Kilátás a Fellegvárhoz vezető Panoráma útról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

Bár a kerékpártúráimról nem szoktam betenni szintmetszetet, most eléggé hegyes-dombos terepen tekertem, ezért elkészítettem a GPS adatokból a szokásos diagramot.

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Ezt a túrát a Dunazug 300 kerékpáros túramozgalom keretében már bejártam négy éve, 2018 tavaszán, de akkor annyira megtetszett, hogy megfogadtam, ezt valamikor még meg fogom ismételni! Tulajdonképpen nincs benne semmi különös, hacsak az nem, hogy utunk jó részért a Visegrádi-hegység autóforgalom elől elzárt erdészeti aszfaltútjain tesszük majd meg! Persze ez se semmi, hiszen ritkán adódik olyan alkalom, amikor szinte háborítatlan csendben tekerhetünk, ráadásul erdőkben, hegyeken-dombokon keresztül, szép természeti környezetben! Mindenesetre azt el kell mondanom, ezen az alig több mint hetven kilométeres úton több mint ezer méter szintemelkedést is le kell győznünk! Ennyi bevezető után lássuk hát a medvét!

Erre a szombati napra nem jósoltak különösebben szép időt a meteorológiai előrejelzések, egy hidegfront utáni felhőátvonulásokkal tarkított, élénk nyugati széllel megspékelt napra lehetett számítani, a korábbi napok már-már nyarat idéző hőmérsékletét is eltüntette az érkező hideg levegő. Tehát eszményi túraidő volt várható, ez abból a szempontból is jó volt, hogy nem kellett szétizzadni magam a hosszú kaptatókon sem!

Szokás szerint most is korán indultam otthonról, negyed hat után pár perccel már nyeregbe is pattantam a házunk előtt, majd Budafokra legurulva a szokásos Budafoki út, Duna-parti kerékpárút útvonalon erőkímélő tempóban betekertem a Batthyány térre. Az érintőképernyős jegyautomatával megbirkózva (nem tudom miért, de valahogy nehezen érzékelik ezek az érintőképernyők az ujjammal való bökködést) megvettem magamnak a jegyet és a kiegészítőt Szentendréig, és örültem annak, hogy a nemrég meghirdetett kampány értelmében most, mivel szombaton utazom a bicajjal, nem kell neki jegyet váltanom!

Meglepett a peronon a HÉV-re várakozó, aztán az azt megrohamozó eszméletlen mennyiségű túrázó, el nem bírtam képzelni, hová mehet ennyi turista, ráadásul egyszerre! Felszállva elvackolódtam a bicajjal a középső kocsi kerékpártárolásra kialakított végében és csak a menet közben elkapott beszédfoszlányokból értettem meg, hogy a túrázók valamennyien a Kinizsi Százas teljesítménytúrán fognak indulni! Az ám, hiszen május utolsó szombatja van, ez ennek a teljesítménytúrának a szokásos időpontja! Kis nosztalgiával gondoltam vissza arra a forró május végi napra, amikor majd’ húsz évvel ezelőtt én is nekivágtam az akkor még Csillaghegytől Szárligetig vezető távnak, és éppen a huszonnégy órás szintidőn belül sikerült is legyalogolnom a száz kilométert a Pilis és a Gerecse hegyei-dombjai között!

Aztán a tömeg leszállt Békásmegyeren (már évek óta onnan indul a túra), és egy szinte üres kocsiban zötykölődtem tovább Szentendrére. Megérkezve a peron egyik padjánál gyorsan összekészülődtem az útra: felfűztem a derékszíjamra a fényképezőgép tokját, indítottam a GPS-t, aztán a bicajra felkapva eltekertem az óvárosba. Szentendre mindig is a kedvencem volt, de az utóbbi években már csak egy maximális fordulaton üzemelő turista lehúzó helyként működik, ráadásul a tömeg is akkora, hogy szinte lépni sem lehet tőlük! Most, reggel negyed nyolckor viszont még töküres volt a belváros, a presszók, vendéglők épp akkor készülődtek a korai nyitásra, szinte egy lélekkel sem találkoztam az utcákon! A macskaköves utcácskákon feltekerve a Fő térre elkészítettem az ilyenkor szokásos sablon fényképeket, aztán nem is vesztegettem sokáig az időm, belefogtam a bringatúra érdemi részébe!

A városon átvágó kétszer kétsávos, de felfestett kerékpáros nyomokkal rendelkező 11-es útra kigurulva feltekertem az emelkedőjén a pilisszentlászlói elágazásba és ráfordultam a falu felé vezető országútra. Vagy negyedórát ezen a széles, de a reggeli időpont miatt még abszolút kisforgalmú országúton suhantam a szinte tökéletes aszfalton, aztán Szentendre határában balra letérve róla megkezdtem az erdei utakon való pedálozást. Az enyhe emelkedőn elgurultam az izbégi lőtér mellett – több mint negyven éve sorkatona koromban itt lőttem a céltáblákat én is az AMD65 mintájú géppityummal – aztán hamarosan megérkeztem a Dömör-kapuhoz.

A hegyek között eredő Bükkös-patak itt tört magának utat a vulkanikus kőzetekbe, és kis vízesések során keresztül bukik le a sziklákon, hogy aztán jócskán megszelídülve folytassa az útját Szentendre és a Duna felé. Megállva a hídon a bringával lesétáltam a lépcsőkön a patakhoz, készítettem pár képet a vízesésekről, aztán folytattam a tekerést az erdészeti aszfaltúton. Egy nagyon kellemes része ez a túrának, az út csak alig-alig emelkedik, a fák az út fölé borulnak és a csendben jól lehet hallani az út mellett, a völgy alján csobogó patak hangját.

Az erdei útelágazást elérve jobbra fordultam, Pilisszentlászló felé, és nekiveselkedtem a már kicsit komolyabb emelkedésnek. De ez sem volt valami különösebben erős kaptató, úgy értem fel Pilisszentlászó határába, az utat elzáró masszív fémsorompóhoz, hogy még csak meg sem izzadtam! Az alkotmányt megkerülve pár perc múlva már a Kis Rigó vendéglő előtt szálltam le a nyeregből. Jó időt futottam, még csak fél kilenc felé járt az idő, ezért a bicajt kipányvázva a kapu előtt beléptem a vendéglő kertjébe. Az persze még zárva volt, viszont már működött az a kinti kiszolgálópult, ahol italokat lehetett venni. Kértem hát egy alkoholmentes Heinekent, aztán letelepedve az egyik asztalhoz elsziesztázgattam egy darabig. Nagy volt a reggel ellenére is a forgalom: az egyre-másra érkező turistacsoportok szinte mind betértek egy italra, pihenőre.

Csak háromnegyed kilenc felé untam meg a semmittevést, aztán a kis dombgerincről, ahol a vendéglő épült, legurultam a főútra. Ezen indultam el kifelé Szentendréről, csak aztán a Dömörkapu előtt letértem róla, hát most ráfordultam, persze csak mintegy másfél kilométer erejéig és az 5-6%-os emelkedőjén feltekertem rajta a Svábvár és a Rózsa-hegy közötti nyeregig. Itt aztán megint magam mögött hagytam a közforgalmú utat és rátértem a Pap-rétre vezető erdőgazdasági aszfaltútra. Persze nem ért itt véget az emelkedő, folytatódott az, sőt, jóval meredekebbre váltva! Helyenként húzós, 10% körüli kaptatókon keresztül értem fel a gerincre, a GPS-em szerint 515 méter magasra – tehát nagyjából annyit kapaszkodtam eddig a bringával, mintha Budapesten a Duna-partról indulva megmásztam volna a János-hegyet –, de itt már csak hullámvasutazott alattam az aszfaltút, aztán egy kisebb lejtő végén értem el a Pap-rétet.

Megültem az erdei pihenő egyik padján és egy szendvicsemet majszolgatva a kerékpáros forgalmat figyeltem. Szinte folyamatosan érkeztek a bringások direktben Szentendre és Visegrád felől, vagy ahonnan én is jöttem, a országút irányából. Mivel ez a hely az út szinte legmagasabb pontja, hozzám hasonlóan többen meg is álltak pihenni, aztán amikor már az ízlésemhez képest túl zsúfolttá vált az erdei pihenő, továbbindultam.

Hosszú lejtő kezdődött itt, az eleje eléggé meredek, viszont az aszfalt is tükörsima volt, ezért jól lehetett gurulni rajta. Csakis a hirtelen felbukkanó hajtűkanyarok miatt markoltam a fékeket, ugyanis semmi kedvem nem volt lebukfencezni a mély völgybe, vagy nekiszaladni az egyik kanyarban álló fának! Aztán a meredekség egy kicsit csökkent, az út is kiegyenesedett, ahogy befordult az Apát-kúti-völgybe, itt neki lehetett volna engedni a bicajt a lejtőnek, viszont itt véget ért a tükörsima aszfaltozás és kicsit érdesebb lett a burkolat. Viszonylag szolíd lejtmenettel értem el a Kaán Károly-forráshoz vezető murvás letérőt, aztán elgurultam a forrás melletti pihenőig.

Gondoltam, iszom egyet a jéghideg forrásvízből, de azt most is kisajátították a töltögetők, vagyis olyanok, akik palackokba, kaniszterekbe töltik a kristálytiszta, ráadásul ingyenes vizet. Szinte elbarikádozták magukat a palackokkal és szatyrokkal, ezért csak az alsó kifolyónál mostam meg a kezeim és az arcom, aztán továbbindultam innen is. Eltekertem a piknikrét mellett – most érkeztek meg ide a legfrissebb, koránkelő autós kirándulók, hogy aztán itt töltsék a napot –, aztán a Bertényi Miklós fűvészkert kapuja előtt suhantam el lejtmenetben, csak az Ördögmalom előtt álltam meg egy percre.

A bringát letámasztva leereszkedtem az ösvényen az Apát-kúti-patakhoz, de most sem örvénylett a víz a sziklamedencében, pedig most jó nagy volt a patak vízhozama! Már sokszor jártam itt, de soha nem láttam még örvényleni a vizet, talán valamilyen nagy eső után érdemes idejönni, ha látni kívánjuk ezt a jelenséget – persze csak ha egyáltalán igaz ez. Pár száz méterrel lejjebb megálltam még pár fotó kedvéért a duzzasztott tavacskánál, aztán lendületből ráfordultam az útelágazásban a Fellegvárhoz vezető szerpentinre, vagyis a Panoráma útra.

Szeretem ezt az utat, egyrész jó széles, így nem akadályozom a lassú kapaszkodásommal a Fellegvárhoz menő forgalmat, másrészt viszont nagyon jól tekerhető, mintegy 4-5%-os emelkedő visz fel a vár parkolójához. Persze útközben most is megálltam a kilátóponton, ahonnan szinte az egész Dunakanyar belátható. Elkészültek itt is a sablonképek, aztán kapaszkodtam tovább. Még nem koptak le azok az aszfaltra fújt feliratok, melyeket a nézők festettek fehér festékkel az útra Giro’d Italia versenyzőit, különösképpen Valter Attilát bíztatva! Most először hozták Magyarországra pár szakasz kedvéért ezt a híres kerékpárversenyt és május 6-án itt, a Fellegvárnál volt a cél, kerékpáros zsargonban a befutó. Felkaptattam én is a szerpentinen, persze nem versenytempóban, mentem egy kört a Fellegvár autóparkolójában, aztán nyomtam tovább a pedálokat egészen a Nagy-Villám és a Fekete-hegy közötti nyeregig.

Már üzemelt a bobpálya, de még szinte üres volt az itteni parkoló. Innen lehetne egy rövid – és eléggé meredek – kitérőt tenni a Nagy-Villám kilátójába, ahonnan a Dunakanyar panorámájában lehetne gyönyörködni, de mivel a múltkor, egy kora tavaszi gyalogtúrámon belefutottam abba, hogy nem volt nyitva a torony, most nem tettem oda sem kitérőt. Inkább feltöltök ide egy korábban készített panorámaképet az ottani kilátásról!

Kilátás a Nagy-Villám kilátójából. A képre kattintva nyílik meg a 9000 pixel széles panorámakép

A Panoráma út másik, a Dunához visszaereszkedő ága már nem volt olyan jól kiépített, mint az Apát-kúti-völgyből felvezető szakasz, de azért ez is jól járható volt, és ennek is van pár kilátópontja, bár ezekről nem nyílik olyan fantasztikus panoráma, mint az emelkedő részéről! A kicsit kátyús, göcsörtös aszfaltozású úton legurultam a 11-es útra, és betekertem rajta Visegrádra. Itt már számtalanszor jártam, most nem is néztem körül, pláne, mivel úgy láttam, most is kosztümös felvonulás van a városban! Egyszer még sok éve gyalogosan cseppentem bele egy ilyenbe, hát alig győztem kimenekülni belőle! Így aztán most kimaradt a programból a nagyon szépen helyreállított királyi palota és a Salamon torony is.

Az eddigi utamon a hegyek felfogták az élénk nyugati szelet, de most fankón végig tudott fújni a Dunakanyar kanyargós völgyén. Megkínlódtam vele, mire elértem Dömös előtt a hajóállomást, ahol szokás szerint most is megálltam egy pihenőre. Az egyik kedvenc helyem ez, leereszkedve a vízhez belátható a Dunakanyar íve, ahogy megkerüli a szemközti parton álló Szent Mihály-hegyet. A fűbe letelepedve megebédeltem, aztán már csak üldögéltem és sziesztázgattam. Hajó érkezett, megnéztem ahogy kiköt a mólónál, aztán továbbindul folyásirányban, és a túlparti hegyeket nézegetve arra gondoltam, hogy két hete éppen a tövükben, a vízhez közel futó kerékpárúton kerekeztem el egészen Szobig! Akkor alig pár száz méterre haladtam el innen, a szemben lévő parton! Felpillantva a szemembe ötlöttek a Szent Mihály-hegy oldalában a remetebarlangok nyílásai is, egy idén januári túrámon onnan pillantottam le ide, a kikötőre.

Csak fél tizenkettő felé kaptam fel ismét a nyeregbe és Dömösön keresztül eltekertem Pilismarótig. Itt tértem le az országútról, hogy aztán az erdészeti utakon ismét bevegyem magam a hegyek közé. Most a Malom-patak völgyében kanyargó keskeny aszfaltúton tettem meg ezt, és a délelőtti utammal ellentétben itt egymást érték a kerékpárosok. Nem csak velem szemben suhantak lefelé a lejtőn, de el kell ismernem, sokan utol is értek! Számomra elképesztő tempóban tekertek el mellettem hegymenetben a kecses versenygépeken, miközben én a 39/28-as kapaszkodó fokozattal a saját tempómban küzdöttem magam egyre magasabbra! De ezzel nem nagyon foglalkoztam, pláne, miután rájöttem arra, lehet hogy sebességben kétszer olyan gyorsak mint én, viszont én legalább kétszer olyan idős is vagyok, mint a kerékpárosok zöme! Így aztán a saját, öreges tempómban értem el a Hoffmann vadászházat, ez jó előjelzés volt ahhoz, hogy tudjam, már közel az emelkedő vége!

Egyébként ez volt a túra leghosszabb kapaszkodója, hét kilométer alatt mintegy 300 métert emelkedett alattam az út, tehát mintegy 4,5% volt az átlagos meredeksége, de a GPS track szerint sehol sem lépte túl 6-7%-ot! Ezen az erdei aszfaltúton egyébként fel lehet tekerni egészen a Két-bükkfa-nyeregig, ahonnan már közel Dobogókő, de én csak 415 méterre kapaszkodtam fel rajta, a pilisszentléleki elágazáshoz. Gatyafékes meredekségű lejtő kezdődött itt, a fékeket erősen markolva ereszkedtem le a volt pálos kolostor szerény romjaiig. Persze itt is megálltam, pár percig csak a fűben elterülve pihengettem, aztán körbejártam a romokat is. A pálosok az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, még a tatárjárás után gyűjtötte maga köré a pilisi remetéket Özséb esztergomi kanonok, aztán a barátok Esztergom közelében Klastrompusztán, Pilisszentkereszten és itt, Pilisszentlélek határában építették fel első rendházaikat. Kicsit elnézelődtem még a romok között, megettem az utolsó szendvicsemet, aztán legurultam Pilisszentlélekre.

Megérkeztem hát Pajkaszegre, legalábbis ezen a néven ismert a település az egyik kereskedelmi tévé kanális sorozatából. Ez aztán viszonylag ismertté tette a hegyek közé zárt falut, most is jó pár érdeklődő lézengett a Teca kocsmája nevű forgatási helyszín környékén. Én nem sok időt vesztegettem itt, és kigurultam a zsákfalu bekötőútján a Pomáz és Esztergom közötti aszfaltútra. Négy éve, amikor erre kerékpároztam, egy folt hátán folt, gidres-gödrös aszfaltút volt a bekötőút, de úgy néz ki, azóta teljesen felújították, most tükörsima aszfalton tekertem ki az országútra. Ha csak ennyi hasznot hozott a filmsorozat a falunak, már akkor sem volt hiába!

Aztán az országútra rátérve már fél óra alatt legurultam a hosszú és egyre enyhébb lejtőjén Esztergomba. Gyerek volt még az idő, csak háromnegyed kettő volt, úgy döntöttem hát, kicsit körülnézek a belvárosban. A Bazilika dombjára most nem tekertem fel, viszont kigurultam a Duna-partra, a Prímás-szigetről megnézem a Mária Valéria hidat, kicsit elbóklásztam a belvárosban, végül eltekertem a vasútállomásra. Működött a jegypénztár, így aztán ott vettem meg a jegyeket magamnak és a drótszamárnak a Nyugatiig, aztán a nemrég felújított és villamosított vasútvonalon alig több mint egy óra alatt Budapestre értem. A dorogi állomásról továbbindulva megnéztem az ablakon keresztül a Kinizsi 100-at járó túrázókat – itt keresztezi ugyanis a túra útvonala a vasutat –, hát szép egy tömeg torlódott össze az átkelésre várva a sínek mellett –, aztán már eseménymentes volt a további utam.

A Nyugatiból kitolva a bringát a szokásos Nagykörút – Petőfi híd – Budafoki út útvonalon tekertem el Budafokig, aztán még felkaptattam a dombra is a drótszamárral. Fél öt felé már haza is értem. A kerékpárcomputert levéve a kormányról és végigpörgetve a számlálóit láttam csak, hogy ezen a túrán több mint száz kilométert tekertem háztól házig! El is fáradtam, mire végigjártam!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!