Kirándulók a Vörös-kő 521 méter magas csúcsán álló emlékműnél

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Itt az április, véget értek a téli hidegek, én pedig már a kerékpáros szezonra készülődve sorra vettem, hová is szeretnék még idén gyalogosan eljutni a túráimon? Előkelő helyet foglalt el a bakancslistámon a Bükkös-patak Szentendrén átvezető útja, valamint a Kalicsa-patak szurdokvölgye is, amelyek eddig valahogy kimaradtak a túráimból, tehát most ezekre a helyekre próbáltam egy megmozdulást szervezni magamnak. A táv a túratervezőben olyan huszonhárom-huszonnégy kilométerre adódott, a szokásos fényképezős, nézelődő túratempómban ez egy egész napos menetnek felel meg, ahol aztán nem nagyon lazsálhatok, tehát a meg-megállásaim között mennem kell majd, mint a golyó!

Ennek megfelelően eléggé korán is indultam otthonról, ötkor léptem ki a lakásunk ajtaján, hogy aztán szokás szerint bemelegítésképpen lesasszézzak a 41-es tuja megállójába, ahonnan aztán az 5:43-as járattal becsattogtam a Batthyány térre. A kiegészítő jegyeket megvéve még pont volt arra időm, hogy megörökítsem a Duna-parti kora reggelt. Aztán a HÉV is ment, ahogy a csövön kifért, negyed nyolckor már a szentendrei végállomásán vártam, hogy beinduljon a turista GPS-em, közben pedig felcsatoltam a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, hogy túra közben mindig kéznél legyen.

Kora reggel a Batthyány téren

Pár perc alatt menetkészen álltam és úgy ítéltem meg, van még annyi időm, hogy rövid látogatást tegyek a belvárosban. Ez nem egy nagy ügy, egyszerűn csak át kell baktatni a HÉV végállomásról a kétszer kétsávos 11-es út alatti aluljárón, aztán a Kossuth Lajos utcán már gyorsan eljuthatunk a Bükkös-patakig, amelynek a túloldalán kezdődik a fényképekről már jól ismert történelmi belváros. Itt aztán a fotómasinát a tokjából elővéve és a nyakamba akasztva indultam tovább a Fő tér felé. Néptelenek voltak még az ódon utcácskák és a terecske, a kutya nem járt arra rajtam kívül, elkészítettem hát a szokásos fotókat a Szentháromság szoborról és a Blagoveštenska templomról, aztán az alig méternyi széles sikátoron és az azt követő lépcsősoron megmásztam a templomdombot.

Megcsodáltam a Keresztelő Szent János plébániatemplomtól nyíló kilátást és elégedetten konstatáltam, hogy jól látszanak a vagy húsz kilométerre lévő Hármashatár-hegy adótornyai is, tehát ez alkalommal sem lehet sok panaszom a kilátásra. Csak az idő is maradjon szép, ugyanis a meteorológusok egy gyenge hidegfront átvonulását jósolták a déli órákra záporokkal, kisebb zivatarokkal! Végül visszaereszkedtem a Fő térre, aztán a Városháza mellett elhaladva lesétáltam a Bükkös-patakhoz.

A Visegrádi-hegységben, a Dobogókő déli oldalában eredő patak itt fejezi be a Dunánál mintegy tizenhat kilométeres útját, miután összegyűjtötte az útjába eső források vizét. Most szokatlanul bővizűnek tűnt, de persze épp elég eső esett ahhoz az elmúlt hetekben, hogy a hegyi források erősebb vízhozama kissé felduzzassza a vizét. A patakmeder környezetét szépen parkosították, aszfaltozott sétány kanyarog mellette, ezen indultam hát el a hegyek felé. A patakparton bújtam át a széles 11-es főút alatt, miközben a sárga négyzet turistajelzéseket keresgéltem, de azok eléggé szórványosan voltak felfestve ezen a útvonalon. Sokszor több száz lépést is megtehettem, mire megpillantottam egyet-egyet, hát, úgy tűnik, a jelzésfestők eléggé elhanyagolták ezt az útszakaszt! Hivatalosan együtt halad ezen a patakparton a Bükk-ös-vény sárga „T” jelzésű tanösvényével, de a két jelzést mindig együtt festették fel.

Amíg kitartott alattam az aszfaltozott sétány, nem is volt nagy baj, nem kellett a jelzéseket keresgélnem, miközben a Bükkös-patak andalító csobogását hallgattam, de aztán elfogyott alólam az út, és a túraösvény sem volt jobban jelezve, a számtalan kis hídnál, ösvényelágazásnál el lehetett tűnődni azon, hogy most akkor merre is kell továbbindulni? Lassan magam mögött hagytam a várost, kicsit eltávolodott az ösvény is a pataktól, na, itt aztán a jelzések úgy eltűntek, mint az aranyóra! A GPS szerint a sárga négyzet jelzések ott is hagyták a gyalogutat, csak a tanösvény vezetett tovább a csapáson, de a jól kitaposott út megbízhatónak tűnt, tehát gond itt sem volt egy szál sem.

Egy lovastanya után érkezett meg a sárga kereszt jelzés a dombok közül, erre ráállva kereszteztem a Bükkös-patakot egy kőhídon és értem ki a Pilisszentlászlóra vezető útra. Pár tucatnyi lépést még a szélén tettem meg, aztán megkezdődött a patakvölgyből a hegyek közé felvezető hosszú kaptató. Egy kis gerincre felérve a Pásztor utcára fordítottak a sárga kereszt jelzések, ezen baktattam el az utolsó házakat követően a mezőkig. A térképemen láttam, hogy valahol jobbra kell majd térnem, de az elágazás csak nem lett meg, pedig eléggé mélyen betalpaltam már a rétek közé, egészen az ott kezdődő víkendtelepig. Hová tűntek a jelzések? Itt már GPS-es segítség kell!

A turista GPS-em elővéve aztán egy jót mérgelődtem, ugyanis a pár hete frissített térképén már nem piros vonal jelzett minden turistautat, hanem a saját színükkel tűnnek fel rajta. Ez még nem lenne baj, de a sárga kereszt jelzés sárga vonalkája szinte beleolvadt a vajsárga színnel jelzett mezőkbe. Nosza elő a szemüveggel! Így már láttam, hogy alaposan letértem a turistaútról, gyerünk hát vissza! Azonban ez a gyengén látható vékony vonal alaposan elgondolkodtatott. Korábban szemüveg nélkül is jól láttam, hogy merre halad a rikító piros színnel jelzett út, most erre csak szemüveggel vagyok képes, azt meg mégse tehetem, hogy csak piros és kék jelzésű utakon járok majd a jövőben! Sürgősen cserélnem kell a GPS térképét!

Szóval a kütyü szerint már jó régen otthagytam a jelzett utat, még a lakott terület szélén. Azonban a kijelzőjén mutatott elágazásba visszatérve és alaposan körülnézve sem láttam a továbbvezető utat. A Pálos70 teljesítménytúra egy táblája itt tényleg jobbra irányított, de ott nem volt semmi. Bekémleltem a még lombtalan bokrok közé, és pár lépésnyire alig járt keréknyomok tűntek fel. Az lenne a jelzett út? Áttörtettem a dzsindzsán és ráállva a keréknyomokra láttam a GPS-en, jó irányba megyek, pár perc múlva jutalmul fel is tűnt egy árva sárga kereszt jelzés. Ezután már gyorsan kiértem a Skanzen (hivatalos nevén Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum) előtt elhaladó forgalmas Tiszafa utcára.

Sokáig ballagtam a Skanzen kerítése mellett, azt hittem, látok majd valamennyit az ottani házakból, templomokból, de a kerítés belső oldalán húzódó bokros sáv minden kilátást eltakart! Na de sebaj! Jártam már ott vagy féltucatnyi alkalommal, 2018-ban például egy áprilisi bicajtúrámon. Az akkor készült fényképek közül válogatva felteszek hát ide néhányat. Aztán a sárga kereszt jelzések a Skanzen sarkánál letérítettek a főútról, sőt, innen váratlanul meg is sokasodtak és már megbízhatóan vezettek tovább.

A Forrás utcán hátulról kerültem meg a Skanzent – persze ebből az irányból sem lehetett belátni oda – aztán a nagy „S” kanyarja után végre elértem az erdőt! A parkolóban kerékpáros csapatok készülődtek, hogy nekiindulva az erdei aszfaltcsíknak átvágjanak a hegyeken, már én is jártam a túragépemmel ezeken a gyakorlatilag nulla forgalmú erdőgazdasági aszfaltutakon, most azonban csak úgy, gyalog-galoppban indultam tovább az túrámon.

A keskeny aszfaltcsík erősen emelkedett, de a sárga kereszt jelzések így is levágták az út egyik hajtűkanyarját, később pedig végleg ott is hagyták. Itt kezdődött a Vörös-kőre felvezető kaptató érdemi része, kissé vissza is kellett fognom a tempómon, hogy ne kelljen ötpercenként megállva levegő után kapkodnom. Végül csak megtaláltam a megfelelő sebességet, így aztán egyetlen menettel felértem a hegyek közé, bár útközben egy fiatal túrázó srác, aki hátulról utolért, úgy otthagyott, hogy csak lestem, mint a vett malac. Így megöregedtem volna?

Egy tarvágáson keresztül jól megbámultam a szabályos kúp formájú Boglya-hegyet (Berseg-tetőt), magasan felettem tornyosult a csúcsa, még felnézni is fárasztó volt rá, pedig nekem is ilyen magasra kell majd felkapaszkodnom a Vörös-kő csúcsára vezető utamon! Mivel azonban minden kaptató véget ér valahol, már kényelmes menettel értem el az Álló-rét nyergét, ahol aztán belefutott a sárga kereszt jelzés a Szentendréről jóval rövidebb úton érkező sárga és zöld sáv jelzések útjába. Ezekre rátérve indultam tovább, aztán az elágazásuk után a sárga sáv jelzéseket követve vágtam bele a Vörös-kőre vezető végső kaptatóba.

Fél tizenkettő felé értem el a csúcson álló emlékművet, aztán lemálházva a tövében felmásztam a kőobeliszk alapzatára és onnan néztem körül. A múlt heti esők és az erős szél szinte minden párát kimosott és elfújt a levegőből, szokatlan távlatok nyíltak, még a Mátra távoli gerince is feltűnt a kéklő messzeségben. Persze jó volt a rálátás a Szentendrei-Duna partján fekvő településekre is: a Vörös-kő lábainál Leányfalu terült el, kicsit balra Tahi és Tótfalu feküdt egymással szemben a Duna két partján, a Naszály lábainál feltűnt Vác is. A még alacsonyan járó nappal szembe nézve nem sokat lehetett látni a távoli Budapestből, na de annyi baj legyen! Semmi sem lehetett tökéletes.

Azért az emlékműről is szólnék még pár szót. A II. Világháború végén német lőállások épültek ki a hegytetőn, hiszen kelet felé jól be lehetett látni a Duna völgyét, aztán a háború után felszabadulási emlékművet építettek a csúcsra, annak a maradványait lehet most látni. Minden április 4.-ét követő hétvégére koszorúzást szerveztek ide, kevés mostanáig megmaradt gyerekkori túraélményem közé tartozik az, hogy egyszer lapátkerekes gőzössel utaztunk Budapestről Leányfaluig, aztán onnan megmászva a hegyet mi is jártunk itt egy megemlékezésen. Mostanra leverték már az emlékműre szerelt ötágú csillagot, most egy kereszt van feltéve a terméskő oszlopra.

Délre eléggé befelhősödött az idő, ez persze nem volt váratlan, hiszen ezt is jósolták a meteorológusok, azonban a hűvös északi szél is feltámadt, magamra is kaptam az anorákom, amit még a kapaszkodás alatt kötöttem a derekamra. Sokáig elnézelődtem, még a távcsövem is elővettem, aztán amikor meguntam a szemlélődést, megültem az emlékmű talapzatán és megettem a korai ebédemet.

Végül csak háromnegyed tizenkettő felé kaptam össze magam és indultam tovább, bízva abban, hogy a hegymenet javán már túl vagyok, innen már főként lejtők jönnek majd az utamon. Végigvándoroltam a hosszú, széles gerincen, itt csak kisebb huplik voltak az amúgy a Duna-partról jól látható csúcsok, a Lőrinc-laposán keresztül szaladtam neki a Kis-bükk-tetőre vezető ösvénynek, aztán az Öreg-bükk-tető után kezdődött a hosszú ereszkedés. Ezen az útszakaszon aztán elvesztettem szinte minden szintet, amelyet a Skanzentől a Vörös-kőig fáradtságosan összegyűjtögettem. Itt már a zöld sáv jelzéseket követtem, ezek vezettek egészen az utam végéig, Dunabogdányig. Közben persze egyre sötétebbek lettek az égen átnyargaló felhők, aztán egy hirtelen zápor is végigverte a tájat, de mire az anorákom kapucniját a fejemre rántottam, már szinte el is állt.

Az imént azt írtam, hogy a zöld jelzések vezettek az utamon, bár az, hogy vezettek, az kicsit túlzás, ugyanis eléggé szórványosan voltak felfestve, azok is jórészt kopottak, fakók voltak már. Bár errefelé eléggé jól irányított az a földút is, amely levitt egészen a Kalicsa-patak völgyébe, azonban nem ártott volna egy kicsit sűrűbb felfestés, ugyanis sokszor több száz lépésen keresztül nem akadt az utamba egyetlen turistajelzés sem!

A szekérútról letérve meredek ösvényen ereszkedtem le a szurdokvölgybe, pár tucat lépést az éppen csak csordogáló patak melletti sziklákon ugrálva tettem meg, aztán amilyen meredeken leereszkedtem a mély árokba, éppolyan meredekséggel ki is kapaszkodtam belőle. Kár, hogy viszonylag keveset halad a turistaút a völgy alján, pedig talán ki lehetne alakítani itt is egy, a Bükkös-patak szurdokához, vagy a Holdvilág-árokhoz hasonló vadregényes túraútvonalat!

Az ösvény hamarosan beletorkollott egy széles erdei földútba, azon szerpentineztem sokáig a Kalicsa-patak völgyének oldalában, aztán elértem a szerényen csörgedező József-forrás mellett kialakított erdei pihenőt. Készítettem pár képet a forrásról és az órámra pillantva konstatáltam, hogy már fél kettő felé jár az idő. A pihenőben felállított nyilazott jelzőtábla egy óra tíz percre becsülte a Dunabogdányig még hátra lévő távot, amely nagyjából öt kilométert jelentett a turistamatek szerint. Pont egy óra múlva indul egy buszom Dunabogdány főutcájáról, ha kilépek, azt még elérhetem! Akkor pedig csapjunk a lovak közé!

Az erdei földút továbbra is gyakorlatilag szintben kígyózott végig a hegyoldalban, és bár már rég otthagytam a patakvölgyet, nem sok szándékot mutatott a lejtésre, még most is vagy százötven méterrel a Duna felett járhattam. Jól kilépve értem el a földúton a Szent György-major magányos lovastanyáját, ezt elhagyva aztán végre lejteni kezdett az út, egy hosszú egyenesébe befordulva pedig feltűnt előttem a dunabogdányi kőfejtő hatalmas tájsebe. Az út pontosan feléje vezetett, én pedig örömmel fényképeztem ezt a hálás fotótémát. Csak percek múlva szólalt meg a fejemben a vészcsengő: nekem nem szabadna a térkép szerint a kőfejtő felé tartani, hanem felette kellene végigvándorolnom a hegyoldalban! Meg aztán hová tűntek a szórványos zöld sáv jelzések? Elő a GPS-sel és a szemüveggel!

Bizony, a kütyü szerint is jócskán letértem a jelzett útvonalról, ráadásul még valahol a lovastanya közelében! Végül is ez az út is levisz a faluba, de ha már elhatároztam, hogy a zöld jelzésen érkezem le Dunabogdányba, akkor azon is kellene végigmennem, viszont ha visszafordulok, akkor lőttek a fél hármas busznak is! Komoly dilemma! Persze ez csak látszólag nehéz döntés, hiszen a túra tervezésekor nem is számoltam ezzel a korai busszal, már odahaza is a fél négyes busz elérése tűnt reálisnak, sőt, így viszont nem kell rohannom és ráadásul lesz még időm lesétálni a Duna partjára is. Gyerünk hát vissza!

Visszakullogtam a kaptatón a lovastanyáig, ott aztán rá is találtam a kiágazó keréknyomokra! Na, vizsgázott túravezetőként ezt az úttévesztést sem fogom kitenni a kirakatba! Azonban egy előnye azért volt a jelzett útvonalra való visszatérésnek: így érinthettem a tanya feletti szép kilátópontot! Dunabogdányra, a kőfejtőre és a Szentendrei-szigetre nyílt szép panoráma, de a szigeten túl feltűnt a Naszály és a lábainál Vác is. A volt DCM, jelenleg Duna-Dráva Cementgyár épületei csak úgy ragyogtak a napsütésben!

Elnézelődtem itt is pár percig, sokat fényképeztem, hiszen okom nem volt már a sietségre. Aztán továbbindulva már hamarosan elértem a lakott terület felső szélét, hétvégi házak, zártkertek között ballagtam lefelé a jól kijárt keréknyomokon. Az első lakóházaknál aszfaltburkolatot kapott az út, megálltam pár pillanatra ott is, ahol előretekintve a háztetők felett szép volt a kilátás Verőcére és a Börzsöny hegyeire. Persze a zöld jelzések itt sem voltak sűrűn felfestve, jó darabig egy sem akadt az utamba, azonban úgy gondoltam, ha el is vesztettem azokat, de ha folyamatosan lefelé tartok, abból most már nagy hiba nem lehet!

Végül a hosszú Ág utcán értem el a Kálvária utat, amely aztán levitt a településen átvezető 11-es főútig. A jelzésfestők ezen az utolsó pár száz méteren tényleg jó munkát végeztek, mintha csak be akarnák pótolni azt, amit elmulasztottak a hegyek között (tehát most nem tévesztettem utat). De most már minden mindegy volt. Három előtt pár perccel elérve a főutcát elballagtam a buszmegállóig, és ellenőriztem a kirakott táblát. Megvolt rajta a fél négyes busz, volt tehát még fél órám az érkezéséig, kiballagtam hát a közeli Szentendrei-Duna partjára!

A déli felhősödés után mostanra megint kijavult az idő, melegen sütött a nap, amikor a füves réten keresztül lesétálva a Dunához a kavicsos parton a vízben tapicskálva leáztattam a bakancsokra tapadt sarat. Miután az erdőjáró cipellőim letisztítottam, megültem az egyik padon a sétány mellett a napsütést élvezve. Mögöttem népes kerékpáros csapatok karikáztak fel ’s alá, de sétálgatók is érkeztek, sőt, még a parti vendéglők és sütödék is kinyitottak erre a napra! Két éve májusban jártam erre utoljára, akkor a bicajommal tekertem el Budapestről a Dunakanyarba, és épp itt karikáztam el én is a pad mögött a sétányon.

Csak tíz perccel a buszom érkezése előtt cihelődtem össze és ballagtam vissza a megállóba. Aztán jött a busz pontosan, és még ülőhely is volt rajta, így nem kellett Szentendréig álldogálnom. Úgy néz ki, még meg tudtam előzni a Visegrádon buszra szálló turisták és kirándulók zömét, akikkel szép hétvégeken zsúfoltak szoktak lenni ezek a Szentendrére tartó buszok. Pár perc késéssel érkezett a járat a HÉV végállomásra, épp annyi időm volt csak, hogy rástartolva a szerelvényre pont fel tudjak ugrani rá a legközelebbi ajtajánál. Még jó, hogy megvettem reggel a visszafelé szóló kiegészítő jegyem is az automatából, legalább azzal nem kellett veszkődnöm. Persze a Batthyány téren hiába igyekeztem, pont láttam még elmenni a megállóból a 41-es tuját, így aztán a nyomában érkező 19-essel utaztam a Morzsiig, onnan pedig egy 48-assal a Savoya parkig. Ott kivártam a 250-es busz indulását és pontosan hatkor léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!