Ősz a Bükkös-patak völgyében

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Erre a csütörtöki napra sem jósoltak valami szép időt a meteorológusok, az előrejelzések szerint a nagyobb felhőátvonulások között csak rövidebb időszakokra fog kisütni a nap, ráadásul eléggé ködösen fog majd indulni a reggel is. Akkor pedig most is csak egy komolyabb erdőjárás lesz a túrámon, nem lesz érdemes sok kilátópontot felkeresni, bár elkerülni sem fogom azokat. Az csak a hab volt a tortán, hogy már a téli időszámítás is belekavart a túratervezésbe, a korai naplemente miatt legkésőbb délután négyre meg kell érkeznem a túrám végpontjára, különben rám esteledik az erdőben.

A Pilis és a Visegrádi-hegység turistatérképét nézegetve végül egy Pomáz és Dobogókő közötti túra mellett döntöttem, a HÉV megállótól indulva a Kő-hegy, a Vasas-szakadék és a Lajos-forrás érintésével ballagok el a Dömör-kapuhoz, majd a Bükkös-patak völgyét végigjárva érek a Sikárosi-rétre, ahonnan pedig felkapaszkodom Dobogókőre. A túratervezőm 22 kilométeresre becsülte a távot mintegy 1000 méter szintemelkedéssel, de hát a Dobogókő nem egy vakondtúrás, oda kemény kaptató vezet fel minden irányból, meg hát a túra elején mintegy bemelegítésként meg kell majd másznom a Pomáz határában álló Kő-hegyet is.

Kicsit ködösen indult a csütörtök reggel, a Tétényi-fennsíkon álló házunk kapuján kilépve láttam, hogy alattam terül el a ködtenger, amelybe aztán a 250-es busszal bele is ereszkedtem. Szokás szerint egy 41-es tujával csattogtam be a Batthyány térre, ott pedig egy Szentendrére induló HÉV-et még éppen elkapva fél nyolcra már a pomázi HÉV megálló egyik padján készülődtem a túrára. Mint mindig, most is felfűztem a fényképezőgépem táskáját a derékszíjamra, aztán a turista GPS-em indítva bele is vágtam a túrába. Az állomásépület túlsó oldalán, a helyközi buszok végállomásánál most is megcsapta az orrom a lángossütőtől áradó ínycsiklandozó illat, komolyan erőt kellett megamon vennem, hogy megállás nélkül sorjázzak végig a büfék, krimók és boltocskák sora előtt. Márpedig teli hassal nem indulok hegyet mászni!

A Kő-hegyre Szentendre és Pomáz felől is fel lehet kapaszkodni, a táv nagyjából ugyanakkora mindkét irányból, de mivel a blog lassan már négy évnyi fennállása alatt Pomázról még nem indultam neki a hegynek, ezért is döntöttem az ottani túrakezdés mellett. Persze elég sokat kell mindkét irányból a házak között ballagni, de a lakott területet elhagyva Pomáz felől egészen a hegytetőig folyamatosan az erdőben haladhatok, ami azért nagy pozitívum.

Így aztán a HÉV megállótól az eléggé sűrűn felfestett zöld sáv turistajelzéseket követve beballagtam a főút járdáján a központba és a körforgalom után tértem csak le a jóval csendesebb Luppa Vidor utcába. Csendes, kertvárosi övezeten keresztül, többször is váltva az utcák között baktattam fel a városka felső végére, ahol aztán véget ért az aszfalttaposás és már egy erdei földúton értem el az utolsó, magányosan álló házakat. Egy kis szurdokszerű völgyecskébe fordultak be a keréknyomok, engem pedig egy pillanatra megállított itt az őszi erdő színpompája! Pár percig csak csodáltam a fákat, aztán persze bőszen fényképezni kezdtem.

Pár száz lépés után a jelzések jobbra fordítottak és egy ösvényen meredeken kikapaszkodtam a szurdokból ott, ahol az már egészen összeszűkült és a kidőlt fák akadályozták volna a továbbhaladást, de persze továbbra is az erdőben bandukoltam tovább. Kényelmes erdőjárás volt ez a szakasz, egyáltalán nem emelkedett meredeken az út, volt energiám nézelődni is. Aztán egy idő után erősebb lett a kaptató, de úgy értem fel a Kő-hegy lapos tetejére, hogy folyamatosan az erdőben haladva egy dekányi kilátás sem nyílott a fák között!

De mindez egy pillanat alatt megváltozott, amikor elértem a Petőfi-pihenő zászlórúdját és emlékoszlopát. A márványtábla kopottas betűi szerint itt pihent meg a lánglelkű költő 1845. szeptember 23-án, engem pedig egy kicsit mindig megmosolyogtat ez a szöveg. Vajon az Alföld rónaságáért rajongó költőnk mit érezhetett, amikor körbepillantott a sziklákról? „Tán csodállak, ámde nem szeretlek…”, ahogy egy versében is írta a Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tájáról? Na, de ne legyünk már ennyire kukacosak, a Petőfi-pihenőtől nyíló kilátás nagyon szép, még akkor is, ha eléggé párás a levegő, mint ezen a túrámon!

Gyönyörű, félköríves panoráma nyílik a vaskorláttól, alattunk terül el Pomáz, mögötte a távolban Budapest is feltűnik el a dombokon túl. Balra tekintve látjuk a síkon túl a Duna ezüstös szalagját, jobbra pedig a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsaira pillanthatunk rá. Ide még a párás, kicsit ködös idő ellenére is érdemes volt feljönni! Mondjuk azt azért vegyétek figyelembe, hogy Petőfi Sándorral ellentétben én a hegyekért és panorámákért lelkesedem, és nem pedig az Alföldért. Pedig isten bizony, én próbáltam megszeretni, jórészt ezért talpaltam végig az Alföldi Kéktúra vagy 850 kilométeres útvonalát, de nem jött össze. Kinek a pap, kinek a papné…

Elbámészkodtam itt is pár percet, még a terasz alatt álló Gomba-sziklát (Napóleon kalapját) is megnéztem alaposan, ez tulajdonképpen egy nagyobb darab andezit kőszikla, amely egy vékonyabb és könnyebben málló andezittufa törzsön nyugszik. Tényleg úgy néz ki, mintha egy háromszögletű kalapot hordana a szikla! Az egyik padra letelepedve megettem egy kiflimet, bejelentkeztem a blog facebook oldalára és ejtőztem még pár percig. Kicsit vártam arra, hátha előbújik a nap a szürke felhők mögül, erre volt is esélyem, hiszen azért az alattam elterülő síkot foltokban megvilágította a sugaraival, de ekkora mákom azért nem volt. Végül, amikor két túrázó hölgy is megérkezett a pihenőhöz, összekaptam magam és továbbindultam.

Pár perc alatt elsétáltam a Kő-hegy fennsíkjának peremén egy másik kilátópontot is érintve a Czibulka János Kőhegyi menedékházhoz, de itt már nem ültem le a pihenőpadokhoz, lőttem pár képet a házról és folytattam az utam. A Kő-hegynek csak a déli oldala sziklás és meredek, ahol most Pomáz felől felkapaszkodtam rá, észak felé kényelmesen lesétálhattam róla, hogy egy kis kitérővel megnézhessem a Vasas-szakadék sziklarepedését is. A turistaháznál tértem rá a sárga sáv jelzések ösvényére, ezen ereszkedtem le a Kő-hegyről és a sárga barlang jelzéseket követve értem el a szakadékot.

A Visegrádi-hegységet alkotó andezittufa alapkőzet egymást követő vulkánkitörések során alakult ki, ahogy a kráterekből kirobbanó andezittömbök és a leülepedő vulkáni hamu összecementálódott. A könnyen málló hamuba ágyazódott kőtömbök sok helyen, például a Vadálló-köveknél, a Rám-szakadékban, de itt is, a Kő-hegyen a felszínre kerülve jól megfigyelhetőek, itt viszont a későbbi talajmozgások következtében a kőzet egy helyen megrepedt és egy nagyjából méternyi széles folyosón átsétálhatunk magán a sziklán!

Most én is megtettem ezt, aztán amikor elértem a szűk folyosó túlsó végét, hangokat hallottam az itt nyíló barlangból. Kíváncsian beleskelődtem, és már elő is bújt a lyukból egy középkorú férfi két siheder fiával. A gyerekek lelkendezve mesélték, mit is láttak odalenn, de a férfi csak annyit jegyzett meg, hogy pokolian szűkek a járatok egy hátizsákos férfinak! Ezen jót nevettem, aztán a falhoz lapulva utat engedtem nekik. Na, nem másztam le a barlangba, csak éppen befényképeztem a nyílásán keresztül, ennyi nekem pont elég is volt.

A sárga sáv jelzések ösvényére visszatérve sütött ki a nap, hirtelen kontrasztos lett minden, én pedig hunyorogva álltam meg az őszi lombok közé betűző napsütésben. Felragyogtak a falevelek sárga és vöröses színei éles ellentétet alkotva az ég mélykékjével, én persze fényképeztem ezerrel, de csak idehaza láttam a gépről letöltött képeken, nem igazán tudják visszaadni még a töredékét sem annak a szépségnek, amely ott körbevett! Végül háromnegyed tizenegy felé értem el a volt Lajosforrás turistaház alatti rétet, aztán utána pár perccel magát a Lajos-forrást.

A forrást és a hozzá tartozó medencét még 1908-ben építette a Magyar Turista Egyesület Péntekiek asztaltársasága és a környék akkori tulajdonosáról, Podmaniczky Lajosról nevezték el Lajos-forrásnak. A mellette álló házat az 1930-as években építtette a Dreher család vadászkastélynak, ezt a II. Világháború után államosították és 1947-re turistaházzá alakították át. Ekkor épült ki a forrás melletti buszforduló is, ugyanis egy időben Szentendréről hétvégente és ünnepnapokon idáig járt ki autóbusz (manapság csak a Dömör-kapuig közlekedik). Aztán a ház állapota a karbantartás hiánya miatt egyre rosszabb lett, végül 2005-ben zárt be véglegesen, mivel akkorra már életveszélyessé vált. Bár 2017-ben bejelentették a felújítását, de azóta sem történt semmi ezügyben.

Gondoltam, iszom egyet a forrásvízből, de egy „töltögető”, vagyis a forrásvizet több literes műanyag palackokba gyűjtő hölgy teljesen elbarikádozta a forráshoz vezető szűk átjárót a tartályaival. Egy pillanatra kajánul elvigyorodtam, mivel az az ötletem támadt, hogy premier plánban készítek pár fotót a meggörnyedten álló nőszemély pont felém meredező kufferjáról, de erről lemondtam, és csak nagy totálban készítettem néhány képet a forrásról. Azért elgondolkodtam azon, vajon meddig ingyenes a forrásvíz? Nyilván mindenki ingyen ihat a vizéből, ha megszomjazik, meg feltöltheti a kulacsát is, hogy magával vigye a vizet a további útjára. De mi van, ha valaki több tucat litert akar tölteni magának, hogy aztán azt otthon igya meg? És vajon joga van-e korlátozni mindezzel másokat a vízvételben, akik esetleg csak egy pohárnyit szeretnének inni?

Na mindegy, szemesnek áll a világ, tartja a közmondás és szerencsére még több mint félig volt a hátizsákomban a kétliteres törhetetlen palack a szörpömmel, így aztán csak legyintettem egyet képzeletben és folytattam az utam. Itt most megint jelzést váltottam, a zöld háromszög jelzések ösvényén ereszkedtem le a Bölcső-hegy oldalából az erdőn keresztül a Bükkös-patak völgye felett lévő Kőrösi Csoma Sándor pihenőhöz. Az utóbbi években komoly kis erdei pihenőt építettek ki itt padokkal, asztalokkal, tűzrakó hellyel, viszont megvan még a völgyre nyíló pompás kilátás is.

Megcsodáltam a kanyargós völgy panorámáját és itt is megültem néhány percre, mivel itt járhattam a mostani túrám felénél. Sajnos mire ide érkeztem, ismét beborult az ég, de hát mi másra is számíthattam volna, hiszen előre megjósolták egész napra a felhőátvonulásokat. Mindenesetre még reménykedtem abban, hogy délutánra kicsit kitisztul még az idő, szerettem volna, ha beragyogja a napfény a Bükkös-patak völgyének őszi színpompáját! De még felhős ég alatt indultam tovább és jártam végig a völgy feletti kilátópontokat, majd ereszkedtem le meredeken a Dömör-kapu buszfordulójához és autóparkolójához.

Épp a minap láttam egy Youtube videót arról, hogy mekkora dugó szokott itt lenni hétvégéken a keskeny erdei úton érkező és a környéken parkolóhelyet kereső autós kirándulók miatt, most ezen a csütörtöki napon alig néhány autó várakozott csak a placcon. Néha én is előfordulok errefelé kerékpárral, ha Szentendréről indulok a Visegrádi-hegység erdei útjaira csavarogni egyet, de én a HÉV végállomás felől jövet még nyolc óra előtt el szoktam itt tekerni, hiszen itt kezdem a túráimat és akkor még üres szokott lenni a parkoló.

Persze az az igazság, hogy eléggé felkapott hely lett az utóbbi években a Bükkös-patak völgye, különösen az alsó része, amely könnyen elérhető innen gyalogosan. Elbaktattam az aszfaltos erdősgazdasági útnak a Bükkös-patak felett átvezető hídjáig és lesétáltam a lépcsősoron a patakhoz. Ezen a helyen szűkül össze legjobban a völgy (ezért is hívják ezt a helyet Dömör-kapunak), itt a vízfolyás kis vízesések során át bukik pár emelettel mélyebbre a sziklák között. Vígan csörgedezett most is a Bükkös-patak és bíztam abban, hogy még a felső szakaszán is lesz benne valamennyi víz!

A zöld háromszög jelzések egészen az autóparkolóig vezettek, ott váltottam a zöld kereszt jelzésekre, amelyek azért szórványosan fel voltak festve az út melletti fákra. Most nyitva volt a hídnál az aszfaltutat elrekesztő masszív fémsorompó, pedig innen már csak engedéllyel hajthatnak be az útra a járművek, de persze egyetlen autóval sem találkoztam ezen a szakaszon az egész túrám során. Gyalogossal viszont annál többel, még csodálkoztam is azon, mennyi kiránduló család járja a völgyet egy hétköznapon. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy az amúgy is a halottak napja miatti hosszú hétvégét megfejelték még egy-két nappal és kijöttek egyet járni az erdőkben!

Persze a Bükkös-patak völgye minden évszakban szép, de különösen ősszel az! A lehullott lombok borította aszfaltút is csodálatos látvány, de egy idő után a jelzett turistaút otthagyja azt és leereszkedik a patak mellé a völgy aljára és ez a legszebb útszakasz! Éppen csak elindultam a lehullott avar alatt el-eltűnő gyalogúton, amikor ismét kisütött a nap és mint később kiderült, most nem csupán pár percre, kitartott egészen addig, amíg el nem értem a völgy felső végét!

Erről a szakaszról nem tudok részletes leírást adni, de nem is érdemes. Ezt az utat a patak partján végig kell járni! Ez nem egy kényelmes sétány, hanem csak egy egyszerű ösvény, amely ráadásul hol leereszkedik a patakhoz, hogy egy gázló lépegetőkövei után folytatódjon a túlsó oldalán, hol pedig több emelet magasra felkapaszkodik föléje, ahonnan aztán szép a rálátás a lenn csobogó patakocskára. Persze a patakot nem mindig lehet látni. Ilyenkor ősszel több helyen is megbújik a vízbe hullott avar alatt, az átkeléseknél pedig emiatt vigyázni kell arra, hová is tesszük a cipőnket, nehogy aztán hirtelen bokán felül elmerüljünk a vízben.

Az ösvény és a patak minden kanyarja után más és más nézőpontból látjuk a vizet, meg persze a kanyargós völgyet beragyogó napfényt is mindig más és más szögből veri vissza a víztükör. A patak is van ahol nyugodtan áramlik a medrében, más helyeken tavacskákká szélesedik, megint máshol pedig kövek között csobogva, a mederbe hullott ágakat, fatörzseket kerülgetve siet a dolgára. Itt nem lehet csak úgy végigrohanni, szinte minden lépésnél meg kell állni, hogy egyre újabb nézőpontokból is megcsodálhassuk a patakot! Aztán elértem a piknikrétet, a Dömör-kaputól érkező kirándulók általában csak eddig szoktak feljönni a völgyben.

Én persze mentem tovább és kényelmes sétával háromnegyed egyre érkeztem el az Öreg-nyílás-völgy torkolatához, ahol az Országos Kéktúra útvonala megérkezik Pilisszentlászló felől. Itt véget értek a zöld kereszt jelzések, innen már a kék sáv jelzéseket követve indultam tovább. A völgy jellege persze semmit sem változott, éppúgy a turistaút mellett csobogott a Bükkös-patak, aztán a gyalogút egy fahídon keresztezte azt és megérkeztem a Kárpát-forrás vizenyős rétjére. Ebből a forrásból kapja a patak a vizének jó részét, azonban már nem a kiépített foglalatból tör elő, hanem mellette fakad fel a földből és így eláztatja az egész környezetét.

Újabb erdei pihenő mellett sorjáztam el, régebben még ifjúsági táborként jelezték ezt a helyet a térképek, a mostaniról azonban már eltűnt ez a név. Talán úttörőtábor lehetett itt még az előző rendszerben, de mára már semmi nem maradt belőle, csak a tágas esővédő házikó, meg a patakparti ritkított tölgyes-gyertyános. Érdekes, de innen már nem volt víz a patakban, úgy néz ki, tényleg a Kárpát-forrás volt a völgyben a legfelső, amely még adott valamennyi vizet. Kár, hogy a patak felső szakasza már ki volt száradva, pedig a nap szépen beragyogta ezt a részét is a völgynek!

Na, ha el nem felejtem, visszajövök majd ide kora tavasszal, közvetlenül hóolvadás után. Akkor a legszebb talán a patak, amikor a medrét teljesen kitöltve, zúgókon keresztül rohan végig a völgyön Szentendre és a Duna felé! Persze ehhez hó is kell, amely mostanában ritka vendég szokott lenni errefelé, pedig a hegyekben elolvadva ez látja el vízzel egy ideig a Bükkös-patakot!

Egyszer minden szép véget ér, a Bükkös-patak völgyének is vége szakadt a Lenkó Ede emlékműnél, vagyis a Sikárosi-rét pereménél. Az egyszerű kőoszlop márványtáblája szerint itt halt meg 1917. december 31-én egy túráján az 1910-ben létrejött Természetbarátok Turistaegyesületének egyik alapító tagja, aki 1913-tól a Természetbarátok Asztaltársaságának alelnöke, majd később elnöke is lett. A Sikárosi erdészház mellett elballagva útelágazásba értem. Döntenem kellett, melyik úton mászom meg a Dobogókőt, ugyanis választhattam az Országos Kéktúra útvonalát, vagy az itt kezdődő kék kereszt jelzéseket is, melyek később beletorkollanak majd a piros sáv jelzésekbe. Végül ez utóbbit választottam rövid hezitálás után, ugyanis bár a táv és a szintemelkedés mindkét útvonalon ugyanakkora, viszont arrafelé nem jártam az utóbbi években.

Így aztán a kék kereszt jelzéseket követve átvágtam a Sikárosi-rét fasorokkal és erdősávokkal sakktáblaszerűen felosztott mezején, aztán a piros sáv jelzéseket követtem néhány éves végvágott erdőfoltokon keresztül. A már évek óta elapadt Király-kútnál már ismét az öreg erdőben jártam, itt fordultam rá a Prédikálószék felől érkező piros háromszög jelzések ösvényére és a Király-kúti-kunyhó kőházikóját érintve felkapaszkodtam egy kemény hegymenettel a Dobogókő hosszan elnyúló gerincére. Innen már könnyebb dolgom volt: a hegyháton még emelkedett alattam valamennyit az erdei földút, aztán a sípálya felső végénél bukkantam ki az erdőből.

Elsorjáztam a Makovecz Imre által tervezett korábbi Sí-ház, most Zsindelyes Vendéglő és a téliesített Jurtaszállás sátrai előtt, aztán a sétányon felballagtam a 2009-ben bezárt, azóta egyre csak pusztuló, részben már ki is égett, valaha szebb napokat is megért Hotel Nimród mellett a kilátóteraszra. A kutya nem járt ezen a csütörtöki napon rajtam kívül a kilátóponton, így aztán alaposan kiélvezhettem a Dunakanyarra és a távoli Börzsönyre nyíló, most meglehetősen párás kilátást.

Volt még több mint negyedórám a pomázi busz indulásáig, ezt a buszforduló egyik padján lebzseltem végig. A 16:18-kor induló busszal öt előtt pár perccel érkeztem vissza a HÉV állomásra, ahonnan reggel a túrámra indultam. A Batthyány téren most is csak másodpercekkel késtem le a 41-es tuját, az aluljáróból felrohanva a lépcsősoron még láttam, ahogy becsapja az ajtajait és továbbindul Dél-Buda felé, de még így is hazaértem fél hét előtt pár perccel.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!