Ősz a tatai Öreg-tó partján

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

A nyirkos, ködszitálásos csütörtök után egy gyenge hidegfront elvitte a felhőket, úgy tűnt, a hétvégére visszatér még egy kicsit a napsütéses vénasszonyok nyara, így aztán én is egy kilátó-látogató túrára készülődtem. Régen jártam már a Gerecsében, viszont a rövid nappalok miatt nagyobb menetre már nem indulhattam, ezért egy Tatabánya és Tata közötti túrát választottam. A térképet nézegetve úgy döntöttem, indulás után felkapaszkodok majd a Turulhoz, útba ejtem a Ranzinger kilátót a Csúcsos-hegyen, majd a Vaskapu völgyén át megmászom majd az Öreg-Kovács-hegyet is és végigballagva a hátán Bajra ereszkedem majd le. Onnan pedig már csak egy ugrás ha nem is a Sugár, de Tata és az Öreg-tó.

Egyáltalán nem indultam korán otthonról, csak a fél hetes 250-es busszal zötyögtem le a Kelenföldi pályaudvarra. Csillagos ég alatt léptem ki a házunk kapuján, Kelenföldön kezdett hajnalodni és vörösleni az ég alja, napkelte előtt pár perccel szálltam fel az oroszlányi személyre. Az ablakon keresztül az elsuhanó tájat bámultam, Biatorbágy után feltűntek a távolban a Gerecse hegyei-dombjai, azonban Szár után beleszaladt a vonat egy ködfalba és onnan már az orromig sem láttam.

Hajnal a Kelenföldi pályaudvaron

Háromnegyed nyolckor Tatabányán is leves sűrűségű köd fogadott, kicsit csalódottan fűztem fel az övemre a fényképezőgépem tokját és indítottam a turista GPS-em arra gondolva, most aztán jól felsültek az időjárás-előrejelzések, hiszen derült időt jósoltak erre a napra a Dunántúl egész területére! Na mindegy, ezen már nem változtathatok, abban mindenesetre bíztam, hogy ez csak amolyan talajmenti köd és a Kő-hegyre felkapaszkodva a Turulnál már napsütés fog fogadni!

Ködszitálásban vágtam át a lakótelepen a szórványos piros sáv turistajelzéseket keresgélve a fákon és villanyoszlopokon. Kereszteztem egy lámpás zebránál a forgalmas 1-es főutat és a korábbi enyhe emelkedő után az M1-es autópálya aluljárójánál vágtam bele komolyabban a Kő-hegyre felvezető meredek kaptatóba. A hosszú Turul lépcsősoron kapaszkodtam egyre magasabbra, közben persze végig az eget bámultam, hátha végre előtűnik a szürkeségen keresztül az ég kékje. De nem volt ekkora szerencsém, még mindig a szürke ködben értem fel a Szelim-lyukhoz vezető, piros barlang jelzésű ösvény kezdetéhez.

Végigoldalaztam a talán kétszáz lépés hosszú, a sziklás hegyoldalban szintező ösvényen, úgy értem el a Szelim-lyuk bejáratát. Nem tudom, hogy ragadt rá erre a helyre a „lyuk” név, hiszen ez egy jókora barlang, a tágas bejárati csarnoka akár még egy koncertteremnek is elmenne. A barlang körülbelül egymillió éve kezdett kialakulni a triász mészkőben a csapadékvíz oldó-bontó hatása miatt és már nagyjából tízezer éve is lakták az ősemberek. Most szabadon, ráadásul könnyen is látogatható, a sziklapárkányon kanyargó ösvény legalább méternyi széles még a legkeskenyebb pontján is.

Kicsit elcsodálkoztam azon, hogy ködös volt a barlang csarnoka is, de hát miért ne lett volna az, mivel ugyanaz a levegő van a barlangon kívül, mint azon belül. Hát nem? Mindenesetre kicsit sejtelmessé vált tőle a barlang és a köd távlatot is adott a látványnak, hiszen összemosta a távolabbi részleteket. Azt hiszem, én voltam ezen a reggelen az első látogató, sokáig elnézelődtem a barlangban, fényképeztem is rengeteget, azt viszont nem mondhattam, hogy a kutya sem jár itt rajtam kívül, mert egyszer csak egy fajtáját tekintve beazonosíthatatlan kutyus tűnt fel a barlangban, aztán kisvártatva megjelent a gazdi is.

Most nem voltam túlságosan emberkerülő hangulatban, de már soknak éreztem a hirtelen kialakult tömeget, ezért gyorsan a távozás hímes mezejére léptem. Visszatérve a lépcsősorhoz folytattam a kapaszkodást és pár perc múlva már fenn álltam a Turul tövében. Most sem volt szerencsém, itt pont ugyanakkora volt a köd, mint lejjebb a városban, viszont mintha már világosabb lett volna felettem az ég, mint a Szelim-lyuknál. Sőt, egy-két pillanatra mintha halványan az ég kékje is feltűnt volna a nagy szürkeségben, de persze lehet, hogy csak én képzeltem oda az eget.

Egyedül voltam itt is, persze megbámultam a Turul alatti szikláról a szürke ködöt, amely eltakarta a Tatabányára nyíló pompás kilátást, de beteszek ide a bekezdés alá egy panorámaképet, amelyet pár éve készítettem egy túrámon a talán 20-30 méterrel lejjebb nyíló Szelim-lyuk szájától. Hát, az a panoráma nyílik innen, a szobortól is, csak egy picit magasabbról! Kicsit szomorú voltam, hogy a köd miatt semmit sem lehetett látni a kilátásból, és elgondolkodtam azon is, hogy érdemes-e még egy kis emelkedővel felkutyagolni a Ranzinger kilátóhoz, de hát úgyis arra vitt tovább a tervezett utamon a piros háromszög jelzés, nem tudtam volna kihagyni.

Kilátás a Szelim-lyuk szájából Tatabányára. A képre kattintva nyílik meg külön ablakban az 5000 pixel széles panorámakép.

Aztán ahogy ballagtam a Csúcsos-hegyre vezető széles, sétányszerű gyalogúton, tényleg elkezdett világosodni felettem az ég és foltokban kezdett előbukkanni az ég kékje! Pár tucat lépés után már árnyéka kezdett lenni a fáknak és egyre szebben beragyogta a reggeli napfény az erdőt. Megálltam egy pillanatra a ködhatáron, ahol szemmagasságban még szürke volt minden, de felfelé tekintve már kék az ég és itt is lőttem pár fotót. Innen már néhány perc alatt elértem a Ranzinger kilátót, amely végül is nem más, mint egy régi bányatorony.

Ranzinger Vince a szénbányák igazgatója volt még a II. Világháború előtt, nevéhez számtalan újítás fűződik, melyek az itteni bányászatot hatékonyabba tették. A torony az egykori XII/A akna felvonója volt, felújítva 1980-ban avatták fel, mint kilátót. Nagyjából 30 méter magas és 157 vas lépcsőfok vezet fel a legfelső szintjére, ahol még most is megvannak a lift nagy acélkerekei, melyeken keresztül le-fel mozgatták a sodronyokra rögzített kast. Most a köd miatt eléggé csúszós volt a lépcsősor alsó egy-két fordulója, de feljebb már megszárította a napsütés. Persze azonnal felmásztam a toronyba körülnézni.

Éppen a talajmenti köd felett pillanthattam körbe, persze semmi kilátás nem volt a környező tájra, csak a magasabb hegyek csúcsai nyúltak ki a ködpaplanból. De azért ez is nagyon szép volt, jó pár percig elnézelődtem a toronyból, még a kis távcsövem is elővettem a hátizsákból. Főképp a túrám további részének útvonala érdekelt és megnyugodva láttam, hogy az Öreg-Kovács-hegy háta is kiemelkedik a ködből. Tehát napfényes lesz majd a túrám második fele, de most majd vissza kell ereszkednem a szürkeségbe, hogy a Vaskapu völgyén keresztül átkapaszkodhassak a hosszan elterülő hegyhátra.

Lenn a kilátó lábánál leültem az egyik padra és megtízóraiztam, hiszen már fél tíz felé ballagott az idő. Megettem egy sajtos kiflim és ittam rá a szörpömből is, közben az egyre érkező turistákat bámultam. Itt is én lehettem az első, egymagamban nézelődtem fenn a toronyban, de most már egyre-másra érkeztek a később útnak indulók. Figyelgettem, merről jönnek és megnyugodva láttam, hogy többen is érkeznek a Vaskapu felől, tehát akkor járható az oda levezető meredek ösvény a múlt héten leesett és azóta elolvadt hó ellenére. Gyerünk akkor arra!

Csak egy enyhe emelkedőn jöttem idáig a Turultól, a kilométernyi úton alig ötven métert kapaszkodva, most viszont egy szinte gatyafékes lejtőn kellett leereszkednem, továbbra is a piros háromszög jelzéseket követve a Vaskapu völgyébe. Alig hétszáz méteren több mint 150 métert, vagyis egy jó gellérthegynyi szintet elvesztve ismét visszasüllyedtem a ködtengerbe.

A hegyoldal száraz időben persze könnyen járható, de féltem attól, hogy a múlt heti hó elolvadása után sáros lesz. Szerencsére nem volt semmi probléma, bár egy-két helyen csúszkáltam egy keveset, de mindig volt kapaszkodásra alkalmas fa, vagy olyan kő, amelyen a bakancsaim megvethettem. Szóval csak leértem valahogy a völgybe, onnan pedig megint könnyebb dolgom volt, ahogy rátértem az alján a piros kereszt jelzések gyalogútjára.

A Vaskapu-völgyet a hegyek közül lezúduló csapadék vágta a Csúcsos-hegy és az Öreg-Kovács-hegy közé, a legszűkebb szakaszán csupaszon állnak a Gerecse zömét alkotó mészkőszirtek. A piros kereszt, később piros sáv jelzésű ösvény kanyarogva emelkedett egyre feljebb a völgyben és úgy 350 méteres magasságban itt is felfigyeltem arra, hogy kezd világosodni felettem a ködben az égbolt. Észrevettem a napkorongot is, ahogy átsejlik már a ködön, aztán tovább kapaszkodva újra elkezdett árnyékuk lenni a fáknak, pár perc után pedig már vakító napsütésben kapaszkodtam a mélykék égbolt alatt.

Megálltam egy pillanatra a Vértes László-barlang lezárt bejárata előtt, megbámultam a zsombolyt lefedő betonlapba épített vasajtót és megpróbáltam bepillantani a szellőzőlyukon keresztül a barlangba, de hiába világítottam be a fejlámpámmal a nyíláson, akkor sem láttam semmit. Az itt felállított tábla szerint a 168 méter hosszú és 58,5 méter mély barlang látogatása csak a Duna-Ipoly Nemzeti Park engedélyével lehetséges.

A barlang után már gyorsan felértem a Vaskapu-völgy felső végére, ahol az lassan elenyészett a hegyhát erdejében, itt érkeztem meg a piros sáv és a sárga sáv jelzések kereszteződésébe. Itt ismét jelzést váltottam, ráálltam a Koldusszállási vadászház felől érkező és a tatai Öreg-tóhoz tartó sárga sáv jelzések földútjára és lassan kapaszkodtam tovább az Öreg-Kovács széles hegyhátán. Eléggé tönkretették ezt az utat az utóbbi napokban a nehéz erdőgazdasági gépek, mély keréknyomok között botladoztam, közben kerülgettem a mélyedésekben megülő saras dagonyákat is. Szerencsére az a szakasz talán csak egyetlen kilométernyi hosszú volt, fenn a széles tetőn megérkezett jobbról egy jó kiépített, murvaszórással megerősített erdei makadámút és a jelzések ezen indultak tovább.

Egy kissé már viharvert, csálén álló magasles állt a kereszteződés rétjének peremén és mivel még harmados volt a fű, ennek a padján pihentem meg pár percre. Tizenegy felé járhatott az idő, már volt ereje a napsütésnek, a ködös völgy után a napfürdőzést élvezve ebédeltem meg a hazaiból és sziesztáztam még egyet a padon üldögélve, mielőtt továbbindultam volna.

A túrám legélvezetesebb szakasza következett ezután, a már említett kavicsos erdei út átvágott az Öreg-Kovács hegyhátának erdején, aztán szerpentinezve ereszkedni kezdett a túlsó oldalán. Ezen az útszakaszon feltűntek a fákon az idén frissen felfestett Horizont kerékpáros túraútvonal stilizált bringás bukósisakot ábrázoló jelzései is. Ez az útvonal az Országos Kéktúrához hasonlóan végigjárja majd - miután teljes hosszában felfestették - az egész országot, még az útvonaluk is sokszor találkozik egymással.

A napsütést és az erdei csendet élvezve érkeztem le a Bükk-völgy aljára, a piros és sárga sáv jelzések elágazásába. Innen megint kapaszkodás következett, most már mindkét jelzést követve fel egészen a Pusztatemplom melletti újabb útelágazásig. Persze rövid kitérőt tettem a rotunda (körtemplom) romjaihoz és ott is elolvastam a tájékoztató táblát.

A még a török időkben kihalt Kovácsi falu plébániatemplomának romjainál álltam itt, a templom még a XIII. században épült és a faluval együtt a XVI. század folyamán vált romossá. Az eredetileg zsindelytetős templomocska falait freskók díszítették, az 1530-as években még egy külső helyiséget, egy csonttárat is építettek hozzá, ahová a templom mellett felszámolt temető sírjaiból előkerült csontokat gyűjtötték össze. Végigolvastam a tábla szövegét, még a templom rekonstruált képét is megnéztem alaposan. Egyébként most csak alig méternyi magasak a rotundai kicsit visszaépített és konzervált falai.

A templomocska melletti útelágazásban kóvályogtam pár percig, mire megtaláltam a továbbvezető utat. Jártam már erre többször is még blog előtti időkben, de már vagy tíz éve nem voltam itt és az útelágazás melletti pár éves tarvágások helyén növekvő fiatal fák alaposan megváltoztatták a környék képét. Talán még az útelágazás is megváltozott egy kicsit. Arra emlékeztem, hogy itt egy erős balos kanyart tesz a sárga sáv jelzés, de az ujjnyi fácskákra nem lehet még jelzéseket festeni, ezért először rossz úton indultam tovább. A tévedésemre ráérezve visszatértem az útelágazásba és ekkor már kiszúrtam a továbbvezető utat is.

Újabb lejtő kezdődött itt, de ez már az utolsó volt ezen a túrámon, hiszen most ereszkedem majd le a Tatai-medencébe, hogy aztán a kisvárosban fejezzem be az utam. Lassan baktattam lefelé a Reim-hegy és a Kecske-hát közötti egyre mélyülő völgyben a baji kálvária ritkásan álló stációit követve, aztán egy idő után magam mögött hagytam a pár éves végvágott erdőfoltokat és már az öreg erdő fái vettek ismét körül.

A szurdokszerűen mélyülő és egyre szűkülő völgyben ismét belemerültem a ritkás ködbe, meg is kérdeztem a velem szemben felfelé kapaszkodó három harmincas túrázó hölgyet, hogy ködös-e még a síkság? Csak annyit mondtak, hogy éppen most kezd feloszlani a tartós köd, erről aztán én is meggyőződhettem pár perc múlva, amikor kiértem az erdőből a Baji-szőlőhegy legfelső házai, kertjei mellé.

A síkon hatalmas foltokban állt még a köd, de közöttük már beragyogta a napsütés a tájat. Aszfaltútra térve sorjáztam el a domboldal borospincéi, szőlőskertjei és családi házai között, aztán lassan leértem a síkságra. Mezők, szántók mellé érkeztem, a keskeny aszfaltút nyílegyenesen vágott át rajtuk, megcélozva Baj faluját. Végigtalpaltam az aszfalton egészen a község határáig, ott visszafordulva aztán még a lélegzetem is elállt egy pillanatra! Erről a pontról végigpillanthattam a Csúcsos-hegy és az Öreg-Kovács hosszú gerincén, amelyen túrázva érkeztem meg ide, de a hegy előterében alacsonyan járó felhőként egy, a talajról felemelkedett ködfolt lebegett és lassan mozogva távolodott tőlem! Persze előkapva a fényképezőgépet próbáltam megörökíteni ezt a képet, de hobbifényképészként ez most sem sikerült igazán!

A sárga sáv jelzéseket követve vágtam át zegzugosan Baj házai között a katolikus templomig, itt aztán rátértem a község főutcájára, amely az utolsó házakat követően a Tatára átvezető országútban folytatódott. Fél kettő felé értem el a város határában a vasúti sorompót és pillantottam meg a Tóvároskert vasúti megállójának peronjait. Úgy terveztem még otthon, ha a sár belassít a túrán és már nem lesz időm lesétálni az Öreg-tóhoz, akkor itt szállok majd vonatra, de még volt rengeteg időm naplementéig, habozás nélkül folytattam hát az utam a belváros felé.

Végigballagva a Baji út sétányszerűen széles járdáján értem el a forgalmas 1-es utat, ezt keresztezve éppen kettőre értem le a tópartra. Azt már korábban sejtettem, hogy nem leszek egymagamban a tóparti sétányon, hiszen a délutánra kisütő nap sokakat kicsábíthatott a szabadba, de alaposan meglepődtem az itt hömpölygő tömegtől!

Persze a lényeg, amiért elballagtam egészen idáig, az maga az Öreg-tó volt! Már számtalanszor láttam tavasztól őszig, azonban még soha nem jártam erre télidőben, amikor leengedik a tó vizének nagyobbik részét, hogy a tófenék zátonyain a télire ideköltöző vadludaknak megfelelő szálláshelyet biztosíthassanak. Tehát a nyári 183 centiméter magas vízszintet pontosan egy méterrel csökkentik azáltal, ahogy kinyitják a vizet leeresztő zsilipeket és így a tó területe is összezsugorodik, láthatóvá válik a meder egy része is.

A „Száraz tónak nedves partján…” kezdetű gyerekdalocskát dúdolgatva fotóztam a tavat, miközben időnként hagytam magam a tömeggel sodortatni a vár felé. Errefelé mintha sűrűbb lett volna az emberáradat, ami nem is csoda, hiszen pont ezen a hétvégén nyitotta meg a kapuit a tóparti Esterházy kastély díszudvarán az Adventi vásár, meg egyéb rendezvények is voltak városszerte.

Azért a várnál is elnézelődtem pár percig, a késő délutánra kitisztult időben készítettem pár képet a távolban feltűnő Csúcsos-hegyről és a tetején álló Ranzinger kilátóról is. Mire mindennel végeztem, láttam csak, hogy épp fél három van, tehát most indul a vonat Kelenföld felé a Tóvároskert megállóból, úgy döntöttem hát, hogy mivel csak egy óra múlva megy a következő vonat, inkább a távolabbi Tata vasútállomásra ballagok el, hogy ne kelljen a megálló huzatos peronján dekkolnom a vonat érkezéséig.

Végül három óra felé értem a vasútállomásra és fűtött váróteremben üldögélve vártam meg vonatomat. Kelenföldön pont lekéstem a hazafelé induló buszt, de negyed hatra még így is hazaértem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!