JTom • 9 nap
Negyven éves a világ egyik legjobb lemeze, alap, hogy még mielőtt véget érne az év megemlékezünk róla. Sokáig húztam, halasztottam a cikk megírását, de egy unalmas hétfő délelőtt csak befejezésre került. Nézzük meg együtt, hogy milyen is a Metallica második albuma a Ride The Lightning!
A Metallica 1983. július 25-én adta ki bemutatkozó albumát, a Kill 'Em All-t a független Megaforce Records kiadónál. Az album segített meghonosítani a thrash metalt, egy heavy metal alműfajt, amelyet élénk riffjei és intenzív ütőhangszerei határoznak meg. Állítja az internetnek nem csak a legsötétebb bugyra. A promóciós turné befejezése után a zenekar új anyagok megírásába kezdett, és elkezdte fokozatosan koncerteken előadni azokat a dalokat, amelyek a Ride the Lightningot alkották. Mivel a srácoknak kevés volt a pénze, gyakran előfordult, hogy csak naponta egyszer ettek, és a rajongók otthonában szálltak meg, miközben az Egyesült Államok klubjait hódították meg.
Köztudott, hogy az első lemeznél a kényszer szülte, hogy Hetfield álljon a mikrofon mögé, de nem igazán érezte komfortosan magát ebben a pozícióban, ő továbbra is csak gitározni szeretett volna. Ez az érzés még mindig fennállt ebben az időben ezért a zenekar felajánlotta az állást az Armored Saint énekesének, John Bushnak, aki visszautasította az ajánlatot, mert az Armored Saint akkoriban jól ment. Hogy ez mekkora hiba volt azt sose tudjuk meg, hiszen biztosak vagyunk abban, hogy James hangja nélkül soha nem lett volna ekkora a zenekar. Azonban Hetfield fokozatosan magabiztossá vált énekesként így megmaradt a mikrofon mögött, ahonnan azóta sem sikerült kirángatni (szerencsére).
A Metallica 1984. február 20-án kezdte el a felvételeket a koppenhágai Sweet Silence Stúdióban, Dániában. Az album producere Flemming Rasmussen, a Sweet Silence Studios alapítója volt. Lars Ulrich dobos azért választotta Rasmussent, mert tetszett neki a Rainbow's Difficult to Cure című munkája. Mielőtt stúdióba lépett volna, a Metallica ötleteket gyűjtött, különféle jam session-öket tartott, amiket mind-mind rögzítettek. Ezek az úgynevezett riffszalagok, amikből több száz órányi anyag gyűlt össze az évek alatt Lars pincéjében. Itt megjegyezném, hogy a dobos ebből a szempontból (is) zseniális, hiszen a kezdetek óta rögzít majdnem mindent, illetve mindig van velük egy-egy ember kamerával. Ezzel biztosította a jövőjét, szerintem még a dédunokájának is. Hetfield és Ulrich végignézték a kazettákat, és kiválasztották a legerősebb riffeket, amelyeket dalokká gyúrtak össze. Rasmussen a dobroadie Flemming Larsen támogatásával megtanította az időzítés és az ütem időtartamának alapjait Ulrichnak, aki hajlamos volt növelni a sebességet, és kevéssé ismerte a ritmuselméletet. Egyszerűbben fogalmazva, megtanította a metronóm használatára, amit egy ideig gyakorolt is, de utána valahogy elfelejtette, hogy van egy ilyen eszköz. A For Whom the Bell Tolls, a Trapped Under Ice és az Escape többnyire Koppenhágában a stúdióban íródott, korábban pedig a Fight Fire with Fire, a Ride the Lightning, a Creeping Death és The Call of Ktulu, amelyet már élőben is előadtak több ízben. Kirk Hammett szólógitáros az album nevét Stephen King The Stand című regényének egy részletéből vette át. A borító, amelyen egy villamosszék látható villámok közepette, még a felvételek megkezdése előtt született. A zenekar tagjai nappal a stúdióban aludtak, mivel nem engedhették meg maguknak a szállodát, éjszaka pedig felvételeket készítettek, mert a stúdiót nappal más előadók foglalták le, illetve jó eséllyel az éjszakai bérlés olcsóbb volt, mint a nappali. A Metallicának gyorsan kellett haladnia a felvételekkel ugyanis a stúdióba lépés után 29 nappal már koncerteztek Európában. A felvételek március 14-én fejeződtek be, a Megaforce pedig július 27-én adta ki az albumot. Mondhatjuk, hogy nem ültek sokat az anyagon.Bár az album eredeti költségvetése 20 000 dollár volt, a végső kiadás meghaladta a 30 000 dollárt (ez 2023-ban 91 774 dollárnak felel meg) nem volt egy rossz befektetés a kiadó számára.
Egyszer megkérdezte egy kollégám ebédszünetben, hogyha a megjelent Metallica albumok közül magammal vihetnék egyet egy szigetre, akkor melyiket választanám? Én akkor éppen egy old school időszakomat éltem és rávágtam, hogy a Ride-ot. Hogy miért? Mert sokkal több van benne, mint a nyers debütlemezben, ellenben még nem annyira kiművelt, mint a Master. Meg mindig marhára tetszett, ahogy kezdődik az album. A Fight Fire with Fire noha nem a kedvenc dalom a lemezről, de marhára imádtam mindig is a feszeségét, meg ahogy a Nuclear warfare szavakat mondja Hetfield. Itt érződik még talán a legjobban, hogy már elkezdi bontogatni énekesi szárnyait minden idők legjobb ritmusgitárosa, de azért még visszafogja magát. Benne van a Kill ‘Em All nyers hangzása, de megcsillannak mára a dallamok. A pusztító tempójú nyitány után a Ride the Lightning egy sokkal visszafogottabb dal. És már itt megmutatkozik, hogy ez a zenekar folyamatosan képes változni, képes arra, hogy megújuljon. Ezt a mentalitást örökölte, szerintem a Mastodon is, mert igazából két ugyanolyan Metallica lemez nem született 2016-ig. Imádom, hogy a dalban benne van a dallamos groove, amitől megjegyezhetővé válik, de nem felejtik el a thrasher elemeket sem. Nem mellesleg az albumon a legrövidebb dal is négy perc felett van, ami azért nem kis teljesítmény. Mármint, hogy ilyen hosszúságú dalokat írtak és nem vált egyik sem unalmassá, igazán kiállták az idő próbáját. Lehet, hogy a mainstream vagyok, de a lemezről a kedvencem a For Whom the Bell Tolls pontosan azért mert egy egyszerűbb, könnyen megtanulható dalról beszélünk, amit bárki el tud sajátítani, mégis benne van az az íz, ami a zenekarra jellemző, és ezer közül is felismerhető. Szakítva a hagyományokkal egy tényleg sokkal lassabb dalról beszélünk, de egy olyan dalról, amit ennyi év után is imádok. A Fade To Black lírai megközelítésével pedig kezdetét vette egy új éra. Ezzel megmutatta a banda, hogy nem csak tekerni tudnak, mint az állat, hanem olyan dalokat is írni, amik sokkal líraibbak. Kíváncsi lennék, hogy Hetfield mit élhetett át ebben a korszakban, hiszen, ha hihetünk a históriáknak, csak a harmadik album után barátkozott meg a hangjával, pedig már itt is hatalmasakat énekel. A Trapped Under Ice, azért visszakacsint a korai korszakra. A dalról egy kis fun faction, hogy a zenekar, amikor 2013-ban az antarktiszon játszott, ezt a dalt nem adta elő, pedig milyen stílusos lett volna. Szeretem, hogy a dalban könnyedén megtörik a dallamenetet és simán váltanak. Remekül előrevetíti, hogy a Master Of Puppets mire lesz képes pár év múlva. Az Escape képében továbbra is próbálkoznak a fogós dallamokkal, itt már tényleg nem a sebességen van a hangsúly. A következő dallal a zenekar újra beírta magát a metal történelem könyvébe. A Creeping Death-ről mit meséljek? Egy szinte kihagyhatatlan dal a koncert setlistekből. Nem ismerek embert, aki azt mondaná, hogy koncerten ezt ne játssza a zenekar. Agresszív lényegretörő, előremutató dal, aminek a DIE-os részét nincs Metallica rajongó, aki ne ordította volna még koncerten. Zenészek körében az albumot záró leghosszabb tétel, a The Call of Ktulu-ra is elmondhatjuk, hogy egy alapvetés, még abban az esetben is, hogy egy instrumentális tételről beszélünk. Tökéletes keretes szerkezetbe helyezi az albumot, amit csak imádni tudunk.
Amikor kocsiban ülök és berakom ezt a lemezt mindig azon kapom magam, hogy basszus már vége is? Szerintem az egyik legjobb Metallica lemez lett idén negyven éves, amit mindenképpen meg kell ünnepelni. Mindenki nyomjon a play gombra spotyn vagy pattintsa be a lemezjátszóba és tekerje fel a hangerőt!
