Kilátás Nógrád várára és a Börzsöny mögötte sorakozó hegyeire a vasúti pályáról

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Az elmúlt évtizedek során már alaposan megismertem a Vác-Balassagyarmat vasútvonalnak a Börzsöny keleti lábainál végigkanyargó szakaszát, hiszen a túráimra indulva, illetve azokról hazautazva sokszor szálltam fel az itt közlekedő Bzmot típusú motorkocsikra. Ilyenkor mindig megcsodáltam a Morgó-patak vadregényes völgyét és a szép kilátásokat, de a legszebb látvány vitathatatlanul a vonatablakokból Nógrád várára nyíló széles panoráma. Sajnos a pálya minősége már nem volt ilyen csodálatos, hiszen a hegesztetlen sínek közötti illesztéseken (vagy talán inkább illesztetlenségeken) végigzötykölődő motorvonat néha akkorákat döccent, hogy az utasok majd’ a nyelvüket harapták el ilyenkor.

Szóval egyáltalán nem ért meglepetésként az a hír, hogy 2025. szeptember 12-én reggel Magyarkút vasúti megállónál kisiklott egy személyvonat és az első két kocsija egyszerűen leszánkázott a töltés oldalán a sínek melletti árokba. Azon pedig már csak nevetni tudtam kínomban, hogy a mentésére érkezett vasúti daru is kisiklott ugyanott, bár az képes volt visszaemelni magát a sínekre és persze a kocsikat is visszarakosgatta a helyükre. A MÁV próbálta menteni a menthetőt és az érintett szakaszon megfelelő állapotba hozni a síneket, de rájöttek, hogy itt már csak egy alapos újjáépítés segíthet és emiatt október 29-től két teljes hónapra vágányzárat rendeltek el a Vác és Balassagyarmat közötti teljes 75-ös számú vonalra. A tervek szerint Vác és Szokolya között - tehát az első 15 kilométeren -, teljesen újjáépítik a pályatestet (ebben benne van a magyarkúti kisiklás helye is), onnan pedig Balassagyarmatig a mérővonat által szolgáltatott adatok alapján elvégzik a szükséges javításokat.

Tulajdonképpen ez adta az apropót a mostani túrámhoz, hiszen eddig csak menet közben tudtam figyelgetni az ablakon keresztül a vonat mellett elsuhanó – na jó, a sok lassújel és döccenő miatt inkább csak elbicegő – tájat, most viszont itt a lehetőség, hogy végigsétálva a sínek között alaposan megnézhessem azt, méghozzá mindenhol megállva, ahol valami érdekeset veszek észre. Így tehát ezen a keddi reggelen átbuszozva és átmetrózva a város alatt a Nyugatiban szálltam fel a 7:08-kor Szobra induló zónázó Stadler Kiss-re és alig több mint fél óra múlva már meg is érkeztem vele Verőce vasúti megállójába, út közben pedig csodálkozva figyelgettem, hogy már dolgoznak a munkások Váctól Verőce határáig a 75-ös vasútvonalnak a szobi fővonal mellett futó vágányán. De gyorsan nekiláttak a melónak! A magyaros munkaszervezést és munkatempót ismerve erre bizony nem számítottam. Remélem, nem fognak majd szólni, mit keresek civilként a pályán, illetve hát kívülállóként a vasúti sínek között!

Miközben felfűztem a derékszíjamra a fényképezőgépem tokját és indítottam a mobilomon a Stravát, most is megcsodáltam a Visegrádi Fellegvár és a Börzsöny hegyeinek látványát, aztán nem is szüttyögtem sokáig, ugyanis eléggé hűvös volt ez a reggel, bár a nap már sütött ezerrel. Gyorsan átvágtam az éppen ébredező községen, aztán a temető mellett elsorjázva a Nyár utcán érkeztem meg a 75-ös vasútvonal felett átívelő kőhídhoz. Lepillantva a felüljáróról a mély bevágásban kanyaródó sínekre itt nem láttam még mozgást és úgy tűnt, ide még nem érkeztek el a pályakarbantartók.

Itt persze jó tíz méterrel a sínek felett álltam és mivel nem volt kedvem a meredek rézsűn leereszkedni hozzájuk, ezért aztán a Guruntyi-dűlő földútján sétáltam le a pályatest szintjére, aztán a bokrokon áttörtetve pár pillanat múlva már a sínek között álltam a talpfákon (bár a hivatalos nevük faalj, de így csak a szakemberek ismerik, tehát maradok a köznyelvben elterjedt talpfánál). Innen durván 300 méternyire ágazik el egymástól a két vasútvonal, egy pillanatra felmerült bennem, hogy elsétálok egészen az elágazásig, de odáig nincs sok látnivaló, ezért inkább az ellenkező irányban indultam el a síneken. Kicsit tartottam attól, hogy nehéz lesz majd a járás a talpfákon, de nagyjából rövid lépéstávolságra voltak egymástól, kényelmesen tudtam lépkedni rajtuk.

Éppen elértem a hidat, amelyről pár perce még letekintettem a sínekre, amikor két sárga fényvisszaverő mellényes úr jött velem szemben a sínek között. A pályatestet nézegetve néha festéksprével számokat fújtak a talpfákra és mindenféle jelzések elhelyezéséről beszélgettek. Nem tűntek melósoknak, inkább amolyan fiatal pályafenntartó mérnökök lehettek és arra gondoltam, szólnak majd, hogy miért kolbászolok a sínek között, de csak köszöntünk, amikor elsorjáztunk egymás mellett és mentek tovább a dolgukra.

Természetesen úgy általában a gyalogosoknak semmi keresnivalójuk nincs a sínek között és a vágányzár ellenére is járhattak a vasúti pályán a javításokhoz anyagokat, eszközöket szállító szerelvények, de úgyis időben meghallom majd, ha ilyen vonat közeledik, hiszen a pálya teljes hosszában szinte egymásba érnek a csak harmincas lassúmenettel járható szakaszok, ráadásul az erdei csendben is minden távoli zajt könnyen meg lehet hallani. Szóval akkor fokozott óvatossággal bár, de gyerünk tovább!

Verőce-Magyarkút vasúti megállót elérve láttam csak, hogy már dolgozhattak itt korábban is, mivel nagy, szabályos glédákba felhalmozva álltak azok az állapotukat tekintve már használtnak tűnő vasbetonaljak, amelyekkel majd kicserélik a már lassan korhadozó talpfákat. Nagyjából itt figyeltem fel azokra a menetes, hollanderes rudakra is, amelyek a sínekhez körmös rögzítéssel csatlakoztak. Pár pillanat alatt rá is jöttem, hogy ezeket a sínek egymás közötti távolságának beszabályzására szolgálhatnak. Hát, tényleg gyalázatos állapotban lehet ez a pályatest, ha ezt a feladatot már nem lehet a talpfákra és a rögzítő csavarokra bízni! Na, de nem szeretnék senkit sem ezekkel a részletekkel terhelni, mivel egyrészt ez egy túrablog, másrészt pedig ezekben a dolgokban még csak szakember sem vagyok.

Tulajdonképpen itt értem el a Börzsöny délkeleti vonulatát, mai túrám legérdekesebb részét, hiszen a Morgó-patakot követve vág át kanyarogva a vasút ezen a széles gerincen a Les-völgy alján. Verőce utolsó házait elhagyva már a fák között vezettek a sínek, így aztán hol a lábaim alá figyelgettem, hogy az egymástól egyáltalán nem egyforma távolságra fekvő talpfák között el ne vétsem a lépést, hol pedig az egyre inkább lombjukat vesztő fákban gyönyörködtem.

Persze szinte állandóan belebotlottam az errefelé már a sínek mentén szépen elosztva elhelyezett vasbetonaljakba, de munkással még egy szállal sem találkoztam. Már elmúlt reggel kilenc óra, mire elértem Magyarkút vasúti megállóját, ahol a kisiklás történt. Még mindig jól láthatóak a töltés oldalában azok a nyomok, ahol a motorvonat két kocsija a sínekről leugorva lecsúszott a mellettük futó árokba, megnéztem ezt a helyet elölről-hátulról, aztán leültem egy pihenőre a megálló peronjának egyetlen padjára sziesztázni egyet. Már itt is szabályos halmokban álltak a vasbetonaljak, csak arra vártak, hogy beépítsék őket a pályatestbe.

Süttettem magam pár percig a kora délelőtti nappal, gyorsan bekaptam „kilencóraira” egy pizzás csigám, aztán indultam is tovább, hiszen a sínek mellett álló fehérre meszelt szelvénykövekre pingált számokból láttam, messze vagyok még Diósjenőtől! Érdekes dolog ám ez! Egy átlagos túrán az erdőben az ember – már ha nem néz rá a GPS-re –, akkor csak saccolgathatja, hogy mekkora távolságot tett meg és mennyi van még hátra, de most pontosan ki tudtam számolni, hogy mivel a 84-es szelvénykőnél (Vácról indulva 8,4 kilométernél) álltam rá a vágányra és nagyjából a 28. kilométernél (a 280-as szelvénynél) lesz Diósjenő, mennyit jöttem eddig, és még mekkora távolság van hátra a túra végéig.

Továbbindulva lassan elmaradtak mögöttem Magyarkút utolsó víkendházai is, újra összeszűkült a Les-völgy, a fák ismét a sínek fölé hajlottak, én pedig élveztem a lassan lombjukat vesztő fák ágai között beszűrődő melengető napsütést. Az anorákom már a magyarkúti pihenőkor elsüllyesztettem a hátizsákomba és már azon gondolkodtam, hogy a vékony polárom is le kellene vennem, de az árnyékos helyeken még hideg volt, így aztán azt magamon hagytam egészen a túra végéig.

Egy idő után aztán vasúti sínek tűntek fel a töltés oldalában – ezekkel váltják majd ki a régieket –, aztán megláttam az egymástól szabályos távolságra ledobált hatalmas fóliatekercseket is. Minden bizonnyal ezek kerülnek majd az újonnan építendő zúzottkő ágyazat alá. Benzinmotorok fel-felvisító hangját hallottam meg a távolból, mintha csak valaki fát vágott volna motoros fűrésszel messze előttem a sínek között, aztán egy hosszú egyenes végén észrevettem az első munkáscsoportot is. Valami furcsa alkotmányokat toltak maguk előtt a síneken, léptek egyet, felsüvített a gép, aztán lelassult és léptek még egyet, ahol aztán ismét felpörgött a szerkentyű. Ez vajon mi lehet?

Odaérve hozzájuk intettem egyet – a hangom úgysem hallották volna meg –, aztán félreállva előlük megnéztem, mit is csinálnak? A sínen guruló gépekkel az azokat rögzítő csavarokat lazították meg a talpfákban, az utánuk jövők pedig már kézzel kitekerték azokat és halmokba gyűjtötték nagyjából húszméterenként. Ügyes, nagyon ügyes! Persze külön géppel tekerték ki a talpfákba való famenetes csavarokat és a helyenként javításként beépített vasbetonaljakból a metrikus menetes csavarokat. Külön brigád csavarozta szét a síneket egymáshoz kapcsoló toldószerelvényeket, ezek a munkások szóltak is, hogy innentől már ne lépjek rá még véletlenül sem a sínekre, mert bármikor kifordulhatnak alólam, ugyanis már semmi sem rögzíti azokat.

A csapat legvégén egy vasúti kerekeken guruló markoló dolgozott, maga mögött szedte fel a síneket, így aztán nem maradt más az összeszokottan dolgozó brigád mögött, mint a puszta talpfák és a zúzottkő ágyazat. Talán százlépésnyi hosszúságban felbontották már a síneket is, ahogy saccolgattam a sebességüket, reggel kezdhettek bele a bontási munkákba. Egészen jól haladnak!

Szokolya állomás bejárati váltói már érintetlenek voltak, gondolom Váctól idáig építik újra a teljes felépítményt, tovább Balassagyarmatig csak a sínek beszabályzását végzik el. Az állomás peronján végigsétálva elhalkultak mögöttem a munkazajok, aztán a kijárati váltók után a sínek újra befordultak a fák közé. Innentől kezdve egészen a túrám végéig már egyetlen munkással sem találkoztam a vasúti pályán! A Morgó-patak hídján megállva láttam, hogy teljesen száraz a patak medre, a hosszú, csapadékszegény nyárban elapadhattak az őt tápláló börzsönyi források. Persze ez nem meglepő, épp a minap olvastam, hogy a Szalajka-patak is teljesen víz nélkül maradt a Bükkben.

Az erdő azonban hozta az őszi formáját: bár már elkezdtek hullani a levelek, még egy jó részük a barna és az arany ezernyi árnyalatában pompázott a fákon. Teljes csend telepedett az erdőre, a szűk völgybe semmilyen külső zaj nem ért el, de még a szél sem rebbentette meg a leveleket. Csak a saját lépteim zaját hallottam, meg ahogy megreccsentek néha alattam a korhadó talpfák és pattantak itt-ott a síncsavarok, ahogy megfeszültek akkor, amikor a talpfákra lépve megsüllyedtek azok a súlyom alatt. A sínek illesztéseinél már centiket mozogtak a talpfák, a kerekek állandó ütődései szó szerint kiverték alóluk a zúzottköveket, a helyükön pedig megállt az elszivárogni nem tudó esővíz. Hát, erre a szakaszra is ráférne egy alaposabb felújítás! Itt a síneket szabályozgatni nagyjából annyit érhet, mint halottnak a szenteltvíz, hiszen a korhadó fatalpak már egyáltalán nem rögzítik a síneket elmozdulás ellen.

Széles ívben fordult a völggyel együtt a vasúti pálya, ahogy megkerülte a Nagy-Kő-hegy gerincének északi letörését, ezen a részen szinte teljes hajtűkanyart írt le a vágány, ahogy északnyugati irányból délkeletibe fordult. Kicsit kinyílt körülöttem a világ, feltűnt mellettem a kiszélesedő Les-völgy alján a hosszú, de keskeny rét kaszálója. Az eddigi félhomályos szurdok után beragyogta a napfény a tájat, de most nem a hátam sütötte, mint korábban, hanem kellemesen melengette az arcom. Csodálkozva figyeltem fel arra, hogy itt vagy egy kilométernyi szakaszon teljesen kicserélték a talpfákat vasbetonaljakra, úgy látszik, itt már korábban is végeztek felújítást. Nagyjából félórányit ballaghattam délkelet felé a síneket követve, aztán elértem a második hajtűkanyart.

Itt a vágány egy hatalmas ívvel visszatért a korábbi irányába, miközben megkerülte a Hosszú-bérc tényleg hosszú, de egyáltalán nem meredek oldalát. Az újabb egyenesben feltűnt előttem Berkenye templomtornya, aztán lassan megérkeztem a község vasúti megállójába. Ekkor már dél felé járt az idő, hát itt is megültem a napos peron egyik padján és kényelmesen megebédeltem. Már éppen befejeztem az evést, amikor egy vonatpótló busz érkezett meg a peron melletti fordulóba. Páran leszálltak róla és egy magam korabeli hölgy átsétált mellém a peronra és nagyon úgy tűnt, hogy a vonatra kezd el éppen várakozni.

Persze, hiszen múlt hét péntekig csak a Vác és Berkenye közötti szakaszon nem jártak a vonatok, de innen Balassagyarmatig már igen. Összepakolva mindent a hátamra kaptam a zsákot, aztán odaszóltam a hölgynek, hogy itt ugyan hiába vár a vonatra, még optimista számítás szerint is csak jövőre fog majd jönni a legközelebbi! Értetlenségét látva megmutattam neki a peronra kitett táblát, amely a vonatpótló buszok menetrendjét és útvonalát mutatta. Ekkor jött csak rá, hogy kár volt leszállnia a buszról, az továbbvitte volna Diósjenőig, de most kénytelen megvárni a következőt. Már indulófélben voltam, amikor hallottam, hogy felhív valakit telefonon és autóstoppot kérve a helyzetét ecseteli, de már nem hallottam a beszélgetés végét, mivel intettem neki, aztán folytattam az utam a talpfákon.

Berkenye után teljesen megváltozik a táj, eddig egy hol keskenyebb, hol pedig szélesebbre nyíló völgyben jöttem, de itt eltávolodnak a hegyek a sínektől és szép a rálátás a kaszálókon, szántóföldeken keresztül a Börzsöny keleti gerincének csúcsaira. Én azonban most nem a hegytetőket lestem, hanem azt vártam, vajon mikor fog már előbukkanni Nógrád vára a fák közül? Tudtam az eddigi utazásaimból, hogy valahol itt kell majd megpillantanom, aztán fel is tűnt egy kanyar után.

A vár falai egy, a környezete fölé magasodó andezitkúpon állnak, a várhegy érdekessége, hogy bár ő is vulkanikus eredetű, teljesen külön áll a szintén vulkános tevékenységből származó Börzsönytől. A vár egyébként az egyik legrégebbi a Magyarországon építettek közül, már a honfoglaláskor is voltak földsáncok a hegyen, neve is az itt élő szláv törzsek nyelvéből származik: a Novigrad, vagyis Újvár név eltorzult alakja a Nógrád. A vár, illetve ez azt övező település adta a nevét a teljes Nógrád megyének.

1483-ra készült el a már teljesen kőből épült vár, lakótornyának megmaradt falai ma is felkiáltójelként állnak a romok között. Habár komoly erődítmény volt, védői mégis harc nélkül megfutamodtak 1544-ben a közeledő török hadak elől, aztán még többször gazdát cserélt a vár a következő másfél évszázad folyamán. Végül 1685-ben egy villámcsapás következtében felrobbant a falak között tárolt puskapor, amely aztán komoly pusztítást végzett. A törökök sorsára hagyták a romos falakat, és bár a Rákóczi szabadságharc alatt a kurucok megpróbálták azokat részben visszaépíteni, de nem készültek el időben a munkákkal, ezért 1709 októberében visszarombolták a falakat és ők is továbbálltak.

Azóta csak az idő pusztítja a várat, manapság már csak a nyugati bástya áll épen és bár pár évtizede egy részleges konzerváláson átestek a falak, 2023-ban lezárták az időközben életveszélyessé váló romokat. Kisebb felújítás után idén tavasztól vált ismét látogathatóvá a vár, de még folynak az állagmegóvási munkák a falak között. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy rövid kitérőt teszek a várba, de ez legalább egy teljes órai plusz elfoglaltságot jelentene és az órámra pillantva láttam, már fél kettőre jár az idő. Többször is jártam odafenn, gyerünk inkább tovább, hiszen négy óra felé már alkonyodik, és még legalább másfél órai menet innen Diósjenő! De azért teszek fel egy panorámaképet, amelyet pár évvel ezelőtt a nyugati bástyán állva készítettem.

Körpanoráma Nógrád várából. A képre kattintva külön ablakban nyílik meg a 9000 pixel széles kép.

És még egy kis érdekesség Nógrádról, pontosabban a vasútállomásáról. Itt található az országban talán az egyik legutolsó kézzel működtethető vasúti sorompó! A tekerője a pici állomásépület előtt van, maga a sorompó pedig vagy száz lépéssel arrébb, ahol egy utca keresztezi a síneket. Ha jön a vonat, akkor az állomás egy fős személyzete kijön a házikóból és a kurblival letekeri sorompót, amely lánccal és drótokkal kapcsolódik a hajtókarhoz. Még a sorompó mellé felszerelt, figyelmeztető hangjelzést adó kolomp is működik, természetesen azt is a sorompóhoz tartozó drótok működtetik! Szóval ez egy igazi relikvia.

Persze a dologhoz az is hozzátartozik, hogy nem építették ki teljesen a 75-ös vonal mentén a fényjelzőket (lámpás szemaforokat), hanem még a régi, karos alakjelzők is állnak a sínek mentén, ezeket is drótokkal lehet az állomásokról működtetni. Hát, ilyenből sincs már sok az országban!

A sínek egy hatalmas ívben félig megkerülték a várhegyet, tehát jó sokáig lehetett a várromban gyönyörködni, alaposan megnéztem a falakat délről, nyugatról és északról is. Persze minden irányból alaposan le is fényképeztem, aztán amikor a romok lassan elmaradtak mögöttem, továbbindultam a sínek között a talpfákon. Lassan baktattam végig a hosszú egyeneseken, közben egymás után maradtak el mögöttem a Börzsöny 5-600 méter magas csúcsai, a Szalatnya, a Boros-hegy és a Rákos-patak-hegy után már lassan a Csehvár mellé értem, amikor kereszteztem a Diósjenőre futó országutat. Elballagtam a vasútállomás sárga, kocka alakú bejárati előjelzője alatt (tilosra volt állítva) és az utolsó kanyar után feltűntek előttem a váltók. Pár perc múlva már az állomásépület előtt álltam, itt tértem le a sínekről és ballagtam el az épület mögötti buszmegállóba.

Megpillantottam a berkenyei vasúti megállóban már látott hölgyet (úgy látszik, összejött neki a rokoni autóstopp, és jóval korábban ért ide nálam), aztán pár perccel később beállt a 14:36-os vonatpótló busz, felszálltunk rá mi néhányan utasok, aztán a vasúthoz képest villámgyorsan, alig háromnegyed óra alatt meg is érkeztünk vele a váci autóbuszállomásra. Átsétálva a vasútállomásra éppen akkor mondta be a hangosbemondó a szobi zónázó érkezését, ezzel aztán fél óra múlva már a Nyugatiban voltam. Végül délután öt felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Megjegyzés:

Már a pályafelújítás munkáinak dandárjában járta végig a vonalat Diósjenő és Magyarkút között egy youtuber, nickje szerint Adani. Ha kaváncsi vagy egy vonalfelújításra, nézd meg az alább linkelt videóit:

Diósjenő - Berkenye

Berkenye - Szokolya

Szokolya - Magyarkút-Verőce

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!