Kilátás a Kis-Kopasz kilátójából Tatabánya és a Gerecse dombjai felé

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Már régóta bakancslistás volt nálam két, az utóbbi tíz évben átadott vértesi kilátó, a Vértessomló felett emelkedő Nagy-Somló 329 méter magas csúcsán álló, és a Vértes túloldalán, már Szárligethez közeli, 419 méteres Kis-Kopasz-hegyen felépült torony is (hogy miért a nevében kis hegy a magasabb és a nagyobb az alacsonyabb, azt ne kérdezzétek). Valahogy az utóbbi években a túráim mindig elkerülték ezeket a hegyeket, hát most eldöntöttem, hogy összekötöm a kellemest a még kellemesebbel, vagyis a két kilátó felkeresését Vitányvár romjainak a meglátogatásával!

Mivel Budapestről vasúttal a leggyorsabb a közlekedés a Vértesbe, ezért Oroszlányt tettem meg a túra kezdőpontjának és Szárligetig terveztem a menetet. Kedvenc gyalogtúrázó útvonaltervezőm 27 kilométerre taksálta a túra hosszát, amely nálam már a komfortzóna felső határát jelenti, viszont alig 700 méter szintet számolt a teljes távra, ami azért nem túl veszélyes, pláne úgy, hogy az emelkedők nagyjából egyenletesen megoszlanak a túra teljes hosszán. Gyerünk hát!

A közlekedést nem bonyolítottam túl, ezen a péntek reggelen egy 250-es busszal lezötyköltettem magam a dombról a Kelenföldi pályaudvarra, ahol aztán pár percnyi várakozás után már jött is a Déliből Oroszlányba tartó Stadler Flirt. Menetrend szerint perces pontossággal megérkezve a végállomásra nem is vesztegettem az időmet, gyorsan felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre és indítottam a turista GPS-em, aztán fél nyolc előtt pár perccel bele is vágtam a túrába. Akárhogy is számolom, a fényképezős, nézelődő túráimon az átlagsebességem valahol az óránkénti három kilométer körül mozog, így aztán kicsit csipkednem kell majd magam, hogy elérhessem a Szárligetről negyed ötkor Kelenföldre visszainduló személyvonatot!

A Közép-dunántúli Piros Túra piros sáv jelzéseit követve indultam el az állomásról Oroszlány központja felé, lakótelepi házak között átvágva értem el a városka főutcáját, a forgalmas Rákóczi Ferenc utat. Most is megálltam megcsodálni a művelődési központ előtt álló bányászemlékművet, a három marcona bányász a csákányaikat ütésre lendítve merevedtek hősi pózba bronzba öntött figurákként. A körforgalomnál tértem jobbra a turistajelzéseket követve, aztán megálltam az Alkotmány úton pár percre az ősöknek emléket állító Topolya-kút mellett is. A fát szimbolizáló alkotást körülvevő kövek egyike az ivókút, de most nem működött, állítólag csak sátoros ünnepnapokon nyitják meg és ad magából vizet.

Az evangélikus templomnál fordultam balra, aztán a kertes házak között átvágva a hosszú és egyenes Majki utcán hagytam magam mögött a kisvárost. A keskeny aszfaltút leereszkedett a Kecskédi-víz széles völgyébe és egy 220 kilovoltos távvezeték alatt elhaladva elérte az erdőt. A térképem szerint itt ágazott ki az aszfaltcsíkból a sárga sáv jelzések földútja, hogy aztán felkapaszkodjon a kis dombra a Kamalduli Remeteség épületeihez. Meg is lett az erdei út, ezen aztán néhány perc alatt felkaptattam az utóbbi években szépen rendbe rakott épületegyütteshez.

Az 1748-ban alapított kamalduli remeteség 17 nem is olyan kicsi remeteházból, a barokk templom megmaradt tornyából és a kastélyból (konvent épület) áll. A néma barátok élete házaik magányába visszavonultan telt munkával, imádkozással, böjtöléssel. Nem sokáig élhettek azonban itt Majkon, ugyanis 1782-ben II. József, a kalapos király több egyéb renddel együtt a kamaldulit is megszüntette, a templomot le is bontották úgy, hogy csak a tornya maradt meg, ezt követően az épületeket más célra kezdték használni. A központi épületet vadászkastéllyá alakították és a II. Világháború után ennek is csak a szomorú pusztulás jutott osztályrészül más magyar kastélyokhoz hasonlóan. Az épületegyüttes felújítása több lépcsőben történt, most már régi pompájában látható újra az egész. 2018-ban egy túrámon befizettem a vezetett látogatásra, ha időtök engedi, érdemes ezt megtenni!

Most csak körbefényképeztem kívülről az épületeket, még egy mókust is lencsevégre kaptam, ahogy a park füvén átszaladt az egyik fától a másikig! A hűvös reggel után mostanra már kezdett kimelegedni az idő, a vékony széldzsekim el is süllyesztettem a hátizsákomba és egy szál pólóban indultam tovább. Egyébként most – talán a korai időpont miatt – a gondnokon kívül senkivel sem találkoztam, ő viszont megengedte, hogy a kapun keresztül besétálhassak a parkba is pár fotó kedvéért.

Ekkor még csak fél kilenc felé járt az idő, a hivatalos nyitás pedig csak tíz órakor lesz, nem akartam visszaélni a kapott bizalommal, ezért tényleg csak néhány fényképet készítettem, aztán a remeteség főkapujához vezető murvás úton lesétáltam a horgásztóhoz. Itt találkoztam ismét a piros sáv jelzésekkel, végigsétáltam azokat követve a tó gátján a földúton, aztán túlsó partjáról megörökítettem a remeteség templomának fák fölé magasodó tornyát is. Az autóparkoló mellett elballagva kereszteztem a Csákvár és Környe közötti országutat, aztán bevettem magam a Majki-erdőbe.

Ez persze megint csak egy kisebb erdőfolt volt, a túlsó oldalán a mezőkre kibukkanva viszont megpillantottam Vértessomló házait és a föléjük magasodó Nagy-Somló erdőborította oldalát a tetején álló kilátóval. Na ez az! Végre látom a túrám egyik fő célpontját! A mezőket és a Várgesztesre tartó aszfaltutat is keresztezve már gyorsan elértem a falucskát, aztán az utolsó házakat is elhagyva elballagtam addig a pontig, ahol a piros háromszög jelzések kiágaztak a Közép-dunántúli Piros Túra útvonalából. Rátérve erre a jól kijárt erdei útra éppen tíz órára kapaszkodtam fel a hegytetőre. Persze azonnal megrohamoztam a kilátót és a kényelmesen járható fémlétrákon felkapaszkodtam a legfelső szintjére.

Ha valaki még abba a korosztályba tartozik, aki volt sorkatona, az egyből látja, hogy a kilátó kialakítása olyan, mint egy katonai megfigyelési ponté, és bizony nem is téved. A rendszerváltás előtt tényleg az volt, azonban a szerepe akkor megszűnt és sok évig csak pusztult csendesen. Végül 2015-ben újították fel és nyitották meg hivatalosan is mint kilátót. Érdemes felkapaszkodni ide, hiszen tiszta idő esetén jól láthatóak a Gerecse és Vértes csúcsi, állítólag néha még a Bakony távoli hegyei is feltűnnek a látóhatáron.

Most az alacsonyan járó kora délelőtti nap miatt délkelet felé, a Vértes dombjaira még nem volt igazán szép a kilátás, viszont kitűnően lehetett látni Tatabányát és a mögötte magasodó Halyagos erdős oldalát, mögüle pedig a Gerecse legmagasabb hegye, a 633 méter magas Gerecse-tető erdős oldala kukucskált elő, hátán a TV torony tüskéjével. Tatabányától balra a közeli Környe házaira nyílt szép rálátás, persze Vértessomló házai is feltűntek a hegy lábainál. Távolabbra tekintve még látszottak Oroszlány lakótelepi házai és a Kamalduli Remeteség templomtornya is. Elbámészkodtam fenn pár percig, aztán megültem egy hosszabb pihenőre a torony tövében a pihenőpadok egyikén. Tízórainak megettem két sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, aztán bejelentkeztem a blog facebook oldalára is. Végül csak fél tizenegy előtt pár perccel indultam tovább az utamon.

Visszatértem a piros sáv jelzések útvonalára és egy nagyon kellemes erdőjárás vette itt a kezdetét. Kis kapaszkodás után az erdei út végighullámzott a Suhogó, az Eper-hegy és a Bödön-bükk oldalában, hogy aztán a végén egy eróziós árokban leereszkedjen egy völgybe a Vértesen átvágó kopott erdőgazdasági aszfaltúthoz, ahol keresztezte az Országos Kéktúra útvonalát. Itt jelzést váltottam, innen már a kéktúra kék sáv jelzéseit figyelgettem a fákon. Pár perc alatt elballagtam a völgy aljának rétjén a Szavas-kút mellett kialakított erdei pihenőig, itt aztán az utam felénél egy hosszabb sziesztát tartottam.

Ekkor már háromnegyed tizenkettő felé járt az idő, megebédeltem, aztán alaposan megnéztem a kiapadt forrás felett a domboldalban álló esővédő házikót és a tetőterében kialakított bivakszállást is. Az utóbbi években kicsit helyrepofozták az eléggé lepusztult épületet, felkapaszkodva a tyúklétrán a szálláshoz rendben találtam a priccseket, bár ahogy elnéztem, alattuk még soha nem söpört ki senki sem (a létrán felmászva az ajtónyílásból pont beláttam az ágyak alá). Na mindegy, ajándék ingyenszállásnak ne nézzük a tisztaságát, pláne én most nem is akartam igénybe venni!

Leballagtam a forráshoz is, csontszáraz volt a kifolyócső alatti kör alakú kis medence. Hiába no, a forró és száraz nyár után az előző héten itt a Vértesben lehullott 60-70 milliméternyi eső édeskevés volt ahhoz, hogy meginduljon a víz a forrásból! Ahhoz az egész ősznek és télnek csapadékosnak kellene lennie és nem tudom, érdemes-e egyáltalán ilyen időjárásban még reménykedni!

Pont délben indultam tovább és rögtön bele is kaptam a Nagy-Zsidó-hegy nyergébe felvezető kaptatóba. Rövid hegymászás után kereszteztem a már korábban látott erdei aszfaltutat, de az emelkedő zöme még csak ez után kezdődött. Izzasztó hegymenet végén értem fel a széles nyeregbe, aztán kaptam bele a következő völgybe való leereszkedésbe. Egy újabb eróziós árokban kanyargott lefelé a turistaösvény, amikor felpillantva észrevettem az árok peremén álló koros bükköt, a Rockenbauer Pál emlékfát.

Még ezelőtt vagy huszonöt évvel faragta bele az anonim művész a bükk egyik odvába Rockenbauer Pál arcképét, amely engem mindig egy kőrözött bűnözőre emlékeztet inkább, mint a neves tévés szerkesztőre, rendezőre. Ő volt az, aki 1979-ben a kollégáival együtt végiggyalogolta az Országos Kéktúra akkoriban nagyjából 1100 km-es útvonalát (ez 73 centis léptekkel éppen másfélmilliót tesz ki) és közben elkészítették a 14 részes dokumentumfilm-sorozat, a Másfélmillió lépés Magyarországon képanyagát is. Ez a fajta filmforgatás akkoriban szokatlan volt még, hiszen a legkönnyebb profi filmfelvevők is több kilósak voltak, ráadásul az üres filmtekercseket és a már felvett anyagot is magukkal kellett cipelni, bár ezt időnként, a közúton jól megközelíthető pontokon cserélni tudták az autóval odaérkező munkatársakkal.

Ez a filmsorozat tette ismertté az Országos Kéktúrát Magyarországon, amely aztán most, hogy a Magyar Természetjáró Szövetség milliárdokat költött az előző tíz évben az útvonal fejlesztésére és reklámozására, reneszánszát éli, 2022-ben és 2023-ban is a teljesítők száma elérte a 800-at! A portrét rejtő odú körül a fatörzs teli van apró sebekkel, még sok évvel ezelőtt volt szokás a túrázók között, hogy teljesítménytúrák jelvényeit szögezzék fel, de ezeket még régebben eltávolították, azonban a szögek által ütött apró lyukak a fatörzs növekedésével egyre tágultak és mostanra bibircsókokká váltak.

Itt is készítettem néhány képet és ereszkedtem tovább a vízmosásban vezető gyalogúton. Újabb völgybe értem le, azonban a kék sáv jelzések alig pár perces menet végén hirtelen jobbra kikapaszkodtak belőle. Kis gerincre kanyargott fel alattam a gyalogút, fenn a tetőn aztán útelágazáshoz érkeztem. A kéktúra jobbra indult innen tovább, viszont balra kék rom jelzések vezettek a fák közötti ösvényen. Érdemes végigballagni rajta, hiszen itt állnak fenn a gerinc északnyugati végén Vitányvár romjai.

Vitányvár nem tartozik az ismert várak közé, hiszen nem valamilyen településen áll, hanem romjait úgy elrejti az erdő, hogy csak akkor pillantjuk meg a fáktól, amikor már szinte az omladozó falak tövében állunk. A vár építésének idejét nem ismerjük, valószínűleg a Csák nemzetség egyik tagja építtethette a tatárjárás után, később többször is birtokost váltott, az első török ostroma idején, 1529-ben Kanizsai László országbíró tulajdonában volt. A törökök többször is elfoglalták, de mindig visszavettük tőlük, végül 1598-ben a falait felrobbantották, hogy az oszmánok ne fészkelhessék be magukat újra a falak közé.

Soha nem építették vissza a leomlott várfalakat, jelenleg – állítólag – a régészeti feltárása zajlik, bár én még soha senkit sem láttam itt dolgozni, pedig párszor már megfordultam a falak között. A torony és a várfalak egy része még áll, de a leomló kövek hatalmas halmokat alkotnak a romok között. Bár semmilyen tábla nem tiltja a hajdani erődítés felkeresését, ezt mindenki csak a saját felelősségére teheti! Én mindenesetre azt mondom, megéri ide elsétálni!

Vitányvár után újabb kaptató következett, most fel a Vár-völgyben a Körtvélyes fennsíkjára. Egy óriási, bekerített végvágott erdőfolt mellett érkeztem fel a hegyhátra, itt az embermagas dzsindzsa felett még egy pici kilátás nyílt északnyugat, vagyis Környe felé, de ez talán már jövőre el fog tűnni a cseperedő fiatal erdő fái miatt. Nagyjából itt értem el a napi túrám legmagasabb pontját is, a GPS-em szerint ekkor úgy 460 méter magasan járhattam.

Érdekes, hogy a Vértest hegységnek nevezzük, pedig egyik csúcsa sem éri el az 500 méteres tengerszintfeletti magasságot, Magyarországon pedig csak az ezen magasság feletti csúcsokkal bíró vidéket nevezzük földrajzi értelemben középhegységnek. Addig a magasságig legfeljebb csak dombságról beszélhetünk. Ez azonban végül is teljesen mindegy, a Vértest a meredekoldalú völgyekkel barázdált fennsíkjai igazi középhegységgé teszik a hazai túrázók szemével nézve és ez a lényeg. Meg aztán minden relatív: egy osztrák, vagy szlovák túrázó számára lehet, hogy a mi hegyeink csak vakondtúrások, viszont egy holland vagy dán méltán irigykedhetne a mi hegyeinkre is.

Egy kezdetben viszonylag meredek lejtő végén érkeztem le a Körtvélyes és a Mészáros-hegy közötti nyereg rétjére, itt fordult alám egy hajtűkanyarral egy másik aszfaltozott erdőgazdasági út, ennek a gyenge lejtőjén ereszkedtem le a „T” elágazásba. Az Országos Kéktúra kék sáv jelzései itt balra térnek, aztán pár lépés után elhagyják az aszfaltot, hogy egy erdei földútra térve érjék el Körtvélyespuszta régi temetőjét.

A hajdan ezen a környéken állott falucskából, amely pár évtizede még nyolcvan lelket számlált, mára csak egy kis kápolna és egy alapítványi tábor maradt, valamint a régi temetője, ahol akár 120 éves sírokat is találhatunk. A néhány tucat négyszögölnyi bekerített terület előtt egy második világháborús katonasír kopjafája szerint itt temettek el hét, a környékbeli harcokban elesett magyar honvédot. Az utóbbi húsz évben vagy tucatszor jártam erre, de az öreg temetőt és a katonasírt mindig gondozott állapotban találtam!

A temető után vagy ötszáz lépéssel ágazott ketté az erdei út: jobbra indult tovább a kéktúra útvonala, balra pedig egy másik földútra hívogattak a kék kereszt jelzések. Eddig mindig jobbra indultam tovább a Mária-szakadék felé – illetve onnan érkeztem fel ide – de most a kék kereszt jelzéseket követve folytattam az utam, hogy felkereshessem a túrám második kilátóját is a Kis-Kopasz-hegyen! Na, nem maradtam sokáig ezen az úton, pár száz lépéssel később ismét balra tértem, az itt kezdődő kék háromszög jelzések által követett keréknyomokra. Ezen kapaszkodtam fel a hegyhátra és álltam meg éppen kettőkor a favázas kilátó tövében.

Persze itt is azonnal felkapaszkodtam a lépcsőkön a legfelső szintre, hogy alaposan körülnézhessek! A Nagy-Somló kilátójához hasonlóan ezt is 2005-ben adták át a turistáknak és innen is szép kilátás nyílik a környékre. Északkelet felé tekintve Tatabánya városrészei fekszenek alattunk, jól láthatóak a távoli lakótelepek, de jó a rálátás a közeli Felsőgallára is, amely régebben még önálló település volt, most már csak Tatabánya egyik, kicsit falusias városrésze.

Ebbe az irányba tekintve a Gerecse hegyei alkotják a hátteret, innen jól lehet látni a legmagasabb hegyet, a Gerecse-tetőt is. A kilátó melletti tájékoztató tábla szerint ebben az irányban látunk rá a 907-ben Árpád fejedelem és Szvatopluk morva fejedelem seregei közötti csata színhelyére is, itthon azonban utánaolvasva a dolgoknak úgy látom, nem csak a csata helye és ideje vitatott a történészek szerint, de még a résztvevő seregek is!

Kelet felé feltűntek a völgyben Szárliget házai, oda fogok érkezni majd a túrám végén, de persze csak egy nagyobb vargabetű megtétele után. Mögötte a Zuppa hosszú gerince terült el, csúcsa, a köves Zuppa-tető az egyik kedvenc kilátópontom, már a blogba is leírtam pár oda vezető túrámat. Dél és nyugat felé a Vértes terült el körülöttem, közvetlenül a kilátó szomszédságában feküdt a Vértes legmagasabb hegyének, a 487 méter magas Nagy-Csákánynak az erdős fennsíkja. Itt is elnézelődtem egy ideig, itt készült a poszt címképe is, aztán a lépcsőkön leereszkedve megültem még pár percre a kilátó tövében felállított egyik pihenőpadon.

A tetőről továbbindulva már nem voltak nagy terveim, a kék kereszt jelzések útvonalára visszatérve leereszkedtem egy oldalvölgyön keresztül a Mária-szakadék alsó végére, itt az utam beletorkollott ismét a kéktúra útvonalába és azon értem el pár perc múlva a Csákányospusztai turistaház épületét. Le sem lassítva a lépteim sorjáztam el a domboldalban álló épület alatt, aztán az erdőt magam mögött hagyva érkeztem ki a volt birkakarámokhoz tartozó legelő füves mezejére. A jelzett útról letérve felkaptattam egy kis dombtetőn álló romokhoz – a több száz évvel korábban itt állott Csákányosegyháza templomának maradványait tárták itt fel egy évtizede, ahonnan körbepillantva beláttam az egész völgyet.

Aztán leereszkedve a dombocskáról végigbaktattam a völgy füves keréknyomain, elsorjáztam a birkakarámokból egy alapos felújítással létrehozott Vértes Kapuja Rendezvényközpont épületei előtt, majd nekiindultam a Nagy-Csákány erdős oldalának. A mező felső pereméről még kinyílt az utamon utoljára a panoráma, a távolban még a Pilis-tető csúcsát is megpillantottam, aztán elnyelt az erdő és egy nagyobb menet végén értem el azt a pontot, ahol az erdei keréknyomok beletorkollottak a Terv útba.

A vértesi erdőgazdasági vasút felszámolása után építették a nyomvonalán ezt a mára már kicsit kopottas, helyenként kátyús aszfaltcsíkot, tavaly egy kerékpáros túrámon végig is tekertem rajta Szárligettől Környéig. Ezt kereszteztem egyébként ezen a túrán a Szarvas-kút után is. Most is rátértem erre a kopott aszfaltcsíkra, ezen kereszteztem a forgalmas 1-es autóutat, aztán nekiindultam a Szárligetig vezető utolsó két kilométeres menetnek. Csak egy pillanatra álltam meg a községben a kisvasút emlékhelyénél – itt egy csillét és egy faszállító kocsit állítottak ki, utalva a hajdanvolt vasút fő feladataira –, aztán már pár perc alatt elballagtam a vasútállomás peronjai felett átvezető, tavaly felújított gyalogos felüljáróig.

Volt még vagy negyedórám a negyed ötkor Kelenföldre induló személyvonat érkezéséig, ezt az időt a napos peron egyik padjára letelepedve sziesztáztam végig. Gyorsan hazaértem, negyed hat felé léptem be a lakásunk ajtaján. Csak otthon néztem meg a GPS-en, hogy mennyit is mentem ezen a túrámon: a kis kütyü szerint több mint 27 kilométert tettem meg mintegy 700 méter szintemelkedéssel.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!