Kilátás a Pes-kő-barlang sziklapárkányáról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Azt már a Mogyorósbánya és Tardos közötti utam leírásánál megemlítettem, hogy hirtelen akadt még pár nap szabadságom, és ebből kettőt túrázással töltöttem, az első nap tettem meg a fentebb említett nagyobbacska sétát, de a második nappal a mai napig adósotok vagyok! Mentségemre szolgáljon, hogy a napfogyatkozásról írott poszt az aktualitása miatt előzte be azt, a börzsönyi napos-ködös megmozdulásom pedig a szépsége miatt. Most viszont pótolnám ezt a hiányt és ennek az utamnak adom közre a leírását!

Ezen a napon Tardosról indultam tovább, abból a Bánya-hegy lábainál fekvő községből, ahová az előző napi túrám végén megérkeztem. Ide Budapestről nem túl egyszerű lejutni, a lényeg az, hogy reggel ötkor már a Kelenföldi pályaudvaron birkóztam a jegykiadó automatával, hogy az 5:32-kor induló Flirttel leutazhassak Tatabányára.

Sokszor látom, hogy mások pillanatok alatt bezongorázzák az adatokat az automaták érintőképernyőjén, nekem viszont kínszenvedés ugyanez, mivel nehezen érzékeli a kijelző felülete a bökködéseimet. Mostanában már olyanok a kijelzők, hogy egy kis kereszttel megmutatják azt is, hogy a gép szerint hol érintettem meg a képernyőt, hát, néha több centivel távolabbra teszi a kijelző azt a helyet, mint ahol ténylegesen megnyomtam! Nem tudom, talán a bakancsaim vastag szigetelő talpa miatt nem működik a kapacitív elven működő érzékelés, vagy talán túl száraz a bőröm, de már megszoktam, hogy minden alkalommal szó szerint megharcolok a jegyemért!

Nagy nehezen megvéve az odaútra szóló jegyet az automatából fel is adtam a további próbálkozást, viszont így még volt egy kis időm csámborogni az új aluljáróban és a kivilágított peronon. Megvallom őszintén, tetszik a pályaudvar mostani formája, már csak a viharvert, több mint százéves állomásépülettel kellene valamit kezdeni, az ugyanis eléggé kilóg a modern, mondhatnám, XXI. századi összképből, bár most a hajnali sötétség még jótékonyan eltakarta.

Tatabányán is volt még több mint fél órám a buszom indulásáig, tehát itt is jártam egy sort és alaposan végignéztem a vasútállomás szomszédságában, a Vértes Center mellett és alatt kialakított buszvégállomást. Az évek során már rájöttem, hogy ez egy amolyan Janus-arcú objektum, az üzletközpont melletti része csili-vili, pláne kora reggel, amikor még szépen ki vannak világítva peronok is. Ezt ellenpontozva a Vértes Center alatt megbújó helyközi buszok végállomása annyira igénytelenül funkcionálisra sikeredett, hogy az szinte elmondhatatlan, ezért inkább felteszek egy-két képet róla. Az számomra is nyilvánvaló, hogy a zárt térben meg kellett valahogy oldani a folyamatos szellőztetést, meg a falakat is burkolattal kellett ellátni, hogy ne visszhangozzon annyira ez a térség, csak éppen az összhatás sikerült borzalmasra!

Na, ennyi morgolódás után induljunk is tovább! A helyközi busznak pont egy órájába telt, hogy végigjárva a Gerecse déli részének apró kis településeit megérkezzen velem Tardosra. Előző nap a központban szálltam fel a buszra, amely aztán elvitt Tatára, most viszont kicsit továbbutaztam vele és csak a Bánya-hegy oldalában fekvő Kossuth Lajos utcán szálltam le róla. Mondhatnám, hogy lustaság fél egészség, de mint minden túrámon, úgy most is lesz majd kaptató ragyásig és legalább az első emelkedő legelejéből sikerült így lecsípni egy keveset!

Gyorsan összekészülődtem a buszmegálló kis téglaépületében az útra, aztán a Kossuth Lajos utcán végigbaktatva bele is fogtam a Bánya-hegyre vezető hosszú kaptatóba. A hegyre felszaladó utcának stílszerűen Bányahegyi utca a neve, ezt használják a márványbányába járó teherautók is. Bizony, nem lehet egy leányálom az itt lakók élete, hiszen a nehéz járművek itt dübörögnek el a házak előtt, közben pedig minden alkalommal felverik a szinte púder finomságú port az úttestről!

A kis sportpályától és játszótértől most is megcsodáltam a falura nyíló panorámát, aztán hamarosan beléptem az erdőbe. Érdekes, de ekkor az emelkedés megenyhült, valószínűleg azért, mert a murvaporos út itt befordul a Nagy-Gerecse és a Bánya-hegy közötti völgybe, és annak a fenekén kapaszkodik fel a két hegy közötti nyereg rétjére. Persze, az előző túrámhoz hasonlóan most is kitérőt tettem a védett kőfejtőbe, mert az szerintem kihagyhatatlan látnivaló! A kőfejtőudvarhoz vezető szűk gyalogutat elérve megmásztam a domboldalt és pár perc múlva már a sok évszázados kőbánya udvarán álltam.

Már leírtam korábban, de most is röviden megismétlem: a Bánya-hegyen nem igazi márványt bányásznak, de valami nagyon hasonlót hozzá. A márvány az üledékes kőzetek – mészkő és dolomit – nagy nyomás hatására történő átkristályosodásával jön létre, és ez a folyamat nem tudott teljesen lejátszódni az itteni sziklák esetén, de a minőségük már nagyon közel áll az igazi márványhoz! Sok évszázada bányásznak már itt, az itt fejtett köveket felhasználták Mátyás király visegrádi palotájánál és az esztergomi Bazilikánál is, de sok budapesti épületbe is be vannak beépítve. Tulajdonképpen ha valahol vörös márványt látunk idehaza, az majdnem biztos, hogy az itteni kőfejtők egyikéből származik!

A védett kőfejtő panorámaképe. Ezt a képet másfél éve tavasszal készítette a lányom egy közös túránkon. A képre kattintva nyílik meg a 4000 pixel széles panorámakép.

A meglátogatott bánya már védett, nem folyik itt kitermelés, de szabadon látogatható. A négyszögletes udvart függőleges sziklafalak határolják, rajtuk feltárul a hegy szerkezete, tisztán látszanak a szendvicsszerűen egymáson fekvő kőzetrétegek. Figyelmesen járva-kelve még a kitermelés során elvégzett fúrások nyomai is látszódnak a köveken. Próbáltam most is ammonitesz-maradványokat találni a kövekben, de most sem jártam szerencsével! Pedig gyakran előkerülnek innen ezek az őstengerekben sok millió éve élt csigához hasonló, de rendszertanilag azoktól nagyon is különböző mészházas élőlények megkövesedett maradványai. Egyszerűen szólva az ammonitesz olyan csigaház, amelyben egy kis polip élt! Elolvastam még a sziklamászó iskola tájékoztató tábláját, amelyen a különböző nehézségi fokozatú útvonalak leírása szerepel, aztán elindultam vissza a most is működő kőfejtő szervízútjára.

Innen már gyorsan elértem a nyereg rétje szélén álló erdészházat. Húsz éve járok erre rendszeresen, a lakatlan épület az évek során egyre jobban az enyészeté vált, de most nagy munkák zajlottak ott! Szemre teljesen felújították nem csak az erdészházat, de a kertben álló többi melléképületet is, úgy láttam, már csak a kert rendezését kell elvégezni. Kíváncsi leszek, vajon mire fogják majd használni ezeket az épületeket? Készítettem pár képet az erdészházról, aztán elballagtam a leégett csertölgy maradványai mellett a tisztás túlsó szélén álló másik öreg tölgyhöz. Most is megmosolyogtam azt a pici műkő táblát, amely a fa tövében található a következő szöveggel: „Itt ismerkedett meg 2006. nov. 4-én Sándor Mónika és Varga Péter. A szerelem kísérje mindvégig útjukat!”, de a pecsétet nem találtam a fán. Öt éve még a törzsére szerelve találtam meg a kéktúra pecsét dobozkáját, de most hiába jártam körbe a fát, a fémszelence úgy eltűnt onnan, mint az aranyóra!

Megvakartam a fejem, aztán körülnéztem, hová tehették el a pecsétet? Sok-sok évig a nemrégiben leégett fa oldalán volt, aztán onnan helyezték át ide, de most hol lehet? Előkaptam a mobilom, gondoltam, megnézem a neten lévő listában, hol akadhatok rá, de persze még térerő is alig volt itt, a két hegy közötti nyeregben, nemhogy mobilnet! Messze nem tehették, ráadásul könnyen elérhető helyen is kell lennie, körbenézve megakadt a szemem az erdészházzal szemközt álló kéktúra iránymutató nyilak oszlopán. Idefelé jövet elballagtam mellette, de akkor minden figyelmem a szépen felújított épület foglalta le, hátha ott van? Ott volt. Stempliztem gyorsan a füzetembe, aztán indultam is tovább.

A rét után egy darabon a már évtizedekkel ezelőtt felszámolt kisvasút nyomvonalán slattyogtam. A múlt század elejétől a hetvenes évekig ezzel a kisvasúttal hordták innen a követ a Dunához, de a vasút felszámolása után már csak teherautókkal tehetik meg mindezt. Pedig fénykorában, az 1950-es években napi 200 tonna márványt szállított a keskenynyomtávú vasút innen a Duna partjára, de más kőfejtőkből is hordott követ és kiszolgálta az erdőgazdaságot is. Egy időben még személyszállítást is végzett egy szakaszán! Most aztán el lehet gondolkodni azon, hogy mi a környezetbarátabb megoldás: egyetlen kehes dízelmotor által hajtott kisvasúti mozdonnyal elhúzni akár száztonnányi követ a síneken, vagy mindezt tucatnyi fordulóval elvégezni a nagyteljesítményű teherautókkal!

És ha már itt tartunk, elmondanám, hogy a múlt század közepén még komplett kisvasúti hálózatok működtek a magyar erdőkben, elég csak a börzsönyi kisvasútra gondolni, amely egyes szakaszait nemrégiben újították fel, vagy a szinte nyomtalanul eltűnt hegyközi kisvasútra, esetleg a bakonyi erdőgazdasági vasútra gondolni. Akkoriban mindről kimutatták papíron, feketén-fehéren, hogy gazdaságtalanok, az üzemeltetés és pályafenntartás egyaránt sok pénzbe kerül.

Jó öreg Winston Churchillről járja az a mondás, miszerint ő csak abban a statisztikában hitt, amit ő saját maga hamisított. Nem tudom, mennyi az igazság ebben a humoros gondolatban, de papíron én is be tudok bizonyítani bármit, és ugyanannak az ellenkezőjét is, csak legyen olyan, aki elhiszi. Hát, itt is valami hasonló történhetett, felsőbb helyen ki lett mondva az erdei vasutak felszámolása, csak éppen kellett hozzá valami mondvacsinált indok is. De azt mondom, ne politizáljunk ezen a blogon, ugyanis nem ez a témája, hanem a túrázás!

Párszor már említettem, de most sem menekültök meg attól, hogy leírjam, különösen szeretem az őszi erdőjárásokon az egyre színesedő lombokat figyelgetni, szeretem a lépteim nyomán a lehullott avar zizegő neszét hallgatni. De persze a túrázás minden évszakban felüdítő, a hétköznapok nyüzsgő rohanása után ez adja számomra kikapcsolódást, a feltöltődést, hogy aztán egy-két héten keresztül ismét taposhassam a mindennapok mókuskerekét. Ha ez nem lenne, hótt ziher, hogy már elvittek volna a Lipótmezőre! Szóval a következő kilométerek csupán a lelki feltöltődést jelentették számomra, és még csak azt sem mondhatom, hogy közben elmélyedtem volna a gondolataimban, ugyanis az agyam fogaskerekeit is pihentettem. Egyszerűn csak léteztem, gépiesen téve egyik bakancsom a másik elé, élvezve ezt az áldott nyugalmat, ahogy ha csak kis időre is, de én is a természet része lehetek, nem csak egy odatévedő idegen.

Csak arra ocsúdtam fel egy idő után, hogy kiértem a Vértestolna feletti mezőkre. Várjunk csak, hol vannak akkor a kerítések? A tarvágások utáni elkerítések a növekvő fiatal erdőt védik az erdei növényevőkkel szemben és az elmúlt húsz évben ezek éppúgy hozzátartoztak ehhez a túraszakaszhoz, mint a szél zúgása, vagy a lombok susogása! Amikor először jártam erre, vagy húsz éve, bekerített tarvágások egész során kellett átvágnom, a drótkerítések felett átvezető létrák pedig állandóan megszakították a folyamatos menetet. Hoppá! Létrák sem voltak! Úgy látszik, a fiatal erdő már úgy megnőtt, hogy nincs szüksége a védelemre, lebontották hát a sok helyen már kidőlt-bedőlt kerítéseket és roskatag létrákat. Így utólag visszagondolva, tényleg folyamatosan a fák között haladtam egész utamon!

Megcsodáltam a mezőkről a Vértestolnára és a mögött álló Öreg-Kovács erdős oldalára nyíló panorámát, aztán leballagtam az országútig. Alig egy hónapja még kerékpáron gurultam ezen az úton, most viszont már bakancsosan kereszteztem, hogy aztán a község bekötőútjára rátérve azon talpaljak pár száz lépést. Később elértem az aszfaltcsíkból kiágazó földutat és azon folytattam az utam. A Bánya-hegyi réttől egészen idáig az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követtem, itt azonban egy kitérő mellett döntöttem még előzetesen.

A jelzett turistaút a Pes-kő lábainál kanyarog majd sokáig, viszont a sziklás hegyoldalban egy eléggé nehézkesen megközelíthető barlang nyílik, ahonnan viszont szép a kilátás a környékre. Másfél éve, tavaly tavasszal már jártam arra egy túrámon, de most úgy gondoltam, ismét felkeresem! A barlangot kétféleképpen lehet megközelíteni: vagy felkapaszkodunk a turistaútról a sziklás hegyoldalban a barlangig, vagy pedig urasan megkerüljük a hegyet, hogy a túlsó, egyáltalán nem meredek nyugati oldalán kapaszkodjunk fel a tetőre, aztán onnan ereszkedjünk le egy rövid ösvényen a barlang sziklateraszára. Mondanom sem kell, én a második lehetőséget választottam, tehát ahol a kéktúra útvonala balra kanyarodott, hogy a Pes-kő keleti lábainál vonuljon végig a sziklás hegyoldal alatt, én maradtam a murvás erdei úton, hogy átkerüljek a hegy nyugati oldalára.

Nagyjából húsz perc alatt értem el azt az elágazást, ahol az eddigi utam elhagyva nekivágtam a hegynek. Itt valaki egy ómega betűt festett piros sprével az elágazásban álló egyik fára, szóval a letérés eltéveszthetetlen! Ezen az erdei úton másztam meg a könnyebbik oldaláról a Pes-kő széles, erdős hátát és értem el negyed tizenegy után a keleti oldal sziklás letörését. Ha a peremen végigkanyargó ösvényen jobbra – dél felé – indulunk tovább, pár percen belül elérünk egy kilátópontot, aztán utána tudunk leereszkedni a barlanghoz.

Én persze megültem először a sziklákon, elgyönyörködtem a kicsit párás, felhős kilátásban, még arra is volt időm, hogy a fényképezőgépem önkioldójával elszórakozva egy szelfit készítsek magamról, ahogy a köveken ülve a kilátást bámulom. Pár perc pihenő után ereszkedtem le az ösvényen, aztán végigsasszéztam a barlanghoz vezető, alig méternyi széles sziklaperemen. Maga a barlang nem nyújt sokat egy magamfajta túrázónak, hiszen csupán egy néhány méter hosszú, egyre szűkülő járat befelé a hegy szikláiba, de a kilátás persze a barlang szájától is csodálatos! Megültem itt is egy időre, és mivel egymagamban jártam ezen a pénteki napon itt, meg is tízóraiztam az egyik sziklára letelepedve.

Most nem volt olyan szép a kilátás, mint másfél évvel ezelőtt, de azért jól lehetett látni az egész környéket. Persze itt is sokat fotóztam, aztán csak tizenegy felé unva meg a nézelődést visszaballagtam a már egyszer megtett úton az útelágazáshoz. Éppen két óra hosszat tartott a barlanghoz vezető kitérő! Most már nem volt más dolgom, mint hogy az erdei úton végigballagjak a Pes-kő keleti lábainál.

Itt már komolyabb szintemelkedések nem voltak, az erdei út kanyarogva hullámvasutazott végig a sziklás hegyoldal tövében és ezen a szakaszon is frankón ki lehetett kapcsolódni. Elágazások egyáltalán nem voltak, még a tényleg sűrűn felfestett jelzéseket sem kellett különösebben figyelnem, egyszerűen csak baktatni kellett az úton, miközben lépteim nyomán a vastag avarszőnyeg neszeit hallgattam. Teljesen eseménytelenül múlt az idő, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy elértem az erdei úton a Koldusszállás előtti hosszú egyenest. Kisvártatva meg is pillantottam a csinos vadászlakot.

Hatalmas fenyők között bújik meg a tényleg szerény épület, az itt csörgedező erecske vizét tavacskává duzzasztották a ház előtt, hatalmas szomorúfűz áll a partján. Idilli környezet, az tény, egy ilyen helyen én is szívesen leélném az életem! Egyébként, ha valaki az útját járva itt szeretne megszállni, még arra is van lehetősége. Néhány percre itt is megálltam, pár képet készítettem és mondanám, hogy hallgattam az erdei csendet, de ez bizony füllentés lenne, ugyanis az enyhe déli légáramlat idáig hozta az alig kilométernyire lévő M1-es autópálya monoton zaját. Hát, úgy látszik, semmi sem lehet tökéletes!

Elballagtam a vadászlak alig autónyi szélességű aszfaltos bekötőútján addig a pontig, ahol a kéktúra erről letérve balra indul tovább egy erdei földúton, itt aztán megállva pecsételtem az útelágazás egyik fáján lévő kéktúra bélyegzővel az igazolófüzetembe. Ezzel a mozdulattal szinte pontot tettem ennek a két túrával töltött napnak a végére, aztán mivel az ízlésemhez képest túl zajos túratársaság érkezett a fához szintén pecsételési céllal, fogtam a sátorfám és továbbindultam.

Ahogy közeledtem az autópályához, úgy lett egyre hangosabb az erdő, aztán egy aluljárón átbújva alatta már gyorsan elértem a Tatabányáról Tarjánba tartó országutat. Tulajdonképpen itt fejeztem be a túrámat, miután az útelágazás buszmegállójában csekkoltam az induló buszok menetrendjét. Most sem kellett csalódnom az internetes menetrendben, a megállóban lévő táblán is fel volt tüntetve a buszom érkezése, aztán jött pontosan a 14:35-ös busz. Húsz perc alatt bezötykölődtem vele Tatabányára, és pont volt elég időm arra, hogy a Vértes Center buszállomása mellett a vasútállomáson megvegyem a jegyem hazafelé is vonatra. Háromnegyed négy felé már Kelenföldön voltam, aztán egy hazafelé tartó 250-es buszt elkapva negyed öt felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!