Holdfoltozó 12.

Rikító ruhás keleti boncok szívükig érő aranykereszttel a nyakukban ommoznak és közben szaporán Nyugat felé hajlonganak.

A bevagonírozás előtt mindenki azt vehette magához, ami számára a legfontosabb: könyvek, plüssállatok, családi fotógyűjtemény, kibontatlan porcelánkészletek, régi, értéktelen pénzek. Még az sem érdekelte az embereket, hogy minden egyes tárgy a saját életterükből vett el egy darabot. A vonat egy kis horgásztó mellett haladt el, amelynek partján a hajdan volt férfiideál sétáltatta vadászkutyáját. A szerelvény váratlanul fékezni kezdett, végül annyira lelassult, hogy aki egy kis bátorságot érzett magában, könnyedén kiugorhatott és még attól sem kellett tartania, hogy utána kap vagy utána lő valaki. Az emberek azonban egy kivétellel mind ragaszkodtak tárgyaikhoz és inkább a bizonytalan úticélt választották.

A hajdan volt férfiideál mintha várta volna a szökevényt, egy útlevelet nyomott a markába és megmutatta neki a horgásztó túlpartján azokat a földszintes házakat, ahol észrevétlenné válhat.

A szökevény, amikor a házakhoz ért, lelassította lépteit, és közben a szeme sarkából vizslatta a kapualjakat. Az egyik végül bizalmat ébresztett benne, és be is nyitott az udvarról nyíló ajtón. Egy ünnepi lakomába csöppent, ahol azonnal hellyel és étellel kínálták, holott senki sem tudta, ki ő, mint ahogyan ő sem ismert senkit. Már mindenki jól lakott, amikor belépett egy idősebb és egy fiatalabb fekete ruhás, szakállas, kalapos férfi, kezükben aranytálakkal, amelyekre tortaszerűen tornyoztak fel sokszínű gyümölcsöket és zöldségeket. A két férfi szó nélkül leült az asztal végére, enni kezdtek, senkit sem kínáltak, de hamarosan az egész asztaltársaság köréjük állt, és néhány perc múlva már csak az üres aranytálak maradtak. fekete ruhás, szakállas, kalapos férfiak fogták a tálat és ugyanolyan szótlanul távoztak, ahogy jöttek.

A szökevény körülnézett és az asztaltársaság tagjaiban felismerni vélte azokat, akikkel egy nappal korábban beszálltak a vagonba, de mintha húsz évet öregedtek volna…

Quasimodo törzsfőnöki elefántcsont botjára támaszkodva kiereszti hangját, hogy beleremegjenek a Templom falai. Gólem önkezével törli le homlokáról a Jelet, mert nem akar többé más akaratából ember lenni.

A labdaszedő felé aranypénzeket dobnak, de ő visszadobja azokat a Bajnoknak, aki minden szerváját elrontja.

A család legbékésebb, legrendszeretőbb tagja papírpohárban kever valamit, majd tőle szokatlan mozdulattal kihajítja az ablakon a 7. emeletről. „Mit dobtál ki?” – kérdezi az apja. „Egy kis folyékony plasztikot” – feleli a fiú magától értetődően. „Megőrültél, fel fog robbanni a ház!”. „Nem, már a levegőben szét fog oszlani a plasztik, mire földet ér a pohár, semmi nem marad belőle”. „És ha a levegő robban fel?” – kérdi sápadtan az apa.

Felszabadulnak a lágerek, tódulnak ki belőle az üldözöttek, csontsoványan, kimerülten, de boldogan. Vannak, akiknek még énekelni is van kedvük. Mintha összebeszéltek volna, mindannyian az ország főterére igyekeznek, ahol úgy tornyosodnak az ünnepi díszbe öltözött épületek és szobrok, mintha soha nem lett volna háború. Már megtelik a tér a felszabadultakkal, amikor ki tudja honnan, megszólal egy hangosbeszélő, amely aznap délutánra mindenkit egy másik térre, egy ismeretlen toronyházba hív, hogy megkaphassák az új élethez szükséges sorszámaikat. Hát soha nem lesz vége?

A nőfaló, minél tovább nézte kártyalapjait, annál inkább olyan érzése támadt, hogy a dámák hűtlenül elhagyott szeretőire emlékeztetnek, azokra a nőkre, akik jobban szerették őt, mint ahogyan megérdemelte. A pikk dámát azonban sosem osztották le neki.

Az őrültnek nyilvánított költőnek, amikor tudatára ébredt annak, hogy egy ablaktalan fehér szobába zárták, az volt az első gondolata, hogy teleírja a falakat a fejében még meglévő versekkel, csak azt nem tudta még, hogy mivel, mert egy ceruzát sem hagytak meg nála őrei. Aztán körülnézett és az egyik sarokban tollak, kréták, ecsetek, akvarell-, akril és olajfestékek egész készleteit vette észre. Ösztönösen bal kézzel nyúlt az egyik ecsethez, hiszen született balkezes volt, de gonosz óvónői erőszakkal jobbkezessé kényszerítették, és ezért soha nem tanult meg sem szépen írni, sem rajzolni. Most, amikor már senki sem látta, újra megpróbálkozott azóta is ügyesebb balkezével. Nem is gondolkodott az első képen, egy mocskos, csúf arcú hajléktalan volt, aki egyik kedvenc együttese leghíresebb lemezének borítóján szerepelt. Először csak a nyomorult csövest festette le, aztán emlékezetből felidézte az egész képet. Néhány nap múlva már készen állt a tökéletes másolat, miközben fejében megszólalt az ezerszer hallott Zene. A költő leült, élvezte művét, majd újra felvette az ecsetet és belefogott a következő képbe, egy rőzsehordó öregemberbe. És már az első vonások előhívták agyából a hozzá tartozó hangokat és innentől kezdve ezek vezették játszi könnyedséggel festő balkezét…