Kilátás napkeltekor a Pilisi Boldogasszony kápolnától

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Már sok éve hallottam egy túratársamtól arról, hogy téli napfordulókor érdemes elzarándokolni a Pilisszántó feletti Boldogasszony kápolnához, ugyanis onnan nézve a Nap éppen a távoli Nagy-Kevély és Ziribár hegyek által kijelölt „irányzék” közepén kel fel. Sajnos, ez számomra nem a legmegfelelőbb túraidőszak, ugyanis karácsony előtt pár nappal a család már a karácsonyi készülődés lázában ég, és ebből én sem tudom – és nem is szeretném – kivonni magam. Tehát idén sem állt módomban az, hogy december 21-én ott álljak a Makovecz Imre és Örfi József által tervezett Pilisi Boldogasszony kápolna előtt a sziklateraszon, egyéb elfoglaltságok miatt ezt csak több mint egy héttel később tudtam megtenni.

Igen ám, de vajon mennyit változik a felkelő nap pozíciója december 21-e, vagyis a téli napforduló és december 30-a, vagyis a túrám időpontja között? Az ugye köztudott, hogy éppen a téli napfordulókor járja legalacsonyabban a pályáját a Nap, én viszont kilenc nappal később megyek napkelte nézőbe. Rövid számítást végeztem még otthon és az jött ki nekem, hogy ekkor már a Nap körülbelül egynegyed fokkal magasabb pályán mozog, és mivel a látszólagos átmérője az égbolton nagyjából fél fok, ez azt jelenti, hogy cirka fél naptányérnyival magasabban jár majd az útján, mint ahogy azt a napfordulókor tette. Ez még nem a világ, különben is kicsire nem adunk, nagy meg nem számít – tartja a szólásmondás.

Már csak egy dolog volt kérdéses, mégpedig az időjárás, ugyanis borult időben lőttek a mutatványnak, de úgy nézett ki, ezzel is szerencsém lesz! Csak késő délelőttre jósoltak a meteorológiai oldalak – az általam használt és nagyra értékelt Windguru és az osztrák ZAMG – komolyabb felhősödést, a hajnal még derültnek ígérkezett. Egyedül a helyszínre eljutás tűnt nehézkesnek, ugyanis tömegközlekedéssel utazva már olyan korán kellett volna kelnem, hogy az még nekem, notórius koránkelőnek is sok lett volna, így aztán a családi Astrával indultam útnak reggel háromnegyed hat felé.

Csillagfényes volt az éjszaka, a majdnem telihold pedig már ereszkedőben volt a nyugati égbolton. Szinte megállás nélkül vágtam át Budán a déli végéről indulva, csak akkor kezdett el pirosodni keleten az ég alja, amikor a már Külső Bécsi utat is magam mögött hagyva elértem a solymári madaras teszkó melletti körforgalmat. Ekkor viszont beleszaladtam egy ködpaplanba, úgy nézett ki, hogy a Solymári-völgy alján összegyűlt hideg levegőből kicsapódott a pára, talajmenti ködöt okozva! Azért pánikba nem estem, hiszen a vékonyka ködrétegen átsejlett a Hold fénye, tehát túl vastag nem lehetett.

Szerencsére ebből a ködpaplanból kiemelkedtem az országút pilisszántói kaptatóján és újra csillagfényes volt felettem az égbolt, amikor háromnegyed hét után pár perccel megérkeztem Pilisszántó felső végére, a Sziklaszínház kavicsos parkolójába. Komótosan összekészülődtem a hűvös hajnalon, aztán hét óra felé elindultam felfelé a jól kitaposott gyalogúton a Szent László kúpjának oldalában.

Megérkeztem a Sziklaszínház parkolójába. A háttérben középen a Hármashatár-hegy kontúrja látszik, balra éppen csak kikukucskál a Hosszú-hegy oldala mögül a Nagy-Kevély csúcsa.

Negyed nyolckor fenn álltam a Pilisi Boldogasszony kápolna előtt a sziklateraszon, ekkor már komolyan vöröslött a délkeleti látóhatár, bár látszott az is, hogy éppen a horizont felett egy keskeny felhősáv húzódik. Abban csak reménykedni tudtam, nem olyan vastag, hogy teljesen elrejtse majd a kelő Napot! Elvileg fél nyolckor volt ezen a napon a napkelte, de ehhez pár percet még hozzá kellett számítanom, hiszen a távoli hegyek mögött kel majd fel a Nap. Aztán lustán kapaszkodva az égi pályáján meg is jelent a napkorong, és éppen nyolc órára ért a két távoli hegycsúcs, az 534 méter magas Nagy-Kevély és a 410 méter magas Ziribár által kijelölt „irányzék” közepére.

Persze rengeteget fényképeztem, szerencsére a távoli felhősáv csak vékony cirruszfelhőnek bizonyult, így át tudott ragyogni rajta a kelő Nap. De talán még ezzel is szerencsém volt, ugyanis a rétegfelhőzet letompította annyira a napfényt, hogy a ragyogása nem nyomott el mindent a környezetében. Az már csak hab volt a tortán, amikor aranyszínűre festette a napfény a Solymári-völgyben megült talajmenti ködtakarót! Fantasztikus élmény volt ide eljönni és megnézni a napkeltét, még az sem zavart, hogy ekkor a Nap már magasabban járt az égi pályáján mintegy fél napkorongnyival, mint a téli napfordulón – de ezt már említettem a poszt elején is!

Persze én ezen a napon is a túrázást tekintettem elsődlegesnek, a kápolnához való felkapaszkodás és a napkelte megszemlélése csupán bemelegítés volt ehhez. Bele is vágtam nyolc után pár perccel a túrába, leereszkedve a kápolnától a parkoló fölötti elágazásban fordultam rá a piros barlang jelzés ösvényére és újból belekaptam a Szent László kúpjának oldalában a hegymenetbe. Ez azonban már jóval komolyabb volt, mint az a kis emelkedő, amely felvezetett a kápolnához, vissza is kellett vennem a tempómon, hogy ki nem melegedjek. Aztán a piros barlang jelzések balra tértek, a Pilisszántói kőfülkéhez, viszont itt érkeztek meg szemből a zöld barlang jelzések (amelyek szintén a kőfülkéhez vezetnek), így már azokat követtem ezután. Végül a zöld forrás jelzések gyalogútjára térve értem el a Panoráma úton haladó zöld sáv jelzéseket.

Háromnegyed kilenckor érkeztem meg az első kilátóponthoz a Szent László kúpja ormán. Itt már egy jó gellérthegynyivel magasabban jártam, mint a kápolnánál, ezért a kilátás is sokkal szebb volt. Erről a pontról már végig lehetett tekinteni a Pilis délkeleti gerincén és szép volt a rálátás az alattam elterülő Pilisszántóra is. Percekig gyönyörködtem a panorámában, de talán a legszebb a most már nem csak az egész Pilisvörösvári-medencét, de a távoli Budapestet is betakaró fehér ködpaplan volt! Rengeteget fényképeztem innen is és utólag végignézve a fotókat megint meg kell állapítanom, csak a töredékét adják vissza annak a kora reggeli csodának!

A távolban, a Csobánka melletti Kerekes-hegy fölött az észak-budai fűtőmű kétszáz méteres betonkéménye állt ki fogpiszkálóként a ködtengerből, és csak a kis távcsövem elővéve láttam, hogy mögötte furcsa füstsörény lengedezett. Így leverné a gyenge északnyugati szél a füstöt a kémény mögött? Percekig tartott mire rájöttem, hogy az nem füst, hanem köd és a jelenséget az okozhatja, hogy a kémény mögött kialakuló turbulenciában kicsit lecsökken a légnyomás, kisebb nyomáson pedig hamarabb telítetté válik levegő és kiválik belőle az addig oldott vízpára. Érdekes jelenség, annyi szent, eddig még soha nem láttam ilyet!

Csak hosszabb nézelődés után indultam tovább, kapaszkodva egy cikk-cakknyit a szerpentinen és az ottani hajtűkanyarban is megállásra kényszerített a kilátás! Persze dehogy kényszerített, megálltam én magamtól is! Itt már újabb gellérthegynyivel álltam magasabban, mint a Szent László kúpján, még magasabbról tekinthettem le a környékre. A Panoráma útban épp az a nagy szám, hogy egyre feljebb kapaszkodva rajta egyre szebben nyílik ki a környék panorámája! Itt is percekig elnézelődtem, alaposan megcsodálva a lassan feltáruló Gerecse ködös dombsorait, de hát az idő sürgetett, tovább kellett indulnom, hiszen még sok látnivaló várt rám ezen a túrámon!

Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtam a Pilis-tető délkeleti gerincélén, úgy lettek egyre szűkebbek a szerpentin cikk-cakkjai, aztán hirtelen véget ért a kacskaringózás, a jól kitaposott gyalogút otthagyta a Pilis-tető sziklás homlokát és már a gerinccel párhuzamosan, az alatt indult tovább az erdőben. Pár perces menettel értem el a rétet, ahol a zöld háromszög jelzés ösvénye kiágazott eddigi utamból, hogy egy végső kapaszkodóval feljusson a 756 méter magas hegytetőre. Persze a világért ki nem hagytam volna azt, hogy a Pilis és a Visegrádi-hegység legmagasabb csúcsáról, a Boldog Özséb kilátóról is körülnézhessek!

Tíz előtt pár perccel értem fel a hajdan a hegytetőn állott légvédelmi bázis területére, ahol még a múlt század hetvenes éveiben épített geodéziai mérőtornyot alakították át 2014-ben kilátónak. Persze azonnal felkapaszkodtam a csigalépcső 75 lépcsőfokán a kilátóteraszra és onnan is körbetekintettem. Már leírtam egy korábbi posztomban itt a blogon, hogy azt ajánlom, mindenki felfelé kapaszkodva járja végig a szerpentint és látogassa meg a kilátót, ugyanis így egyre feljebb érve egyre szebb kilátás fogadja a kilátópontokon és az egészre a koronát azzal teszi fel, amikor a kilátóból is körülnéz, míg lefelé haladva a szerpentinen csak egyre szűkebb panorámákat kap, ráadásul egyre alacsonyabbról.

Szerintem megérte ide kilátótornyot építeni, mivel a körpanoráma egyedülálló, ráadásul a kilátó formája is egyedire sikeredett. Amíg a szerpentinen sehol sem élvezhetünk körpanorámát, hiszen maga a hegyoldal zárta el a kilátást nyugat és észak felé, itt feltárulnak előttünk ezek az irányok is, észak felé tekintve alattunk látjuk a Dobogókő gerincét, hiszen jó ötven méterrel magasabban vagyunk nála, felette pedig feltűnnek a Börzsöny csúcsai is. Innen már lelátunk a hegy keleti oldalára is, ahol Pilisszentkeresztet vehetjük észre a völgyben megbújva. Erről a pontról tárul fel legszebben a Gerecse dombvilága, innen látjuk legjobban a budai hegyeket is.

Azt hiszem, szólnom kéne pár szót a volt katonai támaszpontról is. 1981-tól 1995-ig állomásozott itt a Börgöndről érkező 11/2. számú, Sz-75M3-OP Volhov (SA-2E) típusú közepes hatótávolságú rakétákkal felszerelt honi légvédelmi tüzér-, később rakétaosztály. Akkoriban, a hidegháború éveiben nem ez volt az egyetlen ilyen jellegű objektum Budapest környezetében a hegyek között, ezekkel a volt légvédelmi támaszpontokkal több helyen is összeakadhatunk, például a közeli Urak asztala tetején, vagy akár a Biatorbágy feletti Iharoson is. Feladatuk a főváros védelme volt a hidegháború éveiben a nyugatról érkező ellenséges támadásokkal szemben. Szerepüket a kétpólusú világrend felbomlásakor vesztették el, hiszen a rendszerváltás után már nem volt ellenség a NATO. Ekkoriban épült le a teljes magyar honvédség és a határőrség is.

És akkor ki is volt az a Boldog Özséb, akiről a kilátót elnevezték? Özséb esztergomi kanonok volt a XIII. században, a tatárjárás után azonban lemondva hivataláról és javait a rászorulók között szétosztva kiköltözött a pilis hegyek közé, maga köré gyűjtve a barlangokban élő remetéket. Később belőlük alakult a pálos rend, első kolostoraik itt épültek a környéken, az egyik a Pilis-tető nyugati oldalában a mostani Klastrompusztán, egy másik pedig a hegytől keletre, Pilisszentkereszt határában. Özséb kanonoknak, a pálos rend alapítójának a boldoggá avatását 2004-ben kezdeményezték, II. János Pál pápa jóvá is hagyta Özséb tiszteletét.

Szóval ide, a Pilis-tetőre mindenképpen érdemes eljönni, már csak a kilátás végett is. Ezt persze megtehetjük izzadva, ahogy most én, meg sokkal lazábban is, de erről kicsit később szólok még. Persze alaposan körülnéztem a toronyból, aztán leereszkedve a csigalépcsőn letelepedtem a kilátó tövében álló turista pihenő padjainak egyikére és komótosan megtízóraiztam. Már csak sziesztázgattam a bágyadt napsütésben, amikor feltűntek a rajtam kívül elsőként érkező turisták. Köszöntünk egymásnak, aztán miközben ők elindultak a kilátó felé, én összekaptam magam pár pillanat alatt és továbbindultam az utamon.

Kicsivel korábban már írtam, hogy ide fel lehet jönni kevésbé megerőltetően is, mint ahogy most én tettem, és általában a kirándulók ezt az utat szokták választani. Aki ugyanis autóval érkezik, az a Két-bükkfa-nyereg parkolójában hagyva a kocsiját a volt légvédelmi bázis keskeny, aszfaltozott bekötőútján is elérheti a kilátót, kicsivel többet gyalogolva, mint ahogy én tettem, de sokkal kevesebb szintemelkedéssel. A volt támaszpont betonsilóit magam mögött hagyva ezen az úton baktattam tovább, nagyjából húsz perc alatt érve el egy jobbra induló erdei nyiladékot. Még otthon szúrtam ki ezt az erdőátvágást a Google Earth légifelvételein, hogy ezen keresztül lehet a legegyszerűbben megközelíteni a Vaskapu szikláit.

Megállva egy percre ellenőriztem a helyzetem a mobilomra telepített Locus turistaúttérképén, ő is azt mutatta, hogy elértem a letérési pontot. Elindultam hát a nyiladék keréknyomain, és azonnal konstatáltam, hogy itt a gerinc északkeleti – tehát napot szinte soha nem kapó – oldalában még legalább tizenöt centi a hóréteg vastagsága. Csak pár lábnyom vezetett az úton, így aztán igyekeztem az előttem már errefelé járt egyetlen erdőgazdasági jármű keréknyomaiban haladni, így nem kellett törtetnem a szinte szűz hóban.

Tíz perc alatt értem el az erdőbe ékelődő négyszögletes rétet, átvágtam a füvén az északkeleti sarkába, ahol egyből észrevettem a továbbinduló ösvényt, de ide tartottak a már előttem errefelé járt turisták lábnyomai is. Na, itt már feleúton járok a sziklák felé! - gondoltam. Persze a nehezebbik fele még hátra volt az útnak, ugyanis egyre meredekebbé vált a lejtő, ahogy lassan magam mögött hagytam a Pilis-tető széles hátát és persze hamarosan megpillantottam az első sziklákat is. Az ösvény ezek között kanyarogva ereszkedett, végül megérkeztem az első, kisebbik sziklakapuhoz. A nagyobbik, az „igazi” sziklaív még egy kicsit lejjebb volt, de pár percnyi, lassan már gatyafékessé váló ereszkedéssel elértem azt is.

Igazi fából vaskarika ez a „Vaskapu” név, hiszen itt egy kőkapuról van szó, de micsoda kőkapuról! Nem mértem centiméterrel utána, de saccra van vagy nyolc méter a nyílásának a magassága és legalább tíz méter lehet az ív fesztávja is! Szóval nem egy apróságról van szó, és csupán az lehet a kérdés, miért nem vezet egy ilyen egyedülálló látványossághoz jelzett turistaösvény? Azt hiszen, a kérdésben ott bújik meg a válasz: nem szeretnék (a természetvédelem, az erdőgazdaság, vagy bárki más), hogy ezrek keressék fel ezt a különleges látnivalót! Indok lehet még a sziklák között kanyargó ösvény meredeksége is, amely azért nem piskóta, bár némi túrázó rutinnal és egy jól bordázott turistabakanccsal viszonylag könnyen járható a sziklák között kanyargó ösvény.

Persze itt is elnézelődtem, rengeteget fényképeztem is, és csak az vetett véget a lebzselésnek, hogy a Vaskapu-völgy felől – tehát a velem ellentétes irányból – egy nagyobb társaság érkezett fel a sziklakapuhoz. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy arrafelé ereszkedek majd tovább, de meredek lejtőn lefelé menni mindig nehezebb, mint felfelé kapaszkodni, ezért aztán visszafelé indultam el az utamon és dél előtt pár perccel már ismét ott álltam a volt támaszpont aszfaltozott bekötőútján. Alig több mint egy órás volt a Vaskapu sziklaívéhez vezető kitérőm! 

Tulajdonképpen ez az aszfaltút is jelzett turistaút, azok a zöld háromszög jelzések vannak az útszéli fákra felfestve, amelyeket már a kilátóhoz felkapaszkodva is követtem, ezeket figyelgettem egészen addig, míg el nem értem az utamat keresztező piros kereszt jelzést. Le is tértem az aszfaltról jobbra és nekiindultam a Vaskapu-völgybe levezető ösvénynek. Itt sem jártak előttem sokan, csak pár lábnyom vezetett a behavazott, kanyargós turistaúton és ahogy ballagtam az erdő fái között, lassan kialakult körülöttem egy egyre mélyülő, lassan szurdokká váló völgy. A szurdokban nagyjából ötszáz méteren volt a hóhatár, ahogy ereszkedtem, úgy tűnt el a környezetemből a hó egy pillanat alatt, mint az aranyóra.

Még a túrám tervezve egy kicsit tartottam attól, hogy itt sáros lesz majd a turistaösvény, de szerencsére a hólé leszaladt innen, és egy deka sár sem volt a szűk völgy alján. A szurdok legmélyebb pontján még sziklák is feltűntek a hegyoldalban, és a völgy minden kanyarja után más és más nézőpontból láttam azokat. Végül is megérte errefelé kanyarítani a túrámat, ha ugyanis a szikláktól tovább ereszkedtem volna, a völgynek ez a része kimaradt volna az utamból.

A völgy végén egy erdei pihenőhely mohos tetejű esővédő házikója fogadott, itt ért véget a piros kereszt jelzés útja, egyszerűen beletorkollott a Két-bükkfa-nyeregből Pilisszentkeresztre tartó zöld sáv jelzés (Figyelem: ez nem az a zöld sáv jelzés, amelyet követve felkapaszkodtam a Panoráma úton!) és a Dobogókőről érkező sárga kereszt jelzés közös útvonalába. Elballagtam a jól kijárt keréknyomokon a Hutaiújtelep házcsoportja mellett, aztán kiértem a Pilisszentkereszt feletti ligetes rétekre. Feltűnt alattam a falu, a zöld sáv jelzés egy útelágazásban arra indult tovább, innen már csak a szórványosan felfestett sárga kereszt jelzéseket követtem egy darabon.

Annyira tetszett a völgyben elterülő Pilisszentkereszt látványa, hogy amikor a jelzések betértek az erdőbe, úgy döntöttem, hogy a réteken átkanyargó jelzetlen keréknyomokon kapaszkodok fel abba a turistaút-csomópontba, ahol még reggel rátértem a Panoráma útra. Így a Pilis-tető oldalában egyre feljebb kapaszkodva egyre szebben kinyílt alattam a falu panorámája, ezt fényképezgetve kaptattam fel egészen az erdőhatáron fekvő útelágazásig, ahol már reggel is jártam. Most más utat választottam, mint amelyen feljöttem ide, ugyanis a Panoráma út zöld sáv jelzéseit kezdtem el követni, de lefelé és talán ezer lépés után fordultam rá a Magas-hegy nyergében a hegyről Pilisszántó felé levezető piros sáv jelzés gyalogútjára. Ezen az ösvényen érkeztem le a Pilisszentkereszt és Pilisszántó közötti országútra és ennek a padkáján ballagtam még pár száz lépést a Sziklaszínház parkolójáig.

Reggel, amikor otthagytam, még csak egymagában álldogált az autónk a földes-kavicsos térségben, de mostanra szinte dugig volt a parkoló az ott várakozó kocsikkal. Úgy látszik, népszerű célpont lett a kápolna is és a Panoráma út is a kirándulók, túrázók között! Még csak alig múlt fél három, amikor kikapcsoltam a turista GPS-em, előtte végigpörgetve a képernyőit. A túra adatainál láttam csak, hogy mindössze 18,8 km hosszúnak mérte a bejárt útvonalat, viszont több mint 800 méternyi kapaszkodást tett még ehhez hozzá. Ez igaz is lehetett, ugyanis éreztem, alaposan elfáradtam az utamon!

Alig több mint egy óra alatt hazaértem Pilisszántóról Budafokra, háromnegyed négy felé léptem be a lakásunk ajtaján. Később, vacsora közben egy kicsit elgondolkodtam. Általában azért járok a túráimra tömegközlekedéssel, mivel legtöbbször nem körtúrákat teszek meg, és nehéz lenne a menetek végéről visszatérni a túra kezdőpontján hagyott autómhoz. Felülvizsgálhatnám az eddigi gyakorlatomat, hiszen csak kényelmesebb úriasan autóval utazni oda-vissza, de a körtúrák szervezése egyrészt megkötné a kezem, nem mehetnék szinte bárhonnan bárhová, másrészt alig másfél hónap múlva már nyugdíjas leszek, és ingyen használhatom majd a tömegközlekedést. Na, majd meglátom, hogy alakul majd! Eddig soha nem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!