A Gyermekvasút fényfüzérekkel kivilágított vonata Hűvösvölgy végállomás és a Hárshegy megálló között

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Egy péntek délutáni hidegfront kisöpörte az országból a szemerkélő esőt hozó felhőket, szombat kora reggelre pedig már felhőtlen égboltot és ragyogó napsütést ígértek a meteorológiai előrejelzések. Amúgy is a két héttel korábbi túrámon a köd miatt semmit sem láttam az Erzsébet kilátóból, hiába másztam meg a János-hegyet, legyen hát a mai egy kilátó-látogató túra! Viszont már régóta nézegettem a Budai-hegység turistatérképén a Margit hídhoz közeli Komjádi uszodától a Rózsadombra és tovább az Apáthy-sziklához vezető zöld háromszög jelzésű turistautat, hát most ezen indulok majd útnak és kapaszkodok fel a budai hegyek közé!

Amúgy sem mentem volna most messzire, egy hosszabb túrára, hiszen egyrészt az év legrövidebb nappalján alig nyolc órát világít csak a nap, ami azért korlátozza a napfényben megtehető távot, ráadásul most húzom először a lábamra a karácsonyi ajándékként vásárolt új túrabakancsaim is. Mivel a bolti próbán kívül még sohasem volt a lábamon, nem tudtam, mennyire lesz kényelmes hosszú távon, ezért óvatosságból egy olyan túrára kellene most mennem, amelyet szinte bárhol, bármikor félbeszakíthatok, ha esetleg szorít a kapcsa, vagyis jelen esetben a bakancs. Persze ekkora probléma nem valószínű, hiszen alaposan megnéztem, kipróbáltam az új cipőt a boltban, de azért nem árt az óvatosság!

Szóval olyan izgalommal húztam szombat reggel a lábamra a vadonatúj bakancsot, mint egy, az adott leányzóval első randevújára készülő fiú, persze annak tudatában, hogy most hűtlenül elhagyom a korábbi választottamat, a hosszú évek alatt a szívemhez nőtt, de mára már teljesen elhasználódott Merrel Kiruna túrabakancsaimat. Szokás szerint most is egy 250-es busszal zötyögtem le Rózsavölgybe, ahol egy 41-es tuját elkapva elcsattogtam vele a városon keresztül egészen a Margit híd budai hídfőjéig. Ritkán érkezem meg ilyen gyorsan tömegközlekedéssel egy túrám kezdőpontjára, hát most ez is összejött!

Elballagtam a villamosmegállóból a forgalmas Árpád fejedelem útját keresztezve a felső rakpart kőkorlátjához, megcsodáltam a dunai panorámát, a Margit híd szélső íve alatt feltűnő Parlamentet és Mihail Kolodko felhúzható mini Trabant szobrocskáját, aztán indítottam a GPS-em és felfűzve a derékszíjamra a fényképezőgépem tokját útnak is indultam, hiszen már negyed kilenc felé járt az idő, hat óra múlva pedig már alkonyodik, jó lenne akkorra a túra végére, a Normafához érkezni! Kivárva a zöld jelzést visszasétáltam a megállóba, majd a rövid Vidra utcán a síneket követve baktattam fel a Frankel Leó útra, közben csodálkozva vettem észre a lenyugodni készülő félholdat a háztetők felett. Gyorsan lekaptam a fényképezőgéppel, aztán folytattam az utam.

A Lukács fürdő épületei mellett elballagva értem el a Komjádi uszodát és kerestem meg a Frankel Leó út és a Kavics utca sarkán az első zöld háromszög jelzéseket. Nekiindultam a Rózsadomb oldalának, aztán később az emelkedés még meredekebbre váltott, ugyanis egy hosszú lépcsősoron kapaszkodtam tovább a domb dereka magasságában szintező Szeréna útra. Rövid séta után már épp nekiindultam volna a Sarolta utca emelkedőjének, amikor észrevettem, hogy egy építkezés drótkerítésén keresztül milyen szép kilátás nyílik a városra! Elsétáltam odáig, alaposan megnéztem a Dunára, az Országházra és a Szent István bazilika tornyaira nyíló panorámát, aztán folytattam a hegymenetet.

A Fajd utcán kapaszkodtam fel a pár emelettel magasabban futó Cserje utcára, majd egy kis park sétányán értem fel a kanyargós Józsefhegyi utcára. Figyelmetlenül elballagtam a Józsefhegyi kilátóponthoz vezető letérés mellett, pedig a papírtérképem és a GPS-en lévő térkép is jelölte azt, na de üsse kavics, valószínűleg onnan se nyílt volna sokkal szebb kilátás, mint korábban a Szeréna útról! Legalábbis most utólag ezzel vígasztalom magam. Tulajdonképpen az egész oka a zöld háromszög jelzések szinte tökéletes felfestése volt, olyan jól lehetett követni azokat, hogy egyszer sem kellett elővennem sem a GPS-t, sem a papírtérképet!

Némi szintet veszítve értem le a széles Pusztaszeri útra, aztán miközben kereszteztem egy zebrán, megcsodáltam a lejtős utca hosszában az Óbudára és a Flórián tér mellett álló Szent Péter és Pál plébániatemplom tornyára nyíló szűk kilátást. A Czeizel Intézet kockapalotája mellett veselkedtem neki a Ferenchegyi út emelkedőjének, bontásra ítélt irodaépületek vasbetonvázai mellett értem fel a Ferenc-hegy tetejére és léptem be a kis természetvédelmi terület növendék tölgyesébe. Elballagva a kis erdei játszótér mellett átvágtam az erdőn, aztán ismét lejtő jött, most le a Törökvészi útra.

A Tömörkény és Balogh Ádám utcán értem fel a pici erdőfoltban álló Kis Sziklához (Balogh Ádám sziklához), itt viszont az egyik sziklaüregben lakó és most éppen reggeli készülődését végző hajléktalan miatt nem tudtam kimenni a szikla kilátópontjára. Gyorsan továbbálltam innen is, aztán a forgalmas Kapy utat keresztezve a Vöröstorony utcán és a folytatásán, a Nagybányai utcán értem el az Apáthy-sziklához vezető zöld sáv jelzések ösvényének kezdetét. Tehát eddig a pontig tart a Frankel Leó úton kezdődő zöld háromszög jelzés útvonala.

És hogy ajánlanám-e ezt az útvonalat bárkinek is? Kétségtelenül érdekes, hogy Buda egyik legszebb villanegyedén keresztül is kijuthatunk a természetbe, viszont éppen a természetjárás örömétől fosztja meg az embert az, hogy öt kilométert aszfaltozott utcák járdáin gyalogolunk végig. Tehát ezt az útvonalat csakis a hozzám hasonló elvetemült túrázóknak ajánlom, akik számára teljesen mindegy merre, csak járhassanak valahol! Mert ugye a cápa sem törődik azzal, merrefelé úszik, de ha nem úszik még alvás közben is, akkor megfullad szerencsétlen. Hát, valahogy így vagyok ezzel én is. Szóval egy dolog biztos, nem vágyom vissza erre az útvonalra, viszont az is tény, hogy a zöld háromszög jelzések felfestése az egész útvonalon tökéletes!

Mostanra már rendezték az Apáthy-szikla mögött nemrég épített kocka üvegpalota kerítését is, előtte, a szakadék peremén pont elfér a turistaút ösvénye, így nem kellett áthelyezni a már évtizedek óta itt vezető zöld sáv jelzések útvonalát. Az Apáthy-szikláról nyíló kilátás sem változott, délkelettől északnyugatig egyetlen pillantással be lehet fogni a Budai-hegység fő gerincének vonulatát a távoli Gellért-hegytől és KIs-Sváb-hegytől egészen a Kecske-hegyig! Most is kigyönyörködtem magam a panorámában, a még mindig élénk északi szél elfújt minden párát és szmötyit a levegőből, tisztán lehetett minden apró részletet látni.

Csak a hideg szél kergetett el a szikláról, pont végig tudott fújni az Ördög-árok völgyén, így aztán pár perc múlva visszamenekültem a Vaskapu-hegy erdejébe. Most nem álltam meg a Vaskapu sziklanyílásánál, néhány perc alatt felkaptattam a fák között kanyargó gyalogúton a Törökvész útra, aztán azt keresztezve nekiindultam az Árpád kilátóhoz felvezető sétánynak. Az először még meredek kaptató gyorsan megenyhült, kényelmes sétával értem fel a Gugger-hegy (Látó-hegy) dél felé meredeken leszakadó peremére, az Árpád kilátóhoz és első dolgom volt megnézni az innen nyíló kilátást.

Már többször leírtam itt a blogon is, hogy az elmúlt évtizedek során egyre szűkebb lett a teraszról nyíló kilátás a növekvő fák és a terjeszkedő város miatt, most már csak a Belvárosra nyílik szűk kitekintés és azért jól látszik még a Duna napfényben ragyogó ezüstös szalagja is. Távcsővel alaposan megnéztem a hidakat, hiszen erről a pontról hosszában tekinthetünk végig a fővároson átkanyargó folyón, egymás fölött látva a rajta átívelő hidakat. Kár, hogy ekkor, fél tizenegy felé már az alacsonyan járó nap felé kellett fényképezni, így aztán a színek nem nagyon tudtak előjönni az itt készített fényképeken.

Nagyobb társaság érkezett éppen akkor, amikor befejeztem a fotózást, át is engedtem nekik a teraszt, én pedig a kilátó mögötti egyik padnál telepedtem le, hogy megtízóraizzak. Bekaptam az egyik sajtos kiflim, ittam rá az időközben jól lehűlt szörpömből, aztán pár perc múlva jobb ötlet híján továbbindultam. A zöld sáv jelzéseket magam mögött hagyva most egy darabig az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követtem a Glück Frigyes sétány széles, kavicsos útján, ezen ereszkedtem le először az erdei játszótér rétjére, aztán még mindig a lejtős úton maradva letrappoltam egy nagyobb társaságot megelőzve az Oroszlán-szikláig.

A sétány itt a Kecske-hegy meredeken lejtő nyugati oldalában vezet, tehát ezt a sziklát csakis egy irányból lehet fényképezni, méghozzá dél felől, pont onnan, ahonnan most érkezem. Ha pedig egy tíz-tizenkét fős társaság a szikla elé áll, akkor lőttek a fotózásnak! Szerencsére pont volt annyi időm, hogy a fényképeket elkészíthessem, és mire a csoport megérkezett a nyomomban, én már indultam is tovább. Szerencsétlen sziklának még a II. Világháború alatt letörték (lerobbantották?) a fejét, de még így is nagyon hasonlít egy ülő oroszlánhoz. Teszek fel egy régi képet róla a Fortepanról, azon látszik, hogy némi szobrászi utómunkával egy tényleg valósághű oroszlánszobrot hoztak létre itt a sétány építése során a mellette álló kipreparálódott dolomitszirtből!

Az Oroszlán-sziklától alig tíz percnyi sétára van a Határ-nyereg ritkított erdejének turistaút-csomópontja, itt több jelzett turistaút is keresztezi egymást, de nem egyetlen pontban, hanem a ligetes erdőt keresztül-kasul átszelő gyalogutakon. Rutinosan fordultam balra a megfelelő kereszteződésben a kék sáv jelzéseket követve, aztán felkaptattam a rövid emelkedőn Mátyás király vadasparkjának emlékoszlopához. Most is megtettem innen a kitérőt a jelzetlen gyalogúton a Homok-hegy tetejére és onnan is körbepillantottam. A szél tényleg alaposan kipucolta a levegőt, még a távoli Pilis-tető is jól látszott a pesthidegkúti Kálvária-hegy csúcsa felett, pedig az van vagy húsz kilométerre innen!

Az emlékoszlophoz visszatérve a sárga sáv jelzéseket követve vágtam át a Vadaskerti-hegyen, és érkeztem le Hűvösvölgybe. Kereszteztem egy kis kőhídon a most csontszáraz Ördög-árkot, aztán a Hűvösvölgyi úton egy zebrán átjutva felballagtam a domboldalban a Gyermekvasút alsó végállomásának parkjába. A múltkori, ködös túrámon jártam úgy, hogy bár folyamatosan hallottam az erdőben a kanyargós pályát járó kis dízelmozdonyok hangját, akárhányszor kereszteztem a síneket, soha nem láttam egyetlen vonatot sem, de még a hangjukat sem hallottam!

Na, most még indulás előtt kinyomtattam otthon a Gyermekvasút erre a napra érvényes menetrendi oldalát az összes állomásra kiírt érkezési időkkel, így tehát tudtam, hogy most üres lesz a végállomás peronja, de egy könnyű sétával pont elcsíphetek egy Hűvösvölgy felől érkező vonatot ott, ahol a sárga körtúra jelzés turistaútja keresztezi a síneket. Sőt! Odahaza úgy saccoltam, ha az első találkozás után megfelelő tempót választok, akkor még két másik helyen is randevúzhatok a vonatokkal. Akkor viszont menni kéne, hogy le ne késsem az első találkozást!

Így aztán újra a kéktúra útvonalán ballagtam át a Fazekas-hegy hátán a volt Munkásmozgalmi sétányon egészen a Nagy-rét északkeleti pereméig, de onnan már balra fordulva a sárga körtúra jelzését követve sétáltam körbe a rét dél peremén. Keresztezve a forgalmas Nagykovácsi utat pár perc múlva meg is érkeztem a sínekhez. Az órámra pillantottam: volt még öt percem a vonat érkezéséig. Kerestem magamnak egy jó pozíciót és már nem volt más dolgom, mint megvárni a szerelvényt. Jött is az menetrend szerint, már egy perccel az érkezése előtt hallottam a kis dízelmozdony motorjának duruzsolását, tehát nem is tudott meglepni az érkezésével.

Lőttem gyors egymásutánban pár képet a Hűvösvölgy felől érkező és a kanyarból kibukkanó vonatról, aztán indultam is tovább, hiszen nagyjából húsz percem volt arra, hogy felérjek a Hárshegy állomás melletti újabb turistaút kereszteződéshez. Pár perccel később váltottam a sárga sáv jelzésre és belekaptam a Nagy-Hárs-hegyre felvezető meredek emelkedőbe. A vasúti sínek persze szerpentinezve, ráadásul egy alagúton keresztül érkeznek fel ide, de én csak úgy toronyiránt kapaszkodtam a turistaúton. A vonat menetrend szerinti érkezése előtt öt perccel már meg is érkeztem újra a vasúti vágányhoz, és ezután csak vártam-vártam.

Már jócskán elmúlt a pontosan kiszámolt érkezési időpont, de csak nem jött a vonat a Széchenyi-hegy felől! Nagyjából ötpercnyi késés után untam meg a várakozást (ugye akkor már tíz perce ott szobroztam a sínek mellett a hidegben a vonatot várva) és továbbindultam. Talán öt percet gyalogolhattam az erdőben egyre távolodva a sínektől, amikor meghallottam az érkező dízelmozdony hangját. Hogy az a magasságos rogyassza rá az eget! Gyerünk tovább, most már úgysem tudnék időben visszaérni az átjáróhoz, még futva sem!

Inkább előkaptam a zsebemből az összehajtogatott menetrendi lapot és megnéztem, van-e még időm elérni a Széchenyi-hegy és a Hűvösvölgy felől érkező két ellenvonat randevúját a Szépjuhásznénál, hogy ott kerüljék el egymást. 13:26-ra írta a menetrend a találkozót, az órámra pillantva láttam, hogy ekkor már elmúlt fél egy. Nagyon jó! Fél órányi séta innen az állomás, húsz perc a kitérő a Kis-Hárs-hegyen a Makovecz kilátóhoz, éppen időben érkezem az állomásra!

Felkapaszkodtam hát a Hárs-hegyi-nyeregből az alacsonyabb csúcsra és megmászva a spirál alakú kilátó gerenda-lépcsőfokait körülnéztem a tetejéről. Mostanra még jobban kitisztult a levegő, mint amilyen volt az Árpád kilátónál, csodálatosan lehetett látni a várost! Itt is rengeteget fényképeztem, aztán a nyeregbe visszatérve elballagtam a Gyermekvasút vágányait követve a zöld körtúra jelzés gyalogútján, a Schüller úton a Szépjuhásznéhoz.

Kellemesen szélmentes volt az idő a Nagy-Hárs-hegy és a János-hegy közötti széles nyeregben, a nap viszont sütött ezerrel, le is telepedtem a vendéglő teraszán az egyik asztalhoz és megettem ebédre két kiflim is, amíg a vonatok érkezésére vártam. Most pontosak voltak mindkét irányból, szinte teljesen egyszerre érkeztek meg hegymenetben Hűvösvölgy felől és völgymenetben a Széchenyi-hegy felől. Gyorsan lekaptam mindkét szerelvényt, aztán már indultam is, ugyanis nem szerettem volna naplemente után megérkezni a Normafához!

A piros sáv jelzések erdei gyalogútján kaptattam fel a János-hegyre, végig a hegy árnyékában haladva, tehát itt a nap sem sütött, viszont a lombtalan fák között pont megtalált a hideg északi szél. Kettőre értem fel a tetőre az Erzsébet kilátóhoz és azonnal bemenekültem a torony földszinti csarnokába. Mire megmásztam a második emeleti teraszra felvezető csigalépcsők 103 kő lépcsőfokát, ki is melegedtem egy kicsit. Persze a teraszra kilépve orkánerejű szél fogadott, viszont a kilátás is pazar volt Budapestre! Körbefényképeztem innen is a tájat, még egy félperces filmet készítettem róla a mobilommal. A távcsövem is elővettem pár percre a hátizsákból, megnéztem a kedvenceimet, vagyis a Parlamentet, a Margit hidat és a Puskás Ferenc stadiont, aztán szaporán visszamenekültem a lépcsőházba, mert már kezdett elgémberedni a kezem a hideg szélben.

A fölszinti csarnok egy padjára letelepedve bejelentkeztem a blog facebook oldalára és feltöltöttem oda az imént készített filmet, aztán indultam is tovább, mivel már fél három is elmúlt ekkorra és láttam, egyre mélyebbre ereszkedik a nap a fák között. Még a piros sáv jelzés lépcsőkkel tarkított lejtőjén ereszkedtem le a Libegő felső állomása előtti kis terecskére, aztán a sétányon indultam tovább a Normafa felé. Nagyjából feleúton untam meg a sétálgató kirándulók kerülgetését és váltottam át a vele párhuzamos turistaútra, a lényeg, hogy három után pár perccel értem el a szánkó- és sípályák felső végén a kilátópontokat.

Az ekkorra már eléggé mélyre ereszkedett nap fényében hosszú árnyékot vetettek a budai hegyek a városra, a János-hegy sziluettje már a Hármashatár-hegy oldalára vetült, a Normafa árnyéka pedig már a Körszálló (Hotel Budapest) legfelső emeleteiig ért. Gyorsan fényképeztem még párat, aztán kisétáltam az Eötvös utcára, a buszmegállóba. Pár perc múlva jött is egy 21-es busz, erről a Déli pályaudvarnál váltottam egy 140-esre, aztán csodálkozva nézegettem, hogy mekkora dugó alakult ki az Alkotás utcán a MOM pláza környékén! Hát igen, aki a karácsony előtti utolsó hétvégére hagyta az ajándékok megvásárlását, annak most, „aranyszombaton” kell megrohamoznia a plázákat!

Pár perc késéssel érkezett meg a busz a Sasadi úthoz, de mire leballagtam a Kelenföldi pályaudvarhoz a buszvégállomásra, már csak pár percet kellett várakoznom a hazafelé induló 250-es buszra. Háromnegyed ötre már haza is értem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!