A bajnai Sándor-Metternich kastély előtt parkol a bringa 

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A szintmetszeten jól láthatók a magasabb hegyek, de az út hullámvasút jellege is, így aztán könnyen összejött a teljes túrára számolt mintegy 1400 méternyi emelkedő és lejtő!

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Egy héttel a harmadik túrám után újra útra készülődtem: ez alkalommal szerettem volna befejezni a Dunazug 300 Kerékpáros Körtúrát, ez azonban azt jelentette, hogy egy túranap alatt el kell majd kerekeznem a tatai vasútállomásról Budapestre, a Lánchíd budai hídfőjénél elhelyezett 0 kilométerkőhöz! Persze nem a legrövidebb útvonalon, hanem sok-sok kitérővel és vargabetűvel a Gerecse és az Etyek-dombság kisforgalmú országútjain.

Ez a túramozgalom kiírása szerint 111,8 km távot jelentett 1210 méter szintemelkedéssel, tehát az eddigi túráim közül ez ígérkezett a legkeményebbnek, ráadásul az út végén, a századik kilométer környékén kell majd felkapaszkodnom Budakesziről a János-hegy tetejére, ami az útvonalat ismerve még viccnek is nagyon durva volt! Mindenesetre a táv felénél, Herceghalomnál kiszállhatok a túrából a vasútállomáson, de ezt csak vészmegoldásként vettem figyelembe. Egyszerűen kíváncsi voltam, mennyire gyűr meg a táv és a szint, ezt ugyanis jó mércének tekintettem a későbbi túráimhoz!

Szombat reggel könnyű dolgom volt, húsz perc alatt legurultam a 7-es út hosszú, egyenletes lejtőjén a fennsíkról és hatra már meg is érkeztem a Kelenföldi pályaudvarra. Megvettem a jegyet magamnak és a drótszamárnak, aztán a 6:26-kor induló Flirttel egy óra alatt meg is érkeztem Tatára. A vasútállomáson nem sokat szüttyögtem, gyorsan az övemre fűztem a fényképezőgépem tokját, bekapcsoltam a turista GPS-em, lenulláztam a kerékpár computer napi számlálóját, aztán átcígölve a bringát a peronok feletti gyalogos felüljárón bele is vágtam a túra érdemi részébe.

Még indulás előtt megjegyeztem a Tatáról kivezető utat: az állomásról a Gesztenye fasoron kigurultam az 1-es főút városon átvezető szakaszára, a Bacsó Béla útra, aztán az egyirányú utcákat kicselezve a Mikszáth Kálmán utca, Tárkányi Lajos utca útvonalon kötöttem át az Agostyán felé vezető útra. Probléma egy szál se volt, hiszen mint kiderült, ki is volt táblázva ez az útszakasz minden sarkon az Agostyán irányát mutató zöld közlekedési táblákkal!

Tatát a vasúti sorompó után hagytam a hátam mögött, az országutat követő kerékpárút kényelmes hullámzással vágott át a városszéli telephelyek, később a mezők között és értem el nyolc előtt pár perccel Agostyánt. Megállás nélkül áttekertem a falun, a dombok közé felvezető kaptató pedig még a házak között megkezdődött. Izzasztó szakasz volt ez, az előző túrámhoz hasonlóan ez a nap is nagyon párásan indult, pár perc alatt kicsapott a víz a viszonylag hosszú és húzósan meredek, 6-8%-os kaptatón. Megálltam a derekánál pár percre kifújni magam, aztán továbbindulva már hamarosan megérkeztem az Agostyáni Arborétum kapujához. Itt is készítettem pár képet a növénykert faragott kapja előtt parkoló bringáról, végül pár perc múlva elértem az út legmagasabb pontját a Gorba-tető és az Öreg-Kovács közötti Gorba-nyeregben, a GPS szerint 405 méter magasan (a tatai állomás körülbelül 150 méteres magasságban volt).

Az útelágazásban Tarján felé fordulva leszáguldottam az Öreg-Kovács erdős oldalában kanyargó hosszú lejtőn a mezők közé, ahol aztán megállított a Gerecse-hegyre nyíló pompás panoráma! Fényképeztem párat, utána pedig jobbra tértem a következő elágazásban Vértestolna kissé kátyús, hepe-hupás bekötőútjára. A falut elérve megálltam a legelső nyitva tartó vegyesboltnál, igazolást kértem a céges pecséttel a füzetembe és vettem egy jéghideg kólát is. Ezzel aztán kiültem a bolt elé a lépcsőre hűsölni, csekkoltam a kerékpár computeren és a GPS-en az eddig megtett utat (kevés volt, mint közmondásos mackósajtban a brummogás), közben megiszogattam a kólámat, végül a lovak közé csaptam, mert még világosban haza akartam érni!

Végiggurulva a völgyben fekvő falun belefogtam a soron következő – szerencsére az előzőnél sokkal rövidebb – kaptatóba, visszatekertem egy másik, jobb minőségű bekötőúton a faluból az országútra, aztán jobbra térve rajta folytattam a hosszú ereszkedést Tarján felé. A tényleg jó minőségű, tükörsima úton nekiengedtem a drótszamarat, hadd guruljon kedvére, bár ezen a lejtőn szinte minden magasságot elveszítettem, amit Tatáról indulva izzadtságosan összegyűjtögettem! Tarjánban pihentem egyet a római katolikus templom előtti kis park egyik árnyas padján, aztán a települést magam mögött hagyva megint megállított a Gerecse-hegyre nyíló páratlan kilátás! Itt is készítettem pár fotót, aztán továbbtekertem Héreg felé.

Héreg szélét éppen csak érintve fogtam bele a Tarjáni-medencéből kivezető hosszú kaptatóba a Páter-kő gerincének oldalában. Persze itt is megállított a szép kilátás, innen is káprázatos volt a rálátás a Gerecse-hegyre, de a távolban feltűnt a Pes-kő és dél felé a Somlyót is megpillantottam. 310 méteren, fenn a nyeregben is megálltam pár percre kifújni magam, aztán a gerinc túlsó oldalán, a lejtő hajtűkanyarjain át leszáguldottam a Bajna előtti mezőkre. A párás távolban, pont előttem feltűnt a Nagy-Gete aszimmetrikus oldala, persze ezt is le kellett fényképeznem, aztán már gyorsan elértem Bajnát.

A füzetem szerint itt is pecsételnem kellett, pár perccel tíz után álltam meg a központban a szupermarket előtt, ahol aztán kaptam céges pecsétet és itt is vettem egy jéghideg kólát. Pár lépéssel arrébb, a buszforduló árnyas padjára letelepedve megittam a kólát és megettem hozzá azokat a mákos kifliket, amit helyben, egy kis sütöde bodegájában szereztem be.

Gyorsan csekkoltam itt is a kerékpár computert, szerinte eddig 31,3 km-t tettem meg Tatától, a GPS se mutatott mást. Ez már majdnem a táv harmada! Kicsit hűsöltem még az árnyékos padon, aztán eltekertem a csak pár száz méterre lévő Bajnai-Metternich kastélyig. A füzetem szerint itt egy igazoló képet kellett készítenem, amelyet pár pillanat alatt meg is ejtettem a drótszamár főszereplésével. Persze a kastélyra is kíváncsi lettem volna, de felújítás miatt be volt zárva a kastélypark kapuja, így aztán csak az utcafrontját láttam. Azért felteszek pár fotót a már felújított kastélyról is, ezeket a képeket egy későbbi túrámon fényképeztem.

Bajnát elhagyva lassan a Gerecsét is magam mögött hagytam, a széles, jól kiépített, de kisforgalmú országút szelíden hullámzott alattam, jó tempóban értem el Szomoron és Felsőörspusztán keresztül Zsámbékot. Feltekertem a dombtetőn álló templomromig (na jó, az utolsó 100 lépés meredekén tolva a bringát), itt aztán leparkoltam a kerékpártárolóban és betértem a pénztár házikójába, hogy igazolást kérjek az ottjártamról, meg persze jegyet is vegyek, mert a templomrom kihagyhatatlan látnivaló! Amikor meglátta a pénztárban ülő úr, hogy hányféle igazolás van már a füzetben, meg miután alaposan kivallatott, hogy most honnan jövök és hová megyek, ingyen beengedett a romkertbe, merthogy megérdemlem!

Itt kellett fényképes igazolás is, amely gyorsan elkészült a romtemplom és a bringa főszereplésével, aztán körbesétáltam az 1220 és 1234 között épült és az 1763-as földrengésben félig összeomlott premontrei kolostor és templom romjai között. A még torzóként is lenyűgöző szépségű templom leginkább a Jáki templomra emlékeztet a román-gótikus stílusával és megjelenésével, de most inkább a Budai-hegység mögötte feltűnő gerincére összpontosítottam, mert az lesz a túrám legutolsó megmérettetése a Budakeszi út kemény emelkedőjével!

A romoktól továbbindulva megálltam még a városháza melletti Török-kútnál, ugyanis itt egy kérdést is meg kellett válaszolnom. A kopottas emléktáblát elolvasva gyorsan meglett a válasz, aztán még körbesétáltam az 1500-as években tényleg a törökök által szépen kiépített, de most éppen elapadt forrás medencéjét.

Zsámbék után egy időre elhagytam az emelkedőket, a mezők között tekertem ki az M1-es autópályáig, átgurultam alatta, aztán az 1-es főútra csupán pár méternyit rátérve a legrégebbi országúton indultam tovább. Ez volt a Budapest és Bécs közötti országút egészen addig, amíg a múlt század 60-as éveiben meg nem épült a vele párhuzamos autóút (a jelenlegi 1-es út), később pedig az M1-es autópálya. Manapság már szinte csak a kerékpárosok használják ezt az öreg országutat. Elgurultam a herceghalmi vasútállomás előtt, ekkor már 58 km volt a lábamban, de mivel még fiatal volt az idő (csak negyed egy felé járt), és fáradt sem voltam, habozás nélkül továbbindultam, majd pár perc múlva rátértem az Etyekre átvezető kisforgalmú aszfaltútra.

A dombhátak között hullámvasutazó aszfaltcsíkon háromnegyed egyre értem el a községet és mivel sejtettem, hogy közeleg már a boltokban a záróra, a központban azonnal meg is álltam a legelső, utamba eső vegyesboltnál. Itt is vettem egy hideg kólát, benyomattam a céges pecsétet a füzetembe, pihentem, megebédeltem a bolt előtti árnyékos lépcsőn, aztán az eladó hölgytől kapott információ alapján a Magyar-kút keresésére indultam, ugyanis itt is választ kellett találnom egy kérdésre!

Az évszázadok óta percenként 6-800 liter vizet adó forrás foglalatát a török idők után építették ki. A múlt század hatvanas éveire teljesen elhanyagolták, medencéit hulladékkal töltötték fel, az ezredforduló előtt pár évvel újították fel teljesen, de a kihelyezett tábla szerint a vize a szennyezettség miatt mára már nem iható! Kicsit körbenézve a válasz is meglett a kis parkocskában álló bővizű forrás kútházának oldalára szerelt emléktáblán, aztán már indultam is tovább Biatorbágyra.

A széles, sima, de forgalmas aszfaltúton átgurultam a már nem éppen lágyan hullámzó mezőkön keresztül a szomszéd településre, amelyen aztán szinte megállás nélkül átvágtam. Azért mondom, hogy „szinte”, mert az öreg viaduktokat mindig megcsodálom, amikor errefelé járok! Most is megálltam, készítettem pár képet róluk, aztán áttekertem a mára már funkciójukat vesztett hidak alatt, ugyanis a rajtuk áthaladó vasút sínjeit még a múlt század hetvenes éveiben egy vonalfelújítás során pár száz méterrel arrébb fektették le, levágva egy hatalmas kanyart. Később áttekertem a mostani vasút, az autóút és az autópálya alatti aluljárókon (ezek egymás után sorakoztak pár száz méteren belül), aztán már hamar elértem Pátyot az alig érzékelhető emelkedőn.

Mivel már szombat délután volt, sejtettem, hogy minden boltot zárva találok, ezért a pont az utamba eső Caffe Trevi cukrászdánál álltam meg igazolást kérni. Első szóra kaptam itt is céges pecsétet, aztán megvettem a szokásos kólámat és kiültem a kerthelység árnyas napernyői alá pihenni egyet. Ellenőriztem a GPS-t és a kerékpár computert, mindkettő szerint utam 82. kilométerét pedáloztam már! Ennek örömére újra nyeregbe pattantam és továbbindultam Budakeszi felé.

Az erdőben hullámzó és kanyargó országúton háromnegyed három felé értem el a várost és kaptam bele a túrám utolsó kapaszkodójába. Ezt az emelkedőt már alaposan kiismertem a sokéves bringázásom folyamán, bár igaz, hogy az utóbbi tíz évben egyszer sem tekertem felfelé rajta, csupán ereszkedtem a Szépjuhászné felől jövet. Mindig fel tudtam pedálozni rajta, még a régebbi, kisebb átfogású áttételezéssel is, nem kellett tolással megaláznom magam, hát, most megesett velem ez a csúfság!

Nem tudom, hogy a korom miatt-e (nem, nem vagyok kéményseprő), vagy a lábamban lévő közel 100 km-es tekerés okán, de most tolnom kellett a gépet az emelkedő legmeredekebb, 10% körüli emelkedésű részén! Amikor lekászálódtam a nyeregből és csekkoltam a GPS-t, vettem csak észre, hogy valahol még Páty után a dombok között megmakacsolta magát és kijelentette, hogy nem látja a műholdakat! Leokéztam a kijelzőjén a szöveget, újraindítottam a kütyüt, de úgy láttam, kimaradt a mérésből vagy öt kilométer!

Toltam a bringát pár száz lépésnyit, aztán amikor a meredekség már enyhült, újra felültem rá és a Szépjuhászné melletti nyeregben tértem rá a János-hegyre vezető keskeny, forgalom elől elzárt erdei aszfaltútra. Érdekes, hogy ennek az emelkedése már kevésbé meredek, mint az ide felvezető Budakeszi úté bármelyik irányból! A keskeny, kicsit kátyús, kanyargós szerpentinen háromnegyed négyre értem fel a Libegő előtti kis placcra, innen már feltoltam a bringát a kilátóhoz, mivel ennek a szakasznak a meredeksége szerintem veri a 14-15%-ot is!

Fenn a kilátónál hosszasan kerestem az ide vonatkozó kérdésre a választ, de kinn több tábla és emlékkő is volt, ezeket szövegét végig kellett bogarásznom, végül benn a kilátóban találtam meg a megoldást. Dolgom végeztével gondoltam, felmegyek megnézni a kilátást, amikor kitört egy igazi, nyári zivatar! Pár percet még a torony kilátójának belépőszintjén dekkoltam, aztán lementem inkább a földszinti, pontosabban a szuterénben lévő presszóba.

A zivatar pontosan kétsörnyi ideig tartott, mire elszopogattam a második 0,33-as alkoholmentes Heinekent, már el is állt. Egy percre elgondolkodtam azon, hogy felugrom még a kilátóba megnézni a környékre és a Budapestre nyíló panorámát, de aztán letettem róla. Jártam már ott sokszor, újat úgysem látnék, viszont már eléggé későre járt az idő, így aztán háromnegyed öt felé visszaereszkedtem a Libegőhöz. Azért beteszek ide egy panorámaképet, melyet egy korábbi túrámon készítettem, hátha valaki még nem ismeri a János-hegyről nyíló csodálatos kilátást!

A képre kattintva nyílik meg teljes méretben a 7000 pixel széles panorámafotó

Még egy dolgom azért még volt, mivel egy pecsétet is be kellett itt zsebelnem, de mint kiderült, ennek az utolsó igazolásnak a megszerzése volt a legnehezebb! Fenn a kilátó presszójának céges bélyegzője nem utalt a helyre, a Libegő felső végállomásán pedig már nincs pénztár, csak egy jegykiadó automata, az épületében lévő büfé stemplijén is csak valami budapesti cím állt, talán ott lehet a cég irodája! Az épület előtti lángosos fiúk is segítőkészek voltak, de az ő blokkjuk sem volt eléggé jó nekem, ugyanis egy Lánchíd utcai cím szerepelt rajta!

Kénytelen-kelletlen igazolás nélkül indultam tovább a kitűnően felújított erdei aszfaltúton, észre sem véve, hogy nem pattintottam vissza a kerékpár computert a kormányon lévő foglalatába! Csak a Normafánál, a buszfordulóban vettem ezt észre, sajnos így vagy két kilométer kimaradt ebből mérésből is. Viszont szerencsére itt a Normakert vendéglőben kaptam egy szép bélyegzést, így aztán csak begyűjtöttem a túra legutolsó stemplijét is!

Innen már csak egy hosszú lejtmenet volt hátra a túrából, először az Ötvös úton a fogaskerekűig, majd az Istenhegyi útról kellett volna letérnem a Diósárok útra, de ezt a lejtőt a korábbi esőtől csúszós, vízátfolyásos aszfalton olyan meredeknek találtam, hogy inkább visszatértem a kevésbé lejtős Istenhegyi útra, ezen gurultam le a fékeket erőteljesen markolva a Déli pályaudvarig. Megkerültem az állomás épületének sarkát, aztán a Krisztina körút, Alagút útvonalon értem el a Lánchíd budai hídfőjének körforgalmát a kiíráshoz képest némileg rövidebb és forgalmasabb útvonalon. Megálltam a drótszamárral a 0 km kőnél, most nem kellett már itt igazolnom, de azért elkészült az emlékfotó, leolvastam a computert, amely itt 104,03 km-t mutatott, de ehhez hozzá kell még adni azt a távot, amit nem mértem a Libegő és a Normafa között.

Már nem volt más dolgom, mint a megszokott rakparti kerékpárúton és a Budafoki úton hazatekerni. Itthon még rendbe teszem majd az igazolófüzetet: végigdátumozom a stempliket, a noteszemből és a túra közben készített képekről kimásolom a kérdésekre adandó válaszaimat, kinyomtatom az igazoló fotókat, aztán írok a túra meghirdetőjének, hogy leadnám nála értékelésre a füzetet. Persze elgondolkodtam a bejárásom során nyert tapasztalatokon is: az Országos Kerékpáros Körtúra bejárásakor még síkvidéki szakaszok esetén sem fogom a napi távokat sokkal 100 km fölé emelni, viszont a szintesebb, dombsági, középhegységi napi szakaszok hosszát inkább 80-90 km-ben fogom maximálni.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!