Kilátás a Somlyóvári kulcsosház rétjéről a Tarjáni-medencére és a háttérben álló Nagy-Gerecsére

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Január elején jártam utoljára az erdőkben az akkor frissen lehullott 25 centis hóban, azóta a szürke, ködös időkben még a lábam sem volt kedvem sokszor kitenni a lakásból, az pedig fel sem merült bennem, hogy hosszabb túrákra induljak a hegyek közé. Február végén aztán hirtelen berúgta a tavasz az ajtót, a taknyos téli időjárást messzire fújták a böjti szelek, én pedig egyből azon kezdtem el gondolkodni, merre is vezessen az első tavaszi utam?

Végül úgy döntöttem, most a Déli-Gerecsébe indulok, mégpedig egy nem különösebben ismert környékre egy olyan útvonalon, amely ráadásul a látnivalókat is messzire elkerüli. Egyszerűen csak járni akartam egyet az erdőkben felmérve a kora tavaszi sárviszonyokat, meg persze a tél végi kondíciómat is, ugyanis komoly terveim vannak márciusra, de erről később még szólni fogok. Kíváncsi voltam arra is, mennyire sikerült a napi gyaloglásokkal átmentenem a tavalyi kondíciómat a szebb időkre, de ez összefügg az előzőekkel. Hát, így esett a választásom a Tardos és Szárliget közötti Országos Kéktúra szakaszra. Tehát kedves Olvasóm, most ne várj tőlem képeket a csodálatos panorámákról, vagy várromokról és egyéb műemlékekről, csak tél végi, kora tavaszi erdők képeit fogod kapni tőlem, bár ez sem kevés!

A menetrendeket tanulmányozva aztán komolyan vakartam a fejem, hogyan tudnék már napkeltére eljutni a túrám kezdőpontjára, ugyanis a rövid nappalok még erősen korlátozzák február végén a világosban megtehető távot. Végül a legelső busszal zötykölődtem le otthonról a Kelenföldi pályaudvarra, onnan pedig a 04:37-es győri személlyel utaztam tovább Tatabányára. Itt volt még majdnem háromnegyed órám a Tardoson keresztül Tatára induló helyközi buszig, de azt ellötyögtem a vasútállomás és a buszpályaudvar között csámborogva.

Csillagos volt a hajnal, egyetlen felhő sem volt az égen, le is hűlt alaposan a levegő, fázósan a nyakamig rántottam az anorákom zipzárját, miközben Tatabányán a busz indulására vártam. Csodálkozva láttam, hogy még ezen a kora reggeli órán is működik a Kő-hegy sziklás ormán álló Turul díszkivilágítása, lőttem hát gyorsan pár fotót róla, aztán indultam is a buszvégállomás Vértes Center alatti fertályára, ahonnan a menetrend szerint indulnia kellett a járatnak.

A helyközi aztán alaposan körbejárta a környéket, mire egy óra alatt eljutott Tardosra, közben pedig a településeken felszálló iskolásokkal be is népesült busz. Még kicsit tülekednem is kellett, hogy leszállás előtt az ülések közötti keskeny folyosón eljussak a hátsó ajtóhoz. Hát persze, biztosan Tatára tartanak a gyerekek és éppen oda is érnek a busszal a becsengetés előtt!

Tardoson egyetlen dekával sem volt melegebb, mint korábban Tatabányán, sőt, mintha még hűlt is volna közben a levegő, így aztán egyetlen perc alatt összekaptam magam a Templom tér egyik padjánál. Miközben arra vártam, hogy a mobilom meghatározza a pontos pozícióm, felfűztem a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, aztán indítottam a telón a Stravát, hogy a túra során rögzítse a bejárt nyomvonalat. Indulás előtt még felpillantottam a templom toronyórájára: a kelő nap legelső sugarai épp megvilágították a mutatókat, hét óra múlt öt perccel. A hátamra kaptam a zsákot és nekiindultam az előttem álló vagy 35 kilométernek.

Az emelkedő még a községben elkezdődött, a magam által diktált kissé erőltetett tempótól gyorsan kimelegedtem, aztán amikor megálltam a focipálya mellett a legfelső házaknál, már elég szép kilátás nyílt a völgyben fekvő falura. Egy percig elbámészkodtam itt, aztán a márványbánya keményre taposott földútján beléptem az erdőbe. Már a fák között fordult alattam az út az eddigi északkeleti irányából délkeletire, ahogy beértem a Nagy-Gerecse és a Bánya-hegy közötti völgybe, előttem pedig épp kelt fel a nap a két hegyoldal közötti szűk résben. Pár percre elvakított a ragyogó napfény, aztán szerencsére kicsit fordult a szinte tökegyenes, széles makadámút és újból árnyékba került az úttest. Tempós kapaszkodással már nyolc előtt pár perccel felértem a két hegy közötti nyeregbe a nemrég teljesen felújított Bányahegyi erdészházhoz.

Sok éven keresztül egyre csak pusztult a lakatlan ház, szomorú látvány volt az elhagyatott épület, de néhány éve újjászületett, most „Bányahegyi erdei nyugalom és wellness erdész & vadászház” néven hirdetik a legismertebb szálláskereső és -foglaló oldalon. Tavaly már egy túra közben elsorjáztam mellette, de most alaposabban is megnéztem, tényleg eléggé puccos hely lett belőle, a kerítéskapu elé még autóparkolót is építettek, mintha nem lenne épp elég hely az autókkal való megállásra a ház melletti réten.

A tisztás a szokott képét mutatta, már kezdem megszokni, hogy vagy tíz éve leégett a rét ház felőli sarkán álló vénséges, odvas csertölgy (állítólag felgyújtották), most már csak a kisöccse, egy már szintén tekintélyt parancsoló göcsörtös ágú tölgy áll a tisztás túlsó szélén. Ide érkeznek meg az Országos Kéktúra kék sáv jelzései is a Nagy-Gerecse oldalából, innentől már azokat fogom követni egészen a túrám legvégéig. A szomszédos márványbányában már dolgoztak a gépek, fel-fel dübörgött a markolók és teherautók motorja, iszonyú robajjal hullottak a tonnás sziklák a kőszállítókra, de magát a bányát elrejtették előlem a tisztás peremén álló fák. Indultam is pár perc múlva tovább.

A réten kifordult alólam a súlyos teherautók alatt betonkeménységűre döngölt, széles földút, már csak közönséges erdei keréknyomok kanyarogtak alattam, ahogy először a Bánya-hegy és a Halyagos közötti platón baktattam, aztán lassan leereszkedtem a Halyagos és a Pörös-hegy közötti lapályra. Kis erdei tavacska mellett sorjáztam el lejtmenetben, csak tavaszonként gyűlik össze benne az olvadékvíz, nyárra már teljesen kiszárad, még csak egy dagonya sem szokott maradni utána. Lenn a széles völgyben kicsit sárosak lettek a keréknyomok, mélyen felszántották az út talaját az erdőgazdasági járművek széles kerekei, egyébként egész utamon sehol máshol nem futottam bele ilyen sáros útba.

Már újra kapaszkodva értem fel a Pörös-hegyre, az erdő lombtalan fái között még jól látszottak a tető mohos mészkősziklái, aztán elértem egy pontosan huszonhárom évvel ezelőtt végvágott erdőfolt helyén cseperedő fiatal fákat. 2003 tavaszán, amikor először erre jártam, akkor volt kopasz a terület, egy-két hagyásfa kivételével mindent kitermeltek innen, aztán ahogy múltak az évek, mindig változott a képe. Pár évre birtokba vette a domboldalt a susnya, szúrós vadszederindák nőttek keresztbe-kasul az ösvényen, aztán megjelentek az ujjnyi vastag fácskák levelei a bozótos felett. Újabb pár év múlva a kefesűrűségű fiatalos már elnyomott minden aljnövényzetet maga körül, aztán az erdészet több lépcsőben ritkította a fiatal erdőt. Mára már egészen erdő formája lett a területnek és további ritkítások után húsz év múlva már újra „igazi” erdőben járhatunk majd errefelé.

Miközben átvágtam a hajdani tarvágáson, elmerengtem az erdészet munkáján. Sok ember (még a turisták is) úgy gondolják, az erdő csak úgy nő magától, aztán egyszer csak jönnek a fejszés emberek és kivágják a fákat. Azonban az erdészet folyamatosan gondozza az erdőket, ha kell, ültetnek, vagy ritkítanak, csak a legszebb törzseket hagyva meg, hogy tovább fejlődhessenek. A sok befektetett munka miatt nem keresik magukat halálra a kitermelt faanyag eladási árából.

Az errefelé járók között jól ismert bekerített négyszögletes mezőt elérve kinyílt körülöttem a panoráma, hátra pillantva feltűnt a Nagy-Gerecse a hátán a tévéadó piros-fehér tornyával, tőle balra pedig a Bánya-hegy alacsonyabb púpja. Aztán lassan elértem a Fábián-kő nyugati oldalának kaszálóit, azokon keresztül pillantottam meg pontosan magam előtt a Pes-kő erdős oldalát, tőle jobbra Vértestolna házai bújtak meg az Öreg-Kovács sziklás oldalának lábainál.

Egyre közelebbről hallottam az országúton elzúgó autók hangját, aztán pár perc múlva elértem a forgalmas aszfaltcsíkot. Ezen jöttem kora reggel a busszal, akkor még nem sokat láttam, de mostanra már ragyogóan sütött a kora délelőtti nap. Talán százlépésnyit a szélén baktattam, aztán rátértem Vértestolna bekötőútjára, ahonnan pedig pár perccel később ismét földútra fordultam. Itt már a Pes-kő lábánál elterülő erdőségben jártam, kíváncsian tekingettem jobbra a még lombtalan fák között, vártam, mikor pillantom meg először a hegy meredek, sziklásan letörő keleti oldalát.

De a sziklákat csak jó félórás menet végén láttam meg először, kerestem közöttük a Pes-kő-barlang háromszög alakú nyílását, de így alulról feltekintve nem tudtam felfedezni. Már többször jártam ott is, de persze nem ebből az irányból kapaszkodtam fel oda, hanem a hegy túlsó, jóval lankásabban emelkedő nyugati oldala felől. Egy darabig még a Pes-kő lábainál hullámvasutazott az utam, aztán egy löszös mélyút után (itt épp szembe jött velem az erdész a terepjárójával, hát, alig bírtunk elmanőverezni egymás mellett) elértem a Koldusszállási vadászházhoz vezető makadámutat.

Ezen az úton már egykettőre a háznál voltam. Egy tisztás peremén, egy kis tavacska mellett fekvő házat mindig megcsodálom, amikor errefelé járok, azon kevés helyek közé tartozik, ahol bizony szívesen eléldegélnék hátralévő napjaimban. Amolyan igazi mesebeli házikó a fehér falaival, barnára pingált ablakkereteivel és vöröses tetőcserepeivel. Hamisítatlan erdei csend veszi körül, pedig alig kilométernyire fekszik az M1-es autópályától, de persze a közöttük elterülő erdő jó hangszigetelő.

A vadászháztól már keskeny aszfalúton baktattam tovább pár perccel később elérve a kéktúra pecsételőhelyet és a melléje rakott pihenőpadokat és asztalt. Az órámra pislantottam: háromnegyed tizenegyre járt az idő. Egészen jól tartom magam az előzetesen kiagyalt időtervemhez, ugyanis tizenegyre terveztem az ideérkezést, négy órával a Tardosról való indulásom után. Korai ebédként megettem másfél pizzáscsigám, ittam rá a szörpömből, aztán pár percet még süttettem magam a nappal. Éppen tizenegykor kerekedtem fel, hogy folytassam az utam.

Keréknyomokon ereszkedtem le a Tarjáni-malompatak völgyébe és csodálkozva álltam meg az erecske felett átvezető átereszen. A patak teljesen ki volt száradva, de annyira, hogy még egy tócsát sem fedeztem fel a tavalyi avarral fedett medrében! Láttam már víz nélkül a medrét a nyár végi, őszi túrákon, na de tavasszal, hóolvadás után ilyen még nem esett meg velem. Soknak tűnik az idei télen leesett hó, de az Időkép szerint az elmúlt egy hónapban mindössze 25 milliméter esőnek megfelelő csapadék esett errefelé, az pedig édeskevés! Persze ne feledjük: alapvető időjárási ökölszabály, hogy egy centiméternyi friss hó csak egy milliméter esőnek felel meg!

Elgondolkodva ballagtam az erdei úton a Herkályos-hegy oldalában, amikor egy szürke kereszttel áthúzott kék sáv jelzést pillantottam meg egy fán. Mi a szösz? Körülnéztem, egy útelágazásban álltam és az egyenesen továbbvezető útról térítettek le a jelzések a keresztező nyiladék keréknyomaira. Hát persze! Az M1-es autópálya átépítése, szélesítése miatt elterelhették a kéktúra útvonalát, hiszen a későbbiekben az autópálya vadvédelmi kerítése mellett vezet egy darabon! Figyelmesen hallgatózva már hallottam is az úton elhúzó forgalom hangját, pedig itt még jó ötszáz méterre lehettem tőle.

Tehát most terelésben értem el újból a Tarjáni országutat (először Vértestolna mellett kereszteztem), itt is átvágtam rajta, aztán egy rövidebb erdei séta végén hirtelen bukkantam ki a Tornyópusztára vezető keskeny aszfaltútra. Végigkutyagoltam rajta egészen a falucska határáig és egy pillanatra megálltam az útelágazásban álló kőkereszt mellett. Telepedjek le sziesztázni egyet? Az órámra pillantva konstatáltam, hogy csak dél felé jár az idő, éppen egy órája indultam tovább a koldusszállási pihenőtől. Fáradtnak sem éreztem magam, ezért gondolkodás nélkül folytattam az utam. Majd megállok egy ebédszünetre fenn a Somlyón a kulcsosháznál!

A Somlyó, bár a Gerecse egyik magas hegyének számít, egyáltalán nem egy nagy kihívás a megmászása a kéktúra útvonalán! Kopott aszfaltozású erdőgazdasági út kezdődik Tornyópuszta határában, ez aztán viszonylag állandó, kényelmes emelkedéssel mássza meg a hegyet és ér fel a vállára. Itt kell csupán erdei keréknyomokra térni, amelyek aztán felkapaszkodnak a csúcs alá, hogy végül már egy kis lejtővel érjék el a kulcsosház rétjét.

Az eléggé viharvert benyomást keltő faház már évtizedek óta álldogál itt a rét délkeleti sarkában, azonban belülről sokkal otthonosabban fest. Egy régebbi túrámon itt találtam a gondnokot, ő mutatta meg belülről a házikót. Az épület földszintjén egy előtér és egy társalgó húzódik meg, a szállás az ágyakkal fenn van a tetőtérben. Persze itt nem is kulcsosház a látnivaló, hanem a rét északi végéből nyíló szép kilátás. Kisétáltam most is a kilátópontra és megcsodáltam a Tarjáni-medencére és az azt övező hegyekre nyíló panorámát. Jól látszott a messzeségben a medence túlsó peremén álló Nagy-Gerecse és a Bánya-hegy, ott már jártam fenn ma reggel.

Kicsit körbetekintve vettem észre, hogy nem csak a medence közepén fekvő Tarján van látótérben, de látni lehet innen Vértestolna és Tardos pár magasabban fekvő házát is. Jártam már itt is vagy tucatnyiszor a túráimon, de csak most figyeltem fel erre. Visszasétálva a házhoz letelepedtem az egyik asztal mellé és az egyre jobban kimelegedő kora délutánban megettem a maradék másfél pizzás csigám, süttettem a hátam pár percig még a nappal, aztán az anorákom a derekamra kötve, csak a polárfelsőm magamon hagyva indultam tovább az áprilist idéző időben.

Egészen addig élveztem a melengető napsütést, amíg a nap el nem bújt az első útjába eső bárányfelhő mögé, akkor azonban egy pillanat alatt fázni kezdtem, mint a kutya, magamra is kaptam egyből az anorákom! Hiába no, mégis csak február van, ez még nem az igazi tavasz!

Egy darabig még a Somlyó erdős-ligetes hátán kanyarogtak alattam a keréknyomok, aztán egy erősebb lejtővel értem le az erdőgazdasági úthoz, amelyet alig fél órával korábban hagytam ott. Itt már nem volt aszfaltburkolata, de a murvaszórással feljavított széles makadámút szintén jól járható volt, itt pedig már lejtett is enyhén, de folyamatosan. A Somlyó déli oldalának hatalmas, pár éves tarvágásait elérve kinyílt a panoráma, a Váli-víz széles völgyén túl feltűnt a Zuppa hosszan elnyúló gerince. Ott van mögötte rögtön Szárliget, már csak addig kell eljutnom!

De először le kellett ereszkedni a Váli-víz völgyébe, a Tarjáni-malompatakhoz hasonlóan ez az erecske is teljesen ki volt száradva a csapadékmentes tél miatt. A patak medrét távolabbról követve ballagtam el a mezők peremén Nagyegyháza-pusztáig, itt kicsit letérve a jelzett útról elsétáltam a Kettes-tó zsilipjéig. A Váli-víz tölti az itteni, sorszámozott halastavakat, azt vártam, hogy ki lesznek száradva ezek is, de volt víz a medrükben, igaz, eléggé mélyen.

Innen már csak egy kényelmes séta volt Nagyegyháza központja, készítettem pár képet az ott álló fa haranglábról, aztán a kék sáv jelzéseket követve felkaptattam a meredeken emelkedő gyalogúton az M1-es autópálya alatt átvezető gyalogos alagútig. Meglepődtem, amikor utamat állta egy piros-fehér szalagozás, amely elrekesztette az aluljáró bejáratát. A patvarba! Itt nincs még elterelve a turistaút az autópálya átépítése miatt! Na, most akkor merre tovább?

Gyorsan csekkoltam a Természetjáró Szövetség honlapján a helyzetet, egy pár hetes hír szerint tényleg le van zárva az építés miatt az aluljáró, de még nem volt idejük átfesteni az ajánlott terelőútra a jelzéseket. A hírhez mellékelt térkép szerint a terelés jó kilométerrel megnöveli a még hátralévő távot Szárligetig, ehhez viszont már nem volt túl sok hangulatom, ráadásul ha a kerülőúton mennék, lekésném Szárligeten a negyed ötös vonatot is! Inkább átmegyek Szárligetre a kéktúra régi útvonalán, a Kőrösi Csoma-forrást is útba ejtve!

Nagyegyházán a legrégebbi 1-es út halad át (most 8101-es a száma), ez volt a Budapest és Bécs közötti országút addig, amíg meg nem épült a múlt század hatvanas éveiben a településeket már elkerülő mostani 1-es főút, később pedig elkészült az autópálya is. Most ennek a régi útnak a padkáján ballagva bújtam át az autópálya alatt egy aluljáróban, hosszasan kutyagoltam az M1-es építési területe mellett, aztán végül csak elértem a forrást is. Most ez is ki volt apadva, pedig néhány évvel ezelőtt szépen felújították.

Tíz évvel ezelőtt még érintette a forrást az Országos Kéktúra, jól emlékszem az akkori útvonalára, meg is találtam a forrás mellett a régi országútból kiágazó erdei keréknyomokat. Nosztalgiázva fordultam rá a régi útvonalra, még a turistajelzéseket is megtaláltam a fákon! A jelzésfestők persze gondosan lepingálták szürkével azokat, de a színük elüt az itteni tölgyek és gyertyánok törzsétől, szóval egészen jól követhető volt az útvonal!

Így hát a régi kéktúra nyomvonalon kaptattam fel a Zuppa gerincére, ahol aztán az utam beletorkollott a mostani Országos Kéktúra útvonalba. Innen már csak alig ötperces séta volt a lejtőn Szárliget határa, a házak között átvágva negyed ötkor már a vasútállomás peronján állva vártam a vonatomat.

Szerencsém volt, a hangosbemondó már közölte is a Győrből a Délibe tartó személyvonat érkezését, aztán fel is tűnt a gyorsan közeledő Stadler Flirt motorvonat az egyenes végén. Épp csak annyi időm volt, hogy kikapcsoljam a mobilomon a Strava útvonalrögzítését, a fényképezőgép tokját már a vonaton ülve fűztem le a derékszíjamról. A Strava adatai szerint 36,08 kilométert tettem meg 774 méter szintemelkedéssel 7 óra 57 perc menetben töltött idővel. Az órám szerint a bruttó túraidő pár perccel több volt, mint kilenc óra. Csak a jól megszokott, kellemes túravégi fáradtságot éreztem, egyáltalán nem gyűrt meg a megszokottnál jóval hosszabb táv.

És hogy miért is számoltam mindezt végig? Márciusban kicsit másféle túrákat szeretnék megtenni, mint eddig! Úgy döntöttem, hogy a Bányászkör nyolc rövid, sétálós köre után belefogok a teljesítménytúrázók számára létrehozott hosszú körökbe is, ezeknél pedig a határ ha nem is a csillagos ég, de valahol 90 kilométer körül van. Tehát most először a Hantken Miksa-kör fog jönni a maga 33 kilométerével és 1000 méteres szintemelkedésével – tíz órám lesz a teljesítésére, ez nagyjából ugyanakkor megterhelést jelent majd, mint a mostani túrám volt.

Aztán jön majd a Schmidt Sándor-kör, amely már 55 kilométeres, 1780 méter szintemelkedéssel és 15 órám lesz a végigjárására. Úgy érzem, ez is menni fog a jelenlegi kondíciómmal, de ennek a végén már – hogy úgy mondjam – nem lesz őszinte a mosolyom a célba érkezésemkor. Minderre a koronát a Szent Borbála-körrel szeretném feltenni, ez a leghosszabb körtúra a maga 87 kilométeres hosszával és a 2850 méter szintemelkedéssel. Ez már komoly kihívás lesz a számomra, itt 21 órám lesz arra, hogy végigjárjam a távot.

Ezen morfondíroztam egészen a Kelenföldre való megérkezésemig. Nagyravágyó terv, de reálisnak érzem a teljesítését. Végezetül nem tudok mást mondani, mint hogy akit érdekel ez a fajta túrázás is, az tartson velem, vagyis olvassa el az ezekről a túrákról készült leírásokat is!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!