A rakparti kerékpárúton a Bálnánál
Tulajdonképpen az adta ennek a posztnak az apropóját, hogy az immár felnőttkorú lányom úgy döntött (talán az apja példáján is okulva, aki tavasztól őszig napi szinten nyomja munkából jövet-menet a Budafok-Csepel távot), hogy vesz magának egy kerékpárt és azzal jár majd be Csepelről a belvárosi munkahelyére. Persze már a bringa megvásárlásánál is ott sertepertéltem, aztán mivel nem csak gyakorlott városi bringás vagyok, de gondos atya is, megígértem Szilvinek, hogy az első éles bevetés előtt nyugodt hétvégi körülmények között végigtekerjük a lakás és a munkahely közötti útvonalat. Persze, oda-vissza különbözőt. Erről a „túráról” szól ez a poszt!
Na, szóval Csepelről be a Belvárosba! Az út előtt sokáig bújtam a kerékpáros útvonaltervezőt, ebből pedig azonnal látszott, hogy Csepel északi irányban történő elhagyására csupán egyetlen lehetőség van: a Weiss Manfréd út melletti kerékpárút, a Petőfi híd után vannak csak alternatívák: mehetünk egyik irányban a Duna-parton és a Kiskörúton, majd a Bajcsy-Zsilinszky úton a Nagymező utcáig, meg másik irányban a Nagykörúton is. Úgy döntöttem, bejárjuk hát mindkettőt, befelé az egyik útvonalon tekerünk, hazafelé pedig a másikon!
Egy, a péntekről szombatra virradó éjszakán átvonult hidegfront végre elvitte a szaharai hőséget, amely korábban megülte az országot, de a hűvös északnyugati szele még kitartóan fújt, amikor reggel fél nyolc után pár perccel elővettem a bringát a kerékpártárolóból. Kényelmesen, erőkímélő tempóban áttekertem Csepelre a szokásos napi útvonalamon: a dombról a Háros utca folyamatosan lejtő aszfaltcsíkján gurultam le, aztán a Nagytétényi út kerékpárútjáról a Növény utcára fordulva azon tekertem ki a Hárosi-öböl partján vezető kerékpárútra. Az M0 autóút hídján van egy kerékpáros-gyalogos járda (a poszt végén még szólok róla), aztán a II. Rákóczi Ferenc úton indultam el Csepel központja felé.
Itt épp a múlt héten készült el az úttal párhuzamos járda-kerékpárút utolsó szakasza, a széles, kitűnő aszfaltozású rész gyakorlatilag a hídtól az Árvay csárdáig vezet, ahonnan a már régebben kiépített közös járda-kerékpárúton lehet eltekerni egészen a HÉV végállomásig. Egyetlen rövid kihagyás van csak ezen a szakaszon a temető környékén, kicsit morbid humorral mondhatnám azt is, az itt elcsapott bringásokat nem kell messzire vinni, hogy elkaparják őket, de ilyet a világért nem tennék! A lényeg, hogy a megbeszélt fél kilences randi előtt öt perccel érkeztem meg a megbeszélt helyre, vagyis a Szent István út egyik tízemeletes pontháza elé. Innen indultunk hát az útvonalbejárásra! Az övemen természetesen most is ott lógott a fényképezőgépem tokja, így aztán ezen a megmozduláson is sokat fényképeztem!
A Szent István úton nincsen egy centi kerékpáros sáv sem, kerékpárút még annyi se, tehát az aszfalton tekertünk egy keveset, aztán ráfordultunk a Kossuth Lajos utcára. Itt már van felfestett kerékpáros sáv mindkét oldalon, ki is használtuk a lehetőséget, ezen tekertünk el egészen Csepel központi teréig, a Szent Imre térig. Egészen eddig a pontig az úttest szélén vitt a kerékpáros sáv, de itt – egy szerintem eléggé veszélyes flikk-flakkal – a precízen felfestett útvonal lépett egy sávnyit befelé, hogy kikerülje a buszmegállót és a jobbra forduló sávot! Ez eléggé meredek dolog, a legrosszabb benne az, hogy a buszoknak és a jobbra fordulóknak keresztezniük kell a pirossal felfestett kerékpáros sávot! Persze itt a kerékpárosoknak elsőbbségük van – de csak akkor, ha megadják nekik! Sajnos, itt nem tudtam fényképezni a forgalom miatt, de a Google streetview-jából teszek be az ominózus szakaszról egy képet!
A Szent Imre tér után járdáztunk egy rövidebb szakaszon, méghozzá tök szabályosan, hiszen itt az összeszűkülő úttestből már nem lehetett leválasztani a kerékpáros sávot, tehát felkanyarintották azt a járdára. Tehát ezen a közös járda-kerékpárúton gurultunk el egészen a Weiss Manfréd út kezdetéig, ahol éppen kifogtunk egy konténervonatot! Két hatalmas konténerterminál is épült Csepelen az elmúlt években, ezeken a vonatokon hozzák-viszik a vasdobozokat, aztán kamionokkal végzik az elosztást és begyűjtést. Na, most egy ilyen, a főutat és a végén lévő körforgalmú csomópontot lépésben keresztező vonatot fogtunk ki! Szerencsére ez a szerelvény a rövidebbek közé tartozott, alig öt perc várakozás után már indulhattunk is tovább!
A Weiss Manfréd út már a gyerekkoromban is ebben a formájában létezett, Csepeli gyorsforgalmi út volt a leánykori neve, a kétszer kétsávos úton most 70 km/óra a sebességlimit, de az autósok úgy mennek rajta, mint a mérgezett egerek! Nagy pozitívum tehát, hogy mellette, az úttól jól elkülönítve egy széles, kitűnően kiépített kerékpárút vezet! Öröm rajta végigkerekezni, még ilyenkor ellenszélben is! Sajnos, most az atlétikai stadion építése miatt ennek a kerékpárútnak egy rövidebb szakasza le van zárva ott, ahol a stadionhoz vezető út felett egy hidat építenek éppen a Weiss Manfréd úton. Na, de gond egy szál se, a lezárás kezdeténél át kell váltani a városi autópálya túlsó oldalán futó, általában alig használt járdára, és még közlekedési lámpa is van itt! Ha megnyomjuk a gombot, akkor általában egy percen belül meg is fogja annyi időre az autósokat, hogy kerékpárral keresztezni lehet az utat.
Kicsit távolabb, a Lukoil benzinkútnál kezdődött régebben a Duna-parti kerékpárút (pontosabban az arra rávezető utca), de most a stadion körüli munkák és az Összekötő vasúti híd rekonstrukciója miatt lezárták, pontosabban teljesen elbontották azokat! Kicsit holdbéli táj most a környék, de nemrég olvastam, hogy beemelték a vasúti híd utolsó elemét is, a stadion körül is a tereprendezés folyik már, és kezdenek kibontakozni az új utak szegélyei is!
De most még ki kell kerülni ezt az övezetet, a barkácsáruház parkolójának szélén elmanőverezve jutunk ki a 2-es és 24-es tuja végállomásra, aztán a Soroksári út szélén a hidak alatt egy tábla arra utasítja a bringásokat, hogy váltsanak tolásra a sűrű gyalogosforgalom miatt. Miután végigsazzéztunk ezen a szakaszon a drótszamarakat tolva, már nincs más dolgunk, mint a Művészetek Palotája melletti úton legurulni a HÉV sínekig, aztán keresztezve azokat ráállni a vicolor téglácskákkal burkolt Duna-parti kerékpárútra! Egyszerű az egész, nem igaz?
Itt egy kis kitérőt tettünk az eltervezett útvonalról, hogy a Lágymányosi hídon (bocsánat, pár éve már Rákóczi hídnak nevezik, de nem áll rá a nyelvem) áttekerve meglátogassuk a Fehérvári úton a Start kerékpárboltot, ahol a múlt héten megvette Szilvi a bringáját, ugyanis pár helyen kattogott-recsegett a gép. Nem volt semmi komolyabb gond vele, a boltban, ami egyben kerékpárszerviz is, pár perc alatt orvosolták a hibát, így nem volt más dolgunk, mint visszakerekezni a pesti oldalra.
A Duna-parton aztán egycsapásra elmúltak a gondjaink: a város előttünk kibontakozó panorámáját bámulva tekerhettünk el a növendék platánok szegélyezte sétány kerékpárútján egészen a Petőfi hídig. Itt megint csak véget ért egy időre a kerékpárút, figyelmesen, viszont alig gyökkettővel pedálozva kerülgettük a korzózó gyalogosokat a széles sétányon, de a Bálna előtt már ismét első osztályú kerékpárúton gurulhattunk a Közgázig – pardon, a Budapesti Corvinus Egyetemig. Végigrázattuk magunkat egy macskahátú kockakövekkel burkolt szakaszon (hogy kinek volt az ötlete ez a burkolat, nem tudom, de biztosan egész nap csuklik, annyiszor emlegetik a kerékpárosok), aztán kiértünk a Szabadság híd pesti hídfőjénél a Fővám térre.
Innen már könnyű dolgunk volt: ráálltunk a Vámház körút kerékpársávjára, ezen tekertünk a Kálvin téren át egészen az Astoriáig (jó, közben nevet váltott az út, de a Múzeum körúton is volt kerékpáros sáv). A Rákóczi út keresztezése után már csak kerékpáros nyomok voltak a Károly körúton a Dohány utcáig, de aztán az újra elkezdődő kerékpársáv kitartott alattunk az Andrássy útig. Itt viszont komoly dilemma előtt álltunk! Egyrész tekerhettünk tovább a Bajcsy-Zsilinszky út szélső sávjának kerékpáros nyomán, másrészt a menetirányunk szerinti bal oldali járdára felfestett kerékpárúton is folytathattuk volna az utunkat!
Komoly probléma, annyi szent! Egyik megoldás sem túl jó, a járdán tekerve kerülgethettük volna a Bazilika és az Arany János utcai metrómegálló környékén grasszáló ezernyi gyalogosan járót és nézelődő turistát – ez két külön kategória, a turista valamivel rosszabb, mivel kiszámíthatatlanabb a mozgása –, viszont az úttesten sem egy életbiztosítás kerékpározni! Viszont a szélső forgalmi sáv (ahol a sárga kerékpár jelek fel voltak festve az aszfaltra) most buszsáv, mivel az M3-as metró felújítása miatt a pótló buszok számára van fenntartva, és úgy saccoltam, a Nagymező utcáig egy, esetleg kettő busz érhet utol bennünket. Végül eggyel sem futottunk össze ezen a szakaszon, miénk volt teljes hosszában a sáv, viszont tekerhettünk is, ahogy a csövön kifért! Befordulva a Nagymező utcára már célnál is voltunk!
Még a Google streetvew idén májusi képein sem szerepelnek azok a masszív fémkorlátos kerékpártárolók, ahol megálltunk és Szilvi próbalakatolást végzett. Vett a bringájához egy hajtogatós „collstock” lakatot (ennek a tartója ötletesen a kerékpárjára van szerelve), tőlem pedig kapott egy dögnehéz láncos lakatot (régebben ezzel lakatoltam a városban a bringám, de most a munkahelyén fogja tartani a lány), végül megrendelt a neten egy vijjogó riasztót is, ami sivalkodni kezd, ha megmozdítják a bringát. Ennek a hangjára pedig fél percen belül ott lehet a kerékpárnál. Ennyi csak elég lesz ahhoz, hogy megvédje a bringát az eltulajdonításról! Vagy talán túl naívak vagyunk? Majd elválik.
Ekkor még csak feleúton jártunk, hiszen haza is kellett még innen tekerni, viszont a kerékpárcomputerem szerint már 19,3 km-t tekertünk eddig Csepelről indulva (bár ebből durván 6,5 km volt a kerékpárboltba tett kitérő). Nekem ez meg sem kottyan, na de Szilvinél mi a helyzet? Indulhatunk – mondta, így aztán nekiveselkedtünk a hazaútnak! A Podmaniczky utca most eléggé fel volt túrva, aszfaltozták a két külső parkolósávot, belül pedig eléggé szűköcske volt a hely, de egy perc alatt kinn voltunk a körúton, ahol aztán örömmel fordultunk rá a sok vihart kavart kerékpáros sávra.
A kerékpáros sávok története dióhéjban annyi, hogy a Covid19 járvány kezdetén, 2020 tavaszán az erősen lecsökkent autósforgalomra hivatkozva a Nagykörút külső sávjait mindkét irányban kinevezték kerékpáros sávnak. Azonban a kerékpárosok csak nem akarták használni ezt az új infrastruktúrát (bár én például mindig azokon tekertem, ha azon a környéken akadt dolgom), viszont az autósok finom kifejezéssel szólva is nehezményezték, hogy lecsökkent az addigi irányonként két forgalmi sávjuk a felére, tehát megszaporodtak a dugók a körúton! Követelték az eredeti állapot visszaállítását, de a Városháza nem engedett, csupán annyi változást eszközölt, hogy néhány helyen – főleg a villamosmegállók melletti szűkületekben – a járdára terelték a kerékpárosokat.
Tehát itt kellett most végigtekernünk a Petőfi hídig, amit problémamentesen megtehettünk, és a szombati nap, meg a ragyogó idő ellenére mindössze pár bringással találkoztunk ezen a szakaszon! Most érdemes elgondolkodni azon, hogy mi volt (vagy inkább mi lesz?) először: a tyúk, vagy a tojás? Vagyis, hozzunk létre kerékpárutakat, hogy aztán sokan kapjanak rá a bringázásra, vagy először legyen sok kerékpáros, aztán csak utána készítsünk a számukra infrastruktúrát? Fogós, ravasz kérdés, és nem is tudom rá a választ! Talán valahol a kettő között van a helyes út, vagyis az egyre bővülő számú kerékpáros számára fokozatosan kellene bővíteni a kerékpárutakat, és talán nem a főváros egyik legfontosabb ütőerén kéne egyik napról a másikra felére csökkenteni az autósok által járható forgalmi sávok számát a kerékpárosok javára!
Végiggurultunk a körúton és csak a rendszeresen lekésett zöldhullámok fogtak meg bennünket itt-ott! Aztán ahol a kerékpársáv nekiindult a Petőfi hídra felvezető kaptatónak, mi jobbra, a Boráros tér peremén legurultunk a Közraktár utcáig, ezt és a 2-es tuja sínjeit egy zebrán keresztezve pedig már újra a Duna-parti sétányon voltunk, ahol befelé is jöttünk a városba. Egy hosszabb pihenőt tartottunk egy árnyas padon, aztán már egyszuszra visszatekertünk Csepelre, a kiindulópontunkra. Le a kalappal Szilvi előtt, szinte nulla rutinnal lenyomta ezt több mint harminc kilométert!
Azt hiszem, minden lényeges dolgot beleírtam a posztba. Tehát valóban vannak olyan kerékpáros útvonalak, ahol biztonságban betekerhet az ember Csepelről a Belvárosba! Sőt, ha pár hónapon belül elkészül az atlétikai stadion és a vasúti összekötő híd környékén a tereprendezés, még sokkal gyorsabbá és egyszerűbbé válhat a kerékpáros közlekedés a XXI. kerület és Budapest szíve között!
Itt akár véget is érhetne a történet, de azért még szólnék pár szót az M0 autóút déli Duna hidjáról, melyet napi rendszerességgel használok munkába járásra már több mint húsz éve, és ahol most is hazatekertem! Talán sokan nem is tudják, hogy ez nem egy, hanem két, közvetlenül egymás mellett álló híd. Az északi tagját 1990-ben avatták fel az M0 autóút első szakaszával együtt, majd 2013-ban épült meg mellette a másik híd, amikor az M0 déli szakaszát kétszer három sávra (helyenként kétszer négy sávra) bővítették. Ez után zárták le a régi hidat, hogy aztán alaposan felújítsák, mivel a huszonöt éves használat során eléggé leamortizálódott. Sok hibát kellett ekkor orvosolni, a felújítás több évig elhúzódott, többek között újjáépítették rajta a kerékpárutat is. És éppen ez a bajok forrása!
Az új kerékpárutat nagyjából kétméteres acélelemekből építették fel, ezeket a darabokat szépen egymás után hegesztve létrejött a híd teljes hosszában a járda-kerékpárút. Széles is, meg valamilyen csúszásgátló festékkel be is fújták az egészet, szóval le a kalappal, csak egy pici bibi csúszott be a munkába! Minden acélelemben van egy kicsi domborulat, nem sok, talán két-három centi az egész, de ennyi elég ahhoz, hogy a hídon áttekerve szétrázza magát rajtuk egy kerékpáros! Nem tudom, szándékosan tették-e bele ezt a hullámosságot, vagy csak így sikerült, de én úgy büntetném a tervezőt és a kivitelezőt, hogy egy hétig reggeltől estig ezen a kerékpárúton hajtanám őket oda-vissza a két part között egy rugózatlan villájú túrakerékpáron! Megérdemelnék!
Végül egy óra előtt pár perccel értem fel a Tétényi-fennsíkra a házunkhoz. Végigpörgettem a kerékpárcomputerem számlálóját, miután eltettem a bicajt a tárolóba, szerinte ezen a napon a laza tekeréssel is mentem több mint hatvan kilométert!
