Kilátás a Gömbölyű-kőről a környező hegyekre

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Hétvégi programok, elfoglaltságok miatt (ebben benne foglaltatott a fennállásom 66. évfordulájának megünneplése is) ezen a héten csütörtökön vágtam bele a szokásos heti túrámba, és mivel az időjárás-előrejelzések tiszta, bár meglehetősen hideg idővel bíztattak, most is a Börzsöny felé vettem az utam. Mivel egész napra fagyot jósoltak, kora reggel komoly, -10 Celsius fok alatti hideggel, legalább nem lesz sár a túrámon, viszont tisztességesen be kell öltöznöm, hogy meg ne vegyen az Isten hidege! Így aztán reggel a készülődésnél felhúztam a túranadrágom alá a hosszú szárú polár alsóm, kis gondolkodás után pedig a téli sapkám is bedobtam a hátizsákomba a síkesztyűim mellé.

A reggel ötórás 250-es buszhoz leballagva éreztem is, hogy tényleg foga van az időnek, a megálló kis üvegfalú bodegájában egy pillanat alatt magamra is kaptam a sapekot és a kesztyűket is a mellső lábaimra húzva amolyan Michelin gumiemberkeként várakoztam tovább. Szerencsére a buszon jól fűtött a sofőr, meg Kelenföldön metróra szállva a mélyállomásokon is kellemes volt a hőmérséklet, a Nyugati pályaudvar csarnokában éreztem csak meg, hogy időközben talán még tovább hűlt az idő. A leghidegebb időjárás azonban Szobon várt rám, ahová éppen napkelte után pár perccel érkeztem meg az emeletes Stadler Kiss-sel.

Nem is vesztegettem sokat az időt, mivel előrelátóan a fényképezőgép tokját még a vonaton felfűztem az övemre és a GPS-t is indítottam, már csak arra kellett várnom, hogy a vonat fémkasztnijából kilépve pár másodperc alatt megállapítsa a pontos helyzetemet, aztán már neki is indultam a túrának. Az állomás bekötőútján kisétálva a településen áthaladó 12-es útra a mellette futó járdán ballagtam el a Tompa Mihály utcáig és az enyhe kaptatóján a Börzsönyi Kéktúra kék sáv jelzéseit követve bele is vágtam a hegyek közé felvezető utamba.

Most is megbámultam a sarokház kertjében, a közvetlenül a kerítés mellett álló kicsit lepukkant állapotú szentélyt, de most sem tudtam rájönni, kinek a tiszteletére emelhették! Így aztán tovább ballagtam a keskeny aszfaltúton és a lakóövezetet magam mögött hagyva hamarosan kiértem a megművelt mezőkre. Kinyílt körülöttem a panoráma, előttem a Csák-hegy kőfejtővel felsebzett oldala emelkedett, jobbra pedig, pontosan a már napkeltekor is ragyogó napkorong felé pillantva feltűntek a Börzsöny és a Visegrádi-hegység hegyei, de úgy egymásra csúszva, hogy fogalmam sem volt, melyik csúcs melyik hegységhez tartozik!

Az aszfaltburkolat elfogyott alólam egy majorságnál, innen már keményre járt, széles földúton baktattam a hegyek felé élvezve azt, hogy már a kora reggeli nap is kellemesen melegíti a sötétkék anorákom és azon keresztül persze engem is. Egy korábbi túrámról már ismerem azt a pontot, ahol érdemes balra tekinteni, hogy aztán a távolban a Szamár-hegy erdős púpjától jobbra megpillanthassam az Esztergomi Bazilikát. Most is megálltam ott és megcsodáltam a Bazilika kupoláját, készítettem pár képet is róla, de a kesztyűket levéve úgy fázni kezdett pár perc múlva a kezem, hogy azonnal visszahúztam meleg síkesztyűimet!

A mezőkön keresztül egyre magasabbra kapaszkodva felbukkant előttem a Nagy-Galla 479 méter magas csúcsa, visszatekintve pedig egyre szebb kilátás nyílt a Dunakanyar hegyeire. Most már látszott a folyó is, ahogy befordul a hegyek közé, így már egyértelmű volt, hogy hol végződik a Börzsöny és kezdődnek a visegrádi hegyek. A Sukola keresztnél értem fel a Kerek-hegy és a Csák-hegy közötti széles nyeregbe, aztán egy picit ereszkedve egy magányos tanya melletti turistaút elágazás nyilazott táblái mutatták, hogy itt balra letér a keményre taposott földútról a Börzsönyi Kéktúra jelzett útvonala. Persze eddig a mezőkön átvágó utamon szinte egy szál jelzést sem láttam, de nem is nagyon volt hová felfesteni azokat.

Alig kitaposott füves keréknyomokon bandukoltam tovább a mezők között, egyszer csak jobbra pillantva mozgásra lettem figyelmes. Egy őz bóklászott a még késő ősszel learatott napraforgótábla tarlóján valami táplálékot – valószínűleg az aratáskor szétszóródott magokat – keresgélve, és bár sokáig ballagtam feléje, nem vett észre egy jó darabig. Kényelmesen elővéve a fényképezőgépet készítettem néhány felvételt róla, de aztán megneszelt és hirtelen eliramodott.

Később véget értek a mezők, beléptem az erdőbe és a Kerek-hegy és a Csák-hegy közötti völgybe leereszkedve kis névtelen, de a fenekéig befagyott patakocska társult mellém. Ezt keresztezve pillantottam meg fél kilenc felé a Transzbörzsönyi Erdei Vasút vágányát magam előtt. Megálltam egy pillanatra a sínek között, elnéztem jobbra is meg balra is, de nem sokat láttam a vasúti pályából, hiszen egy-egy kanyarral eltűnt mindkét irányban a dombhajlatok mögött. Leszaladtam a sínektől a kopott országútig és a kék sáv jelzéseket követve jobbra indultam el a Szobról Márianosztrára vezető aszfaltcsík szélén.

A térkép szerint alig pár száz lépést kellett csak a padkáján ballagnom, de elérve a letérés körülbelüli helyét csak fehér kockák (szaknyelven jelzésalapok) mutatták azt az út menti fákon. Rápislantottam a GPS kijelzőjére: szerinte is a letérési ponton álltam. Hát akkor hajrá! Alaposabban belegondolva két eset lehetséges a félig kész jelzésekre: vagy éppen most van itt jelzésfestés és az alapokat felfestve egy-két napon belül rájuk pingálják a kék sávokat is, vagy itt elfelejtették a jelzésfestők felfesteni a már elkészült alapokra a kék csíkokat. De mivel sem előtte, sem utána nem láttam ilyen félig kész turistajelzéseket, inkább a második eset a valószínű.

Egy kis hídon a Damásdi-patakot keresztezve és egy mezőn átvágva újra beléptem az erdőbe. Egy régi, már sok éve felszámolt erdőgazdasági kisvasút nyomvonalán jártam most, a volt pályatesten kialakított földúton értem el pár perc alatt a kék kör jelzések dupla leágazását. Balra előre a Vasutas-forráshoz lehet az ösvényen elsétálni, balra, a földútra merőlegesen pedig a kék kör jelzések nekiindultak az Alsó-Cikó-hegy oldalának. Nekem erre kéne folytatnom az utam, de lesétáltam a völgy aljára a szépen kiépített forráshoz. A víz vidáman csörgedezett a kifolyócsövön, de nem volt sok kedvem megkóstolni a jéghideg vizet, azt viszont csodálkozva vettem észre, hogy a forrás után is látok egy kék kör jelzést egy távolabbi fa oldalán. Elsétáltam oda kíváncsiságból, vajon hová vezethet tovább a jelzés, de utána már egyet sem láttam sehol sem. Mindenesetre ez is furcsa!

A kék kör jelzés másik ágán az ösvény olyan meredeken emelkedett a hegyoldalban, hogy egyszer-kétszer meg is kellett állnom, hogy kicsit kifújjam magam, egy ilyen rövid szusszanás során vettem észre, hogy egy kiágazó ösvény menti fákon újra csak feltűntek a jelzésalapok fehér kockái. Előkaptam a papírtérképem, de sem azon, sem pedig a GPS térképén nem láttam leágazó turistautat, tehát ez majd egy új útvonal lenne? Nem tudom, de majd figyelemmel kísérem a sorsát!

A hosszú kapaszkodás végén aztán csak felértem egy platóra és végre ráfordulhattam egy jól kijárt földútra. Itt már a kék kereszt jelzéseket követtem, és egy végvágott erdőfolt felső pereméről megpillantottam alattam a völgyben fekvő Márianosztra házait. Később az erdei utat magam mögött hagyva egy avarba belevesző ösvényre térítettek a jelzések, lassan a kapaszkodás is újra kezdődött, egyszer csak kiértem az erdőből a Varjú-hegy és a Nagy-Galla közötti nyereg rétjére, a Galla-tisztásra. Magasan felettem tornyosult még a sziklás hegytető, még felnézni is fárasztó volt rá, de én ráadásul meg is akarom mászni! Na, gyerünk inkább, mert ha sokáig nézem, még a hegymászó kedvem is elmúlik!

A tisztás útelágazásában ismét jelzést váltottam, most már a zöld kereszt jelzéseket követve léptem be a fák közé és hamarosan megpillantottam a csúcsra felvezető zöld háromszög jelzések elágazását. Nem szeretném a tetőre vezető ösvény meredekségét sokat ecsetelni, csak annyit mondok, hogy a csúcsra felérve lerogytam a csúcskő tuskójára és pár percig még körülnézni sem volt kedvem! De aztán körbepillantottam és elégedetten állapíthattam meg, hogy érdemes volt felkapaszkodni ide.

Habár még párás volt a levegő, és éppen nappal szembe kellett néznem, de jól látszott délkelet felé mélyen alattam Márianosztra, még a börtön épülettömbjét is tisztán lehetett venni. Dél felé fordulva a kisebb dombokon túl feltűnt a Duna ezüstösen ragyogó szalagja, de mögötte a Visegrádi-hegység csúcsai már belevesztek a párába. Sütkéreztem még pár percig a csúcskövön üldögélve, aztán nekiindultam a hegytetőről kelet felé levezető kék háromszög jelzésű ösvénynek. No, ez is volt legalább olyan meredek, mint a hegy másik oldalán a zöld háromszög jelzés ösvénye, de most lefelé kellett mennem, és bár minden lépésnél alaposan a lábam alá kellett néznem, nehogy gatyaféken csússzak tovább, de legalább nem kapkodtam még a fülemen keresztül is levegő után.

Az ereszkedésnek egy szintező erdei útnál volt vége, erre és a kék sáv jelzések útvonalára ismét rátérve aztán komótosan elballagtam a Pribék-tisztás útelágazásáig. Börzsönyi túráim kapcsán nem először fordulok már meg itt, de mindig elmerengek azon, vajon miről kaphatta ezt a nevet az amúgy nagyon hangulatos erdei rét? Amúgy nem is igazi rét ez, csak egy nagyobb területen annyira megritkították a fákat, hogy közöttük meg tud már élni a fű és magának a tisztásnak az éke egy koros, göcsörtös ágú tölgyfa. Most is megcsodáltam a famatuzsálemet, aztán a rét keleti szélén ismét beléptem az erdőbe.

Erdei utakon kerültem meg a Misa-réti-patak völgyének fejezetét, megállva egy percre az utat keresztező, de totál befagyott patak mini vízesésénél, ahol a víz zuhant vagy fél méternyit, ahogy lebukott a földútról a kis szurdokjába. Kicsit elmosolyodtam arra gondolva, hogy hazánkban nincsenek Niagara méretű vízesések, tehát még az ilyen aprókat is meg kell becsülnünk, mint ez itt a Misa-réti-patakon, aztán ballagtam tovább a földúton.

Ennek a pihentető szakasznak a vége a kék és zöld sáv jelzések elágazásánál volt (a zöld sáv jelzés még a Pribék-réten társult a kék sáv mellé), innen indultam neki a Széles-hegyre felvezető hosszú kaptatónak. Ez nem volt olyan meredek, mint a Nagy-Gallára felvezető ösvény, viszont hosszan kitartott alattam, de aztán csak felértem az egy híján ötszáz méter magas tető tisztására. A 2022-es Börzsöny térképem még szép kilátást nyújtó pontként jelöli ezt a helyet, de ez lassacskán el fog tűnni, ahogy a rét szélén álló fák egyre magasabbra nőnek. Mindenesetre kelet felé még jól lehetett látni a szomszédos Kopasz-hegy, Sas-hegy, Nagy-Sas-hegy gerincet, amelyet éppen egy évvel ezelőtt jártam végig egy másik túrám során.

Itt már a végére értem a mostani túrám nagy kaptatóinak, bár ezután is sokat hullámvasutaztak alattam az erdei utak és ösvények. Kényelmes menettel ereszkedtem le a csúcsról a Rekettyés-tóhoz, körbesétáltam a fenekéig befagyott erdei tavacskát, aztán megültem egy hosszabb pihenőre a mellette álló padoknál. Ekkor már dél felé járt az idő, megebédeltem a hazaiból, aztán még sokáig üldögéltem és élveztem a melengető napsütést. Na nem közvetlenül, hanem csak úgy a dzsekimen keresztül. Még most, délben is keményen fagyott a hegyek között, meg nem váltam volna hosszabb távra a kesztyűimtől sem, mindig csak annyi időre vettem le őket, hogy fényképezhessek.

Továbbindulva már hamar elértem a Kis- és Nagy-Koppány közötti Koppány-nyerget, az órámra nézve pedig elkönyveltem magamban, hogy ha a nagybörzsönyi Árpád-kori templomot is meg szeretném még nézni, akkor már nincs időm kitérőt tenni a magasabbik csúcsra! Így aztán újra jelzést váltva, és most már a piros sáv jelzéseket követve kapaszkodtam fel a Kis-Koppány kilátópontjára. Alapvetően innen is pont ugyanazt láttam, mint a korábbi csúcsokról, de persze egy kicsit más nézőpontból. Itt is megpihenem pár percre, alaposan körbefényképeztem a panorámát, aztán jobb ötlet híján továbbindultam.

Egy kisebb nyergen keresztül átlendültem a Gömbölyű-kőre, innen is megnéztem alaposan a kilátást, aztán belefogtam a hosszú ereszkedésbe. A Gömöbölyű-kő északnyugati gerincén, a Sas-hegyen ereszkedett egyre lejjebb a gyalogút, és ahogy veszítettem a magasságból, úgy melegedett körülöttem folyamatosan a levegő! Először csak a sapkától és a kesztyűktől szabadultam meg, aztán a Kereszt-völgybe leérve a Csörge-kút forrásánál már az anorákom cipzárját is lehúztam. Szavamra mondom, legalább négy-öt fokkal melegebb volt itt a levegő, mint fenn a csúcsokon!

Innen már csak egy kellemes séta volt az erdőszél, ahol kibukkantam a Nagybörzsöny feletti kaszálókra. Innen pillantottam meg a falu templomtornyát és a településtől kicsit távolabb, magányosan álló öreg Árpád-kori templomot is. Leereszkedtem a Farkas-völgyi-patakhoz és onnan tényleg már csak pár lépés volt a horgásztó. Nyilván sok másikhoz hasonlóan ez is mesterséges tó, de már annyira belesimult a környezetébe, mintha öröktől fogva itt lett volna már. A rendezett partján futott végig a földút, mellette a füves tóparton horgászhelyek és kis esővédő házikók álltak elszórtan.

Megálltam közvetlenül a vízparton, próbáltam a túrabotjaimmal átütni a tavat fedő jégpáncélt, de még csak meg sem bírtam karcolni. Egyébként tábla is tiltotta a jégre lépést és a korcsolyázást, de amúgy sem mentem volna rá. Nézelődve élveztem a csendet és a napsütést, aztán az órámra pillantva láttam, hogy bár elmúlt már negyed három, de van még egy órám a buszomig, így hát simán belefér az időbe a templomlátogatás! Még otthon megnéztem a neten a kis templom honlapján, hogy hétfő és kedd kivételével minden nap látogatható délelőtt tíztől délután négyig, így aztán biztosra vettem, hogy nyitva is fogom találni.

Felkapaszkodtam a tópartról Nagybörzsöny bekötőútjára és elbaktatva rajta a templomig bizony alaposan meglepődtem, amikor zárva találtam az embermagas kőfalon átvezető rácsos kaput! A rácsokra felszerelt kis táblán ugyanaz a nyitvatartás volt feltüntetve, mint amit már láttam a neten, azonban alatta egy rövid szöveg is olvasható volt: Hívjon, azonnal jövök! Nosza, hívtam hát a mobilszámot, amit aztán jól nem vettek fel, pedig hagytam sokáig kicsöngeni. Hát, így jártam!

Azonban nem csüggedtem és a kőkerítés mentén körbesétáltam a templomkertet. Pár helyen kicsit alacsonyabb volt a kőfal, így hát pipiskedve át tudtam látni felette, ezeket a helyeket aztán fényképezésre is ki tudtam használni. Így vettem észre a templomocska köríves szentélyének falán a 19 kőből faragott fejet is, amelynek komoly története van!

A tatárjárás folyamán egy húsz főből álló tatár csapat ide is eljutott zsákmányszerző körútjukon, azonban a falubeliek le tudták győzni a csapatot és csupán egy fő tudott elmenekülni közülük. Így aztán a falon a párkányzat alatt húsz kis ívet faragtak ki és tizenkilencben benne is van a faragott bajuszos kőfej, az utolsó üresen maradt hely pedig arra vár, ha az utolsó tatár vissza merne térni ide. Egyébként a kis kőtemplom közvetlenül a tatárjárás előtt épülhetett, a XIII. század elején.

Kicsit még itt is elnézelődtem, aztán elsétáltam a buszmegálló gerendákból összerótt esővédőjéig és letelepedtem a napos padjára. Volt még vagy húsz percem a busz érkezéséig, ezt a padon lebzseltem végig, élvezve a délutáni napsütést. A helyközivel aztán elzötykölődtem a szobi vasútállomásra, ahol az emeletes Stadler Kiss zónázóra felszállva öt előtt pár perccel már a Nyugatiban voltam. Háromnegyed hatra már haza is értem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!