Szuper kilátás nyílik a hegyekre a Hirsch-orom obeliszkjétől

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Immár több mint húsz éve gyalogtúrázom, azonban a blog két évvel ezelőtti indítása két nagy fejezetre osztja ezt az időszakot: a blog előtti és a blogolós korszakra. Amíg korábban arra bóklásztam az erdőkben, amerre éppen a kedvem tartotta, 2020 decembere óta már arra is tekintettel kell lennem, hogy minél érdekesebb, szebb helyeket keressek fel, ugyanis ezekről lehet jó posztokat írni. Bizony, komoly fejtörés mostanában már az, hogy a Pilis- és a Visegrádi-hegység turistatérképét elemezve olyan útvonalakra szervezzek túrákat magamnak, amelyekről még nem írtam korábban a blogon! Így találtam rá a mostani megmozdulásom útvonalára is, és bár már szóltam korábban az Országos Kéktúra Dorog és a Kétágú-hegy közötti szakaszáról, említettem egy másik posztban a Kétágú-hegy csodálatos panorámát nyújtó kilátópontját is, de az utána következő szakaszokról még nem írtam a blogra!

Már utaltam arra a múlt heti tanösvényes posztomban, hogy húsvétkor egy szerencsétlen mozdulat miatt csúnyán meghúztam a derekamat, utána napokig minden mozdulat komoly fájdalommal járt, de kímélő fokozatra kapcsolva magam, és a következő napokban pihentetve a fájós tagjaim, lassan elmúltak a nyilalló fájások. Most szombatra pedig már annyira megjavult az állapotom, hogy ismét túrára gondolhattam. Sokat viszont nem mertem még bevállalni, így egy alig húsz kilométeres menetet raktam össze magamnak arra gondolva, ezzel csak nem erőltetem majd meg magam!

Szokás szerint most is alig kezdett el pitymallani, amikor öt óra felé kiléptem a lakásunk ajtaján és leballagtam Budafok központjába, a Savoyai Jenő tér buszmegállójába. Egy 133E busszal bezötykölődtem a Blahára, ott pedig gyorsan tujára váltva hatra már meg is érkeztem a Nyugati pályaudvarra. Volt még időm a vonatom indulásáig, így most is megcsodáltam a frissen felújított csarnokot, pár képet is készítettem róla, aztán elballagva az Esztergomba induló Flirthez mire elhelyezkedtem rajta, már indult is.

Kor reggel a Nyugati pályaudvaron

Szokás szerint most is végignézelődtem az utat, még napkelte előtt szaladt el a vonat a Kevélyek lábainál, de a kelő nap sugarai már megvilágították kicsit később a Pilis-tető erdős oldalát. Már a kora reggeli szikrázó napsütésben érte el a vonat a Dorogi-medence síkságát, innen pedig kitűnő volt a rálátás a mostani túrám első állomására, a Kesztölc felett magasodó Kétágú-hegyre. Negyed nyolckor szálltam le a vonatról a dorogi vasútállomáson, nem is sokat szüttyögtem a készülődéssel ezen hűvös reggelen: gyorsan indítottam a GPS-t, felfűztem a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, aztán el is indultam, ugyanis még a poláromban és a széldzsekimben is fáztam, mint a kutya!

Ezen a szakaszon az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követtem, kanyarogva vágtam át Dorogon, aztán a Homokvasút töltése mellett értem el a kisváros szélét. A szénbányászat idején még nyüzsgő Dorog most Csipkerózsika álmát alussza, már csak mementóként állnak a múltat idéző emlékek – közéjük tartozik a Homokvasút is, amely villamosított keskeny-nyomtávú vágányain a homokot hordta a már felhagyott bányajáratok feltöltésére. A vágányait már rég felszedték, emlékét csupán néhány öreg filmfelvétel őrzi és egy viszonylag friss instant túramozgalom, amely a Dorog környéki szénbányászat máig fennmaradt emlékeit igyekszik megismertetni azokkal, akik néhány túrán bebarangolják a környéket.

Az utolsó házak után egy kis gyaloghídon kereszteztem a Kenyér-mezői-patakot, aztán a lőtér és a kutyakiképző-telep kerítései közötti gyalogúton értem el a városszéli akácost. Átvágva rajta a Dorogot elkerülő 117-es úthoz jutottam ki, megcsodáltam a mezőkön keresztül ismét feltűnő Kétágú-hegy csúcsait, aztán egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átkocogtam az úttesten és már el is értem Kesztölc szélét. Végigbaktattam az éppen akkor ébredező falucskán, a már évek óta zárva tartó Hárfa kocsmánál térve rá egy rövid időre a község főutcájára is, de hamar lefordultam róla, és megkezdtem a Kétágú-hegyre vezető hosszú kapaszkodást.

Földúton kaptattam fel a Cseresznyés-hát széles dombgerincére, a napelemparkot elérve pillantottam csak meg azt a tágas völgyet, amelybe még le kellett ereszkednem a túlsó oldalán, hogy aztán onnan futhassak neki a hegymászás érdemi részének! Régi hobbitelkek, szőlők maradványai mellett lejtett az utam, itt-ott még pár gyümölcsfa, elvadult kert, düledező viskó őrzi az elmúlt rendszer egyik „vívmányának”, a hétvégi telkeknek az emlékét, ahol a dolgozó nép kipihentette a hétköznapokon végzett munka fáradalmait és mellesleg megtermelhette a konyhaasztalra való zöldségeket és gyümölcsöt is. Nagyot fordult azóta a világ, az emberek manapság már máshol, máshogyan keresik a kikapcsolódást! Éppolyan letűnt kor – tulajdonképpen a saját fiatalságom – emléke ez is, mint Dorog bányászrelikviái!

A kis völgy keskeny aszfaltútját keresztezve láttam, siklóernyős fiatalok pakolásznak éppen ki az autójukból, hogy aztán a hatalmas hátizsákba csomagolt felszerelésükkel ugyanoda induljanak, ahová én is tartok most, vagyis a Kétágú-hegy délkeleti csúcsára, amely egyben siklóernyős starthely is. A kaptatón, a Pálos gyógynövénykert mellett elballagva bíztam abban, hogy utolérnek, és már előttem érkeznek a tetőre, így pedig láthatom a készülődésüket és talán az indulásukat is, de nem volt ilyen szerencsém!

Egyedül értem fel a sziklák alatti rétekre, aztán az Országos Kéktúra útvonaláról lefordulva a zöld sáv jelzéseket követve kapaszkodtam tovább. Az útelágazástól még egy nagyjából gellérthegynyi meredek kaptató végén értem fel a hegygerincre, itt ágazott ki az utamból a zöld háromszög jelzés ösvénye, amely aztán kivezetett a kilátópontra, vagyis a hegyhát meredeken leszakadó délnyugati peremére. Ekkor már fél tíz felé ballagott az idő, épp ideje volt hát pihenni egyet, ezért le is ültem a sziklákra és percekig csak a kilátásban gyönyörködtem!

Leláttam a sziklák tövébe, a mezőre, ahonnan ide felkapaszkodtam, jól látszott a napelempark is, mögötte Kesztölc házai álltak szabályos utcákba rendezetten. Mögötte a távolban feltűnt Dorog, kéken ragyogott a messzeségben a Palatinus-tó, vagyis a város strandja, többek között onnan bányászták azt a homokot, amelyet aztán a Homokvasút szállított a szénbányákhoz. A kisváros mögött az erdős oldalú Nagy-Gete emelkedett, a háttérben pedig a Gerecse dombvidéke hullámzott egészen a látóhatárig. Ezért a kilátásért megérte felkapaszkodni ide!

Megettem tízóraiként egy sajtos pogácsám, ittam rá a szörpömből, bejelentkeztem a blog facebook oldalára, aztán néhány percig még élveztem az egyre melegebb napsütést. Ittt pakoltam el a hátizsákomba a polárom és a széldzsekim is, elő sem vettem őket egészen a hazaérkezésemig! Vártam még pár percet, hátha megérkeznek a siklóernyős srácok, de mivel csak nem akartak felbukkanni a hegyperem köves rétjén, inkább továbbindultam. Messze van még Pilismarót! Nézelődve baktattam a Kétágú-hegy gerincútján, fél szemmel az út mellett nyíló virágokat figyelgetve. Szinte mindent beborított a nyíló kankalin, közöttük pár tő ibolya bújt meg szerényen, a pár hete még domináló odvas keltike lila és fehér virágai már hervadtan bújtak meg a fűben.

Aztán pár perc múlva megérkeztek jobbról a zöld kereszt jelzések, pár száz lépésen át fonódva haladtak az utammal, majd balra indultak tovább. Őket követtem egészen a Fekete-hegyen álló Sasfészek kulcsosházig. A házikó a hegy meredeken letörő északkeleti peremén áll, különös ismertetőjele pedig az, hogy gyönyörű kilátás nyílik a teraszáról! Akárhányszor itt jártam korábban, soha nem botlottam senkibe, de most vagy tucatnyian dolgoztak a házban és a ház körül, éppen tavaszi nagytakarítást végeztek. Persze megengedték, hogy felmenjek a teraszra, meg is néztem a kilátást, amely tényleg semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, ugyanis Lábatlantól Esztergomig lehet belátni innen a Duna széles völgyét! Csak továbbindulva vettem észre, hogy legutóbbi ittjártam óta (azóta pedig már eltelt jó néhány év) napelemtáblákat szereltek fel a háztetőre. Kérem szépen, a fejlődés megállíthatatlan!

Továbbra is a zöld kereszt jelzéseket követve kezdtem meg az ereszkedésem a Fekete-hegy északkeleti oldalában, a hegy ezen részét „Háromszázgarádics”-nak nevezik a turistatérképek, és nem hiába! Az ezen az oldalon felkapaszkodó turistaösvényeken rengeteg a talajlépcső és ha nem is pontosan háromszáz, de éppen eléggé sok ahhoz, hogy a tüdejét elhajítsa az, aki ebből az irányból próbál feljutni a kulcsosházhoz! Én szerencsére lefelé haladtam most a túraösvényen, és habár nem lihegtem, de a lábaim „fékezőizmait” keményen meg kellett dolgoztatnom ebben a lejtmenetben!

Egy idő után kereszteztem a Pomázról Esztergomba tartó országutat, aztán már gyors menettel leértem Pajkaszegre. 2018-ban kezdte forgatni Pilisszentléleken a Mi kis falunk nevű szappanoperát az egyik országos tévékanális, persze nem az igazi nevén nevezve a helyszínt, hanem a fantáziadús Pajkaszeg nevet adva neki. Azóta a hegyek közé zárt csendes zsákfalu teljesen megváltozott, valamennyi látogatásom alkalmával nézelődő emberek tucatjaiba botlom a házak között, és úgy néz ki, a település is jól jön ki a forgatásból: a falu ütött-kopott aszfaltozású főutcája és bekötőútja újra lett aszfaltozva, a kocsmák is komoly bevételt generálhatnak, az iparűzési adóból pedig a település is profitálhat.

Éppen Teca kocsmája mellett értem ki a falu főutcájára a túraösvényről, készítettem pár képet a kocsmahivatalról és a Fekete-kő falu fölé tornyosuló oldaláról – általában onnan szoktam letekinteni Pilisszentlélekre, de most a település közepére érkeztem a zöld kereszt jelzésen –, aztán elindultam lefelé az utcán. Pár perc alatt elértem a pálos kolostorromhoz vezető keskeny aszfaltút kezdetét, ráfordultam hát és belefogtam a soron következő hegymenetbe. Alig több mint tíz perc múlva már a romoknál álltam.

Boldog Özséb esztergomi kanonok 1246-ban költözött ki a pilisi remetékhez és alapította meg pár évvel később a Pálos szerzetesrendet, amely máig az egyetlen magyar gyökerekkel rendelkező férfi szerzetesrend. Először barlangokban éltek, aztán itt a Pilis területén több kolostort is építettek, ilyen a klastrompusztai és a pilisszentléleki is, habár ennek a magja egy királyi vadászkastély volt hajdanán. Az egészen a XVI. századig virágzó pilisi kolostoréletnek a törökök vetettek véget, a mohácsi csata után a portyázó csapataik egészen idáig eljutottak, a szerzetesek pedig elmenekültek. Az első ásatásokra az 1930-as években került sor, jelen állapotukban az 1980-as években konzerválták a romokat.

Elbóklásztam pár percet a romos falak között, aztán megkerestem az erdőszélen vezető piros sáv jelzésű turistautat és innentől már egészen az utam végéig, Pilismarótig ezt követtem. Az emelkedő persze a romok után is folytatódott, de viszonylag hamar felértem a Maróti-hegyek gerincére, az Égett-hárs turistaút kereszteződéséhez. Éppen öt hete jártam itt a Dobogókő és Esztergom közötti túrámon, akkor a zöld sáv jelzésen érkeztem ide és azon is folytattam az utam. A piros sáv jelzések rövid ideig fonódtak a zöldekkel, így most is felkapaszkodtam a Felső-Ecset-hegy kilátópontjára, aztán a következő elágazásnál a zöld jelzések másfelé indultak tovább.

Talán negyedóra kellett ahhoz, hogy az elágazástól felkapaszkodjak a Hirsch-oromra, ahol megálltam egy pihenőre az emlékoszlop melletti pihenőpadnál. Persze első dolgom volt megcsodálni az obeliszk mellől nyíló kilátást, amely talán nem annyira szép, mint amilyet délelőtt láttam a Sasfészek kulcsosháztól, de ezért is megérte ide felkapaszkodni! Észak felé nyílik innen is panoráma, de a Dunát nem látni, mert eltakarják a közöttünk álló hegyek, viszont a börzsönyi oldalon Zebegény magasabban fekvő házaira rá lehet látni a Malom-völgyön keresztül. Ja! Az obeliszk Nagyságos Hirsch István magyar királyi közalap főerdőtanácsos Úr tiszteletére lett emelve a millennium évében – már legalábbis az obeliszk márványtáblája szerint.

Ekkor már negyed egy felé járt az idő, megebédeltem hát a padon üldögélve, kicsit még elnézelődtem, aztán elindultam lefelé az eléggé gatyafékes lejtőn. Ebből az irányból megmászni a Hirsch-ormot bizony nem egy kényelmes séta, olyan meredeken ereszkedett ezen a szakaszon az ösvény, hogy sokszor tyúklépésben, oldalazva lépkedtem lefelé, kapaszkodónak használva minden fatörzset, ágat. Később a lejtés megenyhült, itt már normál tempóra válthattam, a bükköst is lassan egy tölgyes vegyeserdő váltotta fel az ereszkedésem közben.

Egy idő után egy erdőritkítás területét értem el, itt a korábbi túraösvényt szélesre taposott erdészeti gyűjtőút váltotta fel, sokszor csak nehezen lehetett utat találni a hol egymásba fonódó, hol sokfelé szétágazó mély keréknyomok között. Az erdészeti munkáknak sok turistajelzés is áldozatául eshetett, volt úgy, hogy több száz lépésen keresztül egyet sem láttam belőlük, valószínűleg az útszélesítés miatt a korábbi ösvény mellett álló fákat is kivághatták. Egyszer csak egy piros forrás jelzést vettem észre egy fatörzsön, akkor pedig hiba csúszott a direkcióba!

A GPS-re nézve láttam, hogy nem tértem el sokkal, a piros sáv jelzések innen nem messze vezetnek egy erdőgazdasági úton, körülnézve észre is vettem az erdőritkításon keresztül a tőlem talán száz lépésnyire futó murvás csíkot. Egy helyen mély keréknyomok vezettek ki odáig, végigbotladozva rajtuk néhány perc múlva már a kényelmesen járható erdei úton álltam. Ekkor már egy óra felé ballagott az idő, és a térképet elővéve láttam, ha egy kicsit ki tudok lépni az úton, simán elérhetem a talán négy kilométerre lévő Pilismaróton a kétórás buszt. Akkor pedig hegyibe!

Az út valóban jól járhatónak bizonyult, kényelmes ívekben ereszkedett a Miklós-deák-völgy aljában, mellette a Somos-árok patakja kanyargott a saját maga által idáig szállított kavics hordalékdombokat kerülgetve. Felvettem hát egy erőteljesebb tempót és gyorsan fogytak a még hátralévő kilométerek, azonban a tavak egy rövid időre megállítottak az utamon. Néhány éve hozták rendbe a völgy tavacskáinak gátrendszerét, mellettük erdei pihenőt is kialakítottak padokkal, esővédő házikóval.

A kirakott tájékoztató tábla szerint a régi gátak és zsilipek bontása után az egykor három tóból és egy hordaléklerakó területből álló vizes élőhelyet új, természetvédelmi szempontból megfelelő műtárgyak építésével állították helyre. Az egyik, ipartörténeti értéket képviselő gát esetében az átalakítás az eredeti jelleg megőrzése mellett történt. A műtárgyakat a tájba illeszkedő, a folyóvízi fajok számára átjárható módon, életkörülményeiket figyelembe véve alakították ki. A munkálatok célja a vízfelület létesítése, a vízvisszatartás, azaz a tározó szerep és a vízfolyás átjárhatóságának biztosítása volt.

A tavaktól már gyorsan elértem Pilismarótot, aztán a Miklósdeák utcán végigballagva elmorfondíroztam azon, vajon ki lehetett a névadó Miklós deák? Így értem ki az Ady Endre utcára, ez pedig a templom mellett torkollott bele a községen átvezető 11-es főútba. Éppen kettőkor álltam meg a buszmegállóban és csekkoltam a kirakott tájékoztató táblán a buszok érkezését. Az internetes menetrend most sem tévedett, az Esztergom felől Szentendrére tartó busz, és az ellenkező irányba menő érkezése is pár percen belül várható volt már. Az otthoni saccolásom szerint jobban jövök ki idővel, ha Esztergom felé indulok tovább, így hát abban a megállóban cövekeltem le és tényleg pár perc múlva szinte egyszerre érkezett meg a két irányból a két busz.

Fél óra alatt az esztergomi vasútállomáson voltam, és mivel még a buszon megvettem a mobilom MÁV applikációjában a jegyet a vonatra, elég volt csak átsétálnom a pár éve felépített multimodális csomópontban a buszállomás érkezési peronjáról a vasútállomás peronjára és már fel is szállhattam a benn várakozó Flirtre. Ezzel aztán négy után pár perccel már a Nyugatiban voltam, aztán a városon átvágva negyed hat felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!