JTom • 8 nap
A Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében álló két méter magas, egész alakos Petőfi-szoborban Ferenczy Béni nem egy idealizált, teátrális pózba merevedett, győztes forradalmárt ábrázolt, hanem a biztos halált dacosan vállaló, vékony, szikár testalkatú költőt mintázta meg. A PIMblog kétrészes blogbejegyzésében Sulyok Bernadett és Komáromi Csaba muzeológusok gyűjteményeinkből származó forrásokkal egészítik ki a szobor eddig ismert történetét.
„Ez tehát az igazi Petőfi arc, minden jövendő ábrázolás forrása és mintaképe, amelytől eltérni többé nem szabad” – írta Várkonyi Nándor a Petőfi-dagerrotípia történetét ismertető Petőfi arca című tanulmányában, mely először a Nyugat hasábjain jelent meg 1940 elején. Ferenczy Bénit 1948-ban kérte fel az Ortutay Gyula vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, hogy a forradalom és szabadságharc centenáriuma alkalmából készítsen szobrot a költőről, hogy azt a milánói Ambrosiana Könyvtár udvarán felállítsák a költők nemzetközi panteonjában. Ferenczy tartotta magát a Várkonyi-féle diktátumhoz, és a kiváló 19. századi grafikus, Jankó János – az eredeti dagerrotípiát felhasználó – Petőfi-arcképét és az akkoriban lappangó fotográfiáról készült Klösz György-másolatot használta szobrához mintaként. Irodalmi ihletforrásai Ady Petőfi nem alkuszik (1910) című tanulmánya és Illyés Gyula Petőfi-életrajza (1936) voltak.
Jankó János: Petőfi Sándor (nyomat, MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Ferenczy Béni legnagyobb méretű – 2 méter magas – egész alakos szobra a Petőfi. A szabadságharc 100. évfordulója lehetőséget teremtett az új társadalmi berendezkedés számára, hogy Petőfi alakjának szocialista értelmezését demonstrálják. Azonban Ferenczy nem egy idealizált, teátrális pózba merevedett, győztes forradalmárt mintázott meg, hanem egy vékony, szikár testalkatú, a biztos halálba dacosan menő, sorsát vállaló költőt. 1949. március 7-i naplóbejegyzéséből kiderül, mit kívánt kifejezni:
„Délelőtt a Petőfin dolgoztam. Csak arra gondolok munka közben, hogy valamilyen erős hatást gyakoroljon. […] A polgár, a mindennapok bölcse a hős ellentétei – polgári józan ész aztán semmi volt Petőfiben, neki sorsa volt, azt vakon követte. A sors csak a hősben lesz nyilvánvaló. Talán a hétköznapi tömegembernek is lehet jelleme, sorsa – de ennél nem látható – mellékes, mint egész élete. Hamletről Shakespeare maga azt mondja (kétlem valahogy, hogy igaza van-e?): this is a tragedy of a man, who couldn’t make up his mind – Petőfi sem tudott választani, hogy a költészet, a szerelme vagy a szabadság a legfontosabb neki, de mikor elérkezett a nagy pillanat, mindenét feláldozta a »szabadságért«. Habozás nélkül, már nem is kérdezett semmit – ment a biztos romlásba, felemelt fővel.”
Ferenczy Béni műtermében Petőfi szobrát készíti, 1949. április 14. (Szádvári Gabriella felvétele; MNMKK MNM, Történeti Fényképtár)
A robusztus szocialista realista munkás- és parasztfigurák közt ez a csontos arcú, sovány legény nem felelt meg a minisztérium, különösképpen a kultúrpolitika meghatározó ideológusa, Révai József elvárásainak.
„Mikor kitört a forradalom, nem eresztette búnak a fejét, nem ijedt meg, nem kereste a meghátrálást, a megalkuvás hátsó ajtóit: volt bátorsága, tettereje a néptömegekhez apellálni!”
– vázolta fel 1948. januári, a centenáriumi emlékévet nyitó beszédében a költő iránymutató magatartását. Öt évvel később, 1953-ban mutatták be azt a filmalkotást, amely agitatív módon képviselte a marxista Petőfi-képet, a sematizmus jegyeit magán viselő Föltámadott a tenger című történelmi filmet. Ezzel a kritériummal nem fért össze Ferenczy ábrázolásmódja. Tolnai Gábor visszaemlékezésében (Szóbeli jegyzék – Róma 1949–1950, Magvető, Bp., 1987) felidézi, hogy amikor római nagykövetként tolmácsolta az Ambrosiana kérését a szobor felállítására, hazalátogatásakor Révai József ekképp oktatta ki:
„Azt hittem, több eszed van annál, hogy egyáltalán szóba állj a klérus képviselőivel! Különben Ferenczy Béni szobrát sehol sem állítjuk fel, mert rossz szobor. Nem fejezi ki Petőfi hősi nagyságát.”
Várkonyi Nándor Petőfi arca (Janus Pannonius Társaság, Pécs, 1940) című könyvének borítója
Révai megsemmisítő megjegyzései nyomán a minisztérium elállt a megrendeléstől, még a gipszöntés költségeit sem térítették meg.
Ferenczyt 1945-ben nevezték ki a Képzőművészeti Főiskola tanárának, itteni, epreskerti műtermében mintázta meg a gipszszobrot, melyről a képzőművészek véleménye szintén megoszlott. A PIM Kézirattárában őrzött Cs. Szabó László-hagyatékban található Ferenczy Béni néhány levele, melyek egyikében (1948-as keltezéssel) lelkesen írta meg ekkor már Itáliában tartózkodó barátjának (aki szintén a Képzőművészeti Főiskolán tanított, majd egyszerre, 1949-ben bocsátották el őket), hogy hamarosan nekifog a szobor elkészítésének:
„…az a tervünk, hogy megcsinálom a Petőfit – és ha aztán nem fizetnek, akkor perelek. A megbízólevelet megmutattam egy ügyvédnek, aki azt mondja – ez »pénz a zsebben« – akkor talán fel is állítják és Milánóba ünnepelünk leleplezést!”
Ferenczy Béni levele Cs. Szabó Lászlónak, 1948 (MNMKK PIM, Kézirattár)
1949. március 16-án a megmintázott szobor kapcsán lezajlott és elmaradt látogatásokról így számolt be:
„Nagyon sajnálom különben Petőfimet. Már Tutus [Ortutay Gyula néprajzkutató, irodalomtörténész, 1947 és 1950 között vallás- és közoktatásügyi miniszter], úgy látszik, sejti, hogy erről akarok vele beszélni, egy egész hét múltával adott csak »engedélyt«, hogy fogad? Mert persze miután készen van – hát most tudnom kellene, mi légyen vele? Neked majd fotót mindenesetre küldök – ezt feltétlen csináltatok –, ha a gipszöntést sem akarják fizetni, elhatároztam, hogy akkor lebontom és csak a fotóját fogom a Mob.-nál – ünnepélyes lassú gyászzenével – a jó szobrok közössír-kartotékjában – örök feledésre elhelyezni! Ez volna különben a legjobb reklám – ennek elérésére Tutusnak meg fogom mondani, hogy akármilyen bizottságot is küld, én a szobron nem változtatok (Pilátussal mondván »quod sculpsi – sculpsi«!) – vagy úgy fogadják el ahogy van – vagy nem. Elismerni mindenki elismeri – csak Aurél [Bernáth Aurél festőművész, grafikus, művészeti író] korrigált, mert ő azt hiszi, hogy az ő koronájából kipotyog egy gyémánt, ha teljesen elismer bármit is, de úgy látom Palinak [Pátzay Pál szobrász- és éremművész, főiskolai tanár] nagyon tetszett, a növendékek zarándokolnak megnézni (ha Martsának [Martsa István szobrász- és éremművész, főiskolai tanár, Ferenczy tanítványa] volna egy csepp »yankee« esze – akkor pénzért mutogatná!). – Írók közül még csak Gyuszi [Illyés Gyula] látta, de hívom a többieket is. Hogy néz ki? Pali azt mondja: »egy pipaszár őrült megy neked – hogy megijedsz tőle« – hát ilyenféle egy Don Quihote – egy költő – egy katona. Éneklő őrült, aki feláldozza önmagát! Kamasz!”
Bizonyos személyek lavírozó viselkedésének bemutatása mellett talán Weöres Sándor vélekedése a legsajátosabb, amit Ferenczy 1949 nyarán írt levelében így idézett:
„De az újabb látogatók közt a legkedvesebb a miniatűr Sanyika volt, aki lesütött szép szemeivel csak azon sajnálkozott, hogy ilyen méltatlanra pazarlom erőimet – ennek bizonyítására elég az a sok rossz vers sat. Jót nevettünk, képzelheted.”
Ferenczy Béni levele Cs. Szabó Lászlónak, 1949 nyara (MNMKK PIM, Kézirattár)
A szobor végül a Szépművészeti Múzeum raktárába került. A feledés homályából Hatvany Lajos emelte ki, kétkötetes Így élt Petőfi című életrajzi monográfiája 1955-ös kiadásának borítójára helyezve. A szoborra e könyv kapcsán írt cikkében (Egy ismeretlen-ismerős szoborról) elsőként Hubay Miklós hívta fel a figyelmet az Irodalmi Újság 1955/46. számában.
„Ez most a szobor első »kiállítása« – első piedesztálja. Ez a borítólap. Mint egy eleven felkiáltójel, úgy áll a könyv címe mellett: Így élt Petőfi. Mintha bizonyságul állna ott ez a deli szoboralak, fizikai valójában is megidézve a költőt – bizonyságul arra, hogy ilyen volt Petőfi!”
Ez indította el számos neves költő és író kiállását a szobor értékeiért. A gipszváltozat nyilvánosan először 1955. december és 1956. március között a VI. Magyar Képzőművészeti Kiállításon volt látható. A tárlat kapcsán a Szabad Művészet hasábjain Fülep Lajos mellett Illyés Gyula is leplezetlen elfogultsággal méltatta a szobrot:
„Ferenczy Béni kedves figurájával kezet fognánk, vállára tennénk a kezünket, ha megengedné. […] Ez, a Ferenczy Bénié, a legjobb Petőfi-szobor, amit láttam. Ha mégse kerül köztérre, legszívesebben magam a kertemben, a házam előtt állítanám fel.”
S hozzátette, jó, hogy végre mindenki megnézheti, sőt magáénak érezheti a szobrot, miközben arra is rámutatott, hogy ez alapvető szemléleti változást követel a befogadótól.
Hatvany Lajos Így élt Petőfi (Akadémiai, Budapest, 1955) című kötetének borítója Ferenczy Béni Petőfi-szobra gipszváltozatának reprodukciójával
1956. október elején a főváros bizottságot állított fel a szobor köztéren való felállítására, az V. kerületi Petőfi Sándor utcában tervezték elhelyezni, ám a forradalom eseményei elsodorták a törekvést. November elején, közvetlenül a forradalom bukása után Ferenczy Béni szélütést kapott, féloldalára megbénult, elveszítette beszédkészségét. Alkotni azonban ezután is képes volt. 1958-ban Pándi Pál, a rendszer preferált Petőfi-kutatója a Kritika hasábjain már így írt a szoborról:
„Miben érezzük oly közelállónak Ferenczy Petőfijét az igazi Petőfihez? Emberszerűségében. Abban, hogy a laza ráncokat vető ruha indulatoktól hevülő fiatal testet takar, abban, hogy a fojtott dinamikájú testtartás, az ökölbe szorított jobb kéz, az arc felnőttes komolysága, mind olyan hitelesen illik a huszonhat évet élt költő-forradalmárhoz. Abban, hogy a mente szélesen kihajtott gallérja, a félrecsúszott öv, a hatalmas kardot lazán érintő bal kéz valamiképpen egyszerre érzékeltetik az országjáró diák s a forradalmár költő lelkületét. Az egész alakot mozgatja a jellegzetes Petőfi-dac, de az arc komolysága, a tekintet súlya elárulják az indulatban feszülő gondolatot.”
De teljes elismerésben ekkor sem részesült:
„Ez a Petőfi-szobor jelentős lépés az igazi Petőfi-alak megmintázása felé, de még nem az utolsó »szó«.”
Sulyok Bernadett és Komáromi Csaba
