Kilátás az Új-hegy nyugati ormáról Visegrádra és a Fellegvárra

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Megmondom őszintén, a blog fennállásának lassan öt éve alatt elértem arra a szintre, hogy gyakorlatilag Budapest vonzáskörzetében már minden épkézláb turistalátványosságot bejártam, minden szép túraútvonalat érintettem, tehát erről a vidékről újat már nem nagyon tudok mondani. Mindössze annyit tehetek, hogy ezeket a látnivalókat megpróbálom másként kombinálni egymással, tehát az otthoni túratervezéskor egyre újabb útvonalakat nézek ki a térképen és bízom abban, hogy Ti, az olvasóim nem fogtok így sem beleunni a posztjaim olvasásába! Ennek ellenére erősen gondolkodom azon, hogy már nem tömegközlekedéssel, hanem autóval utazva távolabbi tájegységeket, például a Mátrát és a Bükköt is belevonjam az úticéljaim közé. De ez még a jövő zenéje, most újra a Visegrádi-hegységbe invitállak benneteket, méghozzá két nagyon szép látnivaló, a Holdvilág-árok és a Spartacus-ösvény felkeresésére.

Az utazás most sem volt túl bonyolult, otthonról a 250-es busszal zötykölődtem le a Kelenföldi pályaudvarra, majd az aluljárón átgyalogolva az állomás túlsó oldalán szálltam fel a 19-es tujára, amellyel a Batthyány térig utaztam. A HÉV-vel fél óra alatt érkeztem meg Pomázra, ahol volt csatlakozásom a Pilisszentkeresztre induló helyközi buszhoz.

Fél nyolc felé éppen kétórás utazás végén kászálódtam le róla a Kiskovácsipuszta nevű megállóban, ugyanis innen érhető el legegyszerűbben a Holdvilág-árok alsó bejárata. Pár perc alatt összekaptam magam: indítottam a turista GPS-em, felfűztem a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, aztán bele is vágtam a túrába. Nem egészen száz lépést kellett csak az országút szélén ballagnom, és már el is értem azt a földutat, amelyen a piros kereszt jelzések indultak a szurdokvölgy felé. Megcsodáltam innen még a Kis-Kevély és az Oszoly kora reggeli látványát, aztán beléptem a fák közé.

Kilátás Kiskovácsi-pusztától az Oszolyra (balra) és a Kis-Kevélyre (jobbra)

Végigballagva a pszichiátriai intézet hátsó kerítése mentén gyorsan elértem a lakott terület végét, aztán ott, ahol a piros sáv jelzés ösvénye keresztezte az utam, el is értem a Holdvilág-árok alsó végét. Az elmúlt hét kicsit esős, zivataros időjárása jótékony hatással volt a forrásokra, a gyalogút mellett csörgedező Domini-patak hangját hallgatva indultam neki az egyre jobban összeszűkülő völgyön végigvezető jól kitaposott gyalogútnak. Később már annyira keskeny lett a szurdok, hogy pár helyen kénytelen voltam a patak köves medrében gázolni, aztán megjelentek az első sziklák is.

A Visegrádi-hegység alapvetően vulkanikus eredetű, azonban a Holdvilág-árokban a Domini-patak kitartó erodáló munkája folytán feltárulnak az itt viszonylag vékony andezittufa réteg alatti puhább, üledékes kőzetek is. Tulajdonképpen ebbe könnyen málló anyagba vágta bele a patak a kanyont az évmilliók során.

A kora reggeli nap sugarai még nem értek le hozzám, szinte alkonyati félhomály uralkodott a szakadék mélyén, a madarak hangját sem lehetett hallani a néma csendben a patak halk csobogásán kívül. Nyolc óra után pár perccel értem el azt a pontot, ahol a piros kereszt jelzések egy kicsit már foghíjas fa lépcsősoron kikapaszkodtak a szurdok aljáról, de én maradtam lenn a völgyben, hiszen itt kezdődnek csak igazán a látnivalók! Egy kanyar után elértem a szurdok sziklafalait, itt még jobban összeszűkült a völgy és olyan érzés fogja el az embert, mintha csak egy kis magyar Grand Canyonban járna!

Egy újabb kanyar után pillantottam meg magam előtt a kanyon végén a rozsdamentes Meteor létrát, ezen lehet kijutni a szurdokvölgy aljáról. Az az érdekessége, hogy pont a létra mellett van a Domini-patak vízesése is, és ha a patak éppen nincs elapadva, akkor bizony alaposan megszórja „szenteltvízzel” a létrán kapaszkodókat (a Domini latin név Urat, vagy Istent jelent magyarul). Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy előveszem a hátizsákból az anorákomat, de mivel a pólóm már amúgy is csuromvizesre izzadtam a völgy párás szélcsendjében, csak legyintettem egyet magamban: ennél vizesebb már nehezen lehetnék!

Még benéztem az Y-barlang kerek nyílásán is, de most sem buzgott fel bennem a barlangászkodás vágya (magyarázat ebben a posztban), ezért aztán nekiveselkedtem a fémlétrának. Vizesek voltak a létrafokok, csúsztak is piszokul, közben a nyakamba is kaptam az áldást, de egy perc alatt kikapaszkodtam a kőkatlanból és megéreztem a fenti hűvös légáramlást. Visszakerültem a piros kereszt jelzések ösvényén a sziklafalhoz és ott is lecövekeltem pár percre. Már évek óta el van kerítve a sziklaszirt környéke a régészeti feltárások miatt, de úgy néztem, mostanra eléggé letaposták a drótkerítést a népek, így hát én is beléptem az elzárt területre.

Még a múlt század elején kezdte kutatni ezt a vidéket egy műkedvelő, autodidakta régész, Sashegyi Sándor, aki időt és fáradtságot nem kímélve kora középkori krónikák utalásait összegyűjtve ásatásokat kezdett a hegyek között és itt a Holdvilág-árokban is. A sziklafalon máig látszódnak annak a nyomai, hogy vésőkkel faragták síkra a felszínét és Sashegyi feltételezte azt, hogy itt temethették el a honfoglaló Árpád fejedelmet, illetve hogy a környéken állt az Attila hun vezér által alapított Ősbuda. Sokat dolgozott a területen, munkáját jórészt saját maga finanszírozta és bár rengeteg kora középkori leletet talált, melyek azt bizonyítják, hogy kultikus hely lehetett a Holdvilág-árok – és mellékesen a teljes Pilis és Visegrádi-hegység – a honfoglalás korában, de sem Árpád sírját, sem Attila városát nem találta meg.

Több évtizedes szünet után Szörényi Levente (az ismert zenész és zeneszerző) folytatta a kutatásokat, létrehozva a Holdvilágárok Alapítványt, melynek a célja a munkálatok finanszírozása, de személyesen is sokszor részt vett az ásatáson. Tulajdonképpen emiatt van most is elkerítve a terület, bár az elhanyagoltságából úgy láttam, idén biztosan nem végzett itt senki semmilyen munkát. Sajnos, ő sem tudott eddig felmutatni semmilyen áttörő erővel bíró bizonyítékot arra nézve, hogy itt állt volna Attila városa, vagy hogy ide temették volna Árpádot. Úgy látszik, őseink féltékenyen őrzik titkaikat, de talán jobb is ez így.

Egy lélek sem járt a környéken ezen a szerda reggelen, alaposan körbenézhettem a területen és pár képet is készítettem. Megültem pár percre a Holdvilág-árok felső végén kialakított erdei pihenő egyik padján, megettem az egyik sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, aztán háromnegyed kilenc felé nekiveselkedtem a Nagy-Csikóvár és a Dobravoda közötti nyeregbe felvezető meredek kaptatónak. Szuszogtató, helyenként bokaficamítóan köves út vezet fel a hegytetők közé, meg is álltam egy percre kifújni magam, amikor megérkeztem a nyergen átvezető széles erdei úthoz. Itt vettem búcsút a piros kereszt jelzésektől, hogy a piros négyzet jeleket követve ereszkedjek le a Lajos-forráshoz.

Habár az erdei dózerút is oda vezet, de a fákra festett jelzések egy, az úttal párhuzamos ösvényre tereltek, azt követve értem el a már vagy húsz éve zárva lévő menedékház melletti szépen kiépített, bővizű forrás medencéjét. Most, a Holdvilág-árokhoz hasonlóan a kutya sem járt arrafelé rajtam kívül, a forrásnál sem barikádozták el magukat a „töltögetők”, vagyis a forrásvizet gyűjtők a műanyag kannákkal, palackokkal. Odasétáltam a kifolyóhoz és elolvastam a táblájába vésett szöveget: „Lajos forrás. Az ősök forrása. Szellemi és fizikai erőnlétünk őseinktől eredő megőrzésére és megtartására.” Érdekes szöveg és kicsit értelmezhetetlen is, de ilyen apróságokon ne akadjunk már fenn. Elfér a kis táblácska a kőfalon.

Még szinte tele volt a hátizsákomban a kétliteres palack innivalóval, de hosszú lesz még ez a nap, ezért csak úgy markom odatartva ittam a forrás vizéből, aztán elballagtam az egyre rosszabb állapotban lévő, már húsz éve zárva tartó menedékház épületéhez. A valaha szebb napokat megélt vadászházat a környék birtokosa, a Dreher család építtette az 1930-as években, ezt aztán államosítva 1953-ben nyílt meg benne egy 85 férőhelyes, étteremmel is rendelkező menedékház. Kezdetben ezt a házat is a TKV (Turistaházakat Kezelő Vállalat) felügyelte, 1975-ös megszüntetését követően több üzemeltetője is volt, de a karbantartás hiánya miatt az állaga egyre romlott, végül 2005-ben került át a Kincstári Vagyoni Igazgatósághoz (melynek jogutódja a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.), aki végleg bezárta. Állapota azóta is folyamatosan romlik.

Pedig talán lenne ráció a ház megmentésében! Nagyon jó helyen fekszik, megközelíthető egy keskeny aszfaltúton Szentendre felől, egy időben autóbusz is járt ide a városból. A hely turistaforgalma a hétvégéken óriási, hiszen több környékbeli látnivaló is csupán sétányi közelségben van hozzá, a túrázók, kirándulók biztosan szívesen megpihennének, ennének-innának egy ilyen helyen. A renoválás persze sok pénzbe kerülne, amely talán soha nem is térülne meg, de ezen túlmenően szerintem lehetne fenntarthatóan üzemeltetni a turistaházat! Ha már tucatnyi stadion épült ebben az országban csilliárdokért (amelyek nem is tudják fenntartani magukat a bevételeikből és a magyar foci sem támadt fel a hamvaiból ezeknek köszönhetően), talán erre is juthatna pénz, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ez tényleg az egész, erdei testmozgásra hajlandó társadalmi réteget szolgálná. Na jó, nem puffogok tovább.

Itt a menedékháznál ismét jelzést váltottam, most már a kék kereszt jelzéseket követve kezdtem meg a hosszú ereszkedést a Bükkös-patak völgyébe. Egy terjedelmes tarvágás felső pereméről most szép kilátás nyílik a még mélyen alattam fekvő völgyre, ráadásul a területen óriási, szúrós indájú vadszedres terpeszkedik és ahogy felmértem, idén rengeteg termést fog majd hozni ez a vadon termő erdei gyümölcs. Már néhány szem feketére érett közülük, sokáig ereszkedtem ezeket szemezgetve a völgy alja felé. Végül már lilák voltak az ujjaim, de egyszerűen képtelenség volt abbahagyni, egyre újabb és újabb érett szemek után kutatva értem el újra az öreg erdő fáit.

Végül negyed tizenegy felé érkeztem le a patakhoz és kereszteztem a köves gázlójánál, majd a piknikrét asztalai, padjai, esővédő házikói után csatlakozott a gyalogút az Országos Kéktúra útvonalához. Ennek a kék sáv jelzéseit követve kereszteztem már a Bükkös-patak völgyének erdőgazdasági aszfaltútját, majd indultam el felfelé az Öreg-nyílás-völgyben az időszakos patak köves-sziklás medrét követve. A hegymenet egészen Pilisszentlászló határáig kitartott alattam, de nem ballagtam le egyből a faluba, hanem beültem egy pihenőre a gerincen álló Kis Rigó vendéglőbe. Most nem volt nyitva a külső büfé, benn a bárpultnál vettem egy korsó csapolt sört magamnak, azzal aztán visszaballagva a kerthelységbe leültem az egyik félreeső asztalhoz és a sört iszogatva megebédeltem a hazaiból.

Túrám feléhez értem, és látva, hogy jól állok idővel, nem is siettem a továbbindulással, de negyed tizenkettőkor csak összekaptam magam és leereszkedtem még a kék sáv jelzéseket követve a község főterére. Itt, a kis kápolna és a Szent László szobor mellett keresztezte az utam a zöld sáv jelzésű turistaút, már azokat a jeleket figyelgetve indultam el kifelé Pilisszentlászlóról a Béke utcán és értem el pár perc alatt a faluvégi festett Krisztusos fakeresztet, meg a körülötte az évek során spontán módon kialakult autóparkolót. Egy pillantással felmértem, hogy most még tucatnyi autó sem várakozik a kitaposott füvű réten, tehát nincsenek sokan a Spartacus-ösvényen.

Akkor néhány szót szólnék most a Spartacus-ösvényről is, bár nagy vonalakban sokan ismerik a történetét. Lassan száz évvel ezelőtt, az 1930-as években hozták létre, elsősorban vadászok részére, hogy a jól kiépített gyalogúton könnyen megközelíthessék a Visegrádi-hegység eldugott zugait is. Nagyon sokáig szóba sem jöhetett, hogy jelzett turistaút vezessen végig rajta, bár a Helyi Ipari Szövetkezetek Spartacus Turista Egyesülete már régóta napirenden tartotta ezt a témát. Később időszakosan, általában hétvégéken már megnyitották a turisták előtt is, de a zöld sáv jelzések felfestése csak 2015-ben történt meg, mindössze tíz évvel ezelőtt. A turistaút végül a fent már említett egyesületről kapta a nevét, ennyit szerintem meg is érdemelnek!

Tehát maga az ösvény már bárki számára végigjárható, azonban el is kell jutni oda! Két irányból lehet megközelíteni: ha Pilisszentlászló felől vágunk bele, akkor az autót a fakereszt mellett érdemes hagyni, ha pedig Visegrádról indulunk, akkor a Bertényi Miklós fűvészkert mellett kell parkolóhelyet keresni. Ez esetben oda-vissza végig kell járni az útvonalat, hogy visszajuthassunk az autóhoz, ami már egy komoly kirándulást jelent! Aki tömegközlekedéssel utazik, annak elegendő csupán az egyik irányban végigjárni, de ebben az esetben azzal kell számolni, hogy tömegközlekedés csak Visegrád és Pilisszentlászló központjáig van. Ebben az esetben érdemes Pilisszentlászlóról indulni, mert ebben az irányban jóval több a lejtő, mint az ellenkező irányban haladva. És még valami: a szintmetszetből látszik, hogy maga az ösvény tökéletes egyenletességgel emelkedik mindkét vége felől a Jenő kunyhóig, tehát kiválóan megtervezték az útvonalát!

A fakereszttől továbbindulva egy darabig még a Pilisszentlászló melletti rétek, kaszálók között kanyarog a jól kijárt földút, szép kilátással az éppen előttünk magasodó erdős oldalú Öreg-Pap-hegyre. A Spartacus-ösvény épp ennek a hegynek a túlsó, északi oldalán vezet, tehát nekünk a földutak között többször is váltva el kell jutnunk az ösvény kezdetéig. A zöld sáv jelzések felfestése eléggé szórványos, bár a földutak közötti váltások aránylag jól vannak jelezve. Végül a kereszttől való indulásom után éppen fél órával pillantottam meg a Spartacus-ösvény kezdetét jelző táblákat.

Elolvastam most is a figyelmeztető tábla szövegét: „Figyelem! A Spartacus-ösvény nehéz szakaszokat is tartalmaz, ezek leküzdése megfelelő felkészültséget, felszerelést, fizikai állapotot igényel!” Megszívlelendő tanács, bár szerintem egy átlagos kondíciójú kiránduló minden különösebb megerőltetés nélkül végigjárhatja. Egy a lényeg: a Spartacus-ösvény tényleg csak egy ösvény, vagyis kitaposott nyom. Az erdei szakaszának egy része nyáridőben eléggé be van nőve, vagyis bujkálni kell a bokrok ágai között, a hegyoldalakba kiérve viszont sokszor tényleg csak arasznyi széles a gyalogút, legalábbis csak ilyen szélességben van belefaragva a meredek rézsűbe. Tériszonyosok, szédülősök ne induljanak el rajta!

Kilátás a Spartacus-ösvényről balra a Kis-Som-hegy, Ágas-hegy, Alsó-Pap-hegy vonulatra, jobbra a Duna is látszik. A képre kattintva külön ablakban nyílik meg az 3000 pixel széles panorámakép.

És még valami! Az ösvény 95%-a az erdőben halad és semmilyen kilátás nem nyílik a fák között. Viszont a maradék 5% megéri a fáradtságot! Erről nem szeretnék sokat mondani, a képek magukért beszélnek. Egyébként még egy tábla volt kitéve az elágazásba, szerinte az ösvény alsó végéig, a Bertényi Miklós fűvészkert melletti Telgárthy-rétig 5,6 km az út, vagyis nagyjából 1 óra és 50 perc átlagos turistatempóval számolva. Körülbelül feleúton érjük el a Jenő kunyhót, ahol egy szépen kiépített erdei pihenő várja a kirándulókat. Maga a házikó esővédőként és menedékként is funkcionál.

Háromnegyed kettő felé értem le az ösvény aljára, ahol a zöld sáv jelzéseket elhagyva a rövid zöld kereszt jelzésű gyalogúton ki lehet sétálni a fűvészkerthez, ahonnan már Visegrádig aszfalton mehetünk, de én továbbra is a zöld sáv jelzéseket követve egy erdei földúton visszakapaszkodtam a gerincre és az ottani útelágazásban a Bánya-tetőn álló kilátó felé indultam tovább. Három éve, amikor utoljára itt jártam, figyelmetlenségből kihagytam a csak jelzetlen ösvényeken megközelíthető tornyot, hát most nem fogom!

A Pilis és Visegrádi-hegység turistatérképe is pontosan jelzi a helyét, negyedórás sétával elérhető szerinte a jelzetlen erdei úton. Hát akkor gyerünk! Az erdei földút persze kapaszkodott még egy sort a Bánya-tető oldalában (a kilátók általában hegytetőkön vannak), aztán egy rétet elérve jobbra tértem az utak elágazásában és pár perc múlva egy bekerített erdei játszótérre érkeztem. Egy fiatal férfi vágta damilos kaszával a füvet a mászókák és hinták között, amikor elhaladtam mellette, az éktelenül berregő gépét leállítva utánam szólt, hogy le van zárva a kilátó, mivel életveszélyessé vált az állapota! Már éppen fordultam volna vissza, amikor hozzátette, ha tovább ballagok a keréknyomokon, akkor a füves hegytetőről láthatom majdnem ugyanazt a kilátást!

Hittem neki, de persze a tornyot is megmásztam, hiszen semmilyen tiltás nem volt a tövében kirakva, csak egy lécet kellett átlépnem a legalsó lépcsőfokokon. A tetőszinten tényleg be van szakadva pár padlóléc, ezért óvatosan, a tartógerendák felett lépegetve jártam körbe a teraszt és készítettem pár képet, majd megmásztam a dombtetőt is, ahonnan tényleg körbepillanthattam. Egyébként szerintem ebben a formájában kár felújítani a kilátót, ugyanis már túlnőtték a fák és csak a lombok közül lehet kitekinteni pár irányban, bár egy résen keresztül éppen látszik a Visegrádi Fellegvár! Azon is eltöprengtem egy kicsit, vajon miért a hegytető kaszálója alá, az erdőbe építették a tornyot, és nem pedig az amúgy kopasz tető fennsíkjára, de magyarázatot nem találtam rá.

A zöld sáv jelzések keréknyomaira visszatérve már hamar elértem Visegrád legfelső házait, most is kiballagtam a jelzetlen ösvényen az Új-hegy nyugati ormára és onnan is megnéztem a városkára és a Dunára nyíló panorámát, aztán már gyorsan leszaladtam az utcákon a belvárosba. Az órámra néztem: negyed négy felé járt az idő, még épp elérhetem a Nagymarosi révnél a Budapestre induló 15:25-ös helyközi buszt! Egy kicsit kilépve az érkezése előtt hét perccel értem a megállóba, gyorsan lefényképeztem még a Fellegvárat, aztán a GPS-t kikapcsolva és a fényképezőgépet elpakolva a hátizsákba már meg is jött a busz. Végül fél hat felé érkeztem haza.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!