Pilisvörösvár és a Pilis gerincének panorámája a Zsíros-hegy kilátópontjáról

A  TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Tavaly benn maradt pár nap szabadságom az év végére, ezeket a napokat aztán a céges előírások miatt ki kellett vennem rögtön január elején. Nem is nagyon bántam ezt, hiszen egész héten szép, napsütéses túraidő volt, azonban egyéb elfoglaltságok miatt csak pénteken tudtam ismét hátizsákot ragadni, hogy járjak egyet a hegyekben. Nem sokat gondolkodtam azon, merre is induljak, mivel már régebben kiszúrtam magamnak a Budai-hegység turistatérképén, hogy egyetlen, körülbelül huszonöt kilométeres túrával felkereshető Nagykovácsi környékének négy szép kilátást nyújtó pontja, vagyis a Nagy-Kopasz széles hátának peremén fekvő Tarnai-pihenő, a tetején álló Csergezán Pál kilátó, valamint a község túlsó oldalán a Nagy-szénás csúcsa és a Zsíros-hegy kilátópontja is.

Még sötétben, hat óra felé léptem ki a házunk kapuján, aztán egy 250-es busszal lezötykölődve a Kelenföldi pályaudvarhoz kisétáltam az M1 és M7 autópályák Sasadi útnál lévő csomópontjához – régebben az itt állott szobor miatt Osztapenkonak hívták a helyet, de a parlamenterként megölt orosz kapitány szobra már évtizedek óta a budafoki Szoborparkban áll – és megvártam ott egy 139-es buszt. Háromnegyed hétkor már a Széll Kálmán téren álldogáltam, itt volt még időm egy kicsit körülnézni, mielőtt továbbindultam volna Hűvösvölgy felé.

Most nem működött a volt Postapalota díszkivilágítása, a téren sem gyülekeztek a hétvégi reggelenként megszokott turista, vagy kiránduló társaságok az óra alatt. Munkába igyekvő emberek vágtak át sietősen a leaszfaltozott térségen, én sem nézelődtem sokáig és a hideg északi szélben a nyakamig rántva az anorákom cipzárját elballagtam a villamosmegállóba. Jött is az 56-os tuja szinte azonnal, aztán Hűvösvölgyben megvéve az automatából két Budapest környéki buszjegyet már csak fel kellett ugranom a már járó motorral várakozó 63-as buszra.

A Széll Kálmán tér kora reggel

Negyed nyolc után pár perccel szálltam le róla Budapest közigazgatási határa és Nagykovácsi között az Erdészház nevű buszmegállóban (azért kellett az első kiegészítő jegy, mert ide már nem érvényes a Budapest bérletem), aztán a Nagy-Kopasz fennsíkjára induló piros négyzet jelzések keresésére indultam. Nem kellett sokáig kutakodnom, meg is láttam szinte azonnal egyet egy útszéli tölgyfán, mellette kijárt keréknyomok indultak neki a kapaszkodónak. Viszonylag meredeken kaptattam fel az erdészház kerítés mellett a Hillside Residence nevű bekerített és őrzött elit lakópark felső peremére, itt aztán egy mezőn keresztül kinyílt előttem a panoráma.

Leláttam a mezőn keresztül a völgybe, ahonnan felkapaszkodtam ide, a házakon túl feltűnt a Remete-hegy és a Hosszú-erdő-hegy, közöttük még a Remete-szurdok nyugati vége is látszott. Délkelet felé tekintve a Nap készülődött éppen ahhoz, hogy felkeljen a dombok mögül, kivártam azt az egy-két percet, amíg a napkorong előbukkan a Kis-Hárs-hegy lábainál a fák koronái közül, lefotóztam a napkelte pillanatát, aztán továbbindultam az utamon.

Első úti célom a Nagy-Kopasz hátságának déli peremén fekvő Tarnai-pihenő volt, ehhez azonban nem csak fel kellett kapaszkodnom a fennsíkra, de át is kellett vágnom rajta! Érdekes, hogy bár a Nagy-Kopasz a Budai-hegység legmagasabb pontja, azonban egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy hegy. Tulajdonképpen egy széles, nagyjából ötszáz méteres magasságban elterülő plató az egész, aztán az ebből kiemelkedő lapos halmok a „csúcsok”. Ezek közül a legmagasabb a Nagy-Kopasz, amely 559 méteres magasságával aztán veri a csupán pár méterrel alacsonyabb többi dombocskát és egyéb vakondtúrást.

A fennsíkot félig-meddig önkényesen felosztva különböző nevekkel illetik a részeit, ilyen például a Cseresznyés-erdő, Kopasz-erdő, Kecske-hát, azonban a táj szinte ugyanaz mindenütt: enyhén hepehupás, beerdősített hegyhát. Én most a Vörös-pocsolyás-hátra kapaszkodtam fel az országúttól, aztán a fennsíkot elérve találkozott a piros négyzet jelzés ösvénye a piros sáv jelzés sokkal jobban kijárt gyalogútjával. Ezen indultam tovább északnyugat felé és egy pár éves, több hektáros tarvágást borító kefeszerűen sűrű, fiatal erdő peremén végigballagva és az öreg erdőbe visszajutva érkeztem meg a névadó Vörös-pocsolyához.

De mi is az a vörös pocsolya? A Nagy-Kopasz hegyhátának zöme – a Budai-hegység több más részéhez hasonlóan – Dachsteini mészkőből épül fel, ennek egy töbrébe – vagyis víznyelő gödrébe – vöröses színű agyagos üledéket hordhatott a csapadékvíz, ami aztán most megakadályozza az eső talajba való elszivárgását. Így jött hát létre a Vörös-pocsolya, amely a vaddisznók kedvelt dagonyázó helye. Most valaki – talán szórakozásból – néhány követ dobált be a sekély tavacskába, ilyenkor mindig elgondolkodom azon, vajon milyen ötlettől vezéreltetve tesz valaki totál értelmetlen dolgokat? Készítettem pár képet a fák között megbúvó sáros tavacskáról, aztán folytattam az utam a piros sáv jelzések erdei gyalogútján.

Fél kilenc előtt pár perccel, tehát az indulásom után pontosan egy órával értem el a piros háromszög jelzések elágazását. Balra fordulva most már ezeket követve másztam meg a fennsík központi, legmagasabb részét, légvonalban alig kilométernyire ballagva el a Nagy-Kopasz csúcsán álló Csergezán kilátótól. Most kihagyom, de aztán a Tarnai-pihenőtől visszaúton felkeresem majd! Kimondottan élveztem a túrának ezt a részét, hiszen gyakorlatilag úgy tettem meg több kilométert az erdőben, hogy bárkivel is találkoztam volna! Ebből a szempontból jó választás volt ez a pénteki nap, hiszen az emberek többsége dolgozik ilyenkor, inkább csak azok vannak ilyenkor kinn az erdőben, akiknek ez a munkájuk. De most még erdei munkásokkal sem futottam össze sehol.

Alaposan kiélvezve a lombtalan fák között átragyogó napfényt és a tökéletes erdei csendet, rábíztam magam a kiválóan jelzett, kanyargós turistaösvényre és kilométereken keresztül csak a saját lépteim neszét hallgattam, ahogy a tavalyi avar levelei halkan zizegtek a talpam alatt. Tökéletes kikapcsolódás ez egy magamfajta introvertált számára! Csak akkor zökkentem ki a szinte gondolattalan, vegetatív üzemmódomból, amikor egy tisztás rétjén megérkeztek jobbról a zöld háromszög jelzések egy alaposan kitaposott turistaúton. Térkép nélkül is tudtam, már csak néhány percnyire lehetek a Tarnai-pihenőtől.

Ezen a széles gyalogúton folytattam az utam, ez aztán lebillenve a hegyhátról egyre meredekebben lejteni kezdett. Néhány száz lépést megtéve magam mögött hagytam a satnya tölgyest, elballagtam az út mellett álló, jellegzetes kéttörzsű feketefenyő mellett és már meg is pillantottam a kopár hegyoldalban a kilátópont rétjét, vagyis a Tarnai-pihenőt. A Nagy-Kopasz dolomitfennsíkjából kinyúló hegyormot Tarnai Lászlóról, a Gázművek túraszakosztályának 1991-ben egy buszbalesetben elhunyt vezetőjéről nevezték el, és arról vált ismertté, hogy innen szép a kilátás a Budai-hegységet nyugat felől határoló Zsámbéki-medencére.

Hétvégeken általában zsúfolt szokott lenni ez a kilátópont, hiszen a Budakeszi és Telki közötti országút mellett kialakított parkolóból háromnegyed óra alatt kényelmesen fel lehet sétálni ide, tehát eszményi kirándulóhely. Most viszont egymagamban álltam itt, alaposan ki is használtam a lehetőséget a nézelődésre. Azt már az első pillanatban kiszúrtam, hogy ritka tiszta időt fogtam ki, a hidegfront utáni száraz, hideg levegőben még a távoli dolgokat is élesen ki lehetett venni. Alattam terült el Telki és Budajenő, északnyugat felé Zsámbékra nyílt kitűnő kilátás, kis messzelátómmal jól láttam a községben álló volt Zichy kastély fehér épületét és tőle jobbra a romtemplomot is. Érdekes, hogy dél felé tekintve még a százhalombattai Dunamenti Erőmű kétszáz méteres vasbeton kéményei is láthatóak voltak, tőle balra a MOL olajfinomítójának lepárlótornyai álltak a síkon.

Épp a minap olvastam egy cikket arról, hogy vissza akarják építeni a templom 1763-ban, egy földrengés során leomlott falait. Remélem, ebből nem lesz még egy olyan elbaltázott rekonstrukció, mint amilyent Nagyvázsonyban műveltek a Kinizsi vár esetében! Mindenesetre, aki még „eredeti”, romos állapotában szeretné látni a premontrei kolostort és a nyolcszáz éves bazilikát, az jobb ha siet, ugyanis erre nem lesz már sok lehetősége!

Végül csak háromnegyed tíz felé vettem a sátorfámat és kapaszkodtam vissza a zöld háromszög jelzéseken a fennsíkra, hogy aztán eltalpaljak a szélesre taposott gyalogúton a Csergezán Pál kilátóig. Csergezán Pál grafikus, könyvillusztrátor volt, a fennsík lábánál fekvő Telkiben élte le élete utolsó szakaszát, itt temették el a közeli Anna-lak vadászház mellett. Talán a legismertebbek a Fekete István regényeihez készített grafikái, nekem a Vuk van meg idehaza az ő szép rajzaival. Fel is teszek ide pár illusztrációt a regényből. Egyébként maga a kilátó sem egy tucatmunka, ívelt oldala mindig egy dagadó vitorlára emlékeztet. A 2005-ben elkészült kilátó tervezői Basa Péter, Czér Péter és Jordán László voltak - megemelem előttük a csupán virtuális kalapom!

Persze a kilátóból nyíló körpanoráma se kutya, ha már idáig eljöttünk, érdemes felkapaszkodni a 93 fa lépcsőfokon a kilátószintre. Ne feledjük, hogy itt egy hatalmas, beerdősült fennsík közepén állunk, tehát a közelben a fákon kívül semmi érdekes nincs, viszont a távoli látnivalók párjukat ritkítják! A Tarnai-pihenőtől csak nyugat felé tudtunk kitekinteni, hiszen mögöttünk a fennsík oldala minden kilátást eltakart, itt viszont tökéletes a körpanoráma!

Nyugat-északnyugat felé itt is a Zsámbéki medencét látjuk kis településeivel, észak felé a Gerecse legészakibb hegyeire, a Nagy-Getére és a Hegyes-kőre nyílik kitűnő kilátás. Északkelet-kelet felé a Kutya-hegy és a Nagy-szénás párosa fekszik, mögöttük feltűnik a Pilis-tető is, 756 méteres magasságával ez a teljes Pilis és Visegrádi-hegység legmagasabb csúcsa. Távcsővel még a hátán álló Boldog Özséb kilátót is ki lehetett szúrni. Kelet és dél felé a Budai-hegységre nyílik széles panoráma, a Csúcs-hegytől a távoli Csiki-hegyekig végig lehetett tekinteni a hegytetők hosszú során. Déli irányban felé innen is látni lehetett a százhalombattai kéményeket és az olajfinomító tornyait.

Percekig elnézelődtem, aztán körbefényképeztem a panoráma részleteit, végül leereszkedtem a huzatos kilátóteraszról – ha máshol szélcsend van, itt a fennsíkon akkor is szélvihar borzolja a frizuránk – aztán egy szélárnyékos pihenőpadnál és asztalnál megtízóraiztam. Csak háromnegyed tizenegy felé indultam tovább, de akkor már azzal a feltett szándékkal, hogy a következő pihenőm már a Nagy-szénás csúcsán tartom majd!

Egy darabig még a fennsíkon kanyargott velem az ösvény – továbbra is a zöld háromszög jelzéseket követtem – aztán keréknyomokra akadva leereszkedtem rajtuk a fennsíkról. Ott értek véget, ahol belecsatlakoztak az Anna-lak vadászháztól Nagykovácsiba tartó jól kijárt erdei földútba. Ez volt a sokáig követett zöld háromszög jelzések vége is, itt beleolvadtak az úton érkező zöld sáv jelzésekbe.

Megindultam ezen a kavicsos úton, aztán a hosszú egyenesében egy kis dombtetőn feltűntek előttem Nagykovácsi házai. Továbbindulva és a dombról leereszkedve eltűnt előlem a település, de lassan elértem a szépen karbantartott Pásztor-keresztet, aztán az utat elzáró masszív fémsorompó után már meg is érkeztem Nagykovácsi szélére.

A földút folytatása a Tompa Mihály utca volt, de még kicsivel a házak előtt balra kellett térnem, a mezők szélén átvágó, kicsit sáros keréknyomokra. Ezeken végigballagva tértem rá a község főutcájára, a Kossuth Lajos utcára és érkeztem meg a központba a templomhoz és a 63-as busz fordulójához. Most is megcsodáltam a római katolikus templom elé épített kis „előszobát”, ilyet ritkán lehet látni, aztán folytattam az utam a főutcán. Szemlátomást Nagykovácsi próbálja megőrizni a település régi arculatát, legalábbis a központban, nem engedi lebontani a régi földszintes portákat, inkább szépen felújíttatja azokat a tulajdonosokkal.

A községháza melletti sarkon lefordulva a Kossuth Lajos utcáról már a piros sáv jelzések is az eddig követett zöld sáv jelzések mellé társultak, elballagtam ezeket figyelgetve a temető mellett, aztán már meg is érkeztem a modern bevásárlóközpont melletti körforgalomhoz. Ha valakinek a Nagy-szénás az úti célja, akkor a Szeles utcán kell továbbindulnia és itt már csak a piros sáv jelzéseket követve átvágnia az egyre növekvő, most már a Nagy-szénás oldalában magasra felkapaszkodó lakóparkon. Utoljára tavaly jártam erre, alaposan meg is lepődtem hát a vadiúj járda láttán, egy éve ennek még nyomát sem láttam!

Egy település gyalogosbarát voltát azon szoktam lemérni, hogy van-e, és ha igen, akkor milyen minőségű a járda az utak szélén. El sem hiszitek, mennyi olyan újépítésű lakóparkot látok mostanában, ahol kiépített járda nincs is az utak szélén, hiszen az ilyen környékeken az emberek már autóval járnak dolgozni, bevásárolni, autóval viszik a gyerekeket is óvodába, iskolába. Praktikusan nincs szükség járdára. Régebben ilyen típusú negyednek könyveltem el magamban ezt a lakóparkot is, és most képzeletben megemeltem a kalapom az önkormányzat előtt. Persze a járda nem tartott ki alattam egészen a település felső széléig, de van időnk és talán a járda egyszer el fog érni a legutolsó házakig is, ahol az aszfaltozott utca végén indul a jól kitaposott ösvény a Nagy-szénás csúcsa felé.

Persze már a házak között is egyre meredekebben emelkedett alattam az aszfaltcsík, de a turistaúton csak fokozódott a meredekség. A Nagy-szénást megmászni nem egy könnyű séta, itt meg kell birkózni a szintemelkedés minden méterével! Ettől függetlenül rengetegen kapaszkodnak fel a Nagy-szénásra, annyira ki van járva a gyalogút, hogy még a jelzéseket sem kell figyelni, hiszen eltéveszthetetlenül kanyarog felfelé az ösvény a satnya fák között. Később kiértem a hegyoldal rétjeire, itt viszont kinyílt mögöttem a panoráma, leláttam az alattam fekvő Nagykovácsira, távolabb tekintve a budai hegyekre nyílt kilátás. Megálltam egy percre, hogy kicsit kifújhassam magam, ekkor vettem csak észre, hogy a Remete-hegy és a Kis-Hárs-hegy közötti völgyön keresztül lelátok a Belvárosra, sőt, még a Gellért-hegy is feltűnt a távolban.

A rétek után átvágtam még egyre kapaszkodva egy feketefenyvesen, végül elértem a kopár csúcsokat. A Nagy-szénás név nem egyetlen csúcsot jelöl, a központi, legmagasabb ormot alacsonyabb tetők sora veszi körül, a piros sáv jelzés sem a legmagasabb hegytetőre kapaszkodik fel, csak egy oldalcsúcsra, hogy aztán átbillenve a gerincen meredeken ereszkedni kezdjen a túlsó oldalán. Na, itt kell letérni a piros sáv jelzés útvonaláról és balra elindulni a kitaposott ösvényen. Nagyjából háromszáz lépés után lehet felérni az 550 méter magas legmagasabb csúcsra.

A Nagy-szénás csúcsa teljesen kopár, mivel csak annyi talaj van a mészkősziklákon, hogy a fű megtelepedhessen rajtuk, tehát teljes körpanoráma nyílik a tetőről. Persze itt nincs konkrétan még csúcs sem, mert a II. Világháború alatt egy légvédelmi üteg számára azt elsimították, sőt, egy kis kráterszerű horpadást alakítottak ki a tetőn. Ennek a délkeleti peremén állt az a fakereszt is, melyet pár hónappal korábban valaki felgyújtott és áttételesen persze, de ez okozhatta a nemzeti park igazgatójának lemondását is. Lassan két éve, amikor utoljára fenn jártam a tetőn, még állt a régi, kicsit már korhadozó kereszt, most viszont már bele volt süllyesztve a sziklás talajba az új kereszt fém lábazata. Csak pár nappal később olvastam egy hírben, hogy még a túrám napján, pénteken késő délután fel is állították az új keresztet!

Természetesen a Nagy-szénáson a panoráma a legnagyobb durranás, ezt aztán tényleg nem szabad kihagyni! A lényeg az, hogy itt a Budai-hegység északi, félköríves vonulatának legmagasabb pontján állunk, északkelet felé tekintve végiglátunk a Pilis teljes gerincén a Budapest határában álló Nagy-Kevélytől egészen a Kesztölc feletti Kétágú-hegyig, déli és nyugati irányban pedig a budai hegyek sorjáznak előttünk. Nagykovácsi mögött, a Nagy-Kopasz hátán még a Csergezán Pál kilátó is feltűnik, pár órával korábban még onnan tekintettem át ide, a Nagy-szénás csúcsára! Sokáig elnézelődtem a hegytetőn és csak ekkor vettem észre, hogy innen, a Nagy-szénás csúcsáról is látható az Esztergomi Bazilika! Jártam itt fenn már talán tucatnyiszor is, de még soha nem vettem észre, pedig ott kukucskál ki a Piliscsaba feletti Nagy-Kopasz-hegy erdős oldala mögül!

Jó húsz percet elnézelődtem a hegytetőn, csak egy óra felé indultam tovább, amikor egy nagyobb, mérsékelten hangos társaság érkezett fel utánam a Nagy-szénásra. Visszaereszkedtem a csúcsról a piros sáv jelzés útvonalára és lekocogtam a lejtős ösvényen a volt Nagyszénási turistaház emlékfalához. Most nem írnék hosszasan a történetéről, hiszen korábban egy egész posztot szántam a Budapest környéki, mára már lebontott, összedőlt, sorsukra hagyott turistaházaknak, de most azt vettem észre, hogy a mementóként meghagyott faldarab elé valaki egy abszolút oda nem illő esőbeálló építményt eszkábált! Pedig lett volna elég hely az emlékfal környezetében, de pont ide kellett azt rakni?

Itt tértem rá az Országos Kéktúra útvonalára, és a sétányszerűen széles, kavicsos turistaúton már a kék sáv jelzéseket követve ereszkedtem le a Felső-Zsíros-hegy lakóövezetének peremére. Végigballagtam a keskeny aszfaltúton a szélső házak mellett, így értem fel a legmagasabb pontra, ahol rövid kitérőt tettem a már rég bezárt szénbányák csillesorának egyetlen megmaradt szakaszához. Érdekesség, hogy ezen nem a kibányászott barnaszenet szállították le Pilisvörösvárra, hanem az ott bányászott homokot hozták fel vele a hegyre és a felhagyott aknák betömésére használták fel azt.

A volt csillesor maradványaitól már pár perc alatt leszaladtam a Zsíroshegyi turistaház romjaihoz, de most erről sem szólnék bővebben, hiszen a történetét eléggé kiveséztem a fentebb már említett posztomban. Pár éve, amikor megvette a romos épületet a solymári önkormányzat, úgy nézett ki, hogy újra felépítik majd a házat, de azóta sem látok itt semmi változást, csak a dzsindzsa nő egyre magasabbra a tető nélküli romos falakon kívül és belül.

A romoktól kisétáltam a kék háromszög jelzések pár száz lépésnyi hosszú ösvényén a Zsíros-hegy kilátópontjára, az erdős gerincből kinyúló oromra. Egyik kedvencem ez a hely is, azonban ahogy múlnak az évek, egyre jobban felnő az a feketefenyves, amellyel beerdősítették ezt a hegyoldalt és emiatt aztán egyre jobban elveszi az onnan nyíló kilátást! Azért itt is körülnéztem, fényképeztem párat az egyre jobban beboruló ég alatt, aztán visszasétáltam a turistaház romjaihoz.

Ekkor már fél három felé ballagott az idő és elgondolkodtam a továbbiakon. Eredetileg körtúrát terveztem erre a napra, úgy gondoltam, lesz még elég időm végigvándorolni a kéktúra útvonalán a gerincet követve a Remete-hegyig, aztán a Remete-szurdokon keresztül visszatérni Remeteszőlősre, az erdészházhoz, ahol a mai túrám kezdtem, de úgy saccoltam, oda már csak nagynyugta után érhetnék vissza. Sebaj, ha már így alakult, akkor rövidítek egy cseppet és egyszerűen visszasétálok Nagykovácsi központjába!

Nem cifráztam túl a dolgokat, a zöld sáv jelzések útvonalán ereszkedtem vissza a településre, háromra már le is értem a községháza előtti buszmegállóba, pedig tettem még egy rövid kitérőt Nagykovácsi már körbeépült kálváriakápolnájához is. Még láttam elmenni az orrom előtt egy 63-as buszt, de most hétköznap volt, így pár perc múlva jött is már a következő, csak arra volt időm, hogy kikapcsoljam a turista GPS-em és leállítsam a mobilomon futó Stravát. Aránylag gyorsan hazaértem és negyed öt felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!