Kilátás a Visegrádi Fellegvárból

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Márciusi erdőjárásaimon eddig a Bányászkör két instant teljesítménytúráját, a 32 kilométeres Hantken Miksa-kört és a jóval hosszabb, névleg 54 kilométer hosszú Schmidt Sándor-kört teljesítettem, ez pedig éppen elég is volt számomra az időre történő rohanásból! Ezen a túrámon visszaálltam hát a megszokott nézelődő, fényképezős túratempóra, persze a távot is ehhez szabva. A Pilis és a Visegrádi-hegység térképét nézegetve végül egy Leányfalu és Visegrád közötti menet mellett döntöttem és belevettem még az útitervbe az Urak asztalán évtizedekkel ezelőtt felszámolt légvédelmi rakétabázis maradványainak a meglátogatását is.

A Leányfalura való eljutást most sem bonyolítottam túl, Dél-Budáról átbuszozva és átmetrózva a város alatt háromnegyed hétre már az Újpest, Városkapu autóbuszállomáson voltam, itt pedig felszállva egy helyközi buszra a menetrend szerinti perces pontossággal 7:43-ra érkeztem meg Leányfalura, a pócsmegyeri rév buszmegállójába. Egy perc alatt összekapva magam a megálló üvegfalú esővédő bodegájának padján leballagtam a napsütéses, de hűvös reggelen a Duna partjára.

Csak két héttel korábban vonult le a folyón az ebben az évben csupán mérsékelt nagyságú jeges ár (le sem kellett zárni a budapesti rakpartokat), viszont eléggé saras volt még a vízpart, le sem tudtam menni egészen a vízig, a dágványos sáv felső pereméről fényképeztem csak le Dunát. Párás volt még a reggeli levegő, de azért észak felé pillantva a folyó felett látszott a Naszály kőfejtővel felsebzett oldala, viszont a még alacsonyan járó nap miatt szinte reménytelen volt a Szentendrei-sziget felé fényképezni.

Kicsit tébláboltam még a vízparton, próbáltam valami épkézláb képet összehozni a háztetők felett kikukucskáló Vörös-kő csúcsáról, de nem jártam szerencsével, valami oda nem illő mindig belelógott a kompozícióba, végül feladtam a kísérletezést és a piros sáv turistajelzéseket követve belefogtam a túra érdemi részébe. Visszaballagva a forgalmas 11-es út kereszteződésébe kivártam, hogy zöldre váltson a zebra lámpája és a Gyulai Pál utcán elindultam a hegyek felé. Pontosan előttem emelkedett a kétpúpú Nyerges-hegy erdős oldala, de én nem ezeket a csúcsokat akartam megmászni, hanem a Vörös-kőt, az viszont szégyenlősen elbújt az utca vadgesztenye fasorának éppen rügyező lombjai mögött.

Aztán persze a kapaszkodás is elkezdődött még a házak között, először egészen lazán, de ahol a Gyulai Pál utca aszfaltozása véget ért és elkezdődött a macskaköves szakasza, ott az emelkedő is meredekebbre váltott. Becsületesen ki is táblázták, hogy ez bizony egy 16%-os emelkedő, érdekes módon ez egy kicsit megenyhült, amikor az úttestről balra lefordulva egy jól kitaposott gyalogútra váltottam. Az utolsó házakat is magam mögött hagyva jelezte egy tábla, hogy innen lehet rövid kitérőt tenni az erdőben álló Gyulai Pál emlékműig, errefelé járva ezt általában ki szoktam hagyni, de most gondoltam, időmbe belefér, elballagok hát oda! Végül is nem egy nagy időveszteség, ráadásul a piros emlékmű jelzések is fel vannak festve a gyalogút mentén.

Gyulai Pál költő, irodalomtörténész Petőfi Sándor feleségének, Szendrey Júliának a húgát, Máriát vette feleségül, tehát akár Petőfi sógorának is nevezhetnénk, de a házasságkötésének idején Petőfi már vagy tíz éve halott volt. Élete úgy kapcsolódik Leányfaluhoz, hogy sok időt töltött itt az apósa által építtetett Szendrey-villában, annak a helyén áll most az emlékmű. Gyulai Pál Leányfalván című verséből olvasható az emlékművön egy idézet:

A Duna halk hullámmoraja
Kifáradt lelkem hívja-csalja
Odább odább egy zöld sziget
Egy kis falu, lombos liget…

Elgondolkodtam egy pillanatra azon, hogy megüljek-e pár percre az itteni pihenőpadok egyikén, de még nagyon az utam elején jártam, fáradt sem voltam, így aztán továbbindultam. Nem tértem rögtön vissza a piros sáv jelzések turistaútjára, inkább elsétáltam egy jelzetlen gyalogúton a közeli Csíkos-tóhoz. A csapadékban szegény tél miatt alig volt most víz a dombok közötti lefolyástalan mélyedésben, ha nem lesz eső most tavasszal, nyárra gyakorlatilag teljesen kiszáradhat.

A piros sáv jelzések alaposan kitaposott gyalogútjára visszatérve már pár perc alatt felértem a Meteor-forráshoz. Azt hittem, a többi forráshoz hasonlóan ezt is elapadva találom, de a hosszú szárazság ellenére szerényen csörgedezett a víz a kifolyó csövéből. Egyébként régebben még Vörös Meteor-forrásnak hívták, csak a rendszerváltás után szégyenlősen elhagyták a nevéből a vörös szót, pedig az csak a forrást építő (turista szakszóval foglaló) sportegyesület nevére utal. Magamban csak legyintettem egyet ezen: mindig billegünk a ló két oldala között.

A forrás után értem fel a Nyerges-hegy és a Vörös-kő közötti széles fennsíkon elterülő fiatal erdőbe. Az ujjnyi vastag újulat fácskái felett még éppen meg lehet pillantani a Vörös-kő erdős csúcsát, de pár éven belül ez a kilátás is elenyészik majd, ahogy tovább nőnek majd a fák. Itt még csak háromszáz méteren járhattam, jó két Gellérthegynyivel fölém tornyosult a hegyorom. Tulajdonképpen itt kezdődik csak a tényleges kapaszkodás a tetőre, eddig tartott a bemelegítés!

Meg is rohamozta a gyalogút a Vörös-kő délkeleti erdős oldalát, egyre meredekebben kapaszkodott a hegyoldalban, aztán ott váltott át cikkcakkozásra, ahol már turistaszemmel járhatatlanul meredekké vált volna az emelkedő. Ezen a szakaszon már számottevően enyhült a kaptató, kényelmes gyaloglással értem fel a hegy széles déli gerincére, amelyen már egy egyszerű sétával megérkeztem a csúcsra és megpillantottam a tisztáson álló emlékmű oszlopát. Az órámra pillantottam, még nem volt tíz óra sem!

Becsapós hegy ám ez a Vörös-kő! A Duna-partról nézve nem tűnik nagyon magasnak, pedig annyit kapaszkodtam az 521 méter magas csúcsáig, mintha Budapesten másztam volna meg a Dunától indulva a János-hegyet (az csupán hat méterrel magasabb)! Ehhez képest nem egy fergeteges a kilátás az ormáról, de ennek az oka a tisztás peremén egyre magasabbra növekvő bozótos. Most a rügyező ágak között még le lehetett tekinteni északkelet felé a Szentendrei-szigetre és a Dunára, a háttérben feltűnt a Vác mögött álló Naszály is, de néhány hét múlva ez a kis kilátás is elvész, ahogy kihajtanak a faágak. Kelet és délkelet felé még jól le lehet tekinteni Leányfalura, de arrafelé meg az alacsonyan járó nap miatt nem tudtam fényképezni. De sok bajom van, mi?

Azért megültem pár percre az emlékmű talapzatának vöröses andezitkövein, ezeket helyben bányászták és faragták az emlékoszlop felépítésekor. Tulajdonképpen ezekről a vöröses színű kövekről kapta a hegy is a nevét. Maga az oszlop felszabadulási emlékműként született, a rendszerváltás előtt minden április 4-et követő vasárnap túrákat szerveztek ide koszorúzásra. A szüleimmel én is jártam itt akkoriban, de már csak a tömegre és a szép kilátásra emlékszem. Hát, most egymagamban ücsörögtem az emlékmű talapzatán, viszont a kilátás is eltűnt már a sok év alatt. Na, elég legyen a nosztalgiából!

Ja, és még valami! Most már nincs rajta az emlékművön a régi tábla, viszont pár éve egy fémkeresztet szereltek a kőoszlop tetejére. Úgy látszik, így már comme il faut az emlékmű a jelenleg fennálló rendszerben. Hol is történt most valami hasonló? Hát persze, a Gellérthegyen, a Szabadság-szobornál!

A túrám nehezén tulajdonképpen már túl voltam, hiszen felértem a Visegrádi-hegység csúcsai közé, így aztán már csak egy kényelmes kirándulás volt végigbillegni a tetők között hullámvasutazó ösvényen. A gyalogút a Vörös-kőről egy kis nyergen keresztül átlendült a pár méterrel magasabb Bükk-tetőre, közben pedig az avarban megbújó tavaszi virágokat fényképezgettem. A közönséges kék és fehér ibolyák, kankalinok és boglárkák között itt-ott felbukkant a tyúktarély sárgája és a galambvirág fehér színe is, sok helyen pedig a lila és fehér odvas keltikék szőnyegként terítették be az erdő talaját. Jól elvoltam ezzel, csak azt vettem észre, hogy egy jól kijárt földútra térve a Vértes-mezőn és Zánkói-réten keresztül lassan már megérkezem a Pap-rétre!

Ekkor már fél tizenkettő felé ballagott az idő, meg is ültem a rét egyik pihenőpadján, ittam a szörpömből és úgy gondoltam, vagyok már annyira éhes, hogy akár meg is ebédelhetek! A reggeli ragyogó napsütés után fátyolfelhők borították be az eget, erősen megszűrték a nap fényét, sőt, mintha még hűlt is volna a levegő, nem is maradtam sokáig az árnyékos padon, amint befejeztem az evést, már indultam is tovább.

A Pap-réten az erdei aszfaltutak kereszteződésében alaposan körülnéztem. Érkeztem már ide bicajjal három irányból: Szentendre, Pilisszentlászló és Visegrád felől, mentem is már tovább ezeken az utakon, csak a negyediken nem jártam még eddig, mégpedig azon, amely mintegy két kilométeres kanyargás után zsákutcaként végződik az Urak asztala lapos fennsíkján a volt légvédelmi rakétabázis területén. Emiatt is maradt ki eddig a bicajos csavargásaimból, épp itt az ideje, hogy habár gyalogosan, de most végigjárjam! Végül egy abszolút eseménymentes félórás gyaloglás végén már a volt támaszpont bejáratánál álltam.

Még a szocializmus évtizedei alatt építették ki a Budapestet nyugat felől érő légicsapások kivédésére a várost félkörívben a hegyek között övező rakétabázisokat. Ezeket a volt támaszpontokat – legalábbis egy részüket – a túráim során már érintettem, így jártam már a közeli Pilis-tetőn, a Lom-hegyen és a Biatorbágy melletti Iharoson is. Ezek a bázisok általában Sz-75M3-OP Volhov és S-125 Nyeva típusú közepes hatótávolságú rakétákkal voltak felszerelve, ezek közé tartozott az Urak asztalán épített támaszpont is.

Már most, jó előre leírom, bár voltam másfél évig katona még a rendszerváltás előtt, de ráfos voltam, nem pedig lérakos. Na, ezt meg kell magyaráznom, mert a középkorúak és a náluk fiatalabbak biztos nem értik már! Ráf: rádiófelderítő, az én esetemben ez azt takarja, hogy elektronikai műszerész voltam egy első lépcsős rádiófelderítő zászlóaljnál az osztrák határ mellett. Lérak: légvédelmi rakétás, ez pedig olyan messze esik a rádiófelderítéstől, mint Makó Jeruzsálemtől, szóval ebben a témában csak laikus lehetek. Tehát, ha a következőkben bármiben tévedek, nyugodtan javítsatok ki, és akkor a szöveget is korrigálom majd!

Bontási sittből és földből épített, vagy kétméteres sánc feküdt keresztben a keskeny aszfaltúton, átkapaszkodva rajta már meg is pillantottam az első épületet az úttól jobbra. Először úgy gondoltam, ez lehetett a portaépület, csak az előtte álló bokrokon áttörtetve vettem észre, hogy ez a ház a támaszpont villamos elosztója volt. Két ajtó nélküli benyílójában még felismerhető a transzformátorok helye, a csatlakozó kábelek és a sínezés támszigetelőit sem szerelték le. Az épület egy másik helyiségében a villamos elosztók kapcsolószekrényeinek vázszerkezete is megvan még.

A villamos elosztóval srégen szemben az út túlsó oldalán egy másik épület tűnt fel a még kopasz fák között. Oda is átfurakodtam a még lombtalan, karvastagságú fácskák között, ez már rosszabb állapotban volt, mint a villamos elosztó épülete. Ajtók, ablakok kiszedve, bútorok kirámolva, valaki méteres lyukat ütött az egyik falába. Szemét, törmelék mindenütt. Talán ez lehetett valaha a porta épülete? Na, gyerünk tovább!

Beljebb érve egy kis tisztáson véget ért az aszfaltút, találomra jobbra indultam el egy ösvényen. A bázis északkeleti kerítése mellett találtam magam, elballagtam egy volt őrtorony vasbeton lábazata mellett, aztán a mobilomon a Locus Map térképét nézegetve arra jutottam, hogy ezen az ösvényen messze elkerülöm a támaszpont épületeinek többségét, így aztán mindenféle út nélkül, csak a GPS által mutatott térképet nézegetve elindultam a bázis belseje felé a fák között, az egyik, a térképen szereplő épület irányába. Hamarosan meg is pillantottam egy rakétasilót. A több méter széles és magas, hosszú vasbeton alagútban állhattak a rakéták és az őket mozgató járművek.

Keskeny, betonozott lépcsősoron felkaptattam a siló földdel vastagon borított tetejére, gondoltam, hátha onnan többet látok. Meg is pillantottam egy távolabbi épület falait a még kopasz fák között. Áttörtetve a ligetes erdő fácskái között hamarosan ott álltam a volt legénységi épület előtt. Az üvegezett ajtónak már csak a kerete van meg, átlépve rajta a folyosón találtam magam, balra-jobbra nyíltak a körlet lakószobái. Persze itt is mindent széttörtek, leszereltek, összegraffitiztek. Bekukkantottam a hajdani mosdókba, aztán a folyósó végén értem el a konyhát és az étkező-társalgót. Csak a szomorú pusztulást láttam mindenhol.

A sorállomány körletét elhagyva még bóklásztam egy sort a volt támaszponton, földalatti helységek szellőzői és lejárói, újabb silók, valamint a volt tűzivíz akna és szerelvényei között értem át a bázis túlsó oldalára, aztán egy kijártabb ösvényen elindultam visszafelé, a kapu irányába. Pár perc múlva vissza is értem az aszfaltút kezdetéhez, aztán a törmeléksáncon ismét átkapaszkodva magam mögött hagytam a volt rakétabázist. Kénytelen voltam megállapítani, hogy kevés volt a bejárásra szánt fél óra, itt simán el lehetne tölteni egy akár félnapos urbex túrát is. Viszont messze van még Visegrád, indulnom kell tovább!

Nem volt kedvem visszasétálni egészen a Pap-rétig, szerencsére a mobilomon a Locus térképe mutatott egy ösvényt, amelyen pár perc alatt le lehet ereszkedni az Országos Kéktúra útvonalára. Meg is találtam a jelzetlen gyalogutat, ezen aztán pár perc alatt leértem a hegytetőről az Urak asztala keleti oldalában szintező, jól kitaposott turistaútra. Ezt az útvonalat pedig már úgy ismerem, mint a tenyeremet, hiszen vagy tucatszor végigjártam az elmúlt évtizedekben, ezért vissza is süllyesztettem a mobilom a hátizsákom oldalzsebébe, hiszen már nem volt szükségem rá a tájékozódáshoz.

Néhány perc alatt elértem a jól kitaposott ösvényen a Vízverés nyerge rétjét, most is csak átvágtam rajta arra gondolva, majd pihenek egyet a legközelebbi kilátóponton, a Moli-pihenő kőpadján. Most azonban nem volt szerencsém, egy fiatal társaság lebzselt éppen a padon, pont akkor fogva hozzá az ebédhez, így csak lefotóztam a Dunakanyar nyugati felére nyíló panorámát, aztán mentem is tovább. Erős lejtőn értem el a Borjúfő szikláit, végül itt telepedtem le egy hosszabb pihenőre. Innen már szélesebb betekintés nyílik a Dunakanyarba, látszik Visegrád és a Duna túlsó partján épült Nagymaros is.

Még kora délutánra is párás maradt a levegő, de nem volt túl sok okom a panaszra, jól látszott a Duna, a túlparton álló Szent Mihály-hegy és a Hegyes-tető – ezt a két hegyet kerüli meg a Duna hatalmas „U” betűt formálva –, távcsővel még a Hegyes-kő csúcsán álló Julianus kilátót is felfedeztem, sőt a távoli Magas-Börzsöny csúcsai is kikukucskáltak a szomszédos Fenyves-bérc erdős gerince mögül! Szusszantam egyet, megettem a maradék pizzás csigáimat, aztán folytattam az ereszkedést le a Visegrádi-kapu nyergének földútjáig. Rátérve az erdei útra felkapaszkodtam rajta a Sóstó-rétre, majd folytatódott a lejtő le a Fekete-hegy ligetes fennsíkjáig.

Az órámra pillantva láttam, gyerek még az idő, hiszen alig múlt negyed kettő, ezért megültem itt is egy pihenőpadon és elővettem a térképem a hátizsákom zsebéből. Innen, ha nagyon sietek, akár háromnegyed óra alatt lenn lehetek Visegrádon a buszmegállóban, de minek is sietnék? Még arra is lenne időm, hogy látogatást tegyek a Fellegvárban! A közeli Nagy-Villám tetején úgyis zárva van még ilyenkor a Zsitvay kilátó, oda tehát nem érdemes kitérőt tenni, legyen helyette akkor egy várlátogatás!

A ligetes mezőn keresztül leereszkedve a bobpályák autóparkolójához láttam, már üzemelnek a kanyargós pályák, de alig volt még látogatójuk, ami nem is meglepő, végül is szerda volt, még csak nem is tanítási szünet. Innen már egy sétányszerűen széles gyalogút vezetett az erdőn keresztül a Fellegvár autóparkolójához, az is szinte kongott az ürességtől. Két busz várakozott csak ott, az egyikbe épp akkor szállt be egy iskolai osztály, a másikból pedig egy távolkeleti, talán kínai társaság cihelődött le. Közvetlenül mögöttem mászták meg a kaputoronyhoz vezető lépcsőket, megvettem a belépőjegyem, aztán elindultam csavarogni a falak között.

A Visegrádi Fellegvár talán a legismertebb magyar vár. Nem is szeretnék itt most sokat fecsegni a történetéről; azt pedig eldöntöttem már a belépéskor, hogy most nem fogom meglátogatni a kiállításokat, csak a kilátás miatt járom végig a falakat. Így aztán először az alsóvárban sétáltam körbe, aztán a belső kaputornyon keresztül kaptattam fel a felsővárba. Tulajdonképpen innen nyílik a legszebb panoráma a környékre, így aztán a teraszán le is cövekeltem pár percre és körbefényképeztem a kilátást. Ezután még ténferegtem pár percet a falak között, végül visszaereszkedtem a pénztárhoz. Néhány szót váltottam még az unatkozó pénztáros hölggyel (a kínaiakon és rajtam kívül szerintem ekkor senki sem járt a várban), aztán visszaballagtam a lépcsőkön a parkolóba.

Még ekkor is csak fél három volt, így aztán nem a kéktúra rövid, de meredek gyalogútján ereszkedtem le a vártól Visegrád központjába, hanem egy kis kerülővel, a kék rom és kék kereszt jelzéseket követve és útba ejtve a Salamon-tornyot is. De ott sem akadtam össze senkivel, egyedüliként lézengtem a falak között. Végül három előtt pár perccel értem le a Duna-parti sétányra, ahol aztán a Mária kápolna és a kőből faragott Életfa érintésével érkeztem meg a kompállomáshoz.

Negyed négy felé állítottam le a mobilomon a Stravát a buszmegállóban, aztán néztem meg a kisokosomban a menetrendet. Szerinte pár percet kell csak várakoznom az Esztergomból Újpestre tartó helyközi buszra, a komp pedig fél óra múlva indul át Nagymarosra, ahol aztán vonatra szállhatnék a Nyugati felé. Akármelyiket is választom, nagyjából ugyanakkorra érkeznék Budapestre, így aztán inkább maradtam a buszmegállóban. Jött is a helyközi percre pontosan, ezzel aztán másfél óra alatt vissza is zötykölődtem az Újpest, Városkapu autóbuszállomásra, vagyis oda, ahonnan reggel elindultam egy másik járattal Leányfalu felé. Átvágva a városon végül háromnegyed hat felé léptem be a lakásunkba.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!