Hideg, viharos, de kristálytiszta kilátás Budapestre az Erzsébet kilátóból

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Már egy teljes hónapja nem húztam bakancsot a lábamra, ennek persze oka volt az elmúlt hetek anyaszomorító, ködös időjárása, meg persze a karácsonyi készülődés is, de aztán az ünnepek elmúltával az időjárás kijavult hirtelen, hetek óta először a nap is kisütött. Az orkán erejű széllel érkező hidegfront tisztára seperte a levegőt, így aztán gyorsan döntöttem: ez az évzáró túrám a szép kilátásokról fog szólni! Persze messzire nem akartam menni, ezért aztán megmaradtam a budai hegyek között, viszont tettem szintet tisztességesen a távba, úgy számítottam, egy kilométer alatt nemigen fog megállni a túra végén a GPS-em szintemelkedés számlálója. De ez nem is baj, úgyis ki kell valahogy kúrálnom magam a karácsonyi tespedtségből!

Az útvonalon sem töprengtem sokáig, a térképre rá sem nézve csak úgy fejben raktam össze a távot: A Külső Bécsi útról kapaszkodok majd fel a Hármashatár-hegyre, aztán Fenyőgyöngyén keresztül mászom meg a Látó-hegyet, onnan lejtmenetben az Apáthy-szikla lesz a következő kilátópont, végül Pasarétről indulok majd neki a János-hegyre felvezető emelkedőnek. Az Erzsébet kilátótól pedig már csak a Normafáig sétálok el, aztán onnan indulok hazafelé alkonyatkor. A kedvenc túratervezőmmel még gyorsan megnéztem mindez mekkora távot jelent: nagyjából 21,5 kilométert számolt 950 méter szinttel, ez még jóval a komfortzónámon belül van, gyerünk hát!

A vasárnap reggeli indulás előtt néztem csak rá a BKK honlapján a 218-as busz menetrendjére, nehogy elszalasszam a nem túl sűrűn induló járatot az Árpád híd budai hídfőjénél és ekkor vettem észre a menetrendjén, hogy „eltérítették” a járatot, mióta utoljára utaztam vele: most már nem Solymárra jár ki a Bécsi úton, hanem Pilisborosjenőn van a végállomása, így hát kénytelen vagyok helyközi busszal utazni. Persze ez nem túl nagy baj, csak éppen így az Árpád híd pesti oldalán kell majd buszra szállnom.

Még éjszakai sötétségben indultam otthonról reggel fél hét előtt, a koromfekete, holdtalan égből csillagok tucatjai bámultak le rám pislogás nélkül. Ritkán lehet látni ennyit Budapestről szemlélve az eget, szóval a még mindig viharos szél alaposan kitisztíthatta a levegőt! Átbuszozva és metrózva a város alatt még éppen sikerült elkapnom az Árpád híd autóbuszállomáson a negyed nyolckor Esztergomba induló helyközit, arról pedig fél nyolc után pár perccel kászálódtam le Budapest határában a Solymári téglagyár bekötőút megállóban.

A Pilist és a Budai-hegységet egymástól elválasztó széles Solymári-völgy egy igazi szélcsatorna: éppen végig tud száguldani rajta az északnyugati szél, a fűtött buszról a peronra lelépve most is csak hápogni tudtam a metszően hideg szélviharban. Végül hátat mutatva neki néhány perc alatt összekaptam magam, vagyis a hidegben gyorsan elgémberedő ujjakkal felfűztem a fényképezőgép tokját az övemre és indítottam a mobilomon a Stravát, hogy mérje a megtett utat és szintemelkedést.

A szinte néptelen Bécsi úton átkelve a téglagyár bekötőútján indultam meg a Csúcs-hegy előttem tornyosuló és már napsütötte oldala felé a szórványosan felfestett kék kereszt jelzéseket követve, közben az orkán keményen oldalba támadott, néha méternyit is arrébb téve az aszfaltúton. Éppen elértem a völgy közepén csordogáló Aranyhegyi-patak hídját, amikor a vakítóan vörös napkorong előbukkant a dombok mögül és aranyszínű fénybe borította a tájat körülöttem. Lőttem gyorsan pár fotót csak úgy nappal szemben, aztán húztam is tovább, mint a vadlibák, hogy végre elérhessem a téglagyár épületei mellett a szélárnyékot adó erdősarkot.

A vasúti átjáró után fordult rá az aszfaltútra az Országos Kéktúra kék sáv jelzésű útvonala, elballagtam a téglagyár kapujánál a pecsételőhely dobozkája mellett, aztán lassan elértem végre az erdőt. Már enyhe hegymenetben sorjáztam el a Wienerberger Zrt. téglagyárának épületei mellett, aztán egy idő után kikopott alólam aszfalt, engem pedig a jelzések balra térítettek és egy masszív fémsorompót megkerülve magam mögött hagytam egy időre a civilizációt.

Erdei keréknyomokon indultam tovább, ide már nem ért el a szél ereje, de azért folyamatosan fenn dúdolt a faágak között, mintegy jelezve, hogy azért ő is itt van és csak ideiglenesen szabadultam ki a markából. A keréknyomok lassan jól kijárt turistaúttá silányodtak, ezen szerpentineztem széles kanyarokkal egyre feljebb a Csúcs-hegy oldalában, időnként olyan helyeket is elérve, ahol a jelzésfestők szinte minden fára felpingálták a kék sáv, és az itt a kéktúrával fonódó zöld sáv jelzéseket is.

Ez egy újmódi szokás, nagyjából két évtizede a turistajelzések még jóval ritkábbak voltak, nagyjából száz-kétszáz lépésenként voltak felfestve és csak azt jelezték az úton járóknak, hogy turistaúton vannak, semmi többet. Tájékozódni, utat keresni ott volt minden turista hátizsákjában a papírtérkép és a tájoló, no meg a gyakran több évtizedes rutin. Így visszagondolva talán egy évtizeddel ezelőtt változott meg ez a rendszer, ráadásul először pont itt, az Országos Kéktúra útvonalán, amikor a Magyar Természetjáró Szövetség népszerűsíteni kezdte ezt a jelvényszerző túramozgalmat. Ekkor született meg az az elgondolás, hogy pusztán a jelzéseket követve minden egyéb segítség igénybevétele nélkül is végig lehessen járni egy túraútvonalat.

Persze így utólag belegondolva ez egy nagyon gyakorlatias elképzelés volt, hiszen a reklámok hatására olyanok is nekiindultak a kéktúra teljesítésének, akiknek addig halvány lila gőzük sem volt az erdei tájékozódásról, turistatérképet, tájolót pedig csupán fényképen láttak – vagy még úgy sem. Számukra készültek ezek az extra sűrűséggel felfestett jelzések, hiszen ők azok, akik ha letérnek a jelzett turistaútról, akkor a szó szoros értelmében elveszett emberek az erdőben! Azonban az elmúlt néhány év megint óriási változást hozott: most már mobiltelefonon is elérhetőek azok a turista tájékozódási applikációk, amelyek egy offline, tehát a telefon memóriájában lévő térképen a GPS segítségével állandóan mutatják, pontosan hol is vagyunk az erdőben. Szóval a sűrű jelzettség, ahogy megszületett, lassan okafogyottá is válik… Vajon mit hoz majd a jövő? Én is kíváncsi vagyok rá!

Ahogy ezen morfondíroztam, a turistaút lágy szerpentinezése lassan véget ért, és csak úgy direktben nekiindult a Csúcs-hegy egyre meredekebb oldalának. Végül kemény kaptatóval értem fel a Tök-hegy és a Csúcs-hegy közötti nyeregbe, ahol aztán olyan hirtelen lett vége a kaptatónak, mint a botnak. Ezen a ponton kezdődik a Guckler Károly út, amely végigoldalaz a Csúcs-hegy, aztán a Hármashatár-hegy oldalában csak minimális emelkedőkkel és lejtőkkel. Ezt követem most majd egy jó darabon, aztán a Virágos-nyeregből indulok majd neki a Hármashatár-hegyre felvezető végső kaptatónak.

Ja! Azzal még adós vagyok, ki is volt Guckler Károly? Több mint száz évvel ezelőtt erdőmesterként, később a fővárosi erdészeti hivatal vezetőjeként sokat tett a budai hegyvidék beerdősítéséért, de mivel turista is volt, a fővárosi erdőjárók kedvéért építtette ki ezt a kitűnő, sétányszerű utat, amely végigvezet a Budai-hegység északi karéjának külső oldalán a hegygerinc alatt. Van egy szép emléktáblája is a róla elnevezett szikla oldalában, de odáig most nem megyek el ezen az úton, de korábbi túráimon már többször is érintettem.

Már előre fentem a fogam a 120 kV-os távvezeték nyiladékából a Solymári-völgyre nyíló kilátásra, de most nem volt szerencsém! Ujjnyi vastag, embermagas fatörzsekből álló fiatal erdő terpeszkedett a távvezeték alatt minden kilátást elvéve és bár simán át lehetett látni a lombtalan ágacskák szövevényén, ez azért nem volt az igazi! Észrevettem lenn a Bécsi út forgalmas aszfaltcsíkját, még a téglagyár épületei is feltűntek balra, a háttérben a Nagy-Kevély hosszú gerincét is ki lehetett venni, de ennyi volt az egész. Minden meggyőződés nélkül lőttem itt is pár fotót, aztán indultam is tovább.

Kényelmes séta volt csupán az utam a meredek hegyoldalban szintező sétányszerű úton, közben persze egyre csak lestem a lombtalan fák között az Ürömre és Csillaghegyre nyíló panoráma puzzledarabkáit, így értem el pár perc alatt az út mellett álló katonasírt. Ha valaki figyelmesen járkál a budai hegyek között, sűrűn találkozhat ezekkel az egyszerű keresztekkel jelzett sírhalmokkal, azon katonák nyughelyeivel, akik megpróbáltak 1945 februárjában áttörni a Vörös Hadsereg Budapert köré vont ostromgyűrűjén, de nem jártak sikerrel a sokszoros túlerővel szemben. Megtorpanva egy percre a sír mellett elmondtam most is egy rövid fohászt csak úgy magamban, hogy ne adja a sors, vagy a Jóisten (a nem kívánt rész törlendő), hogy ismét magyar fiatalok haljanak meg egy háborúban, aztán továbbindultam innen is.

A Virágos-nyereg rétjére kiérve újra megtalált a szélvihar, most hátulról tolt előre az utamon, de olyan erővel, hogy szinte fékeznem kellett, ahogy stílusosan a Vihar-hegy felé vettem az utam. A fákat elérve aztán a kaptató is folytatódott, én pedig pár perc múlva már fenn álltam a hegy 452 méter magas gerincén. Persze kilátás innen sem volt a fák között, viszont meredek lejtő kezdődött a Vihar-hegy és a Hármashatár-hegy közötti völgyecskébe, ahonnan viszont már a Hármashatár-hegyre kaptattam fel pont olyan meredeken, mint ahogy leereszkedtem oda.

Felérve a fennsíkra kitérőt tettem egy rövid, jelzetlen ösvényen az északi, sziklás kilátópontra, ahol aztán végre kinyílt előttem a panoráma. A szélvihar jól helyretette a kilátást, a kristálytiszta levegőben hatalmas távlatok nyíltak, szinte karnyújtásnyira tűntek fel tőlem a Pilis és a Budai-hegység csúcsai. Leláttam a vitorlázó-repülőtér füves mezejére, mögötte sorjáztak a budai hegyek központi csúcsai a Széchenyi-hegytől a Normafán, a János-hegyen és a Nagy-Hárs-hegyen keresztül a Nagy-Kopasz hegyhátáig, megfordulva végigtekinthettem a Budai-hegység északi karéján egészen a Pesthidegkút felett magasodó Kálvária-hegyig, felettük pedig jó rálátás nyílt a Pilis és a Visegrádi-hegység távoli csúcsaira is.

Most már láttam, jó ötlet volt mára kilátó-látogató túrát szerveznem magamnak, csak éppen az orkán igyekezett kitartóan, hogy letaszajtson a hegyoromról, de jól megvetve a lábaim a sziklák közötti mélyedésekben körbefényképeztem a panorámát és csak utána menekültem vissza a ligetes erdőbe. A csúcs alá felérve léptem be a volt Pilótacentrum területére, elsorjáztam a turistaház, a volt hangárok és fémvázas rádiótornyok között, aztán egy végső kapaszkodással felértem a 495 méter magas hegytetőn álló Guckler Károly kilátóhoz.

Mindig megcsodálom a talán egy ikozaéder (háromszög lapokkal határolt húszoldalú test) és egy nyolcszög alapú hasáb szerelemgyerekeként fogant favázas kilátót, imponáló a vastag gerendákból összecsavarozott szerkezete, egy apró bibi van csak vele: nem építették eléggé magasra, így aztán a környezetében álló fák miatt nem nyílik a kilátószintjéről körpanoráma. Na de ne akadjunk már fenn minden apróságon, hiszen pont azért mentem ki az északi kilátópontra, hogy láthassam a panorámának az innen éppen hiányzó részleteit!

Innen tehát Budapestre nyílik fejedelmi kilátás és van egy különleges adottsága ennek a kilátópontnak: hosszában tekinthetünk végig a Budapesten átkígyózó Dunán éppen északnyugat felől csodálva a panorámát! A téli, kora délelőtti nézelődésnek van azonban egy másik csodája is, mégpedig az, ahogy az alacsonyan járó napnak a hullámokról visszaverődő fénye ezüstös szalaggá varázsolja a folyót és ezen ívelnek keresztül a pókhálószerű, fémvázas hidak! Na, itt aztán percekre leragadtam és bár a viharos szél innen is próbált elhajtani, de nem járt sikerrel. Még a távcsövem is elővettem a hátizsákból, azzal is végigtekintettem a városon.

Csak tíz óra felé hagytam magam mögött a kilátót, hogy a Felső- és Alsó-Kecske-hegy szélárnyékos gerincén belefogjak a Szép-völgybe levezető hosszú lejtmenetbe. Arra számítottam, hogy népes csoportokban sorjáznak majd velem szemben a szép kilátás miatt a hegytetőre tartó turistacsoportok, de a kutyával sem találkoztam egészen a 65-ös busz fordulójáig. Itt is csak félig volt tele az aszfaltozott placc autóparkolója, úgy látszik a népek talán az ünnepek miatti tespedtség, vagy a szélvihar miatt megültek otthon a fenekükön.

Csupán egy-két kocogóval és embersétáltató ebbel futottam össze a Glück Frigyes sétányon, miközben a Látó-hegy kaptatóján felkutyagoltam az Árpád kilátóhoz. A teraszon körbetekintve szomorúan konstatáltam, hogy tovább magasodott az alatta terpeszkedő bozótos, most már csak éppen a Belvárosra lehet letekinteni, ráadásul a kopasz ágak között észrevettem, hogy újabb terjedelmes társasház nőtt ki a földből közvetlenül a Látó-hegy déli pereme alatt! Az utóbbi évtizedekben egyre szűkült az Árpád-kilátóból nyíló panoráma nagysága és ezzel együtt a szépsége, ha nem történik valami, néhány éven belül teljesen el fog tűnni a maradék kilátás is! Lőttem pár képet a teraszról, aztán letelepedtem a kilátó mögötti egyik napos padra és mivel már negyed tizenkettő felé járt az idő, meg is ebédeltem a melengető napsütésben. Még mindig szélárnyékban jártam itt, de sejtettem, hogy ez nem tart már sokáig!

Az Árpád kilátónál jelzést váltottam, továbbindulva már pár perc alatt lekocogtam a zöld sáv jelzéseket követve a Törökvészi út felső végére, aztán az utat keresztezve már a Vaskapu-hegy oldalában futó gyalogúton indultam tovább az Apáthy-szikla felé. Most csak egy pillanatra álltam meg a Kőkapu sziklanyílásánal, aztán néhány perc múlva kiértem az Apáthy-szikla melletti kopár hegyoldalba. A még mindig viharos északnyugati szél azonnal támadott és még szerencse, hogy itt rácsos korlátok között vezet a turistaút, ugyanis keményen meg kellett kapaszkodnom benne, hogy el ne sodorjanak a széllökések.

Hűvösvölgy és a folytatása, vagyis a Pasarét tölcsérszerűen szélesedő völgye ismét egy kitűnő szélcsatorna az északnyugat felől érkező viharok számára, egy pillanatra el is gondolkodtam azon, kisétáljak-e a hegyoldalból előrenyúló sziklatetőre. Persze akik jól ismernek, azok tudják rólam, hogy kilátásbubusként egy pillanatra sem gondolhattam komolyan, hogy megmaradok a Vaskapu-hegy oldalában, hiszen egy szép panorámáért akár még a lelkem is eladnám az ördögnek, így aztán óvatosan kimerészkedtem az Apáthy-szikla tetejére.

A kilátás persze osztályon felül álló volt innen is, végig tudtam tekinteni az alattam fekvő völgy túloldalán a Budai-hegység központi vonulatán a Gellért-hegytől kezdve a Sas-hegyen és Széchenyi-hegyen keresztül a János-hegyig és Nagy-Hárs-hegyig, sőt, látótérben volt még a Vadaskerti-hegy és a Kecske-hegy is. Végigfényképeztem innen is a panorámát, aztán visszamenekültem a sziklatetőről a hegyoldalban futó turistaútra és továbbindultam rajta a Vaskapu-hegy nyugati peremén, ahol az egy-két éve felépült csili-vili paloták kerítése csak méternyi helyet enged a gyalogút számára.

És itt most álljunk meg egy pillanatra! Ahogy már az Árpád kilátónál is említettem, mélységes szomorúsággal veszem tudomásul, hogy a XII. kerület önkormányzata minden talpalatnyi helyet kiárusít, vagyis építési területként hasznosít a hegyoldalokban. Félreértés ne essék, ezek a helyek nem védett természeti területek, nem részei a Budai Tájvédelmi körzetnek, csak éppen pont a határán állnak a védett területeknek! Hát ennyire kell a pénz Budapest egyik leggazdagabb kerületének?

És ha már itt puffogok, akkor nézzünk utána az Árpád kilátó lassan eltűnő kilátásának is az alatta felnövekvő erdő miatt! Magyarországon az éves fakitermelés nagysága 6-8 millió köbméter környékén alakul már hosszú évek óta és ebben még nincs benne az illegális favágás mennyisége. Tehát kis hazánkban minden egyes főre, tehát az aggokra és a csecsemőkre is majdnem egy teljes köbméter fa esik fejenként (szerencsére csak képletesen), és ezzel együtt is természetvédelmi okokra hivatkozva korlátozzuk az ismert kilátóink körül álló fák gallyainak visszametszését? Milliárdokért magasították meg pár éve a galyatetői kilátót, csak hogy körbe lehessen a jövőben is tekinteni a környező tájon! Itt csak Besenyő Pista bácsi örökbecsű szavait tudom idézni: Maaaaargit! Noooormális?

Az Apáthy-sziklától már Pasarét utcáin ereszkedtem le az Ördög-árokhoz, hogy aztán a Nagyhíd alatt keresztezzem a Hűvösvölgybe tartó villamos sínjeit és kezdjek bele a János-hegyre felvezető hegymenetbe. A Szerb Antal utcán kapaszkodva pont magam előtt láttam a hegytetőn álló Erzsébet kilátót, de becsapós ám ez a nézet! Úgy látszott, épp nekifutok a János-hegynek, pedig most csak a Hárs-hegy hosszan elnyúló délkeleti gerincére érkezem fel és mögötte egy újabb völgybe kell leereszkednem. Ez a gerinc annyira éles, hogy a tetején végigfutó Széher út mindkét oldalán már meredeken lejtenek a telkek! A túlsó oldal lépcsősorán leereszkedve a Kuruclesi útra elsorjáztam a családi házak és vadiúj lakóparkok mellett, végül felkapaszkodtam a Budakeszi útra. Kis lejtmenet után innen vágtam bele a János-hegyre felvezető meredek kaptatóba.

A zöld sáv jelzések útvonaláról letérve a zöld körtúra, később a zöld háromszög, végül a piros barlang jelzések cikkcakkosan kapaszkodó ösvényeit követve érkeztem fel a János-hegy csúcsán álló kilátó előtti terecskére. Csak néhányan lézengtünk fenn a hegyen, viszont a torony erkélyein egy teremtett lelket sem láttam. Csak nem a viharos szél miatt? De bizony amiatt! Itt, Budapest legmagasabb pontján talán még jobban tombolt az orkán, mint kora délelőtt a Hármashatár-hegyen! Be is menekültem előle az Erzsébet kilátó földszinti kerengőjébe, aztán nekiindultam a csigalépcsőnek.

Okulva a korábbi tapasztalataimból – amikor egy hasonlóan viharos napon a szél alatti kijáraton akartam kilépni a második emeleti erkélyre, de a vihar alig engedte – most a szélárnyékos ajtón tettem kísérletet, amely simán ki is nyílt, csak kinn fojtotta belém a szuszt a sietősen az útját járó levegő. De most sem foglalkoztam vele, alaposan körbenéztem és körbefényképeztem mindent, aztán a távcsövemmel végigleltároztam a kedvenc épületeimet is. Talán még soha nem láttam olyan tisztán Budapest alattam elterülő háztengerét, mint ma, ezen a viharos napon!

Végül a hideg szélben elgémberedett ujjakkal menekültem vissza a belső lépcsőházba, aztán a földszintre visszaereszkedve még megültem pár percre az egyik kőpadon és bejelentkeztem a blog facebook oldalára pár képet is feltölte oda. Kicsit még elüldögéltem a szélmentes, de fűtetlen kerengőben, aztán belefogtam a túrám utolsó szakaszába, a Normafáig vezető útba.

A piros sáv jelzéseket követve és a Libegő felső állomása előtti térre leereszkedve még a János-hegy szélárnyékában jártam, itt megint csak legyintettem és megcsóváltam a fejem, amikor kimentem a pár éve épített szép kilátópontra és itt is azt kellett látnom, hogy a fák (most csak csupasz ágak) már teljesen elzárják a Budapestre nyíló gyönyörű panorámát! Tehát itt is építettünk valami szépet és hasznosat, aztán hagyjuk pocsékba menni, mert a terasz alatt itt is megnőttek a fák! Természetvédelem magyar módra. Most nem idézem Besenyő Pista bácsi szavait, mert már leírtam fentebb azokat az Árpád kilátóval kapcsolatban.

Szóval a Libegőnél még szélárnyékban voltam, viszont a gerinc sétányán folytatva az utam ismét ott zúgott a viharos szél a faágak között és a Normafa rétjén újra lecsapott rám. Csak egy percre álltam meg itt, megbámultam ezen a túrámon a városra nyíló utolsó panorámát, aztán kiballagtam az Eötvös úti buszmegállóba. Ekkor már három óra felé járt az idő, lassan alkonyodni kezdett, ráadásul hűlni is kezdett az idő, fázósan a megálló üvegfalú kalyibájába húzódva vártam meg a 21-es buszt. A Széll Kálmán téren egy pillanat alatt átszálltam egy már benn várakozó 139-esre, Kelenföldön viszont volt még vagy negyedórám a hazafelé tartó 250-es busz indulásáig, ezt az időt nem a huzatos placcon, hanem az aluljáróba lehúzódva bekkeltem ki. Végül negyed ötkor léptem be a lakásunk ajtaján. Végére értem hát a 2025-ös év utolsó túrájának!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!