A PILISI PIROS TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE BUDAÖRS ÉS A JÁNOS-HEGY KÖZÖTT
A TÚRA JELLEMZŐI:
- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 11,45 km
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 366/576 m
- Nehézség: 2/10 (A távolság és a szintemelkedés együtt egy félnapos túrát jelent. Meredekebb kaptató egyedül a Fekete-fejre felvezető túraösvény)
- Kilátások: 5/10 (Erzsébet kilátótól nyíló körpanoráma, Kilátás a Fekete-fejről)
- Természeti látnivalók: 2/10 (túra a Nagy-Kopasz erdős hátán)
- Épített látnivalók: 6/10 (Erzsébet kilátó, Gyermekvasút)
- Jelzettség a túra időpontjában: 9/10 (nagyon jó, kis figyelemmel minden útvonalról való véletlen letérés megelőzhető)
A fenti szintmetszet, valamint a távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak.
TÚRALEÍRÁS:
Ebben a posztban a Budaörsről Nagykovácsiba vezető túrám második felét mesélem el. Most a János-hegyről indulok tovább. Az első részt itt olvashatjátok el.
Tehát fél tizenkettő felé ereszkedtem le a János-hegy 527 méter magas csúcsán álló Erzsébet kilátó teraszáról, hogy továbbinduljak az utamon. Annyit azért megjegyeznék még, hogy a János-hegy a legmagasabb csúcs Budapest területén, és egyedüliként magasabb 500 méternél, tehát csakis ő nevezhető földrajzilag egyáltalán hegynek, a kisebbek csak dombok lehetnének! Egy másik dolog pedig az, hogy a kilátót Erzsébet királynéról nevezték el már rögtön a felépülése után, aki korábban kirándulóként járt már itt a hegytetőn!
És egy gondolat a kilátókról: Az utóbbi évtizedben gomba módra szaporodnak a favázas kilátók a hegytetőkön, ami még nem is lenne baj, de sokszor a legsilányabb anyagokból építik fel azokat! Már többször jártam olyan tornyokon, melyek pár évvel az építésük után annyira tönkrementek már, hogy nyekeregtek-nyikorogtak, recsegtek a talpam alatt, amikor felkapaszkodtam a lépcsőkön a tetejükre! A repedezett, megvetemedett gerendák, pallók hamar életveszélyessé tehetik az amúgy általában tetszetős kilátókat. Tudom, hogy fontos szempont az olcsóság, de ne engedjük, hogy az a minőség romlásához vezessen!
Az Erzsébet kilátót 1910-ben avatták fel, és bár az eltelt 110 év alatt már többször is felújították, de még mindig az eredeti épület áll a hegytetőn! Úgy gondolom, bármennyire is időtálló favázas kilátót emeltek volna ide, a János-hegy csúcsára, az eltelt több mint egy évszázadban már annyiszor kellett volna újjáépíteni, hogy az több pénzbe került volna, mint ez a szép kőtorony. Hosszú távon igenis érdemes a minőségbe fektetni, mert megtérül az ára! Na, már megint a mérnökember beszél belőlem!
A piros jelzés a hegytetőről kezdetben eléggé meredeken, aztán már egyre szelídebb lejtőn ereszkedik le a Szépjuhásznéhoz. Ez végül is egy nyereg a János-hegy és a Nagy-Hárs-hegy között, és ide kapaszkodik fel a Budakeszi út is a városból, hogy aztán átbillenve a tetőn leereszkedjen a másik oldalon Budakeszire. És hogy honnan származik a Szépjuhászné név? A történelmi anekdoták szerint Mátyás király eléggé sokat vadászgatott a budai hegyekben és az egyik útján találkozott itt, a nyeregben egy szép juhásznéval. Hogy mi történt közöttük, arról nem beszél a fáma, viszont azt tudjuk, hogy Palkovics János épített ide egy vendéglőt Szép Juhászné néven, és innen eredeztethető a hely neve. A szocializmusban a Gyermekvasút (akkoriban még Úttörővasút) itteni állomását Ságváriligetnek nevezték el, és próbálták ezt a nyeregre is ráragasztani, de sikertelenül.
A mindig forgalmas Budakeszi utat keresztezve aztán belecseppentem a nagyvárosi életbe! A murvás parkoló zsúfolva volt autókkal, szinte mozdulni sem lehetett tőlük! Kirándulók csapatai mászkáltak mindenfelé, én pedig próbáltam valamilyen eldugottabb zugot találni magamnak, hogy megpihenhessek. Épp megfelelőnek tűntek erre a célra a járvány miatt zárva lévő Mint a mókus büfé rusztikus faasztalai, így hát ide telepedtem le és fogyasztottam el szerény szendvicsebédemet. Kicsit még figyelgettem a forgalmat, és láttam, hogy nem csak autókon érkeznek az emberek, de a 22-es busszal is sokan jönnek a Széll Kálmán tér felől. Nem is maradtam itt sokáig, kis ejtőzés után már indultam tovább az utamon.
A Budai-hegység egy hatalmas karéjban öleli körbe Budát, és itt a Szépjuhásznénál a legkeskenyebb a gerinc, itt futnak össze a turistautak minden irányból, hogy aztán a palacknyak szűkületén áthaladva újra szétágazzanak. És hát, ahogy már említettem, a könnyű megközelíthetősége és az innen induló sok turistaút miatt sokan jönnek ki ide a városból. A Gyermekvasút sínjeit keresztezve a Hárshegyi körút széles sétányán ballagtam tovább a Nagy-Hárs-hegy oldalában, itt aztán percenként jöttek velem szemben a kirándulók, sétálgatók, nordic walkingozók csapatai. Kedvelt útvonal ez, hiszen gyakorlatilag szintben kerüli meg egy körülbelül három és fél kilométeres úton a Nagy-Hárs-hegyet és nagyon szépen ki van építve. Ha valaki a Szépjuhásznénál vág bele, kellemes sétával egy óra alatt akár vissza is érkezhet oda!
Szerencsére én nem maradtam sokáig a sétányon, negyedóra múlva kiágazott belőle a piros sáv ösvénye, ezen aztán már gyorsan leszaladtam a Szépjuhászné útra, amely a nyerget köti össze az erdőn keresztül Hűvösvölggyel. Pár száz métert a forgalmas út padkáján kellett sasszéznom, és bizony eléggé szűk volt ez az út melletti padka! Azért csak túléltem ezt is, aztán letért a piros sáv jelzés innen a Fekete-fej felé! Húzós kaptatón visz fel a turistaösvény a tetőre, ahonnan csak szűk kilátás nyílik a fák között Budaligetre és a Nagy-Kevély vonulatára. Megálltam pár percre a kilátóponton, kicsit kifújtam magam, aztán nekiindultam a nyugati hegyoldal lejtőjének. Ez már nem volt olyan hosszú, mint a keleti oldal kaptatója, hamar leszaladtam rajta Adyligetre.
A Napkocsmáros-dűlő rétjének pereméről megbámultam a már távolinak tűnő János-hegyet, aztán a keréknyomok bevezettek az erdőbe és eltűnt mögöttem a kilátás. Rövidebb erdei menet végén rátértem a Júliamajorba vezető keskeny aszfaltútra, aztán pár száz lépés után lefordulva róla középfeszültségű távvezetékek nyomvonalában kezdtem meg a Nagy-Kopasz hátára felvezető kapaszkodót. Bár a Nagy-Kopasz a Budai-hegység legmagasabb csúcsa a maga 559 méteres tengerszint feletti magasságával, de igazából ez nem egy magában álló hegycsúcs, mint a János-hegy, vagy mondjuk a Nagy-Hárs-hegy, hanem egy erdős-ligetes fennsík, ahol csupán kisebb, sokszor alig érzékelhető kiemelkedések a csúcsok.
A széles hegyhát részeit különböző nevekkel illetik a térképek, most a Kecske-hátra kapaszkodtam fel a keréknyomokon, melyek először a távvezetéket követték, aztán befordultak az erdőbe. Ebből a tölgyes-gyertyános vegyeserdőből aztán már ki sem léptem egészen Nagykovácsiig! A kezdeti meredekebb kaptató után később már csak lassan emelkedett alattam az út, így aztán kellemes erdőjárássá alakult kora délutánra a délelőtti keményebb, több csúcsot is érintő menet.
Szeretem az ilyen kényelmes túrákat, errefelé már elmaradtak a Szépjuhászné környékének kirándulói is, egyetlen emberrel nem találkoztam kilométereken keresztül. A gondolataimba mélyedve ballagtam az erdei úton – tulajdonképpen akkor és ott született meg az elhatározásom ennek a blognak az elindításáról – amikor három tanácstalanul álldogáló ember tűnt fel előttem az úton. A két jó harmincas férfi és a társaságukban lévő hölgy amint észrevettek, abbahagyták az egymás közötti beszélgetést és várakozóan néztek felém. Sejtettem, mi lehet a gondjuk, aztán odaérve hozzájuk fel is tették rögtön a kérdést: most éppen hol vannak, és hogy tudnak minél gyorsabban kijutni az erdőből valami emberlakta helyre?
Tulajdonképpen nem volt még késő, csak háromnegyed kettő felé járt az idő, volt még két órájuk arra, hogy bárhová eljussanak még sötétedés előtt, így aztán kérdéssel válaszoltam: hát hová akarnak eljutni? Közben elővettem a hátizsákomból a Budai-hegység turistatérképét, azon aztán megmutattam a körülbelüli helyzetünket. Nagyjából negyedórával korábban térhettem le az aszfaltúttól, tehát kilométernyire innen, vagyis egy térképkockányira lehettünk most tőle. Azonnal látszott, hogy csak öt-hatszáz méterre lehetünk a piros kereszt jelzés elágazásától, amely aztán egy másfél kilométeres úton levezet a hegyhátról Remeteszőlősre, a 63-as busz megállójába. Azt pont jó lesz nekik!
Jaj, de jó, hogy meg tudtam mondani – hálálkodtak –, nekik ugyanis nincs térképük. Nem kell térkép – válaszoltam –, pláne ha nem is értenek a tájékozódáshoz. Mutattam a turista GPS-em, ezt alaposan megnézték, aztán elővettem a mobilom is, amire fel van telepítve a Locus Map Magyarország turistaútjainak térképével. Ezt lenne érdemes használniuk! Az öt és fél collos kijelzőn aztán azonnal látták, hogy pont ott vagyunk, ahová saccoltam: talán még 1000 lépésnyire sem a piros kereszt elágazásától! Együtt indultunk tovább beszélgetve, aztán az útelágazásban, ahol feltűntek a legelső piros kereszt jelzések, elbúcsúztam tőlük.
Sokszor elcsodálkozom a kirándulók merészségén: mindenféle tájékozódásra alkalmas eszköz nélkül nekivágnak az erdőnek a „majdcsak kilyukadunk valahol” elvet követve, aztán meglepődnek, amikor rájönnek, hogy nem tudják, hol vannak! Ez nem eltévedés, hiszen még mindig jelzett turistaút van a talpuk alatt, csak éppen nem tudják, hová vezet és mikor érnek a végére!
Pedig nem kellene sok, csak vegyék a fáradtságot és telepítsenek a telójukra egy térképkezelő alkalmazást (jó erre a célra a Locus Map ingyenes verziója is) és tegyenek alá valamilyen offline, vagyis a telefonmemóriába letöltött térképet, melynek a használatához nem kell internetkapcsolat! Mert bizony a Google Térkép használatához kell, és ráadásul nem is jelzi a turistautakat. A papíralapú turistatérképet már meg sem említem, mert ugye az nem jelzi kicsi kereszttel a pillanatnyi helyzetünket, de a GPS-sel rendelkező mobilok (és most már ezek vannak rendszerint a kirándulóknál) viszont igen.
Tehát segíts magadon, és Isten is megsegít! Jelen esetben én voltam a deus ex machina eszköze, de az Adyligettől Nagykovácsiig vezető utamon a kis társaságon kívül senkivel sem találkoztam! És ha akkor éppen nem jövök, akkor mihez kezdtek volna? Jó, persze mondhatjuk, hogy a Budai-hegységben nehéz úgy egy órát gyalogolni egy adott irányba, hogy ne botoljunk bele a civilizációba, de a pánik sokszor rossz tanácsadó, és akkor képesek órákig kóvályogni az emberek az erdőben egy amúgy egészen kicsi területen!
Miközben így morfondíroztam magamban, lassan átkerültem a Kecske-hátról a Vörös-pocsolyás-hátra (nincs a kettő között éles határ, az erdő változatlanul ugyanaz mindkét helyen) és megálltam a névadó Vörös-pocsolyánál. A Nagy-Kopasz hegyháta – a Budai-hegység több más részéhez hasonlóan – Dachsteini mészkőből épült fel, ennek egy töbrébe vöröses színű agyagos üledéket hordhatott a csapadékvíz, ami aztán most megakadályozza az eső talajba való elszivárgását. Így jött hát létre a Vörös-pocsolya, amely a vaddisznók kedvelt dagonyázó helye. Készítettem pár képet a fák között megbúvó sáros tavacskáról, aztán folytattam az utam Nagykovácsi felé.
Nagyjából itt érhettem a legmagasabbra a hegyháton, itt kicsit hullámvasutazott az utam a tetők között, aztán egyre meredekebben lelejtett Nagykovácsiba. Az erdőhatárról szép volt a kilátás a völgyben fekvő településre, aztán az aszfaltozott utcákon leereszkedtem a központba. Nem néztem korábban utána, mikor indul a 63-as busz Hűvösvölgy felé, de pont elcsíptem egyet a főutcán! Ezzel aztán legurultam negyed óra alatt Hűvösvölgybe, ahonnan egy 56-os tuja már visszavitt a Morzsiig. Sötétedésre már otthon is voltam.
