Naplemente a Hegyes-kő mögött

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

BEVEZETÉS

Először is, mi az az „instant teljesítménytúra”? Ehhez nézzük meg, milyen egy átlagos teljesítménytúra! A teljesítménytúrákat az év egy adott napjára szervezik – sok túra már több évtizedes hagyományt követve kerül megrendezésre egy bizonyos napon –, ekkor felállítják a rendezők az útvonalon a start és a cél helyét, valamint az ellenőrzőpontokat, aztán elindítják a sokszor több száz főnyi mezőnyt, amely aztán végigjárva a teljesítménytúrát begyűjti az ellenőrzőpontok igazolásait, végül a célban a résztvevők átvehetik a túra teljesítéséért járó kitűzőt, jelvényt, esetleg érmet.

Az instant teljesítménytúra, mint a neve is mutatja, abban különbözik a hagyományos teljesítménytúrától, hogy online jelentkezve rá azt az év bármely napján teljesítheted, persze itt is végig kell járni az útvonalat, és az ellenőrzőpontokat érintve be kell valamilyen módon olvasni az ott elhelyezett kódokat. Természetesen a díjazás is instant, vagyis azonnal történik a túra teljesítése után, ugyanis a végigjárást igazolva a jelvény átvehető valamilyen, általában minden nap nyitva tartó helyen (boltban, presszóban, múzeumban, ez változó).

A Bányászkör 10–20 kilométeres rövid túrái végigjárása esetén nincs szintidő, tehát nem tekinthetőek teljesítménytúrának, de az igazolás és a díj átvétele ugyanolyan, mint amelyet fentebb leírtam. Ezeket végigjártam már a tavalyi év során. Velük ellentétben a hosszú túrák már valóban teljesítménytúrának tekinthetők, mivel azoknál már van szintidő is. Most kora tavasszal ezek teljesítésére vállalkoztam, március elején a névleg 32 kilométeres Hantken Miksa-kört jártam végig, most pedig az 54 kilométeres Schmidt Sándor-körre fizettem be a jelentkezési díjat, hogy aztán múlt pénteken, március 13-án ezen is szerencsét próbálhassak. Egyáltalán nem vagyok babonás, így számomra ez a nap pont olyan volt, mint a naptár bármely más napja! :-)

A kiírás szerint 15 órám volt a táv teljesítésére, és mivel úgy döntöttem, hogy kora reggel fogok bele a túrába, így esélyem volt arra, hogy sötétedés után nem sokkal már célba is érhessek. Mindenesetre így március közepén csak hat óra felé kel fel a nap és délután hatra már le is nyugszik, a túra elején és végén mintegy három órányit sötétben kell majd megtennem. Persze nem akartam a szintidő utolsó percére kihegyezni a célba érkezésem, nagyjából tizennégy és fél órás teljesítési idővel számoltam az itineremben, vagyis a túratervemben.

Hogy mire való az itiner? Már régóta nem teljesítménytúrázom, de tapasztalatból tudom, egy ötven kilométeres, vagy hosszabb teljesítménytúra esetén eléggé bele lehet zavarodni a táv közepén abba, hogy akkor most éppen hogyan is állok a teljesítéssel? Vajon előnyöm van-e a célbaérkezést tekintve, vagy éppen már késésben vagyok, és csipkednem kell magam ahhoz, hogy szintidőn belül befejezhessem a túrát? Na, ezen segít az itiner. Mivel a Bányászkör hosszú túrái a már korábban bejárt rövid túrák útvonalain vezetnek, és ezek trekkjeit már felvettem tavaly, egyszerűen összeollóztam azokból a távot, ebből pedig már láttam az ellenőrzőpontok starttól való távolságát, és ezekhez már érkezési időt is tudtam kalkulálni 4,2 km/óra átlagsebességet feltételezve. Ezzel nagyjából 14 és fél órára lőttem be a teljesítési időt. Ennyi bevezető után azonban lássuk magát a túrát!

TÚRALEÍRÁS

Mivel pontban reggel öt órára terveztem a dorogi indulást, erre a korai időpontra nem tudtam megszervezni a tömegközlekedéssel való odaérkezést, kénytelen voltam a családi Astrával elautókázni odáig. Háromnegyed ötkor állítottam le a kocsit a vasútállomás P+R parkolójában, hogy aztán pár perc alatt elsétáljak a Reimann Miniverzumig. Az itinerben 5:00-ra terveztem az indulást, végül egy kis extra szöszmötölés miatt csak 5:01-kor olvastam be a mobilommal az ott elhelyezett QR-kódot és vágtam bele a teljesítésbe. Az az egy perc meg legyen a kutyáké!

Már most felhívom rá a figyelmed, kedves Olvasóm, hogy nem a szokásos leírást kapod tőlem a szép kilátások bemutatásával, meg a nevezetességek ismertetésével, hanem egy teljesítménytúrázó szemlélettel írt beszámolót, ahol a szintidők és az itinerhez képesti időelőny, vagy lemaradás emlegetése fog dominálni. Megpróbálom megosztani a szinte folyamatos menés közben támadt gondolataimat és az egyre fokozódó fáradságom érzését is, de nem tudom, mennyi jön majd át belőle. És még egy dolog: ne feledjük el, hogy a teljesítménytúrázásból váltottam át vagy húsz éve az „igazi” természetjárásra, vagyis arra, hogy ne teljesítményként nézzem a megtett távot, hanem a természet szépségeiben való elmélyedésként!

Töksötét volt még, amikor az utcai lámpák fényében végiggyalogoltam a kihalt dorogi utcákon az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve, aztán felkapaszkodtam a kálvária tövében futó Ady Endre utcára. Szerencsére a stációk között kanyargó lépcsősornál is volt közvilágítás, tempósan megmásztam hát a lépcsőkön a Kálvária-hegyet, aztán a kőkereszt felett, az aknatorony kilátónál kicsit kifújtam magam. Ekkor kezdett el hajnalodni, a Strázsa-hegy és a Tábla-hegy mögött akkor kezdett pirosodni az ég alja. Lőttem pár fotót a kilátásról, közben kicsit ki is fújtam magam, aztán indultam tovább.

Lassan világosodni kezdett, a murvás úton sem kellett már bekapcsolnom a zsebemben készenlétben álló fejlámpám, már volt annyi fény, hogy nem estem hasra sehol a gerincúton. A VIII-as akna emlékkövénél már rutinosan olvastam be a következő QR-kódot, 5:26-ot írt ki a rendszer a csekkolás időpontjára. Négy perc hátrányban voltam az itinerhez képest, a lépcsősoron veszíthettem el ezt az időt, mert amúgy tempósan slattyogtam végig az utcákon. Na, gyerünk tovább, mert sohasem érek a végére! Itt még csak alig több mint másfél kilométert jártam végig a névleg 54-ből!

Visszaereszkedve Dorog utcáira már hamar elértem a város határát az utolsó telephelyeknél, aztán a mára már elhagyatott Belányitelep földútját és a kék sáv jelzéseket otthagyva egy jelzetlen ösvényen felkaptattam már az erdőben a Fehér-hegyre. A volt VI-os akna kolóniáját a Homokvasút pályatestén megkerülve folytatódott a kapaszkodó a fák között kanyargó földúton, aztán megpillantottam a VI-os akna emlékkövét a földúttól balra. Újabb becsekkolás, ezt éppen hat órára írta ki a rendszer. Rápillantottam az itinerre: pont időben voltam, behoztam a késést! Akkor ennek örömére csapjunk a lovak közé!

A kapaszkodás folytatódott az erdei keréknyomokon, már a Henrik-hegy oldalában jártam, amikor hirtelen észrevettem magam előtt a halvány árnyékomat. Hátrapillantottam a vállam felett: akkor kelt fel a nap a távoli Pilis-tetőn! Lassan felértem a lapos fennsíkra és kis kitérővel megérkeztem a Bányászati emlékkőhöz. Újabb QR-kód beolvasás, aztán itiner ellenőrzés: tartom a tempót! Készítettem pár fotót a napkeltéről, ahogy a már vakítóan fényes narancssárga napkorong a Pilis-tető felett lóg az égen, aztán skera tovább!

Gatyafékes ereszkedés jött a fák között kanyargó ösvényen Csolnok Ódorog nevű részéig, a házaktól akkor indultak a családok munkába, alig győztem kitérni a keskeny, járda nélküli Béke utcán az autók elől! Egy újabb rövid erdei lejtő után már a Szent Borbála templomnál jártam, a lejtmenet harmadik lépcsőjének vége pedig már a Csolnoki Bányászati Múzeum melletti réten volt. Itt is megkerestem a QR-kódot, becsekkoltam, ellenőriztem az itinert: tartom a szintidőt! Gyerünk tovább!

Ismét rátértem a Homokvasút pályájára, most viszont sokáig baktattam rajta. A kilátóponton egy percre otthagyva a volt pályatestet lőttem pár képet Csolnok panorámájáról, aztán lesétáltam a házak közé. A Dorogról Csolnokra tartó országút szerpentinjéről tértem rá a Diófa utcára, ezen hagytam magam mögött ismét a községet. Nevenincs völgyecske halvány, füves keréknyomai vezettek fel a Pollus-hegy széles hátára, itt is csekkoltam az ellenőrzőponton – itt már két perc előnyöm volt az itiner szerinti érkezéshez képest, ezért itt is kiballagtam a kilátópontra körbepillantani és pár fotót készíteni.

Most is megküzdve a csalitos dombtetőn kanyargó benőtt gyalogúttal értem le a murvás útra, ezen kerültem meg Pollus-hegy déli letörését, aztán újabb, de kijártabb ösvényen ballagtam vissza a faluba. Most sem vitt be az utam a központba, a volt XII/a akna épületei mellett értem el a faluvéget, átballagtam a Janza-patak gyaloghídján, aztán a mezőszéli keréknyomokon hamar elértem a Kecske-hegy tövében a volt IX-es akna és munkatábor emlékhelyéhez vezető nagyon kopott, keskeny aszfaltutat. Tempósan felkaptattam rajta a dombhátra, aztán az út végén, a kis réten becsekkoltam az újabb ellenőrzőponton.

A rendszer 8:07-re írta az érkezésem, volt tehát hat perc előnyöm. Az itiner szerint 13,57 km-nél jártam, ez a teljes táv nagyjából negyede. Ide terveztem az első tízperces pihenőm, lezöttyentem az emlékhely egyik pihenőpadjára, ittam egy keveset és megettem másfél pizzás csigám. Megszemléltem az égképet, a reggeli derűt kicsit felhősebb idő váltotta, vastag fátyolfelhőzet sodródott fölém annyira megszűrve a napsütést, hogy bátran a napkorongba nézhettem. Legalább nem fogok leizzadni – gondoltam –, de azért a széldzsekim levéve csak a vékony poláromban indultam tovább.

A már bejárt úton leereszkedve a dombról a volt XII-es akna aszfaltútján baktattam tovább, aztán a már jól ismert keréknyomokon és ösvényeken felkaptattam a Mókus-hegy oldalába. Az emelkedő ott ért véget, ahol elértem a hegy oldalában kialakított mesterséges taraszt, ennek az ösvényén, később keréknyomain talpaltam vissza Csolnokra, a temetőhöz. A kapujával szemközti vasbeton villanyoszlopon lévő QR-kódnál csekkoltam, elégedetten véve tudomásul, hogy itt már tizenkét percre nőtt az előnyöm az időtervhez képest! Csak így tovább!

Az Annavölgyi út felső végén épülő lakóparknál hagytam magam mögött – most már véglegesen – Csolnokot, aztán mezei földúton indultam tovább a még távoli Nagy-Gete felé. Enyhe, jól járható emelkedő volt ez, addig ballagtam rajta, míg el nem értem a Miklósberekbe levezető út elágazását. A frissen dózerolt földúton jól lehetett haladni, de egy rövid időre megfogott az innen nyíló panoráma. Szinte a teljes Gerecsét be lehetett látni erről a pontról. Jobbra feltűnt a Bajóti Öreg-kő, Kőszikla, Hegyes-kő hármas is, ez a szakasz lesz majd az utam legszivatósabb része! Na mindegy, gyerünk tovább! Pár perc múlva már ott álltam a Szénbányászati emlékkőnél. Újabb csekkolás az emlékkő hátoldalára szerelt QR-kódnál, és láttam, hogy a nézelődés ellenére is tartom a tizenkét perces előnyöm. Eldöntöttem, Tokodig már meg sem állok, jó lenne még pár percet hozzátenni az előnyömhöz!

A mélyúton még mindig nyílik a hóvirág, de már megjelentek mellette a lila és fehér odvas keltikék, a napos helyeken boglárkák sárga virága villant fel, ibolyák bújtak meg a tavalyi avarból serkenő fűszálak között. A még kopár faágak között láttam, hogy lassan elbaktatok a Nagy-Gete csúcsa alatt, aztán megpillantottam a Miklósbereki-horgásztó nádas víztükrét, végül megérkezett az Országos Kéktúra jelzett útja a Nagy-Gete felől. Innen már egyszerűen bebaktattam Tokodra és csak a központjában álltam meg az apró Hősök terén. Megkerestem a buszváró fa házikójának a hátán a QR-kódot és becsekkoltam. A rendszer 10:39-re datálta az érkezésem, van tehát egy híján húsz perc előnyöm! Naggggyon jó! Letettem a fenekem az egyik padra és megettem a korai ebédem (ide terveztem amúgy is a második tízperces pihenőm, mert ez volt az utam 25. kilométere).

A pizzás csigáim eszegetve a házak fölé magasodó Hegyes-kővel szemezgettem. Nem most fogom megmászni, hanem majd visszafelé jőve, amikor már fáradtabb leszek. Jól kitalálták ezt a szervezők, hogy egyem a lelküket! Na, gyerünk tovább, mert még rám esteledik! Eddig a 32 km hosszú Hantken Miksa-kör útvonalát jártam (ezt már teljesítettem a múlt héten), de itt kapcsolódik hozzá extraként a 22 km-es Tanbánya-kör, hogy a hosszát az 54 km-es Schmidt Sándor-körre nyújtsa.

Tokodot a volt Annavölgyi vasút nyomvonalán vezető földúton hagytam magam mögött (ezt is a szénbányászat megszűnte után zárták be és számolták fel), itt a gyéren felfestett lila Mária út jelzéseit kellett követnem Mogyorósbányáig. Egy darabig még az Únyi-patak völgyében baktattam a murvás úton, aztán felkaptattam a Tokodi szőlőskertek és borospincék közé. Egy kis Szent Orbán kápolnát magam mögött hagyva értem fel a Kőszikla oldalába, felpillantva a sziklákra láttam, hogy még magasan felettem tornyosulnak. Ezeket se most fogom megmászni, hanem majd visszafelé! Úgy az igazi!

A kertek feletti kaszálóról persze most is szép volt a kilátás a Duna széles völgyére, aztán elnyelt az erdő és egy földúton leereszkedtem Mogyorósbányára. Itt is a bányászemlékműnél van elhelyezve a QR-kód, becsekkoltam és láttam, itt már 26 perc az időelőnyöm. Na, ennyire azért nem kell rohannom, ekkora fórral most már ráérek egy kicsit lazítani! „Próbálj meg lazítani, nem győzlek tanítani…” szólalt meg a fejemben a Malek Miklós által írt dal, melyet Hofi Géza énekelt el feledhetetlenül. Nem baj, jó a ritmusa, erre aztán úgy lehet menni, mint a golyó! Nem is bírtam kiverni a fejemből a dallamot egészen a dorogi érkezésemig!

Mogyorósbánya völgyben fekszik, az utolsó házakat elhagyva kaptattam fel a Muzslai-hegy oldalába, innen pillantottam meg a Gyertyános nyergén keresztül a Bajóti Öreg-kő sziklás hátát. Na, ezt a hegyet nem kell majd megmászni, csak éppen a sziklák lábához kapaszkodok fel. Persze az se kutya. Itt a szórványosan felfestett zöld sáv jelzéseket kellett egy darabon követnem, így sorjáztam el a fák között álló Erdészek kopjafája mellett, aztán a mezők peremét elérve pillantottam meg a Duna-parton álló nyergesújfalui volt Viszkózagyár piros-fehérre pingált kéményének csúcsát.

Az erdőn keresztül értem el Bajótot, végigbaktatva a hosszú Szabadság utcán csak a templom feletti útelágazásnál álltam meg. Újabb QR-kód, újabb beolvasás, itiner csekkolás. Huszonkilenc perc előnyöm van. Nyugi! Nem kell sietni! Ha így folytatom, akkor a 15 órás szintidő helyett kevesebb mint 14 óra alatt visszaérek Dorogra! Azt azért sejtettem, a Hegyes-kő meredek kaptatójánál jó pár percet el fogok majd dobni magamtól, nem árt hát ez az időelőny, de ennél több felesleges! Ide terveztem a következő tízperces pihenőmet, de nem éreztem magam még túlságosan fáradtnak. Gyerünk hát!

Bajót után kapaszkodtam fel az Öreg-kő sziklái tövébe, csak a kopasz faágak között láttam a Jankovich-barlangot is rejtő mészkőszirteket, de eszem ágában sem volt most az erdei turistapihenő padjaitól felkapaszkodni oda a meredek betonozott lépcsősoron. Gondolkodtam, megüljek-e itt az egyik padon, de innen lejtő jön egészen Péliföldszentkeresztig, pihenni pedig lejtmenetben is lehet. Sőt! Úgy az igazi!

Az erdőt magam mögött hagyva átvágtam a szántókon, aztán a Szentkutat elérve feltöltöttem a bővizű forrásból a mostanra már eléggé megcsappant vízkészletem. Párszor már eltöprengtem azon, hogy vajon a szentkutak miért nem apadnak el soha? Lám, most is a csapadékmentes tél végén minden közönséges forrás, patak és erecske ki van száradva, de ez most is ontja magából a tiszta és hideg forrásvizet! Valószínűleg sok évszázaddal ezelőtt sok-sok évi tapasztalat alapján döntöttek, mely források mellé építsenek klastromokat, melyeket avassanak valamilyen mendemonda alapján szentté, de egy dolog biztos: ritkán tévedtek eleink!

Pár perc múlva már a csöppnyi zarándoktemplom mellett slattyogtam, de meg sem álltam egészen a Gerecse Natúrpark Látogatóközpont parkolójáig. Újabb QR-kód beolvasás, aztán alig akartam hinni a szememnek: harmincnyolc perc előnyöm volt! Persze, hiszen nem álltam meg Bajóton a tízperces sziesztára! Itt akkor egy negyedórás szünetet tartok, úgyis most jön majd a Kőszikla és a Hegyes-kő, vagyis a két legmeredekebb kaptató az utamon, ezekre pedig nem árt egy kicsit rápihenni!

Aztán persze nem tudtam sokáig megülni a fenekemen, alig tíz perc múlva már a hátamra kaptam a zsákot és továbbindultam. A zöld sáv, aztán később a kék kereszt jelzéseket követve hátulról másztam meg a Kősziklát és kisétáltam a kilátópontjára. Itt nincs ellenőrzőpont, de mint lényeges helyet belevettem az itinerbe. Hát, a tervezett háromnegyed négy helyett pontosan negyed négyre érkeztem ide! Délutánra eléggé befelhősödött az idő, de tiszta volt a levegő, jól látszott még a távoli Esztergomi Bazilika is. Alaposan körbenéztem, közben ki is fújtam magam, aztán az órámra pillantottam: már öt perce lebzselek itt. Na, gyerünk tovább!

Hosszú lejtő kezdődött, a vége lenn volt a Tokodi borospincék tágas völgyében. A mobilomon láttam, eléggé leszívta már az akkuját a több mint tízórás GPS és mobilnet használat, megálltam hát a turistapihenő esővédő házikójánál és csatlakoztattam a telót az előrelátóan magammal hozott powerbankra. Most Tokodig úgyis az Országos Kéktúra unalomig ismert útvonalán megyek majd, tehát nem lesz szükségem rá, elfér hát az összevezetékelt mobil és a powerbank a hátizsákom oldalzsebében! Pár percet még üldögéltem a padon, de végül erőt vettem magamon és továbbindultam.

Persze a Hegyes-kő most sem adta könnyen magát, meg a lábamban is volt már cirka 45 kilométer, szóval megszenvedtem a kaptató legmeredekebb részével, egy kis időre meg is kellett állnom a leghúzósabb szakasz közepén, mert éreztem, csak úgy nekifutásból most nem tudom megmászni a hegyet! Kivoltam, mint a kutya, mire felértem a csúcs alá a nyeregbe és meg sem fordult a fejemben, hogy letérve a turistaútról megmásszam a talán húsz méterrel még felettem lévő csúcsot! Innen már gyorsan leértem Tokodra és újabb QR-kód olvasás után megültem pont ugyanazon a padon, amelyen már pár órával ezelőtt is üldögéltem. Megnéztem az itinert, alig 13 percre apadt az időelőnyöm! Szivatós hegy ám ez a Hegyes-kő! Na, de sebaj, innen már csak át kell lötyögnöm Dorogra!

Bár a meredek kaptatókat már magam mögött hagytam, azért a lötyögés szó költői túlzás volt a továbbiakra, hiszen fel kellett még kapaszkodnom a Kis- és Nagy-Gete közötti széles nyereg erdejébe. De ez már nem volt különösebben nagy kihívás. A kapaszkodó felénél, a Bányászkör padjánál ért utol a naplemente, egy percre megállva megcsodáltam, ahogy a napkorong elbújik a Hegyes-kő mögött, és bár az erdőbe betérve már besűrűsödött körülöttem az alkony, még fejlámpa nélkül bujkáltam át a Cigány-völgy bedőlt fái alatt és értem fel a fennsíkra. A Vadasparknál lévő ellenőrzőponton már kellett a fejlámpa fénye a csekkoláshoz, aztán elkezdődött a Dorogig tartó hosszú lejtő.

Fejemen a fejlámpával, kezemben az „jelzéskereső” LED-es lámpámmal baktattam tovább. Jó fénye van a fejlámpának, csak az a baj vele, hogy mivel közel van a szemeimhez, nem ad árnyékot, egytónusú világos képpé mossa össze a látóteret. Ezen segít kicsit az éles, jól fókuszált fényt adó kézilámpám, amellyel ráadásul messze el tudok világítani. Jelzéseket keresni is ideális, de az Országos Kéktúra alaposan kijárt földútjáról eltévedni szinte képtelenség, még így, a megtett táv miatt kicsit bezombisodva is.

Már töksötétben értem le a Belányitelep lassan pusztuló, lakatlan házaihoz, rá néhány percre pedig a Miklós-akna ellenőrzőpontjához. Itt is becsekkoltam, még mindig megvolt a tíz perces előnyöm. Innen már tényleg csak egy laza séta volt Dorog, pláne úgy, hogy most már nem kellett felkapaszkodnom a Kálvária-hegyre sem. Még utoljára beolvastam a Reimann Miniverzumnál lévő kódot, a rendszer közölte, hogy 14 óra 13 perc és 10 másodperc alatt teljesítettem a túrát, azt pedig már csak magamban tettem hozzá, hogy az itineremhez képest tíz perc időelőnnyel. Hát ez is megvan, még sincs este – mondhattam volna a népszerű szólásmondást, de már igencsak estére járt akkor az idő.

Visszaballagtam még a Molnár sörözőbe (korábban a városba érkezve eljöttem mellette), belépve azzal fogadott a pultos hölgy, hogy úgy látja, én vagyok az „50 kilométeres túrázó”! Úgy látszik, valamennyire látszottak rajtam a megtett kilométerek! Mint kiderült, a mindig gondos Csaba, a túramozgalom szervezője napközben leadta az érmet a nevemre, hogy amint belépek, csak a kezembe kelljen nyomniuk. Kértem még egy alkoholmentes Sopronit, hiszen most autóval voltam, amellett lazítottam pár percet, aztán már nem volt más dolgom, mint komótosan, kicsit megmacskásodott lábakkal elballagni a vasútállomáson hagyott autóig. Végül fél tíz felé érkeztem haza, természetesen hullafáradtan.

A Hantken Miksa-kör és a Schmidt Sándor-kör teljesítéséért járó érmek

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!