Fagymarás és rozsdahamu

Namaszte! Az időbeliséget egy kicsit felrúgva most egy olyan helyről fogok beszámolni, ahol már jártam, de most pár év elteltével ismét elvetődtem ide, pár kedves Kollégával. Sok-sok naplementével és kilométerrel később ismét egy számomra kultikus célponthoz tértem vissza, a Börzsöny rengetegeibe. 
Aznap korán indultunk, még betérve Párkányba (Štúrovo), hogy az ottani Coop Jednota üzletében a szokásos Kofola, Studentská és más nyalánkságok magunkhoz vétele után az Ipolyon átkelve, Kemencénél lefordulva érkeztünk meg a Fekete-völgy panzióhoz.

Kemence maga egy Árpád-kori település, amelynek első írásos említése 1156-ból való. Eseménytelen történetébe éket vert a török uralom, mivel a XVI. században elnéptelenedett, majd néhány évtizeddel később a XVII. században visszatelepültek a lakók. A Trianon előtti időkben Hont vármegye része volt, most Pesthez tartozik, miután az előbbi mindkét oldalon elsorvadt. A XX. század ,,izmusai" után most a demokrácia (?) keretén próbál létezni, a fáradságos megélhetési módok helyett a turizmusra próbál építeni. Egykori vármegyeszékhelyi státusza Honttal egyetemben a múlté.

Útközben pedig mellettünk pöfögött el a Kemencei Erdei Múzeumvasút egyik gőzüzemű vicinálisa, meg-megállva, sípolva, gőzt és füstöt eregetve. Maga után pár vagont is húzott, utasokkal tele. Úton-útfélen fotósok foglaltak el egy-egy állást, hiszen kuriózum, hogy egy ennyire öreg síndöcögény előgördül a remízből, ezért leparkolva, időt nyerve mi is lencsevégre kaptuk ezt a műszaki matuzsálemet. 

Lassan tovazakatolt, mi pedig a  jelzésen toronyiránt a nyakunkba vettük a lábunkat. Bizony néhány napnyi kényelmes ücsörgés és a szilaj, hirtelen emelkedő megérlelte az izzadságmirigyeimet és derekas verejtékezésre kényszerített, míg el nem értük a Godóvár-alját. Itt bizony jól esett a szusszanás. A szűk félkilométernyi etap százméternyi szintemelkedése után már nem volt ilyen kirívó szakasz. A miocén kori ősvulkán alap után mára már letisztultabb és szelidebb felszín várja az érdeklődőket, de azért borotvapengeként hasítanak rajta az olyan kitüremkedések, mint a Godó-szikla, ahonnan szép kilátás nyílik a Fekete- és Csarna-völgyek irányába. 

Ahogy emelkedtünk a Miklós-tető irányában, úgy nőtt a szélerősség és bizony alaposan hajladozva nyögtek a tar lombkoronák a zord légtömegek szaggató rohamai alatt. A távolban feltűnt Ipolyság (Šahy), mivel erős légmozgás volt, ezért jó légköri viszonyok közepette lehetett messzebb is látni, így Gyügy (Dudince) fürdőkomplexuma is feltűnt, de a későbbi Magosfán - nevezik Tátralátónak is - sem tűnt fel sem az Alacsony- sem a Magas-Tátra, mert a felhők viszont megálljt parancsoltak a kilátásnak. 

Sebaj, így is szép volt, viszont a fagypontot alulról súroló hőmérséklet miatt, illetőleg az egyre erősödő széllökések miatt nem volt időnk gyönyörködni. Tekintet nélkül utasítottuk magunk mögé a Bagoly-kutat, a Dosnya-nyerget, az Esztergályossal egyetemben. A Magosfa magasságában már a bükkös volt az uralkodó fafaj. Sima törzseikkel, mint egy pajzsfal normann gyalogosai, ellenáltak a tomboló légtömegeknek. Nem tudni, hogy a vihar tépázta-e meg őket ennyire, de sokuk már ki volt dőlve. Hogy ne legyünk szemtanúja, esetleg testközeli élmény létesítve egy ilyen fásszárú óriással, miközben megadja magát a kérlelhetetlen gravitációnak, cseppet sem elmerengve, pikk-pakk elértünk a Magosfa vállához.
Hasonlíthatatlan hangulat kerített hatalmába, mintha ez a rész egy másik dimenziót hordozott volna magában. Az egész olyan szürreális volt, mintha Lovecraft álomszerű sorai elevenedtek volna meg, valami Wass Albert-féle természetleírással vegyítve. R'lyeh elsüllyed ősvárosának voltunk a tanúi vagy inkább az Őrület hegyeiből ismert antarktiszi felfedezésének, de mindez a Börzsöny rengetegében, ahol ősistenek suttogása hat paranormális orkánként.

A Magosfa vállánál a  kiegészült a  jelzésével, majd a Három-hányás nyergénél az előbbitől végleg elbúcsúzva a és a házasságából egy pihentetőbb, könnyen tempózható, szűk 900 méteres ösvény következett, hogy ezután csak a  jelzés maradjon, majd az eddig lendületet sápoló emelkedők után egy masszív ereszkedés következett a Kőkorsóig, a jelzés minőségéből adódóan is, hiszen ezek a háromszögek csúcsokhoz, kilátókhoz vezetnek. Mi pedig onnan mentünk le, így nem ért nagy traumaként, hogy a combfeszítő izmok menetfékként viselkedtek. 
A Kőkorsónál még egy nagyon kicsi ereszkedés következett, egy gázlóval és megállapodott a terep, akárcsak az idegeink. :)

A tájba innen már kezdtem belevizionálni azt, hogy milyen is lehetett vasúttal. Kezdtem állítani, hogy bizony itt, mintha vonat ment volna egykor, ami a Magashíd romjánál már egészen konkrétan látszott is, hiszen az Oltár-patakot hajdanán két sínpár is átszelte, de ma már csak a nyomuk vehető ki. A negatív csúcstámadás végső lecsengéseként már-már noktürnként hatott a  beköszönte, így Halyagosig már a nélkül tudtunk beszélgetni, hogy a csúszós hegyoldalra vagy a levegővétel nagy kortyokban történő vételére kellett volna fektetnünk a hangsúlyt. Meg-megállva nyugodtan tudtunk exponálni és innentől kezdve már nem tartogatott különösebb kihívást a terep.

Halyagos több szempontból is különleges. Egyrészt az egykori Postás Távíró Sport Klub kulcsosháza van itt, néhány melléképülettel és egy ősrégi kerekes kúttal, másrészt az eddig többé-kevésbé gyanítható sínek konkrétan itt már megjelentek. A kisvasutak történetét szépen összefoglalva itt találod, Kedves Olvasóm. Manapság ennyi kisvasút van a Börzsönyben:

A régi hálózatról sajnos nem találtam meg a térképet, pedig az lett volna döbbenetes, hogy milyen egykor és ma állapotok uralkodnak. Egykoron keresztül-kasul, mint a miceélis gombafonalak úgy szelték át a hegységet a keskeny nyomközű iparvasutak, amiből mára a fenti három maradt meg, turisztikai céllal.
A faipar a vasúttal együtt lendült fel, majd a tehergépjárművek térhódításának és a Kádár-rendszer közlekedéspolitikai koncepciójának köszönhetően beindult a vasutak sorvadása és a hálózatból sporadikus szórvány lett, majd a fakitermelésnek a nemzeti park adta meg az utolsó tőrdöfést.
A Kemencéről induló vasút a 70-es években még Halyagosig járt, de már a 90-es évekre annyira leromlott az állapota, hogy a totális megszűnés fenyegette a teljes hálózatot, viszont sikerült megmenteni és igaz a Feketevölgyi megállóig közlekedik, de még van.
Mint oly sok mindennek a mai világban, ennek a jövője is bizonytalan...

Halyagosnál már kezdett szürkülni a szelek démonai most az éjszakai fenevadaknak kezdték a stafétabotot átadni, viszont annyira sok fotótéma akadt, hogy bizony egymást túllicitálva váltottunk át fotóstúrára. A Fekete-patak és a vasút már egyértelmű iránytűkként szolgáltak, így a  csupán harmadlagos megerősítésként szolgált. a Hamuházig, ahonnan már az OKT domináns  útja. A sínek állapota nagyon erősen megviselt. A Hamuházig erősen benőtte az aljnövényzet, rádőlt fák, faágak torlaszolták el, de onnantól már nagyon látványos károsodásokat szenvedett.

Nem kell az Indóház törzsolvasói gárdájához tartozni, hogy valaki levonja a következtetést ahhoz, hogy bizony ez a vonal járhatatlan. A most szelíden csordogáló patak Smetana Moldvájához hasonlóan, bizony tud erős áradással zúzni, pusztítani. Ahogy sok-sok csepp milliárdja állt össze, ugyanannyi folyt itt le, ezért:

A sínek, mint egy aknamezőre tévedt és pórul járt alakulat végtagjai, úgy csavarodnak bele a patakvölgybe, az ég felé, mint egy disztópia megelevenedve. Így értük el már-már teljes sötétségben a kiinduló és egyben végcélunkat, a panziót. A patak északabbi végén egy vágánybak plobálja a járhatót az örök enyészetre ítélttől. Mint Dmitrij Gluhovszkij Poszt című regényében, ahol Jaroszlavl a határ, utána pedig a zöldesen gomolygó köd a Volga túlpartján...

Nem volt egy pihentető, de látnivalóban és kihívásokban gazdag napunk volt. A test és a lélek megmérettetett és szintúgy el is fáradt, de a lélek feltöltődött és várja a következő lépéseket...

(Forrás: mapy.cz)

Távolság: 13,6 km.
Szintemelkedés: 700 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: