát is megpillantottam. Előkapva a hátizsákból a kis távcsövem azzal is körülnéztem és még a Budai Várat is felfedeztem a Róka-hegy lassan beépülő háta felett. Jártam fenn itt vagy tucatszor az elmúlt több mint húsz évben, de nem emlékszem arra, hogy valaha is megpillantottam volna innen a várat!

A menedékházhoz visszatérve láttam, hogy már útra készen áll az iskolás csapat, aztán meg is indultak a sárga sáv jelzés ösvényén, én pedig hozzácsapódtam a sor végéhez, ugyanis tapasztalatból tudtam, itt most egy szűk, helyenlént benőtt szakasz következik, ahol képtelenség végigelőzni a vagy harminc gyereket. Jobb híján a csapat utóvédjében az egyik tanárnővel elegyedtem szóba, így tudtam meg, hogy vándortáboroznak a gyerekek, most a Lajos-forrás felé indulnak tovább a Vasas-szakadék érintésével. Már elkönyveltem magamban, hogy az osztállyal együtt fogok megérkezni a szakadékhoz, de az elöl haladók megálltak pár percre, hogy bevárják a legutolsókat is. Ezt kihasználva gyorsan elbúcsúztam a tanárnőtől azzal, hogy a szakadéknál úgyis találkozunk még, aztán gyorsan elsorjáztam a csapat mellett.

Alaposan kilépve egy perc alatt elmaradt mögöttem a zsivajgás, aztán az elágazásban a sárga barlang jelzések gyalogútjára térve hamarosan már a szakadék bejáratánál álltam. A Visegrádi-hegységet alkotó andezittufa alapkőzet egymást követő vulkánkitörések során alakult ki, ahogy a kráterekből kirobbanó andezittömbök és a leülepedő vulkáni hamu összecementálódott. A könnyen málló hamuba ágyazódott kőtömbök a Visegrádi-hegység sok helyén, például a Vadálló-köveknél, a Rám-szakadékban, de itt is, a Kő-hegyen a felszínre kerülve jól megfigyelhetőek, itt viszont a későbbi talajmozgások következtében a kőzet egy helyen meg is repedt és egy, a legszűkebb pontján nagyjából méternyi széles folyosón átsétálhatunk magán a sziklán!

A szirtfalak közötti szinte nyílegyenes folyosó végén egy barlang nyílik, de ez nem „igazi” barlang, csak a felülről beomlott nagyobb sziklatömbök alatt alakult ki egy nehezen járható kis folyosó. Most is végigsétáltam a keskeny szikla sikátoron, készítettem pár képet a szakadékról és mivel a zajokból sejtettem, hogy megérkeztek a gyerekek, gyorsan visszakocogtam a bejárathoz, nehogy bennszoruljak a járat szűk belső végén!

Valóban ők jöttek meg, pár szót még váltottam a tanárnővel, hogy ha lesz idejük, tegyék meg ők is a Lajos-forrástól a Bölcső-hegyi kilátóhoz vezető kitérőt, aztán innen is továbbindultam. Továbbra is a sárga sáv jelzéseket követve egy kényelmes erdei menet végén tizenegy óra felé értem el a Lajos-forrás melletti autóparkolót és a volt turistaház épületét.

A forrást és a hozzá tartozó medencét még 1908-ben építette a Magyar Turista Egyesület Péntekiek asztaltársasága és a környék akkori tulajdonosáról, Podmaniczky Lajosról nevezték el Lajos-forrásnak. A mellette álló házat az 1930-as években építtette a Dreher család vadászkastélynak, ezt a II. Világháború után államosították és 1947-re turistaházzá alakították át. Ekkor épült ki a forrás melletti buszforduló is, ugyanis egy időben Szentendréről hétvégente és ünnepnapokon idáig járt ki autóbusz (manapság csak a Dömör-kapuig közlekedik). Aztán a ház állapota a karbantartás hiánya miatt egyre rosszabb lett, végül 2005-ben zárt be véglegesen, mivel akkorra már életveszélyessé vált. Bár 2017-ben bejelentették a felújítását, de azóta sem történt semmi ezügyben.

Most is „töltögetők”, vagyis a forrásvizet palackokba, műanyag kaniszterekbe gyűjtők foglalták el a kifolyó előtti területet, de nekem volt elég vizem, hiszen eddig alig ittam belőle, nem voltam hát rászorulva a forrás vizére. Azért azt el kell mondanom, hogy a pár perccel utánam érkező két kerékpáros srácot első szóra odaengedték, hogy feltölthessék a palackjaikat forrásvízzel! Elgondolkodtam azon, vajon meddig ingyenes a forrásvíz? Nyilván mindenki ingyen ihat a vizéből, ha megszomjazik, meg feltöltheti a kulacsát is, hogy magával vigye a vizet a további útjára. De mi van, ha valaki több tucat litert akar tölteni magának, hogy aztán azt otthon igya meg?

Bár még gyerek volt az idő, az egyik árnyas padra letelepedve megebédeltem és csak utána vágtam bele a zöld háromszög jelzéseket követve a Bölcső-hegyre felvezető kemény kapaszkodóba. Alig egy kilométeres úton vagy 150 méternyi szintemelkedést kellett legyőzni, és akárhogy is nézem, ez egy jó gellérthegynyi hegymászás! (A Gellérthegy ormán a Szabadságszobor mintegy 120 méterrel áll a budai rakpart szintje felett). Szerencsére a meredek ösvény végig az árnyas erdőben vezet, tehát nem a tűző nyári napon kell megmászni a Bölcső-hegyet és azt mondom, mindenképpen érdemes felmenni a hegytetőre!

A csúcson egy egészen apró kilátó áll, de még így is túlnyúlik a fák lombkoronáin, tehát nagyon szép az onnan nyíló panoráma. Tőlünk északnyugatra a Dobogókő hosszú gerincére nyílik kilátás, de innen is lelátunk Szentendrére, még az Óváros templomtornyai is feltűnnek a háztengerben. Dél felé a távoli Budapest látszik és ott állnak a budai hegyek is. Elnézelődtem itt is pár percig, de aztán hallottam, hogy egy nagyobb társaság érkezik meg a torony tövébe, így elindultam lefelé, ugyanis fenn alig 4-5 ember fér csak el a kilátószinten és a lépcsők is nagyon szűkek. Habár próbáltam hangosan, elefántmódon trappolni lefelé, hogy ne induljanak el velem szemben felfelé a tényleg nagyon keskeny, zárt lépcsősoron, kettőjükkel is szembe találkoztam lefelé menet. Azért nagy nehezen elfértünk egymás mellett.

Itt már a kaptatók javán túl voltam, hiszen innen már csak a hosszú, hullámvasutazó gerincet kellett követnem egy jó darabon. Egy ideig még a zöld háromszög jelzések ösvényén baktattam, aztán a piros kereszt jelzések ösvényére térve kerültem meg dél felől a Lom-hegyet, majd már a piros sáv jelzések földútján érkeztem meg a Lom-hegyi-nyeregbe. Régebben Tölgyikreknek nevezték ezt a helyet, ugyanis két ősöreg tölgy állt egymás mellett az itteni erdei útelágazásban, de azok már sok évvel ezelőtt kidőltek, most óriási dzsindzsa takarja el az emberi szemek elől a lassan korhadó fatörzseket.

Egy itt felhalmozott farakáson pihentem pár percet, de nem volt sok maradásom. Nemsokára tovább is indultam, most újra a sárga sáv jelzéseket követve, de nem volt különösebb okom sietni sem, hiszen még csak háromnegyed egy felé járt az idő és az utam nagyobbik részét már megtettem. Erdőritkítások, tarvágások foltjai között vágtam át a Kövecses-hegyen, úgy néztem, szép lesz a termés idén a mindent benövő, buja vadszeder-dzsungelben, aztán a Kerekes-hegy oldalában nyíló kopár foltokról megcsodáltam a kilátást a Dera-patak völgyére és a távoli Budai-hegység csúcsaira. Végül a Morgó-hegyen hagytam ott a gerincutat, hogy a sárga kereszt jelzéseket követve leereszkedjek a Pilisszentkereszt feletti Szent-kúthoz.

A hegytetőket elhagyva egyre meredekebbé vált az erdei út, a rajta lefolyó csapadékvíz kimosta a talajt a kövek közül, ezen a bokatörő lejtőn ereszkedtem egy darabig, aztán inkább a mélyútból kikapaszkodva a peremén vezető ösvényen baktattam tovább. Egy újabb erdőritkításon keresztül láttam meg Pilisszentkereszt házait mélyen alattam, végül megérkeztem a Szent-kúthoz.

A hegyoldalban fakadó forrást szépen kiépítették, mellette kis Mária kegyhely is épült, de meg lehet pihenni a padoknál, asztaloknál is. Vígan csobogott a jéghideg forrásvíz a két kifolyón, és hirtelen arra gondoltam, hogy eleink azért tudtak valamit, mégpedig azt, hol érdemes forrásokat építeni, ugyanis általában ezek a szentkutak soha nem szoktak elapadni, egy hete ugyanígy folyt a hideg forrásvíz a péliföldszentkereszti Szent-kútból is! Vagy talán az gondoskodik a forrás vizének a folyamatos utánpótlásáról, akinek a tiszteletére épült a kegyhely? Na, ebbe inkább ne mélyedjünk bele, ugyanis messzire vezetne!

A Szent-kúttól már a kék kereszt jelzéseket követtem egészen az erdő széléig, vagyis a Pomáz és Pilisszentkereszt közötti országútig. Vagy kilométernyit a szélső fák között vezetett az ösvény, aztán leszaladt az országúthoz és ott keresztezte azt, ahol egy keskeny aszfaltút ágazott ki a túlsó oldalán a fák közé. Ezen indultam tovább és egy mezőn keresztül pár perc alatt elértem a Dera-patak szurdokának alsó végét. Bekukkantva a rét autóparkolónak fenntartott részére kicsit megnyugodtam: a szombat kora délután ellenére nincsenek most sokan a Szurdokban!

Ezt a helyet még a turistatérképek is nemes egyszerűséggel csak Szurdoknak nevezik. Így, nagy kezdőbetűvel! Ez már jelent valamit, nem igaz? És valóban: a Dera-szurdok páratlan a maga nemében, olyannyira, hogy még az Országos Kéktúra is felkeresi, sőt, végighalad rajta! Emiatt is a benne kanyargó turistaút alaposan kijárt szinte minden évszakban, a hossza is mindössze egyetlen kilométer, tehát akár kisgyerekes családok is végigjárhatják.

Az autóparkoló után tértem rá az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseinek ösvényére, amely aztán pár lépés után be is fordult a szűk szurdokvölgybe. A Dera-patak vájta ezt a völgyet évmilliók során a mészkősziklák közé, a patakmederben az ösvény kezdetén méteres sziklák hevernek és nehéz elképzelni, hogy ezeket a völgyben csak időszakosan csordogáló patakocska hordta el ide! Ráadásul most éppen csontszáraz volt a meder. Pedig ő volt a tettes, nagyobb esőzések után megduzzadva még a Szurdok kis hidacskáit is el szokta sodorni, ezeket rendszeresen pótolni kell.

A turistaút sokszor keresztezi ugyanis a patakot, mivel mindig a völgy azon oldalán halad, ahol van egy talpalatnyi hely a járásra. Felfelé ballagva az egyáltalán nem meredek szurdokban egyre kisebbek lettek a mederben heverő sziklák, a völgy is szélesebbé vált, a turistaút pedig most már kitartott a patak bal oldalán. Végül kényelmes sétával értem el a Szurdok felső végén kialakított erdei pihenő padjait.

Innen már csak pár perces séta volt Pilisszentkereszt. A falu házai között tértem le a kéktúra útvonaláról, hogy elsétáljak a legközelebbi buszmegállóba. Az órámra nézve láttam, hogy van még majdnem fél órám a 15:25-ös helyközi busz érkezéséig, ezt egy kis cukrászda légkondicionált helységében bekkentem ki egy hideg kóla egyre fogyatkozó társaságában. A busz pontosan jött, Pomázon még épp elcsíptem vele egy HÉV-et, végül fél hat felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!