Kikötött horgászcsónakok a Hárosi-öbölben

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Most, hogy a Bányászkör nyolc rövid túráját befejeztem és a teljesítésekért kapott kis bronz lapocskákból felépítettem a saját kis bányatárómat a könyvespolcon, elővettem a bakancslistámat, van-e benne olyan helyszín, amit ebben a meleg és napos vénasszonyok nyarában érdemes lenne felkeresni? Szinte a legelső során megakadt a szemem: kirándulás a Duna-parton a Hosszúréti-pataktól a százhalombattai Sánc-hegy kilátópontjaiig (alacsony vízszint esetén). Na ez az! De mennyi vajon most a dunai vízállás? Gyorsan megnéztem ezt az adatot a Hydroinfo internetes oldalán, de sok meglepetés nem ért, hiszen most is a szokásos őszi kisvizes időszakban járunk, mindössze 150 centiméteres vízállást jósoltak Budapestre azon a szerdai napon, amelyet a túrára kiszemeltem. Eddig minden rendben, tehát jó szélesek lesznek majd a kavicsos partszakaszok szárazra kerülő részei!

Különleges menet lesz majd ez, bár a dél-budai Duna-part sok pontján nézelődtem már az elmúlt évtizedekben, de teljességében még soha nem próbáltam végigjárni ezt a szakaszt. Lássuk hát, végig lehet-e valóban sétálni ilyen hosszan a folyóparton? A turistautak.hu oldalán a térképet bogarászva aztán felfedeztem azokat az ösvényeket, amelyek a vízhez közel kanyarogtak a galériaerdőben, a Google Earth légifelvételein pedig, amelyek szintén kisvizes időszakban készültek, szélesen nyújtóztak a sóderes partok. Voltak persze helyek, ahol a térkép sem jelzett utakat, meg a képeken sem láttam a vízre hajló fáktól a partot, de egyrészt kell is ennyi kaland erre a túrára, másrészt pedig a szólás-mondás szerint soha nem volt még olyan, hogy valahogy ne lett volna!

Most nem kellett hosszú utazásokat tennem ahhoz, hogy a túra kezdőpontjára eljussak, a lakásunktól indulva egyszerűen csak lesétáltam a dombról Budafok központjába, a Városház tér parkjának vasút felőli oldalán elterülő terjedelmes P+R parkolóba. Ezt neveztem ki még korábban a túra hivatalos kezdőpontjának, gondolva arra, hogy ha valaki végig szeretné járni a nyomomban ezt az utat, az nyugodtan itt hagyhassa az autóját ezen az ingyenesen igénybe vehető helyen.

Itt indítottam a telefonomon a Strava útvonalrögzítését, aztán rögtön el is indultam, mivel már jócskán elmúlt fél nyolc és szerettem volna Százhalombattán még elkapni a 15:41-kor Budapestre induló helyközi buszt. Már a Városház térről is kiballaghattam volna a vasútvonalak és az új 6-os út 2x2 sávja alatti aluljárón a Duna-partra, de kerültem egy keveset a Szomszédok piaca felé. Itt, pontosabban ennek a helyén, a régi piacon vették fel hosszú éveken keresztül a Szomszédok teleregény-sorozat piaci jeleneteit, meg aztán innen látszódnak a legszebben a pezsgőgyáros Törley család kastélyának tornyocskái is. Végül a Duna utca aluljáróin keresztül bújtam át a vasúti sínek, meg a forgalmas országút alatt és értem el a Hosszúréti-patakot.

A szabadidőpark sétányán baktatva jutottam ki a magaspart peremén futó aszfaltos sétányra, innen pedig kiépített gyalogút vezetett le a kavicsos partra. Leérve szélesen és hosszan terült el előttem a sóderes ártér, a galériaerdő fűz- és nyárfáinak ágai messze benyúltak föléje. Csikorogtak a bakancsom talpa alatt a kavicsok, ahogy megindultam rajta folyásirányban, közben élveztem a kora reggeli fátyolfelhőzet által még kicsit megszűrt napsütést. A kutya sem járt rajtam kívül errefelé, mivel még a megszokott ebsétáltatók is messze elkerülték most ezt a helyet. Körbefényképeztem a panorámát, bejelentkeztem a mobilommal a blog facebook oldalára, pár fotót oda is feltöltve, kicsit kacsáztam a vízen a lapos kavicsokkal, aztán továbbindultam.

Csak halk morajként ért el hozzám a túlparti Csepeli Erőmű zaja és a kifolyócsatornája vízesésének zúgása, közben mélyen letüdőztem a hamisíthatatlan Duna-szagot. Halvány fogalmam sincs arról, milyen összetevők adják ezt a különleges illatot (de nem is akarom tudni, ugyanis az talán kiábrándítana), de akárhol vagyok a folyó mentén, mindenhol ezt érzem. Elsétáltam ennek az alig ezer lépésnyi szakasznak a végéig, ahol a sóderes lapály után már bazaltkövek védik a kiépített rakpartot, aztán az egyik még el nem bontott, de már töredezett betonú hajósólyán felkapaszkodtam a parti sétányra.

Régen csónakházak szegélyezték itt a partot, de ezeket felszámolták a 6-os út új szakaszának építésekor, akkor épült ki a kavicsos part helyén az az aszfaltozott sétány is, amelyen most folytattam az utam. Több emelettel magasabban jártam itt a Dunánál, innen szebb volt a rálátás a folyóra, viszont mellém kanyarodott a főút, megnőtt hát a zaj is. Persze nem veszélyesen, hiszen egy okos megoldással vagy három-négy méterrel alacsonyabbra lett építve a sétány az úttestnél, és ez elég ahhoz, hogy forgalmas főúton elrohanó járművek hangja már kevésbé jusson el ide.

Kocogók és kerékpárosok kerültek el, miközben a vizet bámultam a korlát mellett ballagva, aztán a rakpart nagy kanyarjában elértem a Vasmacska terasz vendéglőjét és az alatta, a vízparton épített yachtkikötő mólóit. Csöndes volt még itt minden, pár képet készítettem csak, aztán indultam tovább.

Megérkeztem Budafok régi ipartelepére, az aszfaltos kerékpárút a part felől kerülte meg az épületeket, itt egyedül az élesztőgyár működik már csak, meg is csapott az errefelé gyakran terjengő jellegzetes szag. Örömmel vettem tudomásul, hogy a kerékpárút környezetét szépen rendbe tették az utóbbi években, parkosították az aszfalcsík és a vízparti nyárfasor közötti széles sávot is. A végén a kerékpárút már rég bezárt üzemek vasbetonvázas épületcsontvázai mellé kanyarodott, az út túlsó oldalán pedig rozsdás iparvágányok vesznek el talán örökre az egyre növekvő csalitosban. Ide talán még urbex túrákat is lehetne szervezni. A volt laktanyát és az utolsó telephelyeket a Háros utca járdáján voltam kénytelen megkerülni, végül elértem a horgásztelep víkendházait. Végigballagva a Busa és a Naphal utcákon érkeztem meg újra a Duna, pontosabban itt már a Hárosi-öböl partjára.

Az öböl a Duna egy régi mellékága, de már vagy száz éve elrekesztették a felső végét – ott állnak a volt laktanya épületei –, így egy hosszú, csendes öböl, egy valódi horgászparadicsom alakult ki benne. Itt végre újra visszatérhettem a vízpartra, amelyet aztán már sokáig nem kellett otthagynom. Horgászcsónakok tucatjai várakoztak itt kikötve a mólókhoz, pár méterrel felettük vezetett a fűzfák lombjai alatt a gyalogút. Szép volt a kilátás innen a vízre és a túlparti Háros-sziget (amely a fentebb leírtak miatt most már csak félsziget) természetvédelmi területére.

A csónakkikötő után itt is sóderes part kezdődött, felette szinte sétánnyá szélesedett a gyalogút. A környékbeliek kedvelt sétatere ez a partszakasz, itt három szinten is haladhatunk. Alacsony vízállás mellett kitűnően járható a sóderes part, de mehetünk felette a partoldal teraszán a gyalogúton (kisebb árhullámoknál mindenképpen ezt kell választani), illetve a feltöltés tetején a viacolor téglákkal kirakott kerékpárúton is. Most a legalsó szinten, közvetlenül a vízparton sétáltam végig, ameddig csak lehetett, élvezve a szinte tökéletes csendet és nyugalmat.

Egy idő után véget ért itt is a sóderes feltöltés, a lapos part kissé szittyóssá, mélytalajúvá vált és bár túrabakancsban voltam, de azért felkapaszkodtam a gyalogútra, aztán később ez beletorkollott a burkolt kerékpárútba. Ezen baktattam el a régi yachtkikötő bejáróútjáig. Néhány éve költözött el innen a kikötő a Vasmacska terasz alá, ennek több oka is lehetett: egyrészt a motoros hajókat kiebrudálhatták ebből a csendes öbölből, másrészt viszont alacsony vízállásnál a mélyebb merülésű hajók megfeneklettek a sekély öbölben. De talán jobb is ez így.

A régi kikötő épületeinek csak az alapjai maradtak meg és egy kisebb mólót meghagytak a vízen, de itt sem szoktak már kikötni évek óta. Keréknyomok kanyarogtak alattam az ártéri erdő fái között, ezeken érkeztem meg az öböl keskeny szájához és az M0 autópálya (amely a kirakott közlekedési táblák miatt csak autóút) hídjaihoz. Az emberek talán nem is tudják, hogy ez a Duna híd két, szorosan egymás mellett álló hídból áll, csak két-három méter választja el őket egymástól. Az oka az, hogy nem egyszerre épültek, az északi híd 1990-re készült el az M0 első 2x2 sávos szakaszával együtt, a déli hidat pedig 2013-ban avatták fel a körgyűrű szélesítésekor. A keréknyomok átbújtak a hídpályák alatt, innen pedig már pár perc alatt megérkeztem a Kis-Háros-sziget (ez valódi sziget!) északi csúcsához.

Ekkor már tíz óra felé ballagott az idő, itt ültem le az első pihenőre és tízóraiztam meg az egyik parti kövön üldögélve. Közben kimelegedett az idő, elvonultak a reggeli fátyolfelhők, hétágra tűzött a késő délelőtti nap. Megszabadultam hát a vékony polár felsőmtől, egy szál pólóban indultam tovább a parton. A szélső fák között kanyargott alattam a jól kijárt gyalogút, ezen ballagva tűnt fel előttem a fák között a Duna-telep árvízvédelmi gátjának magas, összegraffitizett betonfala. Tájékoztató tábla állt a fal oldalában levezető lépcsősor alsó végénél, megnéztem hát azt is.

A Nagytétényi Duna-part Természetvédelmi Terület tábláján térkép mutatta be a környéket, ezen láttam azt is, hogy lesz egy olyan szakasz, amely nem járható végig a vízparton. A szövegből tudtam meg, hogy amúgy pedig itt állnak a főváros legöregebb nyárfái, a legnagyobb fa törzsének kerülete pedig meghaladja a nyolc métert is! Pár percig még a fák között baktattam tovább, aztán ismét feltűnt mellettem a kavicsos part. Kisétáltam hát oda.

Ez egy több mint másfél kilométernyi hosszú szakasz volt, itt találkoztam a legtöbb sétálgatóval is, hiszen ennek külön hozzáférése van a Nagytétényi Kastélymúzeum melletti aluljárón keresztül. De persze tömeg itt sem volt, csak pár kiránduló családdal, kerékpárossal és persze horgászokkal akadtam össze. Itt újra csend telepedett a partra, már messze jártam az autópályától, csak a kavicsok csikorgását hallottam a bakancsom talpa alól, ahogy sűrűn fényképezgetve végigballagtam a parton. De ne higgyétek, hogy ez valami unalmas séta volt! Minden lépésnél változott a part képe, a fűzek és a nyárfák hol közelebb, hol távolabb húzódtak a víztől, az egyik helyen rálógott a lombjuk a vízre, máshol talán húsz méter széles is lehetett a parton elterülő kavicspad.

Lassan változott a táj is, ahogy nagy ívben balra, dél felé fordult a Duna, feltűnt előttem a távolban az Érd és Százhalombatta közötti Sánc-hegy hosszú gerince, de még nagyon messze voltam tőle. Aztán hirtelen a végére értem a járható szakasznak, véget ért a sóderes part, a fák itt már szorosan a folyópartra ömlesztett bazaltkövek mellett álltak, elzárva a továbbjutást. Keréknyomok indultak jobbra, át az ártéri erdőn és kivezettek az új 6-os főút mellett elterülő mezőkre. Arra mentem, amerre a nyomok kanyarogtak alattam, aztán egy ponton túl nem volt más megoldás, mint a forgalmas út melletti korlát védett oldalán vezető csapás.

Ez nem egy szépségdíjas szakasz volt, tőlem pár centire, a korlát túloldalán téptek el mellettem százas tempóban az autók, de aztán később keréknyomok kezdődtek picit távolabb az úttesttől, aztán ahol az országút egy hatalmas ívben jobbra fordult, elkezdődött a füves koronájú Duna-gát. Tulajdonképpen eddig azon futott a főút és itt találtam rá a partra visszavezető keréknyomokra is.

Egy darabig itt is kitartott alattam a sóderes rész, aztán ahol ez véget ért, megint jöttek a fák között kanyargó ösvények, keréknyomok. Hirtelen a Dunától egy kőgáttal leválasztott tavat, a volt Tepecs-öblöt pillantottam meg magam előtt. A Google Earth légifelvételei szerint végigballaghattam a gát bokaficamító kövein és a parthoz közeli erdei úton is, hát, néhány lépésnyi próba után inkább a keréknyomokat választottam. Csak a Tepecs-öböl alsó zárógátjánál tértem vissza a partra, pont a Sulák-patak torkolatánál.

Átugrottam a talán lépésnyi szélességű patakot, ezzel végül is a valaha létezett Beliczay-szigetre léptem. Már évtizedekkel ezelőtt feltöltődött a sziget és az érdi part közötti mellékág, most már csak a Sulák-patak vize csörgedezik benne. Bár a terület Érd ófalujának határában áll, de a Duna árvízvédelmi gátja még kikerüli a területet, tehát a sziget nem védett az árvizektől, nem is építkezhetnek ott. Így hát megmaradt természetes állapotában, bár éppen most olvastam, hogy a Pilisi Erdőgazdaság több év alatt igyekszik felújítani a sziget erdőállományát egy amolyan parkerdőt létrehozva ezzel.

Egy darabig itt is a kavicsos parton sétálgattam, aztán ahol véget ért, egy ösvényen átvágva az ártéri erdőn elballagtam a szigeten végigvezető keréknyomokhoz, ezeken folytattam az utam. Csak a keresztező nyiladéknál gondolkodtam el a továbbiakon. Tulajdonképpen egészen Százhalombattáig végigballaghatnék a parton, de már lassan húsz kilométert jöttem idáig, már éppen eleget láttam belőle, most viszont itt lenne a lehetőség megmászni a Sánc-hegyet és fentről is letekinteni a Dunára. Gyerünk hát arra!

Így aztán a nyiladékon átvágtam a szigeten, elsétáltam a gátig és átkapaszkodva rajta Érd ófalujába érkeztem, a már évek óta zárva tartó Liget Hotel és termálfürdő épületéhez. Még egy óra sem volt, úgy döntöttem hát, hogy kitérőt teszek a minarethez. Magyarországon mindössze három minaret maradt fenn a török időkből, az egri és a pécsi tornyok ismertebbek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a harmadik társuk itt található Érden, mindössze ötszáz lépésnyire attól a ponttól, ahol éppen most álltam. Persze megtettem a Mecset utcán az odáig vezető kitérőt.

A székesfehérvári Hamza bég építtetett itt a Duna partján 1566-ban egy palánkvárat, az abban szolgáló katonák számára készült a mecset és a hozzá tartozó minaret is. Aztán a török idők véget értek, hívők nélkül maradt a mecset, amely valószínűleg az 1838-as árvíz során dőlt össze, a tornya azonban állva maradt, csak később egy villámcsapás következtében omlott le a teteje. A hiányzó részt az 1971-es felújítása során építették vissza, aztán egy darabig látogatható is volt, én is jártam fenn többször is. Végül 2020-ban zárták le az erkélyére felvezető csigalépcsőt, mert életveszélyessé vált. Most csak kívülről lehet megtekinteni a 23 méter magas tornyot.

Körbesétáltam, elkészültek a szokásos fotók, aztán elindultam vissza a hotelhez. Innen az ófaluból a Molnár utcán végigballagva érdemes felkapaszkodni a Sánc-hegy kilátópontjaira. Az utca végéről a hajdan volt téglagyár mementója és a még működő középfeszültségű alállomás épülete mellett fut neki a hegyoldalnak egy gyalogút, amely aztán meredeken kapaszkodik fel a Duna felett mintegy ötven méteres magasságban található kilátópontra. A tető felé közeledve több ösvényre ágazik az utunk, de csak arra ügyeljünk, hogy mindig felfelé haladjunk, így nem véthetjük el a csúcsot.

A Dunára meredeken leszakadó löszfal tetején állva aztán kinyílik előttünk a panoráma: észak felé letekinthetünk a volt téglagyár füves rétjére és Érd ófalujára, mellette feltűnik a Beliczay-sziget zöld foltja is. Északkelet felől a Duna fordul hatalmas ívben a domboldal alá, a messzeségben látjuk a budai hegyek erdős oldalát, távcsővel még Budapest pár jellegzetes épületét is felfedezhetjük. Kelet felé a Csepel-sziget terül el szélesen a Duna túlsó partján, gyufaszálként álldogálnak a síkon a kisebb települések templomtornyai és szem előtt van a tököli repülőtér füves mezeje is. Ezért a kilátásért érdemes ide felkapaszkodni!

Több kilátópont is található a Sánc-hegyen, most a legészakibb csúcson álltam, de innen az erdőfoltok és megművelt parcellák között kanyargó keréknyomokon, földutakon átsétálhatunk a középsőre, a bronzkori sáncok tetejére is, meg a legdélibb pontra, vagyis a Sánc-hegy túlsó peremére, a volt százhalombattai téglagyár fölé is. Mivel volt időm, most elballagtam mindhárom kilátópontra és csak ezután vágtam át a Sánc-hegy zártkertjei között, hogy kijussak a Százhalombattára vezető murvás útra, végül a Régészeti Park kerítése mellett értem el a szélső házakat.

Százhalombatta nevében lévő száz halom tényleg létezik, ugyanis körülbelül ennyi halomsír található a Sánc-hegy fennsíkján szétszórva. A legnagyobbak állnak a park kerítésén belül, az egyik halomsíron még keresztül is lehet sétálni, így megnézhetjük belülről a sírkamrát. Ugyanitt felépítették az ókori, földsáncokkal kerített település néhány épületét is. Ha van időnk, érdemes meglátogatni ezt a múzeumot, nyitvatartásáról érdemes előzetesen tájékozódni.

Most már csak egyetlen dolgom maradt, mégpedig hogy lesétáljak a dombról Százhalombatta Duna-parti ófalujába, hogy ott elcsíphessem a 15:41-kor Budapestre induló helyközi autóbuszt. A temető felé kanyarítottam az utamat, a halottak napjához közeledve felkerestem ott pár régi kollégám, munkatársam, egykori tanítómestereim sírját, akiktől ezelőtt vagy negyven évvel kezdő elektrikusként ellestem a Dunamenti Hőerőmű üzemeltetésének és karbantartásának fortélyait. Mécsest tettem életem talán legjobb barátjának sírjára, akit tizennyolc évesen, hirtelen betegségben elhunyt lánya mellé temettek néhány esztendeje. Ilyen tragédiánál mit is mondhatnak a megmaradók? Istenem, ne adjad, hogy nekem kelljen eltemetnem a gyermekeim!

Szomorkásan, az élet dolgain elmerengve ballagtam le a temetőtől az ófaluba és mivel volt még vagy húsz percem a buszig, kitérőt a tettem kompállomás betonrámpájához, ahol még utoljára megnéztem a vizet és letüdőztem a Duna-szagot. A busz jött is pontosan, aztán egy és egy negyedóra alatt elzötykölődtem vele Érden keresztül Budafokra. Válthattam volna a százhalombattai vasútállomáson a jóval gyorsabb vonatra is, akkor pontosan visszaérkezhettem volna oda, ahonnan a túrára indultam, vagyis a budafoki Városház térre, de annyira kényelmesen elhelyezkedtem addigra az ülésemen, hogy nem volt kedvem felállni. Végül negyed hat felé érkeztem haza erről a tényleg különleges túráról.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!