A Budaörs feletti Kő-hegy gerincén álló a Szeplőtelen Fogantatás kápolna napkeltekor

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Az utóbbi években nem kényeztetett el túlságosan bennünket, túrázókat a téli időjárás, egyre kevesebb lett a hó, szinte már ünnepnapnak számít az, ha egyszer végre havas túrát tehetünk a hazai hegyek között! Úgy gondoltam, ennek a téli szezonnak a havas túráját már letudtam november végén, amikor is négy-ötcentis hóban ballaghattam fel Pilisszentkeresztről Dobogókőre, de a természet máshogy gondolta ezt. Múlt hét közepén egyetlen éjszaka alatt lehullott vagy húsz centiméternyi hó, aztán megjött utána rögtön a hideg is, hogy tartósan meg is maradjon! Vétek ilyenkor otthon üldögélni, így aztán csütörtökön kora reggel bakancsot húztam, hogy járjak egyet a budai hegyek között!

Nem volt különösebb tervem erre a napra, úgy gondoltam, napkeltekor elindulok Budaörsről, aztán a piros sáv jelzéseken a hegyek között jutok, ameddig jutok. Nehéz ilyenkor konkrét távot kitűzni, a túra nehézsége attól is függ, mennyien járták már végig előttem, tehát taposták ki a behavazott túraösvényeket, sőt, még a hó milyensége is számít! A friss porhóban könnyebb járni, mint valami nehéz, cuppogósan vizes, kásás hórétegben. A hideg miatt is alaposan fel kellett öltözni, napkeltére mínusz hét-nyolc fokot jósoltak, ráadásul erős északnyugati széllel, tehát számottevő enyhülésre remény sem volt ezen a csütörtöki napon.

Háromnegyed hét felé léptem ki a lakásunk ajtaján, fázósan toporogtam a buszmegállóban a 250-esre várva, aztán gyors kelenföldi váltással éppen fél nyolcra, tehát a hivatalos napkeltére érkeztem meg Budaörsön a Szabadság út és a Kisfaludy utca kereszteződésébe, a piros sáv jelzésű turistaút kezdetéhez. Még a buszmegálló üvegfalú bodegájában felhúztam a kamáslikat, indítottam a mobilomon a Stravát, aztán megcsodáltam a hideg reggelen a Kő-hegy hátán álló kis kápolnát, amelyet már éppen megvilágítottak a kelő nap sugarai. Eléggé helyre rakta az élénk szél a kilátást, olyan közelinek tűnt a sziklás hegytető, mintha csak karnyújtásnyira lett volna tőlem! Fel kéne menni oda is, megnézni az onnan nyíló panorámát!

Tépett szürke felhőfoszlányokat kergetett felettem a szél az égen, amikor megindultam a Kisfaludy utca járdáján a hegyek felé, de itt lenn a házak között szélcsend honolt, hiszen a Kő-hegy és az alacsonyabb Kálvária-domb szélárnyékában jártam. Rutinosan fordultam már jobbra, a Kőláb utcára, hogy azon, majd a Kőszikla utcára térve, végül az onnan induló hosszú lépcsősoron felkapaszkodjak a Kő-hegy hátára, a Szeplőtelen Fogantatás kápolnához. A lépcsősor tetejére felérve aztán a hideg szél szinte belém fojtotta szuszt, a hófúvás még a friss porhót is azonnal az arcomba vágta! Hátat mutatva neki inkább a kilátásban kezdtem el gyönyörködni.

Alattam terült el Budaörs háztengere, az éppen csak pár perccel korábban felkelt nap csak a háztetők csúcsait világította meg a síkon. Mögötte a repülőtér havas mezeje fehérlett, feltűntek az autópálya mellett épült bevásárlóközpont hatalmas kockaépületei is. Mögöttük a Tétényi-fennsík domboldala húzódott, a tetején megpillantottam a budafoki víztorony vasbetonkelyhét. A hosszú dombháttól balra észrevettem a távolban a Csepeli Erőmű (nyugdíjaskorom előtti munkahelyem) ikerkéményeit is, a hidegben keményen működött ott a felhőgyár, vagyis a földgáz elégetése során keletkező vízpára felhőkké állt össze a kémények felett. Körbefényképeztem gyorsan a kilátást, aztán megnéztem alaposabban a kápolnát is.

1855-ben építtette azt Wendler Ferenc, aki később, felesége halála után kiköltözött ide a hegyre és a kápolna melletti sziklába saját kezűleg vájt barlangban élte le élete hátra lévő részét. Persze a kilátás innen is szép – egy összkomfortos barlangban én is szívesen eléldegélnék itt – viszont ebben a téli hidegben az költözzön ki ide, akinek két édesanyja van! Nem lehetett könnyű életük a remetéknek! A kápolna egyébként két köves csúcs közötti kis nyeregben áll, de most a szél miatt lemondtam arról, hogy bármelyikre is felkapaszkodjak, pedig onnan még szebb a kilátás.

Gyorsan visszaereszkedtem a Kisfaludy utcára, most azonban balra tértem le róla, hogy rövid kitérővel meglátogassam a kálváriát is. Elballagtam a több mint kétszáz éves kálváriakápolna mellett, aztán végigsorjáztam a stációk mentén szerpentinező gyalogúton a csúcson álló kereszt és szobrok felé. A Kálvária-domb alig emelkedik a háztetők fölé, talán emiatt sem lehetett annyira érezni itt a szél erejét, viszont a kilátás talán még szebb volt innen, mint a Kő-hegyen álló kápolnától! A nap is magasabbra kapaszkodott már a látóhatár fölé, szépen bevilágította alattam a várost, a távolabbi lakótelep tízemeletes panelházait és a mögöttük álló Törökugrató sziklás oldalát.

Visszaballagva a Kisfaludy utcára most is elgondolkodtam azon, vajon miért nem festenek fel turistajelzéseket a Kő-hegyre és a kálváriához? Kedvenc túratervezőm, a www.turistautak.hu szerint jelen pillanatban 26.649 km jelzett turistaút van felmérve kis hazánkban, hát pont ide nem jutott egy-két kilónyi festék? Pedig adná magát a piros sáv főjelzésből kiágazó piros háromszög és piros kápolna jelzés a két tetőre. Talán a helyi önkormányzat tiltotta meg a jelzések felfestését? Nem tudom.

A két kitérő után már Máriavölgyre váltott az eddig a pontig Kisfaludy utca neve, erről tértem le aztán balra, hogy a piros sáv jelzéseket követve a Gida utcán belefogjak az igazi, a budai-hegyek közé felvezető kaptatóba. A legfelső házaknál ért véget alattam az aszfalt, innen már egy egyszerű túraösvényen kapaszkodtam egyre feljebb az Odvas-hegy és a Kövecses-hegy közötti szűk völgyben. A lábnyomokból ítélve nem én jártam erre először a hóesés után, hat-nyolc különböző lábnyomot tudtam megkülönböztetni magam előtt a vagy húszcentis hóban. Ez éppen jó: már eléggé letaposták előttem a havat, létrehozva egy kényelmesen járható nyomot, de még messze van attól, hogy kijegesedjen és csúszóssá váljon. Csak legyen ilyen a folytatás is!

Pár lépés kitérővel felkaptattam a Kövecses-hegy kőfejtőjébe, mert szép onnan a kilátás vissza a Kő-hegy hátán álló kápolnára, aztán folytattam a hegymenetet a Farkas-hegy és a Budaörsi-hegy (régi nevén Magas-Frank-hegy) közötti nyeregbe. Itt most újra szélárnyéban jártam, a nap is sütött ezerrel a dél fekvésű hegyoldalban, lehúzva az anorákom cipzárját és a síkesztyűim zsebre vágva élveztem a váratlanul meleg napsütést, ahogy a hátam melengette. A nyeregbe felérve keresztezte az utam a piros kereszt jelzés földútja (a hó miatt ez az út persze nem látszott), itt aztán egy pillanatra megállva eldöntöttem: ha már lúd, legyen kövér, kisétálok a Farkas-hegy kilátópontjára is!

Csak az első pár száz lépést tettem meg a fák között, aztán kiértem a Farkas-hegy kopár tetejére, ahol aztán a szél azonnal letámadott! Egy pillanat alatt a nyakamig rántottam az anorákom cipzárját, kesztyűt húztam, sőt, még a hátizsákból is előkaptam a meleg téli sapkám! A hófúvás hol tisztára seperte a kavicsos utat, hol pedig térdmagas dombokat halmozott fel előttem, de pár perc alatt így is elértem a volt vitorlázó-repülőtér emlékművének helyét (még pár éve törte ki egy szélvihar a „V” alakban felállított két vitorlázórepülő szárnyat), aztán kitolattam magam a széllel a kilátópontra. Szép volt innen is a panoráma a Budaörs határában álló kopár dombokra, melyeket épp az imént hagytam magam mögött, de innen jól látszottak a Csiki-hegyek és a másik irányban a Széchenyi-hegy is.

Tébláboltam pár percig még a szűz hóban (a szél befújta minden korábban itt járt ember nyomait), aztán arra jutottam magamban, járni kéne pár percet csak úgy mindenfajta nyom nélkül a környéken! Alaposan ismerem itt az erdőt, több mint tíz éve, mikor a túravezetőképző tanfolyamra jártam, többször is becsavarogtuk a környéket térképpel és tájolóval a kezünkben, kiballagok hát most is a Farkas-hegy kevéssé ismert másik kilátópontjára, ahonnan szép panoráma nyílik északi és nyugati irányban a környékre!

Az odavezető keskeny nyiladék előtt először elballagtam, nem vettem észre, de aztán meglett és kitörtettem a néha lábszárközépig érő hóban a füves-ligetes domboldalba. Tőlem északra feltűnt a volt Pilótacentrum emeletes épülete és szép volt a rálátás a szomszédos Szállás-hegy és Szekrényes-hegy vonulatára is. Egy percre megállva itt kicsit kifújtam magam, aztán csak úgy toronyiránt átvágva a mezőn, a metsző szélben gyorsan eltűnő csapást tapostam a hóban a piros kereszt jelzések kövesútjára. Talán ezer lépésnyit tehettem meg mindenféle csapás nélkül a hóban, hát, ennyi pont elég is volt ebből! Minden tiszteletem a – szó szoros értelmében vett – úttörőké, de ezentúl inkább maradok a már kitaposott nyomokon! A piros sáv jelzések ösvényére visszatérve másztam meg a Budaörsi-hegy széles hátát, majd onnan ereszkedtem le a Csille-bérc oldalában álló Végvári-sziklához.

A környezetéből kipreparálódott dolomitszirt magányosan áll az erdőben, a jelzett turistaút épp a tövében kanyarog el. De mi is az a „kipreparálódott dolomitszirt”? A dolomit a mészkőhöz hasonló üledékes kőzet, sokszáz millió évvel ezelőtt élt tengeri kagylók és csigaszerű lények mészvázainak megkövesedett maradványa. A porózus kőzetet helyenként hévforrások vize járta át és a benne oldott anyagok, sók kiváltak a repedésekben és mint ahogy a habarcs a téglákat, úgy a sók is összecementálták a dolomit anyagát, megakadályozva azt, hogy közönséges murvává aprózódjon fel. Tehát ezeket a sziklákat nem tudta megenni az idő vasfoga és bár a körülöttük lévő kőzet már rég szétmállott, de ők ott maradtak magunkban állva. A Budai-hegységben több ilyen sziklát is találhatunk, ilyen például a zugligeti Tündérszikla és a Nagy-szénás északi oldalában az Ördögtorony is.

Tekintetemmel megkerestem a 6-7 méter magas szikla oldalába ágyazott kis márványtáblát, melyet a hajdan élt Kapa Gyula sporttárs emlékére raktak a sziklára. Nem sok emlék maradt utána, a Természetbarát Híradó egyik 1966-os számában jelent meg a halálhíre:
„61 éves korában meghalt Kapa Gyula, a XV. kerületi természetbarátok régi túratársa. Példát mutatott a természet szeretetében, részt vállalt minden kis és nagy munkából, amely előre vitte a természetbarát mozgalom ügyét. Mint szervezett turista, örömmel részt vett minden közös megmozduláson, a "vasárnapi" kirándulásoktól kezdve a komoly teljesítményt igénylő nagy túráig.
Igaz ember volt és igazi sporttárs. A XV. kerület minden turistája fájó szívvel búcsúzik tőle. Emléke és példája erőt ad a további munkához.”

A Végvári-sziklától már csak egy kényelmes séta volt a jól kitaposott nyomokon a makkosmáriai zarándoktemplom. Ekkor már fél tizenkettő felé ballagott az idő és tulajdonképpen egy percre sem pihentem meg eddig sehol, úgy döntöttem hát, itt tartom meg az ebédszünetem az egyik kis fedett turistapihenőben. Ezen a csütörtöki napon egy-két kutyasétáltatón kívül egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztam eddig az erdőben, üres volt a behavazott rét összes pihenőpadja, így aztán behúzódva az egyik kis fa kulipintyóba leültem a hideg fapadra lerakott polifoam ülőkémre és kényelmesen megebédeltem.

Most is ragyogóan sütött a nap, de a hideg egy szemernyit sem engedett, a fatető árnyékában keményen fagyott, a síkesztyűim csak annyi időre vettem le, hogy gyorsan bekaphassam a pizzás csigáimat. Csak fél tizenkettő után kaptam össze magam és sétáltam el a réten keresztül a zarándoktemplomhoz. A templom nagy fakapuja mindig nyitva szokott lenni, de a belépő üvegfalánál beljebb most sem jutottam. Bekémlelve láttam, még mindig ott áll az oltár mellett jobbra a fenyőfa, a padsorokat is kivilágították egy-egy fényfüzérrel.

De milyen zarándokhely van itt a Budakeszihez tartozó Makkosmárián? 1731-ben egy Traub János nevű fiatalember a környékbeli szőlőkbe indult dolgozni (a Traube egyébként németül szőlőt jelent), amikor egy útszéli tölgyfánál Krisztus arca jelent meg előtte. Egy későbbi betegségéből felgyógyulva egy Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló festményt vásárolt és azt kiakasztotta a tölgyfára. Később egyre többen látogatták már a helyet és Acsádi Ádám veszprémi püspök engedélyezte a szentkép nyilvános tiszteletét. Kis kápolnát építettek az adományokból a szentkép fölé, majd a trinitárius rend templomot és kolostort épített itt. Miután II. József feloszlatta a szerzetesendeket, az épületek csendesen pusztulásnak indultak, csak a II. Világháború előtt épült fel újra a templom, amelyet jelenleg a domonkos rend működtet.

Délutánra már nem voltak nagy terveim, de még mindenképpen szerettem volna felkapaszkodni a János-hegyre. Így aztán a zarándoktemplomtól továbbra is a piros sáv jelzéseket figyelgetve indultam tovább, először Budakeszi szélső házai mellett az erdőben, aztán egy kanyar után feltűnt előttem balra a kopár fák között a János-hegy kontúrja. Hát, még vagy kétszáz méterrel fölém tornyosult a csúcsa, még felnézni is fárasztó volt rá, de tapasztalatból tudom, nem túl nehéz ebből az irányból felkapaszkodni rá!

Kényelmes emelkedéssel szerpentinezett felfelé a hegyoldal erdejében az alaposan kitaposott turistaút, már éppen azt saccolgattam, mikor érek már fel a Gyermekvasút hegyoldalban kanyargó vágányához, amikor meghallottam, hogy épp elhúz rajta egy dízelmozdony a Széchenyi-hegy felé. Figyelmesen nézve a hang irányába még észre is vettem egy-két villanásnyi időre a mozdony és a kocsik piros foltjait a fák között. Hát, ezt a találkozást éppen lekéstem, pedig jó lett volna egy-két havas képet készíteni a szerelvényről! Ha csak öt perccel kevesebbet lébecolok lenn a zarándoktemplom melletti réten, simán elkaphattam volna a vonatot egy fotóra! Na mindegy, ezen már nem érdemes agyalni!

Pár perccel később kereszteztem is a síneket a Jánoshegy állomás mellett, aztán további negyedórás hegymenet végén már a Libegő felső állomása melletti terecskén álltam. Most a kutya se járt erre, hétköznap lévén a Libegő sem működött, kisétáltam hát újra az előző posztomban már említett kilátás nélküli kilátóteraszra, megpróbáltam a kopasz faágak között lenézni a városra, de nem sokat láttam belőle. A múlt héten már elsírtam erről a bánatom, most nem írom le újra ugyanazokat sorokat, csak annyit mondanék, nem szabadna hagyni, hogy sokmilliós beruházások értéküket veszítsék építésük után pár évvel pusztán csak azért, mert a rosszul értelmezett természetvédelem okán nem vágunk vissza pár fát, amelyek elveszik a kilátást!

Felsétáltam persze az Erzsébet kilátóhoz is, aztán körülnéztem a harmadik emeleti kilátóteraszáról. Most nem volt olyan tiszta az idő, mint a december végi túrámon, kicsit párás maradt a levegő még kora délutánra is, de azért még így is első osztályú volt a panoráma! A szél is számottevően enyhült a nap folyamán, most már nem volt kellemetlenül erős, tartósabban is meg lehetett maradni a teraszon. Alaposan körbefényképeztem most is a panorámát, aztán visszaereszkedtem a kilátó földszintjére.

Már csak azon kellett elgondolkodnom, hogy hol is fejezzem be a túrám? A Normafa volt a legközelebb, de arra indultam múltkor is, az tehát kilőve. Legyen akkor a Szépjuhászné, oda leereszkedhetnék akár a piros sáv jelzéseket követve is direktben, de még sétálnék egy lazát, ezért aztán inkább a hegyoldalban szerpentinező erdőgazdasági aszfaltutat, vagyis a Jánoshegyi utat választottam. Ezt kerékpárral már alaposan kiismertem, enyhe lejtéssel ereszkedik le a Budakeszi útig, de gyalog még nem mentem végig rajta. Gyerünk hát arra!

Így hát a Libegő állomásától ezen az úton indultam tovább és úgy gondoltam, itt sem találkozok majd senkivel, de legnagyobb meglepetésemre percenként akadtam össze az úton a sífutókkal. Egyesével, párosával, kisebb csapatokban jöttek-mentek körülöttem, alig győztem kitérni előlük! Hát persze: a laza lejtőn kényelmesen siklottak lefelé, viszont a hegymenet sem volt számukra megerőltető. Előkerült pár MTB-s srác is, ők is a havas úton csapatták, még az sem zavarta őket, hogy egy-két helyen elakadt a kerekük a hóban és akkor közelebbi ismeretséget kötöttek az anyafölddel (én így szállok le a bringáról! – mondta volna a helyükben az agresszív kismalac). Az órányi úton csupán egyetlen gyalogos srác előzött meg.

A túra utolsó kilométerét már nem az aszfaltúton tettem meg, ugyanis tudtam, hogy az a Szépjuhászné előtt pár száz lépéssel torkollik bele a Budakeszi útba és akkor a padkára túrt és keményre fagyott hóban kellene elvergődnöm egészen a buszmegállóig, így aztán ezen a szakaszon ráfordultam a keresztező turistaútra és a zöld körtúra, aztán a zöld kereszt jelzéseken értem el végül a nyeregbe. A zebrán keresztezve a főutat leültem a Mint a mókus büfé egyik padjára, ott szabadultam meg a kamásliktól és kapcsoltam ki a mobilomon a Stravát, amely folyamatosan rögzítette az utam. Mire a buszmegállóba átsétáltam, már jött is egy 22-es, végül a városon átvágva négy óra felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!