Kicsit párás kilátás a Pollus-hegyről Csolnokra és a mögötte álló Mókus-hegyre

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Amikor tavaly ősszel befejeztem a Bányászkör nyolc rövid túrájának teljesítését, úgy gondoltam, hogy épp elég számomra a díjazásként kapott bronz téglácskákból összerakott kis bányatáró, de késő ősszel egyre inkább azon kezdett el járni az agyam, kora tavasszal bele kellene vágni a hosszú túrák teljesítésébe is! Azokat viszont nem lehet csak úgy végiglötyögni, vagyis fényképezgetve, nézelődve sétálni egyet az erdőkön-mezőkön, ott úgy kell menni, mint a mérgezett egérnek, hogy a szintidőt tartani lehessen. Tehát a teljesítésükhöz kondíció is szükséges, amelyet meg is kell szerezni, így hát a szokásos reggeli sétáim hosszát még decemberben tíz kilométeresre nyújtottam, a tempót is fokoztam annyira, hogy kétórás szintidőn belül végigjárhassam azokat a dimbes-dombos Dél-Budán.

Az előző túrámon nemcsak a gerecsei sárviszonyokat teszteltem Tardos és Szárliget között, hanem a saját erőnlétemet is, aztán kicsit megnyugodva vettem tudomásul a szárligeti vasútállomáson a vonatra várva, hogy még a szokásos fényképezgetéssel együtt is teljesíteni tudtam kilenc óra alatt a harminchat kilométeres távot, bár a szokásosnál jóval komolyabb tempóval. Így hát nem is húztam sokáig az időt, úgy döntöttem, hogy egy hét erőgyűjtő felkészülés után bele is vágok a Bányászkör hosszú túráinak legrövidebbikébe, a névleg 32 km hosszú Hantken Miksa-körbe. Erre a csütörtöki napra derült, napos, már-már áprilist idéző időjárást jósoltak az előrejelzések, tehát optimálisak lesznek a feltételek az instant teljesítménytúra végigjárására.

Budapesten tényleg derült volt a kora reggel, épp kezdett nyugovóra térni a telihold, amikor vonatra szálltam Újpesten, viszont a Kopár-hágó alatti alagútból kiérve belesüllyedt a Stadler Flirt a ködbe, amikor lefelé ereszkedtem vele a Dorogi-medencébe. Dorogon leszállva sem volt más a helyzet, a pár perccel korábban felkelt fakó napkorong fénye megpróbált áttörni a talajmenti ködön, de aztán feladta az erőlködést és egyhangú szürkeség borult a kisvárosra. A Hantken Miksa utcán gyorsan eltalpaltam a Reimann Miniverzumig és hozzákezdtem a szokásos túra előtti készülődésnek, vagyis indítottam a mobilomon a Strava útvonalrögzítését és felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre.

De ki is volt Hantken Miksa, akiről nemcsak ezt a teljesítménytúrát, hanem még egy utcát is elneveztek Dorogon? Az 1821-ben született bányamérnök fiatalon, 1852-ben költözött Dorogra, ahol a bányaigazgatóság kérésére felmérte a szénmedence adottságait, majd komoly eredményeket ért el a helyi szénbányászat fejlesztésében, a termelés növelésében. A városban telepedett le, Hoblik Idát, a dorogi postamester lányát vette feleségül.

Ennyi kitérő után folytassuk akkor a túrával. A Bányászkör instant túráira való online jelentkezést már alaposan leírtam a rövid túráknál, ezt itt nem mondom már el részletesen, a lényeg az, hogy a mobilunkkal kell bejelentkezni a túramozgalom honlapján létrehozott fiókunkba, ott kiválasztani a teljesíteni kívánt túrát, aztán az ellenőrzőpontokon szintén a telefonnal kell beolvasni az ott elhelyezett QR-kódokat. Úgy időzítettem az indulást, hogy éppen hét órakor olvasva be a múzeum alsó bejárata mellett elhelyezett kódot tudtam, hogy legkésőbb délután ötre vissza kell érkeznem ide, amennyiben a tíz órás szintidőn belül szeretném teljesíteni a körtúrát. A kondícióm ismeretében azonban bíztam abban, hogy már négyre könnyedén visszaérek ide.

Természetesen ott volt a mobilomon a Hantken Miksa-körnek a Bányászkör oldaláról letöltött trekkje, bár bíztam abban, hogy a tájékozódást alaposan meg fogja könnyíteni az, hogy a teljesítménytúra teljes távját már tavaly a rövid túráimon bejártam.

A Reimann Miniverzum alsó bejáratától visszakapaszkodva a Hantken Miksa utcára még a ködön keresztül is megpillantottam a városka fölé magasodó Kálvária-hegy csúcsán álló aknatorony kilátót. Először oda kell felkapaszkodnom, mintegy belemelegítésként a rám váró komolyabb emelkedők előtt. Gyerünk hát! Az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve Dorog utcáin, majd a kálvária stációi között kanyargó meredek lépcsősoron rohamoztam meg a hegytetőt, végül alig húsz perc múlva már fenn álltam a kálváriakereszt és a fémvázas kilátó mellett. Gyönyörködtem egy-két percet az itt elhelyezett panorámaképben, amely erről a helyről készült és az alattunk fekvő város nevezetességeit mutatja, persze a valóságban a ködfüggöny mindent eltakart. Kicsit ki is fújtam magam eközben, aztán indultam tovább.

A Kálvária-hegy hosszan elnyúló délkeleti gerincén ereszkedtem lefelé a murvás úton, pár perc alatt elérve a volt VIII-as akna emlékkövét. Érdekesség, hogy a hegytetőn nem állt régebben aknatorony, azt úgy hozták oda, hogy kilátóvá alakíthassák, itt viszont lebontották a bányászat megszűnésekor a tornyot és csak az emlékkő mutatja, hogy itt régebben bánya üzemelt. A zsebemből előkapva a mobilom beolvastam a kamerájával az emlékkő hátoldalán megtalált QR-kódot, a rendszer tudomásul vette a bejelentkezésem és megadta a következő pontot: a volt VI-os akna emlékkövét. Akkor pedig skera tovább, mert még estére sem fogok a túra végére érni!

Fenn a gerincen néha mintha megpillantottam volna az ég kékjét, kicsit világosabb is volt, mint a városban, de aztán a gerincúton egyre ereszkedve visszasüllyedtem a nyirkos szürkeségben a házak közé. Telephelyek bekerített épületei mellett értem el Dorog határát, az utolsó házak után kellett a telefonomra letöltött trekk szerint otthagynom az Országos Kéktúra útvonalát. Meg is lett a földútról balra letérő ösvény és az erdő fái közé belépve belekaptam a Fehér-hegyre felvezető emelkedőbe. Később murvás erdei út fordult alám, kis lejtéssel értem el rajta a már évtizedekkel ezelőtt felszámolt Homokvasút nyomvonalát.

A dorogi Palatinus-tó medréből kibányászott homokot hordta a villamosított keskeny nyomtávú vasút a dombok közé, a már felhagyott bányajáratok betömésére, természetesen mára ebből sem maradt fenn semmi. A sínjeit, a talpfákat már rég felszedték, a zúzottkő alépítménynek sincs már nyoma, egyedül a nyomvonala kanyarog az erdőben, hol töltésen, hol pedig egy-egy bevágásban. Persze a hajdani pályatestet is kezdi magának visszavenni az erdő, de itt egy kitaposott ösvény kanyargott rajta a fák között, később pedig elértem a VI-os akna máig lakott kolóniájának telepét.

Már ismét földúton kaptattam fel a VI-os akna emlékkövéhez, egy perc alatt beolvastam itt is az emlékkő úttól távolabbi oldalára rakott QR-kódot és mentem is azonnal tovább. A körtúra elején sűrűn vannak az ellenőrzőpontok, alig több mint egy órája indultam, de ez már a harmadik volt a sorban! Egyre kapaszkodva oldalaztam át a Fehér-hegyről a Henrik-hegy hátára, aztán egyszer csak újra kékülni kezdett felettem az ég. Úgy nézett ki, kezdek kijutni a talajmenti ködpaplanból! Az egyre vékonyodó ködben feltűnt előttem az árnyékom, aztán a Henrik-hegy fennsíkjára felérve már tűző kora délelőtti napsütésben ballagtam el a szénbányászati emlékkőig.

A hatalmas dolomitszikla több négyzetméteres tetőlapját síkra csiszolták és belevésték a teljes Dorogi-szénmedence térképét a bányákkal és településekkel. Körbepillantottam. Szép idő esetén innen belátható az egész környék az alattam fekvő Doroggal, most azonban a pár méterrel alattam hullámzó ködtakaró mindent eltakart, csak a medence túloldalán álló Pilis gerince és csúcsai álltak ki belőle. Itt a QR-kód a kőtömb oldalára volt erősítve, beolvastam hát, aztán indultam is tovább – illetve visszafelé, ugyanis ez az ellenőrzőpont kis kitérő volt az utamon.

Rövid, de meredek lejtmenettel értem el Csolnok Ódorog nevű részének szélső házait, végigballagva a kihalt Béke utcán hullámként kísért el a kerítések mögül felharsanó kutyaugatás. Az utolsó házak után újabb ereszkedés jött a hegyoldal erdejében az egy kis tisztáson álló Szent Borbála templomig, majd egy harmadik lejtő végén pillantottam meg egy rét peremén a Csolnoki Bányászati Múzeum épületét. Egy korábbi túrámon már alaposan bejártam a múzeum szabadtéri részét, arra most nem vesztegettem az időm, a ház sarkán álló tájékoztató táblán megkerestem az itteni QR-kódot és ezt is beolvastam. Megvan hát az ötödik pont is a tizenháromból! A mobilomon a Strava útvonalrögzítő appja szerint eddig hét kilométert jöttem egy és háromnegyed óra alatt, tartom hát az óránkénti négy kilométeres átlagsebességet. Ha továbbra is bírom ezt a tempót, délután négyre játszva visszaérkezek Dorogra!

A múzeum után újra a Homokvasút nyomvonalán ballagtam, a volt pályatest nyiladéka szélesen, egyenesen vezetett az erdőben, gyakorlatilag szintezve. Alaposan kilépve rajta értem el a kilátópontot, itt pár lépéssel otthagyva a volt pályatestet készítettem pár képet az alattam elterülő Csolnokról és a mögötte őrt álló Mókus-hegyről. A hegy ormán feltűntek kálváriakeresztek és az oldalában fekvő temetőt is felfedeztem erről a pontról. Ott is elő fogok még ma fordulni, de csak jó pár kilométer és óra múlva!

Pár percre rátértem a Dorogról Csolnokra érkező országút házak közé szerpentinezve leereszkedő szakaszára, aztán a Diófa utcára fordulva belefogtam a következő emelkedőbe, fel a Pollus-hegy lapos hátára. Az utolsó házak után füves keréknyomok kanyarogtak alattam a névtelen völgyecske alján, aztán egy megművelt terület szélén elballagva érkeztem fel a dombhátra. Még mindig párás volt a levegő, nem tudott feloszlani a Dorogi-medencét takaró talajmenti köd, most is csak a pilisi hegyek gerince állt ki a felhőpaplanból, viszont érdekes módon a dombhát túlsó oldalán, Csolnok völgyében egyáltalán nem volt köd. De furcsa! Beolvastam egy fa kerítésoszlopról az itteni QR-kódot, aztán indultam is tovább az itteni, furcsán rövid lábon álló, amolyan mélynövésű hidroglóbusz mellett.

Lassan elkoptak alólam a füves keréknyomok, később az alig látható ösvény is bujkálni kezdett a térdig érő tavalyi gazban, a mobilom kijelzőjén lévő Hantken Miksa-kör trekkjét figyelgetve ereszkedtem le a susnyában alig látható nyomokon a domboldalban futó murvás útra és kerültem meg rajta a Pollus-hegy déli oldalát. Újra ösvényre térve tekeregtem végig a domb nyugati oldalában, itt vettem észre az idei tavasz első héricseit. Rövid száraikkal próbáltak megbújni a fűben, de a rikítóan sárga szirmaikkal már messziről felhívták magukra a figyelmet.

Pár perccel később újra elértem Csolnok szélső házait, de most sem mentem be egészen a központig, a trekket követve rátértem a Dági utcára, aztán egy kis játszótér mellett ismét elértem a település szélét. Most is megbámultam a furcsa útjelző nyilakat, ezeket tanulmányozva tudtam meg, hogy bár a Déli-sark 15.300 km-re van innen, de egyebek között Budapest csupán 43 km, sőt, a községháza távolsága mindössze 1,3 km. Érdekes adatok, de nekem most egyik sem esik az utamba!

Egy kis ütött-kopott gyalogoshídon lábaltam át a Janza-patak felett, aztán mezőszéli keréknyomokon érkeztem meg a Kecske-hegy lábaihoz. Fenn a lapos hegytetőn található a IX-es akna, meg a mellette épített kényszermunkatábor emlékhelye és nekem most egy jókora kitérővel el kell oda is jutnom! Persze nem volt valami meredek az emelkedő, még egy nagyon-nagyon kopott aszfaltút is vezet fel oda, így aztán jól kilépve fél tizenegykor már ott álltam a bányaakna és a munkatábor egy üvegvitrinben felépített makettje és a mellette lévő tájékoztató tábla mellett. A teljesítménytúra harmadát megtéve jól álltam idővel, ezért az itteni QR-kód beolvasása után lezöttyentem az egyik padra és megtízóraiztam. Csak egy tízperces pihenő végén indultam tovább.

Visszaereszkedtem a kopott aszfaltúton a Janza-patakhoz, ismét kereszteztem egy hídon és a volt XII-es akna kolóniájához vezető keskeny aszfaltúton baktattam tovább. Talán ezer lépés után tértem le róla keréknyomokra és először csak lassacskán, aztán egyre meredekebben felkaptattam a Mókus-hegy oldalába. A kapaszkodó végén már egy szinte láthatatlan ösvényen jártam, de a telóra letöltött trekk segítségével csak elértem a hegyoldalban egy mesterséges teraszon szintező gyalogutat (korábban földút haladhatott itt, de felhagytak a használatával).

Itt is termelékenyen lehetett növelni a megtett távolságot, tempós menettel hamar visszaértem rajta Csolnok faluszéli zártkertjeiig, közben az útról a Gerecse hegyeire-dombjaira nyíló kilátást bámultam. Ahogy a levegő egyre melegedett, a nap kezdte felszívni a párát. Innen már egészen szép volt a kilátás.

Itt szabadultam meg a széldzsekimtől is, szépen megfért a hátizsákomban az egyéb dolgok társaságában. Ahogy számolgattam magamban, kora délután már első osztályú kilátás fog várni Tokodon! Ahogy ballagtam, a nyomokból jól kitaposott ösvény, később keréknyomok lettek, a végén már egy murvás úton értem vissza Csolnokra a temetőhöz. Hopp! Itt is lesz egy ellenőrzőpont, el ne ballagjak mellette!

Meg is lett a QR-kód a temető kapujával srégen szemben álló beton villanyoszlopon, gyorsan becsekkoltam és már mentem is tovább. Most sem ereszkedtem le a település központjába (Csolnok ezen a túrán így járt: bár gyakorlatilag körbejártam, de nem mentem be a centrumba), hanem az Annavölgyi utcára fordulva feltalpaltam a következő dombhátra. Épülő lakópark egyenházai mellett elsorjázva alaposan megbámultam a tőlük némileg külön álló, pofásan kinéző faszerkezetű házat és elindultam a széles dózerúton a még távoli Nagy-Gete felé.

Most, hogy zegzugosan körüljártam Csolnokot, nem volt már más dolgom, mint hogy megkerüljem a környék legmagasabb hegyét, a 455 méter magas Nagy-Getét, de még el fog telni pár óra, mire végzek vele és visszaérek Dorogra! Most egyelőre a fennsík szántói között jártam és lassacskán kapaszkodtam is közben, de épp csak annyira, hogy nem kellett a sík terepen tartott tempómból visszavennem. Végül a földutak „T” elágazásában fordultam balra és ereszkedtem vissza a mezők aljára, közben persze a kilátásban gyönyörködtem. Egészen kitisztult az idő, most már látható volt innen a Gerecse szinte teljes dombvilága! Messze alattam feltűnt a szántók peremén a Miklósbereki szénbányászati emlékkő, pár perc alatt lekocogtam odáig az itt is frissen dózerolt földút lejtőjén.

A kő a dorogi szénbányászat kezdetének állít emléket, ugyanis 1781-ben kezdődött itt a fekete, éghető kő bányászata. James Watt 1776-ban építette meg az első „modern”, úgynevezett külső kondenzációs gőzgépet, és ez a géptípus hallatlanul gyorsan elterjedt a világban! Persze a gőzfejlesztő kazánját etetni is kellett, és ez fával nem volt gazdaságos, így kezdték el a földből kitermelni a kőszenet, amelyből súlyra sokkal kevesebb kellett a tűz táplálásához, mint fából. Itt is gyorsan beolvastam az emlékkő hátoldalán fellelt QR-kódot és azonnal mentem is tovább.

Az emlékkő mögötti erdőben ereszkedtem le egy mélyútra, ezen aztán sokáig ballagtam. Itt figyeltem fel arra, hogy az árnyékkedvelő hóvirág vastag szőnyegben nyílik az árok mindkét oldalán. Pár percig elvoltam a fényképezéssel, szinte erőszakot kellett magamon tennem, hogy abbahagyjam a fotózást és továbbinduljak az utamon. Persze egyre inkább láttam, hogy nagyon jól állok idővel, de nem is akartam a szintidő utolsó perceire időzíteni a dorogi érkezésemet.

Kényelmesen járható erdei utakon vágtam át a Miklósberek erdején, közben a még lombtalan fák között figyelgettem, hogyan érkezek meg a Nagy-Gete lábaihoz, aztán később hogy marad el mögöttem a hegytömb. Alig háromnegyed óra múlva már a horgásztónál jártam, aztán a jól kitaposott földút enyhe lejtőjén betalpaltam Tokod központjába. Megálltam a kis főtéren, beolvastam a buszmegálló fa bodegájának hátoldalán megtalált QR-kódot, aztán beszaladtam a túlsó sarkon álló kis mini coop vegyesboltba. Kivettem egy jéghideg féllityis kólát a hűtőből, aztán buszmegálló padjára letelepedve megebédeltem. Még csak negyed kettő felé ballagott az idő és a túra nagyjából kétharmada után tiszta sor volt, hogy ha egy kicsit ki is engedek az eddig tartott tempóból, négyre még akkor is visszaérek Dorogra!

Végül fél kettő előtt pár perccel untam meg a lebzselést és indultam tovább. Átvágva Tokod gyerekzsivalytól hangos utcáin (akkor jöttek éppen ki a nebulók az iskolából) a hajdan itt állt I. Világháborús hadifogolytábor emlékművénél értem el a község peremét és vágtam bele a Nagy-Gete oldalába felvezető kaptatóba. Egy mélyutat követően a falu zártkertjei és szőlői között emelkedett az utam, aztán elértem a Bányászkör kilátópadját. Megcsodáltam a Tokodra, a környező hegyekre és az Esztergomra nyíló fejedelmi kilátást, aztán már gyorsan elértem az erdőt, amely aztán már egészen Dorogig kitartott körülöttem.

A Cigány-völgy hozta a megszokott formáját, most is csak egy-két komplikáltabb tornagyakorlattal tudtam átvergődni a szurdokvölgy aljába dőlt fák akadálypályáján, de aztán hamarosan felértem a Kis-Gete és a Nagy-Gete közötti szellős, napfényes erdőbe és magasabb fokozatba kapcsolhattam. Kellemes erdőjárás volt már csak ez, élveztem az arcomra tűző melengető napfényt és hogy a túra végére maradt még annyi időm, hogy lazíthattam az eddig tartott, kicsit haladósabb tempón. Végül háromnegyed három felé értem el a kis vadasparknál lévő ellenőrzőpontot.

Itt is becsekkoltam, aztán elballagtam a bekerített terület sarkáig. Most üres volt a kifutó, egyetlen állat sem volt szem előtt, így hát innen is indultam tovább, most már újra az Országos Kéktúra útvonalán. Egy kicsit még billegett a dombok között a jól kijárt földút, aztán egy hosszú lejmenet végén értem el a hegyek lábainál a Miklós-akna emlékkövét. Épp negyed négy volt, amikor beolvastam az emlékkő hátoldalán lévő QR-kódot, pár percre megültem még az egyik pihenőpadon, aztán a földúton a Tömedék-akna sikló alagútját is érintve beballagtam Dorogra.

Ugyanazon az úton tértem vissza a városba, mint amelyen elhagytam azt kora reggel, de most már nem kellett megmásznom a Kálváriát! A városka főutcáján, a széles Bécsi utcán érkeztem vissza a körforgalomhoz, onnan pedig már csak pár lépés volt Reimann Miniverzum. Leszaladtam a múzeum alsó bejáratához vezető lépcsősoron és beolvasva újból az itteni QR-kódot lezártam a túrát. A rendszer azonnal kiírta a teljesítési időt: 8 óra 58 perc és 8 másodperc kellett a névleg 32 kilométeres túra végigjárásához. És hogy mennyit talpaltam a valóságban? A mobilomon a Strava útvonalrögzítője 34,96 km-t mutatott 889 méter szintemelkedéssel. Otthon a trekkből kiműtve a kisebb-nagyobb kitérőket és a pihenők alatti mérési hibákat 34,17 km maradt tisztán a túra közben megtett táv.

Komolyabban nem gyűrtek meg a kilométerek, az órámra pillantva láttam, van még negyed órám a Csabával, a Bányakör túramozgalom szervezőjével megbeszélt találkozóig, így aztán szépen, kényelmesen visszasétáltam a Molnár sörözőig, ugyanis a túra végén Dorogra érkezve egyszer már elballagtam mellette. Belépve kértem egy korsó Drehert, meg a Hantken Miksa túra befutóérmét. A pultos hölgy egyetlen pillantással végigmért, aztán már adta is fiókból az érmet. Úgy látszik, mégiscsak látszott rajtam valamennyire a megtett táv!

Aztán munkából jövet Csaba is befutott, a kocsijával elfuvarozott a vasútállomásra és beszélgettünk még jó negyedórát, mire megjött Esztergom felől a háromnegyed ötös zónázó vonat. Útközben a lemenő nap sugaraiban fürdő Pilis gerincére nyíló panorámát csodáltam a vonat ablakából, aztán átmetrózva és átbuszozva Budapesten fél hét felé már otthon is voltam. A következő túrám a névleg 54 kilométeres Schmidt Sándor-kör lesz, ott kicsit erősebb tempót kell majd menni, mert szorosabb az időkorlát, meg persze a táv is jóval nagyobb. Természetesen arról is készülni fog leírás.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!