„Egymillió gyilkosság országa”. Így nevezte az Egyesült Államokat Sheldon Renan amerikai forgatókönyvíró és rendező, miután összeállította az Amerikai gyilkosságok (1981) című dokumentumfilmjét. Renan és alkotótársai Amerika drámai hanyatlásának kezdetét Kennedy elnök 1963-as meggyilkolásához kötik. Szerintük ez a megdöbbentő és megnyugtató módon soha fel nem tárt politikai gyilkosság máig tartó erőszakhullámot indított el az Egyesült Államokban. Újabb politikai gyilkosságok és merényletek következtek, elszaporodtak a többnyire céltalanul gyilkoló mesterlövészek, mind gyakoribbá váltak az iskolai lövöldözések, melyeknek elkövetői sok esetben fiatalkorúak voltak. Borzalmas sorozatgyilkosságok történtek, melyeknek egyaránt voltak női és férfi áldozataik. Többségüket a gyilkosuk megerőszakolta, megkínozta és feldarabolta. A dokumentumfilm valósággal sokkolja a nézőt, mivel egyetlen képsora sincs megrendezve. Megszólal benne például Robert Kennedy merénylője, Sirhan Sirhan; a hippi szektavezér, Charles Manson vagy a kegyetlen sorozatgyilkos, Ed Kemper. Megdöbbentő felvételeket látunk rendőrségi akciókról, brutálisan meggyilkolt emberekről vagy éppen régóta eltűnt áldozatok exhumálásáról. Noha az Amerikai gyilkosságok a megrendelő óhaja szerint a valóság borzalmaira éhes, alantasabb nézői igények kielégítésére készült volna, az alkotók mértéktartásának köszönhetően inkább döbbenetes kór- és körkép lett „a jog és igazság hazájá”-ban tomboló erőszakról és annak következményeiről. A valaha Magyarországon is bemutatott film az új évezredben került elő a feledés homályából, és ma már az ún. mondo műfaj egyik leghatásosabb és legigényesebb klasszikusának tartják.
FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés brutális bűncselekményeket ismertet, továbbá egyes illusztrációi explicit erőszakot ábrázolnak, melyek alkalmasak a nyugalom megzavarására. A ráadásgaléria egyes illusztrációi explicit meztelenséget ábrázolnak. Kizárólag az ilyesmire nem érzékeny, szigorúan csak 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A történet
1963. november 22-én a Texas állambeli Dallasban lelőtték a hivatalban lévő amerikai elnököt, John Fitzgerald Kennedyt. A merénylet megdöbbenést váltott ki az egész világon, és valósággal sokkolta az Egyesült Államok lakosságát. A sokkhatást növelte, hogy a merénylet hátterét mindmáig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, és bár az orvlövész, a kommunista szimpatizáns Lee Harvey Oswald rendőrkézre került, két nappal később egy másik merénylő, Jack Ruby végzett vele. Az alkotók szerint Amerika tragédiája lényegében ezzel a politikai gyilkossággal kezdődött, és a folyamat megállíthatatlanná vált, miután 1968-ban előbb a színes bőrű polgárjogi aktivista, Martin Luther King, majd a megölt elnök fivére, Robert Kennedy is merénylet áldozatául esett. A dokumentumfilmben látható az elnökgyilkosságról készült amatőr filmfelvétel és a Robert Kennedy meggyilkolásának estéjén a helyszínen készült dokumentumfelvételek is. A hatvanas években kezdtek elszaporodni az Egyesült Államokban a magányos mesterlövészek, akik gyakran fehér bőrű, viszonylag rendezett körülmények között élő emberek voltak, áldozataikat többnyire véletlenszerűen választották ki. Közülük az egyik leghírhedtebb az egykori tengerészgyalogos veterán, Charles Whitman volt. A férfi 1966 nyarán otthon megkéselte az anyját és a feleségét, majd a Texasi Egyetemen rendezett tömegmészárlást. Összesen tizenhat embert ölt meg, és harmincegyet megsebesített. A texasi rendfenntartó erők végül agyonlőtték az egyetem kilátójából vaktában lövöldöző Whitmant. Kiderült, hogy a férfi a mészárlás előtt egyfajta búcsúlevelet írt, amelyben pszichés állapota romlását is elismerte, szerető felesége és anyja meggyilkolását pedig azzal indokolta, hogy meg akarta kímélni őket tervezett tettei következményeitől.
Drámai pillanatkép a Kennedy-gyilkosságról: Jacqueline Kennedy megpróbál halott férje mellől kimászni az elnöki limuzin csomagtartójára
Robert Kennedy meggyilkolása
A hetvenes évek leghírhedtebb iskolai lövöldözője, a tizenhat éves Brenda Spencer. Mindmáig börtönben van, feltételes szabadlábra helyezési kérelmeit elutasították. Következő meghallgatása 2025-ben lesz
Az 1970-es években a korábbiaknál jóval nagyobb számban jelentek meg azok a sorozatgyilkosok, akik bűncselekményeiket szexuális indíttatásból követték el. Közöttük hetero- és homoszexuálisok egyaránt előfordulnak. Az egyik leghíresebb Ted Bundy, aki harminc gyilkosságot vallott be, ám feltételezhető, hogy áldozatainak száma ennél jóval több volt. Még az ügyvédje is azt mondta róla: „Ted volt a szívtelen gonoszság megtestesülése”. John Wayne Gacy, „a gyilkos bohóc” legalább harminchárom férfit és fiút megerőszakolt, megkínzott és meggyilkolt. Huszonhat áldozat tetemét a háza alatt rejtette el, hármat birtoka más részein, a többieket egy folyóba hajította. Bár többször is a rendőrség látókörébe került, sőt más ügyből kifolyólag börtönbüntetést is kapott, gyilkosságait hat évig büntetlenül végre tudta hajtani. Ebben közrejátszott az is, hogy áldozatainak egy része nem tartotta a kapcsolatot a hozzátartozóival, így eltűnésük nem keltett különösebb gyanút. A hetvenes évek egyik leghírhedtebb iskolai lövöldözője egy tizenhat éves lány, Brenda Spencer volt, aki két embert megölt egy általános iskolában, többeket pedig megsebesített. Tettének magyarázatául mindössze ennyit mondott elfogása előtt egy telefonbeszélgetésben: „Utálom a hétfőket, ez pedig feldobja a napomat. Most mennem kell. Lelőttem egy rendőrt, és még többet akarok. Túlságosan jól szórakozom ahhoz, hogy feladjam magam.” A hírhedtté vált kijelentés ihlette Bob Geldof együttese, az ír The Boomtown Rats I Don’t Like Mondays című dalát, amely nemzetközi sikert aratott. Fiatalokból állt a híres szektavezér, Charles Manson „család”-ja is, amely a huszadik század egyik legkegyetlenebb és legvéresebb bűncselekményét követte el 1969 augusztusában, két egymást követő éjjel. Az első nap öt embert végeztek ki, köztük a gyönyörű és állapotos, huszonhat éves színésznőt, Sharon Tate-et. A második éjszaka egy szupermarket-tulajdonos házaspárt, Leno La Biancát és a feleségét, Rosemaryt mészárolták le. A hetvenes évek megdöbbentő szenzációja volt Jim Jones szektája, A Népek Temploma tagjai által elkövetett tömeges öngyilkosság. A megrázó dokumentumfilm a John Lennon emlékére a New York-i Central Parkban rendezett virrasztás képsoraival zárul, ahol – a narrátor elmondása szerint – két embert öltek meg.
John Fitzgerald Kennedy gyilkosa, a baloldali szimpatizáns Lee Harvey Oswald
A helyszínen őrizetbe veszik Robert Kennedy merénylőjét, a palesztin Sirhan Sirhant. Elítélése óta tizenhét meghallgatása volt, a legutóbbi 2023-ban. Mindegyik sikertelenül zárult, noha 2021-ben már Kennedy két fia is támogatta szabadon bocsátását
Így készült a film
Az Amerikai gyilkosságok Jamamoto Mataicsiró japán producer, valamint két amerikai forgatókönyvíró, Leonard Schrader (Paul Schrader forgatókönyvíró-rendező fivére) és Sheldon Renan összefogásával valósult meg. Schrader és Renan 1976-ban egy bulin találkoztak, amelyet az esztendő egyik mozgóképes szenzációja, a Paul Schrader által írt Taxisofőr sikerének megünneplésére rendeztek. Kiderült, hogy mindkettőjüket érdekli az erőszak témája, de nem a bulvárszenzáció szintjén: a jelenség mélyebb okai foglalkoztatták őket. Renan épp a legendás producer, az idén elhunyt Roger Corman számára dolgozott a Hollow Point forgatókönyvén, amely egy bérgyilkosról szól. A hitelesség érdekében igazi bérgyilkosokkal is kapcsolatba lépett, hogy első kézből, „szakemberek”-től tájékozódjon arról, hogyan gyilkolnak a profik. A két férfi úgy gondolta, hogy közös érdeklődésük nyomvonalán haladva érdemes lenne együtt dolgozniuk egy filmen. Valóságfeltárás ide vagy oda, egymás előtt nem titkolták, hogy ezzel szeretnének egy kis pénzt is keresni. Schrader ismerte Jamamoto Mataicsiró japán producert, és 1979-ben bemutatta neki Renant. Ami azt illeti, szükség is volt stabil pénzügyi támogatásra, hiszen a laikus feltételezés ellenére egy dokumentumfilm elkészítése is pénzbe kerül, esetünkben nem is olyan kevésbe. Állítólag húszezer dollárt kellett kipengetni csak azért, hogy az alkotók engedélyt kapjanak annak az amatőr filmnek a felhasználására, amelyet Abraham Zapruder készített a JFK elleni merényletről. Bennfentesek állítják, hogy a nagyközönség mindaddig nem nézhette meg a történelmi értékű filmdokumentumot olyan alaposan és főleg nem láthatott belőle annyit, mint az Amerikai gyilkosságokban. Egyesek úgy tudják, a produkció összeállításának költsége elérte az egymillió dollárt.
Erőszak az amerikai utcákon
A tényleges munka 1980-ban kezdődött. Renan végezte a rendezői feladatokat, és Schrader írta a narráció szövegét. Álláspontjuk szerint Kennedy elnök 1963-as meggyilkolása szabadjára engedte a magukat jogfosztottnak érzett amerikaiak haragját, ami a fegyverhasználatban nyilvánult meg. Nyilvánvaló összefüggést láttak a legális fegyvertartás aránya (Amerikában ez a szám feltűnően nagyobb, mint bármely más kapitalista államban) és az emberölések számának meredek növekedése között. Az Amerikai gyilkosságok a maga módján megpróbálta felvenni a versenyt olyan hírhedt produkciókkal, mint például A halál ezer arca (1978). Így láthatjuk például egy gyilkosság áldozatának boncolását vagy egy eredeti felvételt arról, hogy a San Diegó-i rendőrök hogyan lőnek agyon egy fegyveres bűnözőt. Ellentétben azonban az effajta rémségeket csokorba gyűjtő dokumentumfilmekkel, az Amerikai gyilkosságoknak nem az a célja, hogy riogassa a nézőt vagy éppen kielégítse a véres borzalmak iránti alantas igényeit. Renan és Schrader fel akarta rázni az embereket, szembesíteni akarta őket azzal, hogy mi zajlik valójában az amerikai hétköznapokban napról napra, és hogy ugyanolyan, látszatra gyakran jámbor emberek válnak ámokfutó lövöldözőkké vagy éppen brutális sorozatgyilkosokká, mint maguk a nézők. Alkotásuk éppen ezért különbözik a Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi nevével fémjelzett mondo filmektől is. A két olasz botrányfilmes munkái ugyanis épp arra figyelmeztetnek, hogy a valóság manipulálható, megrendezhető. Erre hivatkoztak akkor is, amikor Africa addio (1966) című dokumentumfilmjük kivégzési jelenete miatt perbe fogták őket. A nagy visszhangot kapott filmjelenetben azt látjuk, hogy a filmesek nemhogy menteni próbálnák az áldozatokat, hanem inkább arra kérik a zsoldosokat, hogy a kivégzésre a filmezés szempontjából előnyösebb helyen kerüljön sor, ahol jobbak a fényviszonyok. Az Amerikai gyilkosságok minden jelenetét az élet produkálta – igaz, hogy Jacopetti és Prosperi is ugyanezt állította a saját mondo filmjeiről.
John Lennon halála előtt néhány órával még autogramot adott a gyilkosának, Mark David Chapmannek
Renan visszaemlékezései szerint Jamamoto és a mögötte álló támogatók egyfajta snuff filmet szerettek volna, vagyis igazi gyilkosságok lefilmezett halmazát, olyan mozgóképes anyagot, melynek rémségei mellett A halál ezer arca ártalmatlan matinéfilmnek tűnne csupán. Renan és Schrader állítólag igyekeztek ellenállni ennek az óhajnak, nem akarták mindössze mások haláltusájának látványával szórakoztatni a jövendő nézőket. Ugyanakkor a színfalak mögött a dolgok kissé bonyolultabbak lehettek. Az Amerikai gyilkosságok japán változata ugyanis huszonhat perccel hosszabb, mint az amerikai, és mondani sem kellene, hogy ez a plusz idő még több szörnyűség bemutatására adott lehetőséget, pedig a kilencvenperces amerikai verzió is érzelmileg eléggé megterhelő. Ennek ellenére bennfentesek szerint kifejezetten Jamamoto kívánsága volt, hogy a Lennon emlékére rendezett virrasztással, az Imagine című dallal érjen véget a film, hogy valamiféle pozitív végkicsengése legyen az egésznek. Az Élet azonban ezt az elképzelést is felülírta, mert a narrátor utolsó szavaiból megtudjuk, hogy ezen a virrasztáson is megöltek két embert, és a statisztikákat figyelembe véve, a film játékideje alatt is meggyilkoltak még ötöt, közülük egyet teljesen véletlenszerűen. Renan évekkel később azt állította, hogy a dokumentumfilmbe több olyan szakaszt is beiktatott, amely némi fellélegzést jelentett volna a nézőknek az addig látott szörnyűségek után, ám a legismertebb nemzetközi változatokból ezek az átmenetek már hiányoztak. A hangulat ezáltal egységesebb lett ugyan, viszont szinte elviselhetetlenül nyomasztó. Renan eredeti elképzelése az volt, hogy a Grand Canyonról készült felvételekkel indítja a filmet, ehelyett azonban „in medias res” kezdünk: először piros betűs felirat figyelmeztet, hogy a következő jelenetek mindegyike valóságos, semmi nincs megrendezve, majd egy fegyveres bűnöző agyonlövését látjuk.
Edmund Kemper, a brutális sorozatgyilkos a börtönben
A film egyik legmegdöbbentőbb képsora, amikor Leonard Schrader interjút készít Edmund Kemperrel, a hírhedt sorozatgyilkossal. Kemper zavaros családi körülmények között nevelkedett, a szülők boldogtalan házassága a fiú kilencéves korában bomlott fel. Ezzel kapcsolatban elég annyit mondani, hogy az apa szerint a háború alatti életveszélyes küldetései és az atomfegyverek tesztelésével végzett munkája semmiség volt a nejével töltött idő megpróbáltatásaihoz képest. Ednek egy nővére és egy húga született. (A nővére 2013-ban meghalt.) Egész életét végigkísérték az átlagosnál jóval nagyobb testmagassága miatti pszichés problémái. (Felnőttkori testmagassága meghaladja a két métert.) Már gyerekkorában megmutatkozott átlagon felüli intelligenciája és ezzel együtt a kegyetlenségre való hajlama is. Tízéves korában élve eltemette a macskájukat, majd később kiásta a tetemet, lefejezte és a fejet egy karóra tűzte. Állítólag a szörnyűségnél is jobban élvezte, mennyire félre tudta vezetni a családját a macska sorsát illetően. Három évvel később egy másik macskát pusztított el, mert szerinte a jószág jobban kedvelte Ed egyik testvérét. Tizenöt évesen vidékre küldték az apai nagyszüleihez. Nem szerette őket, és 1964. augusztus 27-én mindkettőjüket megölte. Paranoid skizofréniával diagnosztizálták, és elmegyógyintézetbe küldték. Huszonegy éves korában kiengedték. Az anyjához került, akivel mindig is rossz volt a kapcsolata. 1972-ben kezdett gyilkolni: tizenegy hónap alatt nyolc nőt ölt meg, köztük az anyját és annak legjobb barátnőjét. A holttestekkel közösült, majd feldarabolta őket, a levágott fejekkel pedig kielégítette szexuális vágyait. Anyja fejét dartstáblaként is használta, végül szétverte az arcát, majd kivágta a nyelvet és a gégét. Bírósági tárgyalásán a szakértők épelméjűnek nyilvánították. Borzalmas tettei ellenére már 1979-ben jogosulttá vált a feltételes szabadlábra helyezésre. A követelményeknek rendre nem felelt meg, bár több alkalommal ő maga mondott le a meghallgatás jogáról. Utoljára 2024 júliusában vizsgálták felül az ügyét, legközelebb hét év múlva lesz meghallgatása. Ha megéri, mert egészségi állapota egy ideje jelentősen leromlott.
Elmer Wayne Henley Jr. (balra) segít a hatóságoknak megtalálni a houstoni sorozatgyilkosságok elföldelt áldozatait
Dean Corll, az Egyesült Államok egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosa huszonnégy éves korában, az Amerikai Hadsereg katonájaként
A potenciális áldozatból veszedelmes sorozatgyilkossá vált Elmer Wayne Henley Jr. és bűntársai esete szintén az amerikai kriminalisztika legszörnyűbb bűncselekményei közé tartozik. Az idén 68 esztendős Henley az ún. houstoni tömeggyilkosság (28 fiatalkorú fiú áldozat) aktív közreműködője volt. Ami a bűnözők esetében elég gyakori: Henley családi háttere is zűrös volt. Alkoholista apja rendszeresen verte a feleségét és négy gyermekét, akik közül Wayne volt a legidősebb. A bántalmazások ellenére az édesanya odafigyelt a gyerekek oktatására, és amikor 1970-ben elvált a férjétől, megkapta rájuk a felügyeleti jogot. Sajnos a válás után az addig kitűnő tanuló Henley eredményei látványosan leromlottak, abbahagyta az iskolát, és bűncselekményekbe keveredett. Még az iskolában összebarátkozott David Brooksszal, akinek volt egy jóval idősebb haverja is, Dean Corll. Ebben az időszakban Henley is értesült arról, hogy környezetükből titokzatos módon eltűnt legalább nyolc, tizenhárom és tizenhét év közötti fiú. Brooks meghívta a tizenöt éves Wayne-t Corll házába azzal az ürüggyel, hogy megbeszéljenek egy előnyös üzletet. Gyanítható, hogy Corll és Brooks eredetileg végezni akartak volna vele. A dolgok úgy alakultak, hogy mégis elhangzott az üzleti ajánlat, mely szerint Brooks és Corll egy dallasi gyermekszexrabszolga-hálózatnak dolgozik, és 200 dollárt ajánlottak Wayne-nek minden fiúért, akit Corll házába tud csalni. Henley állítólag hónapokig nem csinált semmit ez ügyben, majd anyagi problémái miatt akcióba lépett. Az első áldozat esetében még azt hitte, a fiút szexrabszolgának adják el, a második áldozat – tizennyolc éves barátja – esetében viszont szemtanúja volt a fiú megerőszakolásának, megkínzásának és meggyilkolásának. Későbbi vallomásában azt állította, hogy megpróbálta lebeszélni Corllt a tettéről, de a látottak ellenére mégis a bűntársa maradt. További áldozatok becserkészésében és meggyilkolásában vett részt. 2010-ben azt nyilatkozta, hogy ennek egyik oka az volt, hogy meg akarta védeni egyik öccsét, aki iránt Corll egyre intenzívebben érdeklődött. Az áldozatok többségét Corll bérelt csónakházában temették el, másokat egy erdőben, egy tó mellett vagy a tengerparton. 1973. augusztus 8-án Henley egy újabb fiút vitt Corll házába, ám ezúttal egy tizenöt éves lány is velük ment. Corll dühös volt emiatt, elkábította és megkötözte mindhárom fiatalt. Henley-t azonban eloldozta, miután a fiatalember megígérte, hogy segít neki a másik kettő meggyilkolásában. Wayne végül agyonlőtte a nemi erőszakra és gyilkosságra készülő Corllt a férfi fegyverével. Ezután szabadon engedte a másik két fiatalt, és feladta magát a rendőrségen. Henley-t hatrendbeli gyilkosságért ítélték el: Corll halálát önvédelemnek minősítették. 1980-ban már szóba került feltételes szabadlábra helyezése, amelyet eddig minden alkalommal elutasítottak. Legközelebb 2025 októberében lesz újabb meghallgatása.
Susan Atkins (középen) kezdetben magára vállalta Sharon Tate meggyilkolását, sőt szinte hencegett ezzel. Később megváltoztatta a vallomását, és azt állította, hogy csupán lefogta a színésznőt, akit bűntársa szurkált halálra. Tate vérével Atkins írta fel a Polański-villa bejáratára a PIG (disznó) szót
A Manson család egyik áldozata
Sheldon Renan szerint szinte mindenki gondolt már arra, hogy megöl valakit. Az emberek a legsúlyosabb bűnöket is elkövetik az elméjükben. Az alkotók – különösen Leonard Schrader – célja az volt, hogy a nézők ezt felismerjék magukban, és tegyenek ellene valamit. Szándékuk sajnos célt tévesztett: amikor 1981-ben egy Los Angeles-i moziban bemutatták az elkészült filmet, a közönség körülbelül egyharmada állítólag vetítés közben elhagyta a nézőteret. Renan ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az összeállításban látott filmfelvételek nagyobb része egyáltalán nem volt ismeretlen a nézők számára – a Zapruder-féle amatőr filmet például az amerikaiak többsége a merénylet óta eltelt tizennyolc év alatt már látta valahol. A döbbenetet az váltotta ki, ahogyan ezeket a képsorokat az alkotók egymáshoz illesztették. Állítólag a film hatására maga Renan is tartós depresszióba esett, akárcsak Lee Percy vágó. A csalódást okozó Los Angeles-i premier után New Yorkban, az East Village egyik mozijában egy évig minden vasárnap vetítették a filmet, országos terjesztésére azonban nem került sor. Kevés kritika jelent meg róla, és azok többsége is egy kalap alá vette A halál ezer arca-féle szenzációhajhász montázsokkal. A hűvös fogadtatás a készítőket is elbizonytalanította, és később többen eltitkolták, hogy részt vettek ebben a produkcióban. Renan is igyekezett megfeledkezni róla, az évek folyamán még a birtokában lévő VHS-másolatot is elvesztette. Külföldön, főleg Japánban jobb volt a fogadtatás, de hát a kívülállók nem tudták úgy nézni a filmet, ahogyan a született amerikaiaknak kellett volna, önmagukra ismerve. Magyarországon 1989. február 2-án került sor a premierre, szűkített forgalmazásban. (Például Budapesten az első héten csak az Új Tükör Klubmozi játszotta.) Kritikai fogadtatása nálunk alapvetően kedvező volt. Ausztráliában a kilencvenes években valóságos kultusza alakult ki, főleg az egyetemisták körében. A DVD-változat 2002-ben jelent meg. Az Amerikai gyilkosságokat mint lényegében korát megelőző alkotást 2013-ban bemutatták a kanadai Fantasia filmfesztiválon. Azóta több, nagyobb visszhangot kapott és kedvezőbben fogadott produkció – például Michael Moore dokumentumfilmjei – igazolták Schrader és Renan megdöbbentő látleletét. Az Amerikai gyilkosságok 2016-ban jelent meg blu-rayen. A Severin Films kiadványa tartalmazza az amerikai és a japán verziót, valamint több figyelemre méltó extrát is. Évtizedek után újranézve a dokumentumfilmet Renan sajnálattal állapította meg, hogy a mű mindmáig aktuális: a bemutatott esetek kicserélhetők frissebbekre, de a lényeg sajnos változatlan. Erről elég csak annyit mondani, hogy míg 1981-ben 2000 gyilkosság történt az Egyesült Államokban, addig 2015-ben ez a szám 15 696-ra emelkedett.
Ez Amerika?!
Az Egyesült Államok másik arcát – roncsderby, karatézó apácák, autós templom, ejtőernyős esküvő, meztelen szépségverseny, iszapbirkózás, féregevők stb. – mutatja be Romano Vanderbes Ez Amerika (1977) című dokumentumfilmje, amelyet Magyarországon is vetítettek. Igaz, ezt az állításomat máris pontosítanom kell. A hazai nézők ugyanis nem az eredeti 1977-es dokumentumfilmet láthatták, hanem egy montázst, amelyet Vanderbes engedélyével a magyarok állítottak össze az első és az 1980-ban bemutatott második rész anyagából. A Filmátvételi Bizottság először 1976 októberében a Milánóban megrendezett filmvásáron látta a produkciót, amely „rendkívül érdekes feldolgozásban nyújt kiábrándító képet Amerikáról”. Az „erőteljes képi megjelenítés” miatt azonban nem született helyszíni döntés, hanem bemutatókópiát kértek belőle Budapestre. Az itthoni bizottság 1977. március 24-én tekintette meg az opuszt a Félelem a város felett című Belmondo-krimivel együtt. A jelen lévő tagok többsége a dokumentumfilm bemutatását javasolta a legmagasabb korhatárral. Egyikük a zártkörű forgalmazást tartotta volna helyesnek. A kedvező bizottsági döntés ellenére a Filmfőigazgatóságon elutasító határozat született. Állítólag ennek oka néhány sokkoló jelenet – például egy villamosszékes kivégzés – volt. 1981. március 5-én Gombár József igazgató határozatban nyilvánította átvettnek az Ez Amerika?! című filmmontázst: a címből még a bemutató előtt elhagyták a kérdő- és a felkiáltójelet. A magyarok által összeállított változat 17 jelenete az első, 16 jelenete pedig a második részből származott. A montázs vetítési jogát hat és fél évre vették meg hétezer dollár + gyártási költségekért. A bizottsági javaslat ellenére 18 helyett 16 évben határozták meg a korhatárt. A magyar premier 1982. június 17-én volt, az összeállítást 1 143 849 néző látta. A hazai kritikusok többsége nem osztotta a Filmátvételi Bizottság kedvező véleményét. Kovács András Bálint a Filmvilágban (1982/7) például így írt: „Olyan film ez, mint egy nem túl intelligens turista beszámolója arról, hogy mit látott Amerikában. Nem vitás, ha ezt egy házi vetítőben nézem meg, még szórakoztat is, de moziban már nem érdekel annyira…” Érdekességként említsük meg, hogy a testépítőkről szóló képsorban az akkor még kevésbé ismert Arnold Schwarzenegger is látható.
John Wayne Gacy a rácsok mögött. 1980-ban ítélték halálra, de csak 1994-ben végezték ki
Így látták ők
„Még kegyetlenebb – és lassúbb – tarolást végeznek azok a tömeggyilkosok, akik egyesével irtják ki áldozataikat. Többnyire iszonyatos kínzások és szexuális erőszak után, heteroszexuális indítékból éppúgy, mint homoszexuálisból. Egy-egy eset szinte hihetetlen. Előfordult, hogy egy férfi éveken át több tucat fiatal fiút gyilkolt meg a saját utcájából, és mindaddig tehette, amíg ifjú hóhértársa egy veszekedés során meg nem ölte. Itt azért már felmerül a kérdés, mit csinált közben a rendőrség? Igaz, a kommentátor szerint manapság már csak azok a tömeggyilkosságok váltanak ki komoly figyelmet, melyeknek száznál több áldozatuk van… Hullanak persze a rendőrök is, évente átlagosan száznyolcvan rendőrt gyilkolnak meg, míg Nagy-Britanniában csak kettőt. Így aztán – anélkül, hogy felmentenénk a »trigger-happy«, a kérdezés nélkül tüzelő rendőröket –, az is érthető, hogy az amerikai rendőrök állandó stresszben élnek, s könnyen meghúzzák a ravaszt. Van aztán gyilkos, aki egyszerűen a járdán ácsorog, s az autóvezetőket puffantja le egykedvűen. Más levágja saját anyja fejét, majd arra rendez célba nyilazást, de ez már bárhol a világon előfordulhat, inkább kuriózum, mint társadalmi kórkép.”
(Hegyi Gyula: „Gyilkosság – amerikai módra”. In: Magyar Hírlap, 1989. február 1., 5. o.)
A hatóságok megtalálták egy hátborzongató bűnügy eltűnt áldozatának maradványait
„Renan kegyetlen tárgyilagossággal tárja elénk az ember ember által történő lemészárlásának borzalmas tényeit. Megcsonkított testek, vérző sebekkel utolsókat vonagló áldozatok, földből kiásott, nejlonzacskókba gyömöszölt és oszlásnak indult tetemek hátborzongató látványa kíséri a kiválasztott esetek szikár tárgyilagossággal ismertetett részleteit. Egyik napról a másikra jól tanuló, »mama kedvencéből« tömeggyilkossá lett középiskolások, szadista őrültté vált példás szorgalmú tisztviselők, szexuális indítékból gyilkoló hétköznapi emberek szomorú és ép ésszel felfoghatatlan történetei sorjáznak. Miért ez az intolerancia és megveszekedett gyűlölet, mely egy pillanat alatt jóvátehetetlen tragédiákba torkollik? – erre a kérdésre keresi a választ Sheldon Renan rendező nehezen elfeledhető alkotása.”
(Gáti Péter: „Amerikai gyilkosságok”. In: Új Tükör, 1989. február 12., 3–4. o.)
Jim Jones, A Népek Temploma nevű szekta vezére több száz hívével együtt öngyilkosságot követett el a guyanai őserdőben létrehozott kommunájukban, miután a szekta néhány tagja agyonlőtte a Jones ügyeinek kivizsgálására érkezett Leo Ryan amerikai képviselőt és kíséretének több tagját
„A dokumentumfilm részleteket tartalmaz John F. Kennedy, dr. Martin Luther King és Robert Kennedy szenátor meggyilkolásáról, s sok más, faji előítéletekből, vallási tébolyból, szexuális perverziókból elkövetett gyilkosságokról. Borzalmas felvételekkel mutatják be a különböző gyilkosságtípusokat, s megszólaltatnak elítélt gyilkosokat. Ezek közül talán a legmegdöbbentőbb egy Ed Kemper nevű többszörös gyilkossal folytatott beszélgetés. Kellemes modorú, szuperintelligens, szeretetre méltó embert ismerünk meg a tömeggyilkosban. A film alkotói szerint ez az Amerikai gyilkosságok paradoxon üzenete. Sheldon Renan dokumentumfilmje mestermunka. Mégis úgy véljük, ez esetben nem elég az életkori korlátozás – Csak 18 éven felülieknek! – egyes jelenetsorai – hullaház! – láttán hozzátehetjük: Csak erős idegzetű felnőtteknek! ajánljuk.”
(–ti–: „Amerikai gyilkosságok”. In: Szolnok Megyei Néplap, 1989. február 20., 5. o.)
Amerikai gyilkosságok (The Killing of America, 1981) – amerikai–japán dokumentumfilm. Forgatókönyv: Leonard Schrader és Chieko Schrader. Operatőr: Robert Charlton, Tom Hurwitz, Willy Kurant és Peter Smokler. Zene: W. Michael Lewis és Mark Lindsay. Vágó: Lee Percy. Rendező: Sheldon Renan. Narrátor: Chuck Riley. Riportalanyok: Ed Dorris, Thomas Noguchi, Sirhan Sirhan, Wayne Henley és Ed Kemper. Archív felvételekről: Susan Atkins, David Berkowitz, Louise Bundy, Ted Bundy, John Wayne Gacy, John Hinckley Jr., Leslie Van Houten, Jim Jones, Patricia Krenwinkel, Charles Manson, Herbert Mullin, Lee Harvey Oswald, Jack Ruby, Robert Benjamin Smith, Brenda Spencer, Charles Whitman és sokan mások. Magyarországi bemutató: 1989. február 2.
RÁADÁS: HÍRES MONDO FILMEK
Az úgynevezett mondo filmek az exploitation és a dokumentumfilmes törekvések párosításával születtek, és a hatvanas-hetvenes években élték fénykorukat. A műfaj megszületését általában Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi nagy feltűnést keltett alkotásához, a Kutyavilághoz (1962) kötik – ennek olasz címéből (Mondo cane) származik az irányzat neve is –, valójában azonban ennél korábbi dokumentumfilmek is a mondo kategóriába sorolhatók, mint például Alessandro Blasetti Europa di notte (Az éjszakai Európa, 1959) és Luigi Vanzi Il mondo di notte (Az éjszakai világ, 1961) című műve. Az irányzatról bővebben írtunk a Viszlát, Tamás bátya! (1971) című posztban. Az alábbiakban egy-egy kép segítségével idézünk fel néhány mondo filmet – a teljességre törekvés igénye nélkül.
Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi fentebb említett filmje, a Kutyavilág (1962) az irányzat alapművének számít. Minden különösebb logikai összefüggés nélkül „kis színesek”-et gyűjtött egy csokorba a világ furcsaságaiból. A képen új-guineai bennszülött nőket látunk, akik néhány férfi után vetik magukat – ugye, sejtjük, hogy mit akarnak majd tőlük…
Lee Frost és Bob Cresse 1966-ban mutatta be a Mondo Freudo című dokumentumfilmet, amely a szexuális furcsaságokra fókuszált. Hollywoodi sztriptíztáncosokat, tijuanai prostituáltakat, londoni leszbikusokat és ázsiai szexshow-t is láthat a nagyérdemű, sőt ellátogatunk egy mexikói rabszolgapiacra is
Lee Frost és Bob Cresse 1966-ban előállt egy másik szenzációhajhász összeállítással is: a Mondo Bizarro állítólag rejtett kamerákkal felvett képsorokkal bombázza a nézőket. Bahamai vudurítusok, japán masszázsszalonok, náci színház és egy arab szexrabszolga-árverés elevenednek meg a szemünk előtt, de az egészet egy percig se vegyük komolyan, hiszen az „arab” betétet valójában a Los Angeles-i Bronson-kanyonban forgatták
Jacopetti és Prosperi Africa addio (1966) című alkotása a mondo műfaj egyik leghírhedtebb, ugyanakkor egyik legjobb darabja is. Az alkotók azt az erőszakot és káoszt ábrázolják, amely a fekete kontinensen uralkodott el a gyarmati korszak vége után. Jacopettit a premier előtt letartóztatták, mert felmerült az a gyanú, hogy a Simba-lázadók kivégzését kifejezetten a filmesek rendelték meg. Állítólag a két rendező bizonyítani tudta, hogy a stáb az utolsó pillanatban érkezett a helyszínre, és bár lefilmezték a kivégzést, a vádakkal ellentétben megpróbálták megmenteni a halálraítélteket
A szexfilmek pápája, Russ Meyer is adózott a mondo műfajnak, méghozzá első színes filmjével, a Mondo Topless (1966) című montázzsal. A hatvanperces mű a sztriptíztáncosokat állítja középpontba. Szakmájuk kulisszatitkaival ismerkedhetünk meg, és persze félmeztelenül láthatjuk a Mester néhány dús keblű kedvencét is
Alfredo Castiglioni és ikertestvére, Angelo Castiglioni 1969 és 1982 között öt dokumentumfilmet forgatott Afrikában, különös tekintettel az állatokkal szembeni kegyetlenségre és a primitív törzsek szexuális rítusaira: Africa segreta (1969), Africa ama (1971), Magia nuda (1975), Addio ultimo uomo (1978), Africa dolce e selvaggia (1982)
A hírhedt olasz botrányfilmes, Joe D’Amato Follie di notte (1978) című dokumentumfilmje a világ néhány nagyvárosának szexklubjait mutatja be, természetesen az erotikus különcségeket kiemelve. A mű kulcsfigurája az akkoriban fénykorát élő európai diszkókirálynő, Amanda Lear volt, aki utólag azt állította, nem volt tudomása arról, hogy erotikus produkcióhoz készítenek vele felvételeket: ő úgy tudta, egy vígjátékhoz szerződött. Ez a tévedés jogi procedúrához vezetett a művésznő és a produkciós cég között. Mindazonáltal a diszkódíva mutatja be mindegyik nagyváros éjszakai kínálatát, ezért elég naivnak kellett lennie ahhoz, ha ennek ellenére sem gyanakodott erotikus tartalomra. Pláne hogy D’Amato a pornóba hajló erotikus filmjeiről volt nevezetes, és nem a vígjátékairól
A TILTOTT POSZTOK
Kísértetjárás, szerelem és pénzhamisítás: Kísértet Lublón (18+)
Kamaszkor, szerelem, szexualitás – híres és hírhedt filmek tizenéves szereplőkkel (18+)
Forró szex az út menti bódéban Ornella Mutival: Olcsó regény (18+)
Görög tragédia a magyar pusztán, avagy meztelen nők, lovak, gyertyák, Jancsó: Szerelmem, Elektra (18+)
Belmondo és az „erkölcstelen” nőkre vadászó, üvegszemű kéjgyilkos: Félelem a város felett (18+)
Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)
KURIÓZUMOK
Egy szökött bűnöző, két meztelen fiatalember és topless csajok a finn tóvidéken: Ádám évakosztümben (18+)
Orosz kémek a francia felső vezetésben: Topáz (18+)
Pornósztár a fülöp-szigeteki zombik ellen: Zombi 4 (18+)
Idilli barátság, féktelen orgia, brutális erőszak: Árnyak Dubrovnik felett (18+)
Vidám, jóindulatú, baloldali – és egyáltalán nem szégyenlős: Szégyenlős Charlie (18+)
Rimbaud és Verlaine tabudöntögető szerelme: Egy évad a pokolban / Teljes napfogyatkozás (18+)
A BŰN TÖRTÉNETEI
Kegyetlen gyilkosság a müncheni peep-show-ban: Jelenetek a bábuk életéből (18+)
Kéjgyilkosságok egy londoni bérházban: Rillington Place 10. (18+)
Három sorozatgyilkos ámokfutása a harmincas évek Franciaországában: Pokoli trió (18+)
Ki fojtotta meg az ellenszenves szép színésznőt a festői szépségű tengerparton?: Nyaraló gyilkosok (18+)
Charles Bronson, a magányos igazságosztó: Bosszúvágy (18+)
Kalapács, olló, kés – az asszony- és gyerekgyilkos német rém: A düsseldorfi vámpír (18+)
