Kilátás a Kopasz-hegyről a Börzsöny lankáira és Kóspallagra

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

A hétvégén eléggé felhős, kicsit esős idő volt, ezért a túrámat elnapoltam a rá következő hétfői napra, amelyre már jóval szebb időjárást jósoltak az előrejelzések. Végül is sokat nem tévedtek, eső tényleg nem volt, de azért a komolyabb felhőátvonulások miatt egyáltalán nem volt zavartalan a napsütés! Ráadásul úgy tűnik, véglegesen elmúltak már a hőségriadós nyári napok, reggel csupán öt fokot mutatott a hőmérő, magamra is kaptam öltözködés közben a vékonyabb polárom, végül a széldzsekim is. Reggel öt óra előtt pár perccel léptem ki a házunk kapuján és a hűvös szélben egyáltalán nem volt melegem, miközben a közeli buszmegálló felé ballagtam.

Szokás szerint most is a 250-es busszal zötykölődtem le a Kelenföldi pályaudvarhoz, aztán a négyes és hármas metrókkal gyorsan átvágva a város alatt háromnegyed hatra már meg is érkeztem a Nyugatiba. Elvileg két vonattal is eljuthattam innen Szobra, a 06:08-kor induló zónázó már 07:13-ra megérkezik oda, míg a 06:15-ös személyvonat csak 07:43-ra. Mindkettő jó lenne a 07:50-kor Letkésen keresztül Vámosmikolára tartó helyközi buszhoz, de én a korábbi vonat mellett döntöttem, a Nyugatiban úgyis csak a peronon szobroznék, Szobon viszont sétálhatok egyet az állomás környékén. Ráadásul, ha a személlyel utazom, alig hét percem maradna az átszállásra és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a busz megvárja-e az esetleg késő vonatot.

És milyen jól tettem, hogy a korábbi vonattal utaztam el! Már eleve pár perc késéssel indultunk el a Nyugatiból, a múlt hónapban felújított rákosrendezői vágányokon pedig csak vánszorgott a motorvonat, mint a csiga, végül még Nagymaroson is belebotlottunk egy Zebegényig tartó vágányzárba, ahol csak egy sínpáron járhatott a forgalom. Szóval nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy mivel is töltsem Szobon a busz indulásáig hátra lévő időt. Éppen csak tartani tudtam egy rövid időjárás-kémlelő kiruccanást a vasútállomás vágányai feletti gyalogos felüljáróra – egyébként változóan felhős volt a kora reggeli ég –, aztán már siethettem vissza a buszmegállóba, mert beállt oda a helyközi. Ja, egyébként a később érkező személyvonatnak híre-hamva sem volt a busz indulásáig, a sofőr pedig 07:50-kor úgy kilőtt a peron mellől, mintha az élete múlna a pontos induláson!

Pontosan érkezett meg a busz Letkésre is, nyolc után pár perccel már a községháza melletti megállóban cihelődtem lefelé a helyközi járatról. Egy pillanat alatt előkészültem az indulásra a kis esővédő fabodega padjánál: felfűztem a fényképezőgép tokját az övemre és indítottam a mobilon a Strava útvonalrögzítését. Hűvös volt itt is a reggel, nem is szüttyögtem sokáig a megállóban, gyorsan útnak indultam hát, hogy kicsit kimelegedjek. A buszmegálló mellett kezdődő Csergemalom utca sarkán álló beton villanyoszlopon hamar felfedeztem az első kék kereszt jelzést, festője precízen még egy pöttyöt is pingált a négyzet alakú fehér mező jobb alsó sarkába, mutatva azt, hogy ez a turistaút első – vagy ha úgy tetszik, akkor utolsó – jelzése.

A temető mellett elfogyott alólam az aszfalt, füves keréknyomok enyhe emelkedőjén indultam el a távoli erdő felé. Egyelőre nem volt sok látnivaló a megművelt mezők, legelők között átvágó mezei úton, így hát itt is az eget kémlelgettem menet közben. Még mindig változóan felhős volt az idő, bár északnyugat felé, ahonnan az időjárás-változások általában jönni szoktak, már szép kék volt az ég. Akkor pedig reméljük a legjobbakat!

Akácos vegyeserdő következett a mezők után, itt kicsit megmosolyogtam a favágók munkáját, ahogy megmentették az egyik kivágott fáról a kék kereszt jelzést azzal, hogy a fatörzs festett részét felrakták az egyik meghagyott fa ágvillájába nagyjából szemmagasságban. Persze egyszerűbb lett volna a dolguk, ha a festett fát hagyták volna meg és a mellette állót vágják ki, de ne keressük a kákán is a csomót!

Az erdőfolt után kaszálókra érkeztem ki, mérsékelt hegymenetben vágtam át rajtuk, aztán a második erdei tisztás felső peremén megálltam egy percre szusszanni és visszafordultam. Innen már nagyon szép kilátás nyílt az Ipoly széles völgyére és Letkésre, ráadásul a Gerecse dombjai is feltűntek a messzeségben. Úgy látszik, jól elfújta a szél a párát és szépek lesznek majd a kilátások! Na, de ne igyunk előre a medve bőrére!

A kaszálók után erdőfoltok jöttek megint, ráadásul a keréknyomok is ösvénnyé degradálódtak, néha szinte el is tűntek alólam, de annyira, hogy pár helyen kénytelen voltam telefonos segítséget kérni, vagyis a mobilom elővéve a Locus Map térképén figyelgettem, merre is van az előre! Később kijártabb keréknyomokra bukkantam, de ezek viszont félrevittek, mérgelődve ballagtam vissza az elágazásba, ahol elmentem a letérő, alig látható ösvény mellett! Szóval jól elvoltam. Mindenesetre ezen a szakaszon a kék kereszt jelzések felfestése kritikán aluli volt, pedig az erdős részen lett volna hová felpingálni azokat.

Egyre meredekebben kaptattam felfelé a Sákola-tető oldalában a füves keréknyomokon, amikor egy elágazásban, ahol a kék kereszt jelzések megint ösvényre tértek, hirtelen minőségi változás történt a jelzések felfestésében! Az eddig csak szórványos és eléggé kopott turistajelzéseket hirtelen újnak tűnő, sűrűn felfestett szakasz követte, ezeket a jeleket figyelgetve kapaszkodtam fel a Sákola-tető gerincére. Errefelé, aztán később egészen a túra végéig annyira jó volt az útvonal jelölése, hogy a mobilom a nadrágzsebemből vissza is raktam a hátizsákom külső rekeszébe, a szokásos helyére, mert nem volt már rá szükségem!

Egy egészen különleges szakaszra bukkantam itt. Nem sok turista járhat errefelé, ugyanis az alig kitaposott ösvény sokszor szinte eltűnt a lábam alól, csak a tényleg sűrűn és percízen felfestett jelzések vezettek a fák között. Kanyargósan baktattam végig a tényleg keskeny gerincen, az ösvény fenn kígyózott a tetején, és habár itt már jóval 450 méter felett jártam, semmi kilátás nem nyílt semerre a fák között. Tíz óra után pár perccel értem el a Kosár-bérc kilátópontjára kivezető kék háromszög jelzéseket. Egy pár pillanatig keresgéltem az avarban megbújó ösvényt, aztán rájöttem, hogy ez teljesen felesleges. Ha olyan kevesen járják a gerincen végigvezető utat, hogy alig látszik a nyom, akkor vajon hányan térhetnek le róla a kilátópont felé? Végül csupán a fákra festett jelzéseket követve sétáltam ki a kilátópontra.

Nem nyílt a kis tisztásról valami fenomenális panoráma, éppen csak délkelet felé volt kitekintés, de rá lehetett látni balra a Nagy-Koppány füves homlokára és a Széles-hegy erdős hátára. Még jócskán fölém tornyosult a Nagy-Koppány csúcsa és oda még fel kellene kapaszkodnom! Persze alaposan körülnéztem innen is és csodálkozva vettem észre, hogy amíg az erdőt jártam, egészen beborult az ég. Hát nem erről volt szó! Persze kár lett volna mérgelődnöm, mert bár felhős volt az idő, de tiszta maradt a levegő, egy csepp pára sem volt benne!

A Kosár-bércről visszatérve a kék kereszt jelzés ösvényére már gyorsan leértem a Koppány-nyeregbe vezető földútra, aztán azon a Kis-Koppány csúcsának tövébe. Itt érkezett meg szemből a piros sáv jelzés, hogy aztán nekem balra térjen és meredeken felkapaszkodjon a Kis-Koppány csúcsára, ahonnan megint csak szép a kilátás. Az órámra néztem: még csak alig múlt fél tizenegy. Gyerünk fel oda is!

Persze a tüdőm majdnem elhajítottam, mire felértem a meredek gyalogúton a hegy homlokára és megálltam a kilátásban gyönyörködni! Innen már tágabb volt a panoráma, mint fél órával korábban a Kosár-bércről, félkörben be lehetett látni a hegyeket északkelettől, vagyis a Börzsöny központi csúcsaitól egészen délnyugatig, vagyis a Nagy- és Kis-Galla kettős csúcsáig. Az idő továbbra is borongós volt, de innen már jól láttam, hogy bár a távolban minden irányban napos az ég, csak a Börzsöny fogta meg az alacsony rétegfelhőzetet. Na, ilyen az én szerencsém! Körbefényképeztem a kilátást, aztán elindultam lefelé a gatyafékes lejtőn, vissza a kék kereszt jelzés földútjára.

A Koppány-nyereg útelágazásáig, sőt még azon túl is egy darabon együtt haladt a kék kereszt és a piros sáv jelzés, de ahol a piros sáv jobbra, Márianosztra felé tért, én továbbra is a kék kereszt jelzéseket követve belekaptam a Nagy-Koppányra felvezető ösvény meredek emelkedőjébe. Na, ez se volt piskóta, majdnem egy gellérthegynyit kellett kapaszkodnom, mire felértem a csúcsra és ledobhattam végre a hátizsákom a magassági pont mellé a fűbe!

Innen dél felé nyílt széles panoráma, délkeleti irányban a Nagy-Sas-hegy, Sós-hegy, Kopasz-hegy gerincre volt kitűnő rálátás – ezt fogom majd végigjárni délután –, a gerinc végén látszott Márianosztra, dél felé a Visegrádi-hegység csúcsait lehetett látni a Duna szalagján túl, délnyugat felé pedig innen is feltűnt a Kis- és Nagy-Galla párosa, meg persze a Börzsöny vagy tucatnyi más csúcsa! Elnézelődtem itt is pár percig, mérgelődtem megint egy sort azon, hogy a hegyek felett megült tartósan a felhőpárna, aztán elgondolkodtam azon, hogy megebédeljek-e itt a csúcson? De nem voltam még éhes, meg nem is ide terveztem az ebédszünetet, akkor pedig akár tovább is indulhatnék!

Ösvényeken, aztán földutakon kényelmes menettel értem el a Méhes-fa nevű vénséges, odvas tölgyfát és mellette a 2021-es Eucharisztikus kongresszus tiszteletére felállított fakeresztet. Innen már végig lejtett az utam egészen a Börzsönyi kisvasút Nagyirtáspuszta megállójáig. Eredetileg is ide terveztem az ebédszünetet, elballagtam hát a réten keresztül a vasútállomás és presszó épületéig (a hétfői nap miatt mindkettő zárva volt), aztán az egyik padra letelepedve megebédeltem. Hétköznaponként még a kisvasút sem jár, úgyhogy itt sincs sok látnivaló, így amikor végeztem a pizzás csigáimmal, tovább is indultam, méghozzá jelzést váltva, ugyanis most egy darabig a zöld kereszt jelzéseket követem majd.

A széles erdei makadámúton pár perc múlva már megérkeztem Nagyirtáspusztán a szállodákhoz, elbaktattam a most is zsúfolt parkolók mellett és azon gondolkodtam, vajon hol lehetnek a vendégek, mert hogy sem itt, sem pedig a környékbeli erdei utakon egy lélekkel sem futottam össze, az egyszer biztos! Habár tudom, hogy ide céges csapatépítő tréningeket is szerveznek és sokéves tapasztalatból ismerem az ezeket lebonyolító cégeket is: képesek még a legszebb környezetben is abszolút oda nem illő, beltéri programokat nyomatni! Lehet, hogy most is benn ül valamelyik teremben több tucatnyi áldozat és éppen „csapatot építenek”. Amíg még dolgoztam, ilyen csapatépítőkön a szervezők részéről a kedvenc mondatom így hangzott: „Most pedig csapatokra oszlunk!” Hát őszintén: hogy a viharba’ lehet csapatot építeni úgy, hogy egymással vetélkedő, rivális csoportokra osztjuk fel azt?

Gyorsan elsorjáztam az épületek előtt, aztán a zöld kereszt jelzéseket figyelgetve belekaptam a jól kijárt gyalogúton a Nagy- és Kis-Sas-hegy közötti nyeregbe felvezető emelkedőbe. Félúton megérkezett a zöld sáv jelzés, már ezt követve értem fel a két csúcs közötti rétre. Mind a két csúcsra indul innen zöld háromszög jelzés, de az alacsonyabb csúcsról szebb a kilátás, úgyhogy most arra folytattam az utam. Lassan elkezdett oszlásnak indulni a délelőtti felhőtakaró, pár pillanatra már a nap is megtalálta a réseket a felhők között, így hát a hirtelen jött napsütésben értem fel a kilátópontra.

Alapjában véve innen is épp ugyanazt lehet látni, mint a Nagy-Koppányról, csak éppen más nézőpontból, hiszen a két csúcs légvonalban van vagy három kilométerre egymástól, és most már végre napsütésben nézhettem körül. Persze nem teljesen ugyanaz a kilátás, például innen látszott már a távolban a Mátra vonulata, meg le lehetett látni a Kis-Hanta-patak völgyébe, Kóspallagra is. Körbefényképeztem a kilátást, élveztem pár percig a napsütést, aztán elindultam lefelé a csúcsról.

Itt a gerincen egymás után sorakoznak a szép panorámákat nyújtó hegytetők, egy rövidebb erdei menet végén, alig húsz perc múlva már a Sós-hegy csúcsán álltam és az ottani panorámában gyönyörködtem, amely persze alig különbözött a Kis-Sas-hegyről nyílótól. De azért egy fontos eltérés mégis volt, mégpedig az, hogy a Szlovákiában fekvő Helembai-hegység és a Maróti-hegyek közötti résen keresztül éppen rá lehetett látni az Esztergomi Bazilika kupolájára! Már nem először járok itt, de ezt csak most vettem észre.

Persze itt is elnézelődtem és csak akkor indultam tovább, miután az órámra néztem. Ekkor már elmúlt fél kettő és úgy számoltam, ha el akarom érni a Márianosztráról fél négykor Szobra induló helyközi buszt, akkor bizony kapkodni kell a bakancsaim! Persze ha lemondanék a Kopasz-hegyre vezető kitérőről, akkor nem kéne sietnem, de hát arra a kilátásra fentem a fogam egész délelőtt és most úgy nézett ki, még az időjárás is megkönyörült rajtam, ugyanis egyre gyorsabban oszladoztak felettem a sötét felhők!

Még ösvényen hagytam magam mögött a Sós-hegy csúcsát, de aztán egy erdei földúton értem el a Kopasz-hegy sziklás ormára induló zöld háromszög jelzésű gyalogút elágazását. A Kopasz-hegyről nyíló kilátásért bizony meg kell küzdeni, hiszen a gyalogút csak úgy nekiszalad a hegyoldalnak és kemény kaptató vezet fel a hegygerincre, aztán az erdőből kilépve még végig kell oldalazni a sziklás hegyoldalban a csúcsig. De azt mondom, a kilátás megéri a fáradtságot, ugyanis szerintem ez az összes közül a legszebb a túrán!

Ha megállunk a kereszt mellett és lepillantunk a csúcsról dél felé a völgybe, épp alattunk terül el Márianosztra, szinte minden udvarba belátunk, feltűnik a pálos kolostor és templom, mellette pedig a börtön épületei is. Viszont innen láthatóak a Börzsöny központi csúcsai és az előterükben Nagyirtáspuszta szállodái is a hegyek között megbúvó erdei tisztáson. Innen már jobban látszik Esztergom és Kóspallag, de a Kóspallag mögötti Fekete-hegy erdős oldala mögül itt előkukucskál már a Vác melletti Naszály-hegy is.

Ettől a panorámától nem lehet könnyen elszakadni, alaposan körbefényképeztem mindent, még a távcsövem elővéve is körülnéztem. Csak fél három felé indultam tovább, de ekkor már a lovak közé csaptam. A zöld sáv jelzés erdei dózerútjára visszatérve már nem volt más dolgom, mint hogy gyorsan leereszkedjek a hegyek közül Márianosztrára. Alaposan kilépve három óra felé értem el a legfelső házakat és úgy láttam, van még arra időm, hogy egy gyors kitérőt tegyek a kolostorhoz és a templomhoz.

A hétfői nap miatt nem hittem, hogy nyitva találom a templom ajtaját, de úgy volt, így aztán most először belülről is megnézhettem a Magyarok Nagyasszonya Bazilikát. Tudom, hogy ízlések és pofonok különbözőek, de engem például a tiszta gótika oszlopai és ívei ragadnak magukkal, a barokkos díszítés aranyozott pompája inkább csak megfekszi a gyomromat, így aztán pár fénykép után ki is fordultam a templomból.

Volt még negyedórám a busz indulásáig, így aztán már szinte kocogva folytattam az utam és értem el a központban a buszforduló terecskéjét. Mire az egyik padra letelepedve leállítottam a Straván az útvonalrögzítést és levettem az övemről a fényképezőgép tokját, már fel is tűnt a kanyarban a buszom. Ezt az érkezést pontosan kiszámoltam!

A busz alig tíz perc alatt leszaladt velem Szobra a vasútállomáshoz, aztán a zónázó menetrend szerinti indulásáig még hátra lévő negyedórát a peron egyik napos padján dekkoltam végig. Persze a Nagymaros és Zebegény közötti vágányzár miatt most is csak egy vágányon járt a forgalom, ezért már késve is indultunk, mert megvártuk a szembejövők megérkezését, aztán a hosszú rákosrendezői állomáson most is végelgyengülésben szenvedő csigaként poroszkált végig a Stadler Kiss, végül vagy húszperces késéssel értünk be a Nyugatiba. Átvágva a városon hat óra után nem sokkal léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!