Kilátás az Ördög-oromról Gazdagrétre és Kelenföldre

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Már sokszor kezdtem a túráimat Hűvösvölgyből, az is előfordult jó párszor, hogy oda érkeztem azok végén, de olyan még nem fordult elő sohasem, hogy Hűvösvölgyből indulva túráztam volna hazáig! Már régóta nézegettem az útvonalat a Budai-hegység turistatérképein, számolgattam a hosszát és a szintemelkedéseket, végül döntöttem, ezen a vasárnapon végigjárom ezt a túrát. Bármilyen furcsa, szinte végig jelzett turistautakon, illetve zarándokutakon haladhatok, és csak a Szoborparktól – amelynek a hivatalos neve Memento Park – kell nagyjából fél órát sétálnom hazáig a budafoki utcákon.

Számtalan út közül választhattam, merrefelé kapaszkodok fel Hűvösvölgyből a hegyek közé, hiszen több jelzett út is végighalad a Budai-hegységen észak-déli irányban, de most is a leglátványosabb, a Kis-Hárs-hegyen álló Makovecz-féle kilátót és a Nagy-Hárs-hegy csúcsán álló Kaán Károly kilátót is útba ejtő sárga sáv jelzés mellett döntöttem. A túrát megelőző napon egy hidegfront amúgy is elsöpörte a Kárpát-medencében megült szmötyis levegőt, tehát várhatóan szépek lesznek a kilátások. A „ha már lúd, legyen kövér” elvből kiindulva legyen hát ez is kilátáskereső túra: beleveszem még az útvonalba a Normafát, a Széchenyi-hegy déli kilátópontját és az Ördög-ormot is. Ez utóbbi két helyen úgysem jártam még a blog fennállásának több mint négy esztendeje alatt, épp ideje hát arrafelé kanyarítani egy túrámat!

Vasárnap reggel nem indultam túl korán otthonról, csak a hétórás 250-es busszal gurultam le a dombról Kelenföldre, aztán egy 139-es buszra váltva háromnegyed nyolckor már a huzatos Széll Kálmán téren várakoztam a Hűvösvölgybe továbbinduló 61-es tuja érkezésére. Végül nyolc után pár perccel szálltam le a villamosról a végállomásán és egy padnál készülődtem össze az indulásra. Habár lenn a völgyben nem fújt a szél, de a hegycsúcsok között kergette keményen a felhőfoszlányokat és amúgy is eléggé zegernye volt az idő, jócskán nulla fok alatt lehetett a hőmérséklet. Nem is vesztegettem sokáig az időt, gyorsan felfűztem a fényképezőgép tokját az övemre és a GPS-t indítva negyed kilenc felé bele is vágtam a túrába.

Égkép napkelte előtt Kelenföldön

Még kihalt volt a Gyermekvasút végállomása, az első vonat csak egy óra múlva fog indulni a Széchenyi-hegy felé, de addigra én már messzire szeretnék eljutni! Ennek ellenére a múltkori kisvasút-fényképező túrámhoz hasonlóan most is a zsebemben lapult a Gyermekvasút aznapi menetrendje és úgy terveztem, ha tudom tartani magam a még otthon kikalkulált itineremhez, akkor a Szépjuhásznénál éppen elcsíphetek majd egy nosztalgiavonatot. Ez sajnos most nem gőzös lesz, hanem egy apró, de magyar gyártmányú dízelmozdony, egy C-50-es fogja majd húzni a szerelvényt.

Az állomásépület alatti kis parkban fordultam rá a sárga sáv jelzések sétányszerű gyalogútjára és a katonasír mellett elsorjázva pár perc múlva már a forgalmas Nagykovácsi útnál jártam és ezt keresztezve belevágtam a hegyek közé felvezető kaptató érdemi részébe. Alaposan kimelegedtem még ezen a hideg reggelen is, mire mintegy fél gellérthegynyit kapaszkodva felértem a Gyermekvasút Hárshegy állomása alá. Itt egy kicsit megenyhült a kaptató, csak lassacskán emelkedett fel az út a sínek magasságába, de aztán azokat keresztezve ismét meredekebbre váltott a turistaút és abba sem hagyta a kapaszkodást a Kis- és Nagy-Hárs-hegy közötti széles nyereg útelágazásig.

Az órámra pillantottam: éppen háromnegyed kilenc volt akkor, tehát alig fél óra alatt elértem idáig Hűvösvölgyből és van még több mint egy órám a C-50-essel való randevúig. Ebbe az időbe még simán belefér a Kis-Hárs-hegyre felvezető pár perces kitérő, úgyhogy rá is tértem a csúcsra tartó sárga háromszög jelzések ösvényére. A kilátó tisztására felérve persze azonnal letámadott a hideg északnyugati szél, eddig csak azt hallottam, ahogy huhog fenn az ágak között, de most tolt keményen és neki kellett feküdni, hogy felérjek a toronyhoz. A csigalépcsőt megmászva persze azonnal körbepillantottam és meg kellett állapítanom, a szél alaposan helyretette a kilátást!

Bár a Belváros éppen felhőárnyékban volt, de tiszta volt a levegő, ezért jól lehetett látni szinte minden apró részletet. Pár pillanatig elnézelődtem ebben az irányban, aztán a szélviharral szembefordulva körülnéztem északnyugat felé is. Magasan felettem emelkedett a Nagy-Hárs-hegy ormán a Kaán Károly kilátó, még felnézni is fárasztó volt rá, pedig oda fel kell majd kapaszkodnom! Tőle jobbra Remetekertváros és Pesthidegkút házai kúsztak fel a domboldalakra, a messzeségben pedig feltűntek a Pilis csúcsai is. Végül dél felé is körülnéztem, arra indulok majd tovább a Szépjuhásznétól, de a János-hegy tömbje még szinte teljesen kitakarta a Normafát és a Széchenyi-hegyet.

Leereszkedve a kilátóból visszaballagtam a Hárs-hegyi-nyeregbe, aztán már újra a sárga sáv jelzéseket követve vágtam át rajta és rohamoztam meg a Nagy-Hárs-hegyet. Ez a kaptató sem volt piskóta, de egyszuszra felértem a Bátori-barlanghoz. Most is megálltam egy pillanatra a barlang lelakatolt bejárati ajtaja előtt és elolvastam az emléktábla szövegét: „Császári Bátori László pálos szerzetes a XV. század második felében közel húsz évig írta és fordította ebben a barlangban a magyar Bibliát és a szentek életét”. Bár a fordítás ott volt Mátyás corvinái között is, nem maradt fenn máig, a példányok elkallódtak az idők folyamán. Az első fennmaradt, már nyomtatott magyar nyelvű Biblia a Károli-féle volt, de az majdnem másfél évszázaddal később látott csak napvilágot.

A barlangtól már csak pár perces kapaszkodás volt a csúcson álló Kaán Károly kilátó. Természetesen itt is azonnal fellépcsőztem a legfelső kilátószintre és körbetekintettem. Innen már száz méterrel magasabbról láttam szinte ugyanazt, mint az imént a Kis-Hárs-hegyről, így aztán a kilátás is szebb volt. Bár a város továbbra is felhőárnyékban volt, de fantasztikus volt a kilátás a hegyek felé, északi irányba tekintve már feltárult szinte az egész Pilis és a Visegrádi-hegység, de szem előtt volt a Hármashatár-hegy és Budakeszi is. Persze itt is vígan fütyörészett a szélvihar a kilátó gerendái között, de egy cseppet sem zavartatva tőle magam alaposan körülnéztem innen is.

Csak fél tíz előtt pár perccel indultam tovább és most már lejtnek menve alaposan a lovak közé is csaptam, hogy le ne késsem a vonat érkezését. Végül háromnegyed tízre értem el az állomást és már hallottam is, ahogy kissé kehes duruzsolással kapaszkodik felfelé az apró C-50-es a Kis-Hárs-hegy oldalában. Néhány perccel később már meg is jelent a kanyarban, hát szavamra mondom, eltörpült a mozdonyocska a maga mögött húzott egyszem kocsihoz képest! Amint megállt az állomáson, készítettem pár fotót a kis szerelvényről és a fényképekről látom, hogy a forgózsámolyos kocsi önsúlya 15 tonna és ezt a monstrumot húzta fel a hegyre a Wikipédia szerint mindössze 85-95 lóerős mozdony! Hát, le a kalappal előtte! Eddig csak síkvidéki kisvasutakon láttam, de úgy látszik, itt a hegyek között is megállja a helyét.

Aztán a mozdony ismét nekiveselkedett és az állomásról továbbindulva folytatta az útját a még majdnem 200 méterrel magasabban fekvő Széchenyi-hegyre. Oda tartok én is, csak kicsit lassabbra véve a figurát, bár a mozdonyocska sem kapkodta el, még sokáig hallottam az erdőben a hangját. De egyelőre még csupán a zajosan forgalmas Budakeszi utat kereszteztem, hogy onnan folytassam az utam a János-hegy keleti oldalában.

Néhány perc alatt beértem a hegy szélárnyékába, a szeles hegytetők és a cúgos Szépjuhászné után kimondottan felüdülés volt a túrának ez a szakasza és ráadásul az égen átszáguldó felhőpamacsok száma is ritkulásnak indult, a nap egyre sűrűbben kandikált ki mögülük. A Budakeszi út feletti turistaút csomópontban jelzést váltva most már a zöld kereszt jelzést követtem, aztán talán ezer lépés után a zöld körtúra jelzésre váltottam, azonban fizikailag maradtam azon széles, szinte sétányszerű gyalogúton, amelyik végigoldalazik a János-hegy oldalában.

Némi magasságot elveszítve kereszteztem a Libegő drótkötélpályáját, bár működött, de szinte senkit sem láttam a magasan felettem hosszú sorban elvonuló székein. Újabb jelzésváltás után már a zöld sáv jelzéseket követve egy meredek kaptatóval érkeztem fel a Tündér-szikla dolomitszirtjéhez, itt is megálltam egy percre, hogy kifújjam magam. Megbámultam a magasan fölém tornyosuló sziklafalon trónoló csúcsot, aztán követve a jelzéseket szépen, komótosan felkapaszkodtam a Normafához.

Mire elértem a gerinc keleti, szélvédett oldalában futó széles, murvás sétányt, már tizenegy felé ballagott az idő és szinte teljesen kiderült az ég. Néhány perc múlva már a kilátóponton álltam és Budapest napsütéses látványát bámultam. Innen is látszott, hogy a szél alaposan kipucolta a levegőt, még a távoli Mátra is feltűnt a horizonton, a város háztengere pedig a kis távcsövemmel nézve olyan közelinek tűnt, mintha csak karnyújtásnyira lett volna tőlem. Persze itt is lecövekeltem pár percre és a sétálgatókkal, kirándulókkal együtt fényképeztünk ezerrel. Ezért a panorámáért érdemes volt felkutyagolni idáig!

A sípályák felső peremén végigballagva értem ki az Eötvös útra, végigsorjáztam a sétálgatók között a széles járdán, aztán ahol az út elfordult a Gyermekvasút vágányától, én a sínek mellett indultam tovább a sétányon. Errefelé pont olyan hirtelen tűntek el mellőlem a sétálgatók, mint ahogy feltűntek az imént a Normafa gerincén. Igaz, hogy itt, a Széchenyi-hegy nyitott fennsíkján ismét szabadon nyargalhatott a szél, de aztán pár percre rátérve a Hegyhát utca járdájára elértem a Gyermekvasút állomásépületét és be tudtam húzódni egy nagyobb pihenőre a hatalmas kandallóval fűtött váróterembe.

Háromnegyed tizenkettő felé ballagott már az idő, bebújtam hát a kandalló mögé a jó meleg sarokba, ott aztán egy padra letelepedve kényelmesen megebédeltem a hazaiból. Csak dél előtt pár perccel gondoltam úgy, hogy tovább kellene indulni és az ajtón kilépve újra letámadott a szél. A Hegyhát utcán ballagtam tovább, emlékeztem még régebbről, hogy arrafelé indul az állomásnál kezdődő zöld háromszög jelzés ösvénye, de jelzést sehol sem láttam és ott, ahol az ösvénynek kezdődnie kellett volna, most egy kerítésbe ütköztem.

Egy pillanatra megálltam. Megcsalna a memóriám? Elővettem a mobilom, megnéztem a pár hete beszkennelt és a memóriájába feltöltött 2022-es kiadású Budai-hegység térképet, aszerint erre kéne mennem, meg a Locus alá telepített Openstreetmap térkép sem mutatott mást. Mivel volt mobilnet, megnéztem a www.turistautak.hu online turistatérképét, az már az állomás túlsó oldalán jelezte a zöld háromszög jelzést, még az állomás előtt ágazott ki a zöld sáv jelzésből és keresztezte a síneket. Akkor pedig úgy néz ki, hogy elbambultam és elmentem az elágazás mellett. Úgy látszik, nemrég változhatott meg az útvonal, és azt még nem tudta lekövetni a papírtérkép és frissítenem kell a Locus offline térképét is.

Na, az elágazásig már nem kutyagolok vissza – gondoltam –, aztán kerestem az állomáson egy, a síneken átvezető ösvényt. A túlsó oldalon meg is lettek a zöld háromszög jelzések! A Széchenyi-hegy széles háta itt kezdett dél felé lejteni, hamarosan beértem a szélárnyékába, és mostanra már a nap is úgy tűzött, mintha külön fizetnének neki ezért. Nem véletlen, hogy errefelé, a bokros, ligetes hegyoldalban már kiengedett a fagy és ha nem is cuppogóan sárosak, de már mélytalajúak voltak a gyalogutak.

A jelzett útról kicsit letérve kisétáltam az Apáca-rétre, innen általában szép a Dél-Budára nyíló panoráma, csak éppen azt felejtettem el, hogy most a még alacsonyan járó januári nap felé kellene tekintenem, így aztán nem sokat láttam erről a kilátópontról. Visszatérve a zöld háromszög jelzések ösvényére egy kis szerpentinen leereszkedtem a hegyről a Farkas-völgybe, közben pedig elballagtam az Úti Madonna kedves kis erdei kápolnácskája előtt is. Lenn a Farkas-völgy alján még árnyék volt, fagyott is keményen, de amikor a túlsó oldalán felkapaszkodtam belőle az Ördög-orom gerincére, ismét kisütött a nap és kora tavaszira váltott az időjárás (úgy látszik, az Ördög-orom gerince még benne volt a Széchenyi-hegy szélárnyékában).

Itt is megálltam a kilátópontokon, az elsőről Gazdagrétre és Kelenföldre nyílt széles letekintés, a másodikról, az Ördög szószékről pedig jól lehetett látni a Farkas-völgyet és a Széchenyi-hegyet is. Itt kelet felé fordulva még a Gellért-hegy is feltűnt egy meglehetősen szokatlan nézőpontból, méghozzá hátulról! Szépek ezek a kilátópontok, nem is tudom, miért szoktak kimaradni a túráimból? Itt is megálltam néhány percre, készítettem pár fotót, aztán pár lépéssel visszasétáltam a turistautak elágazásába. Ismét jelzést váltottam, most már a zöld négyzet jelzéseket követtem lefelé a csupán pár évtizede beépített domboldalon keresztül egészen a Gazdagréti lakótelep felső sarkáig, az autóbuszvégállomás aszfaltozott placcáig.

Itt már a túrám tizenötödik kilométerének a végén jártam, akár be is fejezhettem volna – aki nem akar sok aszfalttaposást, annak ezt ajánlanám –, de nekem most az volt a célom, hogy egészen hazáig elgyalogoljak, persze a Szoborparkot is útba ejtve. Már korábban kiszúrtam a térképen, hogy a kék Mária Úton (ez egy kék „m” betűvel jelzett zarándokút) egyszerűen elsétálhatok odáig, így aztán a buszvégállomástól már ezeket a jelzéseket követtem lefelé a Gazdagréti út járdáján.

Gondolom, nem mond sokat senkinek sem ennek a lakótelepnek a neve, de ha hozzáteszem, hogy ez a Szomszédok lakótelepe, akkor a középkorúnál idősebbeknek talán már beugrik valami. A Szomszédok volt az első magyar teleregény, 1987-től 1999-ig követhettük vele egy tízemeletes panelházba frissen beköltözők életét. Az első két év még eléggé „vonalasra” sikeredett, tehát követte az akkor még létező szocializmus ideológiai és műsorpolitikai sablonjait. A rendszerváltozásnál és azt követően lett egyre érdekesebb, amikor hirtelen beköszöntött a piacgazdaságnak becézett kapitalizmus, a gyárbezárások és az azokat követő munkanélküliség, feltűntek a vállalkozások és a sorozat ekkor már azt szerette volna megmutatni, hogyan próbálnak az egyszerű emberek talpon maradni a mindent ellopó, elsíboló privatizáció káoszában. Taki bácsi, Lenke néni, Mágenheim doki, vagy a mindig zsörtölődő Sümeghy úr karakterei mindmáig velünk élnek.

Nem maradtam már sokáig a főúton, a templomnál jobbra tértem az Angyalka utcára, innen pedig egy ösvényre, amely a lakótelep alatti füves-bokros domboldalban lekanyargott alattam a Lépés utcára. Ezen a szakaszon és a későbbiekben is olyan ritkás volt a Mária út jelzettsége, hogy sokszor percekig ballaghattam anélkül, hogy akár egyetlen jelzést láttam volna akár a fákon, vagy a lámpaoszlopokon. Egyébként ez az útszakasz nem is kínál sok látnivalót, a lényeg az volt, hogy átvágjak a Budai-hegység erdőiből a Budaörsi repülőtér füves mezeje mellett az elszigetelten álló Kamaraerdőbe.

Hosszú aszfalttaposás végén háromnegyed három felé értem el a Kamaraerdőt és indultam el a közepén elterülő tisztás, a Nagyrét felé. Gyermekkorom kedves „túraterepe” volt ez, hiszen a szüleimmel gyakran jártunk el ide hétvégenként sétálni, de ünnepeken is megnézni a Nagyrét rendezvényeit. Kicsit nagyobb srácként a haverokkal tekeregtünk erre sokat nyaranta, katonásdit, vagy expedíciósat játszva bebarangoltuk minden ösvényét. Akkor hatalmas erdőségnek tűnt a szemünkben, ahol akár egy egész napot el lehet tölteni a fák között bolyongva, csak felnőttszemmel zsugorodott össze annyira, hogy ide nem is teszek túrákat, hiszen olyan kicsike…

Még itt is a kék Mária Út jelzéseit követtem, de az erdőbe befelé hozzácsapódott egy helyi zöld sáv jelzés útvonala, a Nagyréttől pedig egy zöld körtúra jelzés, de amúgy az útvonal tök egyenes, eltévedni rajta képtelenéség. Mindössze fél óra alatt átvágtam az erdőn, pedig közben még a Tétényi-fennsíkra is felkapaszkodtam. Végül a Rókales utcára kifordulva értem el negyed négy felé a Szoborparkot, amelynek hivatalosan Memento Park a neve, de szerintem senki sem így ismeri.

A Szoborpark lényege az, hogy a rendszerváltás után a szocialista éra szobrait, köztéri alkotásait nem törték össze, nem olvasztották be, hanem idehozták őket, és itt egy csomóban állva várják a látogatókat. Most, a zárás előtt mindössze háromnegyed órával szinte senki sem volt már rajtam kívül a parkban, mindegyik alkotást alaposan megnézhettem és az alkonyi fényekben még szép képeket is készíthettem róluk.

Többek között itt található az géppisztolyos szovjet katona, aki régebben a Szabadság szobor tövében álldogált, de itt van a Jászai Mari térről a kockaforma Marx Károly és Engels Frigyes, a II. Világháborús parlamenter Osztapenko és Steinmetz kapitányok, sőt, a Felvonulási térről a Tanácsköztársaság emlékművének monumentális, rohanó férfialakja és a Vérmezőről a Kun Béla emlékmű szoborcsoportja is. De van itt Lenin szobor is (két példányban), továbbá Szakasits Árpád és Szamuely Tibor, Ságvári Endre és még sokan mások… Akit érdekel az ilyesmi, érdemes eljönnie ide! Van a bejárat mellett egy eléggé nagy parkoló, de az Etele térről is ki lehet jönni ide az Érdre tartó helyközi buszokkal.

Csak zárás előtt pár perccel léptem ki a Szoborpark timpanonos kapuján és egy jelzőlámpás zebrán átkelve a forgalmas 7-es úton elindultam hazafelé a családi házas övezet keskeny, aszfaltozott utcáin. Huszonöt perccel később már el is értem pici lakótelepünkön a házunk kapuját.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!