A budaörsi kálvária egy borongós decemberi napon

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Úgy látszik, idén már végleg búcsút inthetünk a hosszú, napsütéses ősznek, a november vége és a december eleje meghozta a nyálkás, ködös, kicsit esős időjárást. Erre a hétvégére sem kecsegtettek a meteorológiai előrejelzések szép idővel, bár pénteken délután és este leesett pár centi hó a budai hegyek között, ez folyamatosan olvadni fog és fél nap alatt eltűnik majd. Ahogy szombaton kora reggel a túrára készülődtem, utoljára még csekkoltam az időjárási oldalakat, az Időkép nem változtatott az előrejelzésén, szerinte olvadni fog egész nap, a Windguru becslése szerint pedig a fagyhatár nagyjából 800 méter körül lesz egész nap, tehát esélyem sincs olyan magasra felgyalogolnom Budapest közelében, ahol tartósan megmarad majd a hó.

Most egy Nagykovácsitól Budaörsig vezető túrára indultam, végig a Pilisi piros turistaút piros sáv jelzéseit követve. És hogy miért éppen ezen a jelzésen fogok tekeregni? Ezelőtt pontosan négy évvel, 2020 decemberében indítottam el a blogot és ez volt az első túrám, amelyről írtam ezen a helyen. Igaz, akkor pont az ellenkező irányban jártam végig ezt a szakaszt, de hát fő a változatosság! Így hát négy év múltán most visszatérek a kezdet kezdetére.

Ködös volt a kora reggel, amikor fél hét előtt pár perccel kiléptem a fiammal a házunk kapuján, hogy aztán lebumlizzunk Kelenföldre a 250-es busszal. Itt aztán el is váltak az útjaink, ő ugyanis dolgozni indult, hiszen ez a szombat hivatalosan munkanap volt, ekkor kellett ledolgozni a december 24-i keddi napot. Én persze friss, alig három hónapos nyugdíjasként fütyülök már erre, de nagyon úgy nézett ki, nem sokan mentek ezen a reggelen munkába, szinte üresen futottak a BKV járatai. Gyorsan átvágva a városon negyed nyolc felé már a Széll Kálmán téren vártam a Hűvösvölgybe tartó villamosra és bár pont lekéstem az 56-os tujával a Nagykovácsiba továbbinduló 63-as buszt, de tíz perc múlva már indult is a következő.

Nyolc óra után pár perccel szálltam le róla Nagykovácsi központjában, a községháza előtti buszmegállóban, aztán gyorsan összekaptam magam a gyenge ködszitálásban a megálló kis bodegájának padjánál. Szokás szerint felfűztem a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, indítottam a turista GPS-em, aztán most előkaptam a hátizsákból a kamáslikat is, mivel sejtettem, a hó hamar el fog olvadni és sarat hagy majd maga után az erdei utakon. Pár lépéssel elsétáltam a buszmegállóból az utcasarokra, hogy megkeressem az utamra vonatkozó információkat a beton villanyoszlopra szerelt turista tájékoztató nyilak rengetegében.

Tájékoztató táblák Nagykovácsiban egy villanyoszlopon. A legfelső nyílon lévő útvonalat követem majd a túrámon.

Nem kellett sokáig keresgélnem, egyből a legfelső nyíl mutatta a követendő irányt 20,4 kilométerre taksálva a Budaörsre vezető piros sáv jelzések útvonalának hosszát és 5 óra 25 percre a megtételéhez szükséges időt. Akkor viszont csapjunk a lovak közé, mert korán fog most sötétedni, ráadásul ahogy ismerem magam, ehhez az időhöz legalább egy órát hozzá kell adni a rengeteg nézelődés és fényképezés miatt!

A piros sáv jelzések útvonalán gyorsan magam mögött hagytam Nagykovácsit, a meredeken emelkedő Erdő utcán érkeztem fel a legmagasabban fekvő házakhoz, innen tiszta idő esetén már szép kilátás szokott nyílni a községre, de most a ködös idő ezt is elvette, már csak alig lehetett kivenni a völgyben fekvő házakat. Persze tisztában voltam már korábban is azzal, hogy a mai túra nem a szép kilátásokról szól majd, de azért kicsit lelombozó volt arra gondolni, hogy most az erdőn kívül mást nem nagyon fogok látni az utamon!

Érdekes módon a fák közé belépve az eddig meglehetősen meredek kaptató számottevően megenyhült, ráadásul a hó is jobban megmaradt az erdőben, mint Nagykovácsi utcáin. Talán egy-két centiméternyi eshetett az éjszaka folyamán és mivel nem láttam lábnyomokat a turistaúton, biztos lehettem abban, hogy én vagyok az első ezen a reggelen, aki túrázni indul a Nagy-Kopasz fennsíkján végigvezető útvonalon.

Biztos említettem már néhány korábbi posztomban, de most is elmondom, hogy bár a Nagy-Kopasz a Budai-hegység legmagasabb pontja, azonban egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy egy „tisztességes” hegytől elvárná az ember! A Nagy-Kopasz egy szélesen elterülő hegyhát viszonylag lapos tetővel, ebből emelkedik ki csupán pár méterrel az 550 méter magas legmagasabb pont, ahol a Csergezán Pál kilátó is áll. Na, én most erre a hegyhátra kapaszkodtam fel Nagykovácsiból és értem el a Vörös-pocsolyát éppen kilenc órakor.

És hogy mi is ez a Vörös-pocsolya? A Budai-hegység nagyobbik részét, így a Nagy-Kopaszt is Dachsteini-mészkő alkotja (a maradék zömét meg dolomit), amelynek a repedései könnyen elnyelik a lehullott csapadékot, azonban a fennsík egy mélyedésébe a lefolyó csapadék vöröses agyagréteget hordott össze, amely aztán megakadályozza itt a víz talajba történő elszivárgását. Hát ez a Vörös-pocsolya, amely a vaddisznók kedvelt dagonyázóhelye az erdőben. Most is alaposan össze volt túrva a pocsolya környéke jelezve azt, hogy egyáltalán nem néptelen az erdő, csak éppen elbújnak a lakói a lépteim neszére.

Innen már pár perc alatt elértem a Remeteszőlősre levezető piros kereszt jelzések elágazását és csodálkozva vettem észre, hogy a jelzésfestők átpingálták a korábbi jelzést piros négyzetre. Való igaz, hogy a turistautak szabványa szerint a négyzet jelzések vezetnek általában lakott területre, vagy tömegközlekedési jármű megállójába, de már megszoktam sok év alatt az eddigi felfestést. Gyorsan csekkoltam a jelzéseket a hátizsákomban lévő 2022-es kiadású Budai-hegység térképen, az még a régi állapotot mutatta, viszont a mobilomon a Locus alá két hónapja feltöltött Hungary Openandromaps már az újat!

Továbbindulva lassan elfogyott körülöttem az erdő, kiértem a Kecske-hát bokros-ligetes oldalába, aztán egy középfeszültségű távvezeték kitisztított nyiladékában vezető kicsit sáros keréknyomokon leereszkedtem a Sztrílich Pál Cserkészpark aszfaltozott bekötőútjára. Na, nem maradtam sokat rajta, 150-200 lépés után ismét földútra térítettek a piros sáv jelzések, aztán egy rövidebb erdős szakaszon egy kicsit elbambulhattam, ugyanis csak a jelzések hiányára figyeltem fel pár perc után. Ezzel a kitérővel az ördögnek tartoztam, jó öt percet kellett visszafelé ballagnom, hogy ismét észrevegyem a piros sáv jelzéseket. Hát persze, egy erdei elágazásban jobbra tértek, én pedig vak egérként egyenesen ballagtam tovább!

Az erdőből a Napkocsmáros-dűlő rétjére kilépve egy kicsit kinyílt a kilátás, most a ködszint alatt járhattam úgy ötven méterrel, jól láttam a Fekete-fej előttem tornyosuló oldalát, de a János-hegy csúcsa is elő-előbukkant az alacsonyan járó felhők közül! Gyorsan lőttem pár képet a szégyellősen felhőkbe burkolódzó hegycsúcsról és magamban elkönyveltem, hogy a Fekete-fej után az lesz majd a következő megmászandó csúcs!

Szinte azonnal neki is indultam a Fekete-fejre felvezető meredek kaptatónak, hogy aztán negyedóra múlva már a csúcson lévő öntöttvas magassági pont és a pihenőpad mellett álljak meg egy szusszanásra. A hegytetőről nyíló kilátás mára már gyakorlatilag eltűnt, csak a faágak között lehet letekinteni Pesthidegkútra és a mögötte álló Kálvária-hegyre. Itt nincs sok látnivaló, gyerünk hát tovább, majd a lejtőn kipihenem magam!

A Fekete-fej keleti oldalán lefutó turistaösvény pont olyan meredek volt, mint a nyugati oldalán felkapaszkodó, azonban egy cseppet sem volt sáros, bár az éjjel leesett hó ebben a magasságban már mind elolvadt, mire ide elértem. A lejtő vége a mindig forgalmas Szépjuhászné útnál volt, ez az út köti össze a Budakeszi utat a Nagykovácsi úttal és most is egymást érték rajta az autókaravánok. Nagyjából kétszáz lépésnyit kellett eltalpalnom a szélén, hogy elérjem a Nagy-Hárs-hegy északnyugati gerincén felkapaszkodó gyalogutat, hát komolyan mondom, megkönnyebbültem, amikor otthagyhattam ezt az erdei országutat!

A piros sáv jelzés útvonala nem mássza meg a Nagy-Hárs-hegyet, csak úgy a dereka magasságába kapaszkodik fel, de ez a kaptató is elég volt arra, hogy alaposan kimelegedjek! Nagyjából 80 méternyi szintemelkedés után értem fel a Hárshegyi körút sétányára, ezen szinteztem körülbelül negyedórányit, a végén pedig leereszkedtem a Szépjuhásznéhoz. Csendes volt most a Gyermekvasút állomásának környéke, úgy látszik a ködös időjárás eléggé elvehette a kirándulók, sétálgatók kedvét a hegyekben való kószálástól!

Ennek ellenére egy talán középiskolai osztályt követve keltem át a mindig forgalmas Budakeszi út zebráján és indultam neki a János-hegyre felvezető hosszú és a vége felé egyre meredekebb kapaszkodónak. A diákok lehettek vagy harmincan, fokozatosan előztem végig az emelkedőn az egyre hosszabbra nyúló sorban felfelé araszoló társaságot, a legvégére már csak a kemény mag tartott ki előttem közülük, velük együtt értem fel a János-hegy csúcsára, az Erzsébet kilátóhoz.

Ebben a magasságban már újra eléggé sűrű lett a köd, alig láttam a kikövezett placcról a négyszintes kilátó tetejét. Meg sem fordult a fejemben, hogy felmenjek bármelyik kilátószintjére, hiszen úgysem látnék a ködön kívül semmit, viszont a szuterénben lévő kávézó sem volt nyitva egy zártkörű rendezvény miatt, ezért aztán szinte azonnal indultam is tovább.

A csúcsról levezető turistaösvény itt is pont olyan meredeken ereszkedett lefelé, mint ahogy a másik oldalon felkapaszkodtam, mindenesetre errefelé már a köves szakaszokon kiépítettek több helyen is falépcsőket, gondolom azért, mert a Libegővel érkező kirándulók is ezen az úton kapaszkodnak fel a kilátóhoz. Most azonban ez az út is szinte teljesen néptelen volt, pedig máskor erre járva alig győzöm a szembejövőket kerülgetni.

Alig lézengett pár ember a Libegő felső végállomása előtti téren, habár üzemelt a felvonó és a büfék is nyitva voltak, de amíg figyelgettem a drótkötélre rögzített székek hosszú sorát, egy lelket sem vettem észre rajtuk! Itt sem maradtam sokáig, nekiindultam a Normafa gerincéről levezető lejtőnek és a széles sétányon tíz perc alatt letrappoltam a Gyermekvasút Jánoshegy állomásáig. A Fekete-fejtől egész idáig szinte folyamatosan hallottam a pályát járó dízelmozdonyok duruzsuló hangját, de érdekes módon sem a Szépjuhásznénál, sem pedig itt nem állt egyetlen vonat sem az állomáson, és most még csak nem is hallottam őket!

Előkaptam a mobilom a hátizsákomból és mivel volt mobilnet ragyásig itt az erdő közepén is, megnéztem rajta a kisvasút menetrendjét, hát, huszonöt percen belül nem volt várható egyetlen vonat sem! Azt azonnal eldöntöttem, hogy ennyit pedig nem fogok itt dekkolni a nedves, ködös időben a vonatra várva, csak azért, hogy pár képet készíthessek róla, inkább továbbindulok! Lőttem hát pár fotót a ködbevesző, töküres peronról és folytattam az erdőben az ereszkedést.

A hosszú lejtő kitartott alattam egészen a Virág-völgy keresztezéséig, ennek a túlsó oldalán egy kis kapaszkodás után értem el Budakeszi erdőszélen álló házait, majd végül a Makkosmáriai kegytemplomot. Ekkorra már eléggé elfáradtam, hiszen megállás nélkül jöttem el Nagykovácsiból idáig, így miután bekukkantottam a templomba, leültem egy hosszabb pihenőre a rét egyik esővédő házikójának padjára. Itt ebédeltem meg, aztán miközben ejtőztem még egy keveset a padon, a neten rákerestem a templom történetére is.

1731-ben egy Traub János nevű fiatalember a környékbeli szőlőkbe indult dolgozni (a Traube egyébként németül szőlőt jelent), amikor egy útszéli tölgyfánál Krisztus arca jelent meg előtte. Egy későbbi betegségéből felgyógyulva egy Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló festményt vásárolt és azt kiakasztotta a tölgyfára. Később egyre többen látogatták már a helyet és Acsádi Ádám veszprémi püspök engedélyezte a szentkép nyilvános tiszteletét. Kis kápolnát építettek az adományokból a szentkép fölé, majd a trinitárius rend templomot és kolostort épített itt. Miután II. József feloszlatta a szerzetesendeket, az épületek csendesen pusztulásnak indultak, csak a II. Világháború előtt épült fel újra a templom, amelyet jelenleg a domonkos rend működtet.

Sok zarándok szokott errefelé járni, mivel két zarándokút is felkeresi a kegytemplomot, a tisztáson vezet át a zöld és lila „m” betűvel jelölt Mária Út is. Azonban most a szokásos látogatókon kívül egy teljesítménytúra is útba ejtette a templomot és itt volt az egyik személyzet nélküli ellenőrző pontja, a túrán indulók a kerítésre felszerelt pecsétes dobozkát keresték folyamatosan, hogy igazolni tudják, itt is jártak.

Kora délutánra már szinte teljesen elolvadt az éjszaka leesett hó, szerencsére nem volt olyan sok, hogy számottevő sarat tudott volna csinálni, így aztán szinte egyáltalán nem lassított be az utamon. Egy darabig még lenn kanyargott a turistaút a hegyek lábánál, a Végvári-szikla előtt kezdett csak ismét kapaszkodni a Magas-Frank-hegy (jelenlegi, számomra megszokhatatlan nevén Budaörsi-hegy) északi oldalában. Megálltam egy percre itt is és alaposan megbámultam a környezetéből kiemelkedő vagy hét-nyolc méter magas dolomitszirtet.

A pilisborosjenői Teve-sziklához és zugligeti Tündér-sziklához hasonlóan ez is úgy keletkezett, hogy a hegyet alkotó dolomitot itt kovasavas források hévvize járta át és a kovasav lerakódása összecementálta, vagyis megkeményítette ezen a helyen a szikla anyagát. Így ahogy az évmilliók során az erózió elhordta a lágyabb alapkőzetet, a Végvári-szikla összecementálódott tömbje megmaradt (szaknyelven kipreparálódott) és most magasan kiemelkedik a környezetéből.

Most is végigolvastam a szikla oldalára rögzített kis márványtábla kopott szövegét: „Kapa Gyula sporttárs emlékére 1973. XV. Spartacus S.E.”. Vajon ki lehetett az említett Kapa Gyula, aki kiérdemelt a sporttársaitól egy emléktáblát? Ezen már négy éve is elgondolkodtam, de akkor sem találtam rá megfejtést, még az interneten sem. Jellemző, hogy ennek a posztnak az írásakor is rákerestem a névre, hátha írt már róla valaki az elmúlt négy év során, hát a gugli első helyen a négy éves posztomat hozta fel találatként, ahol szintén feltettem a költői kérdést: ki lehetett ez az ember?

A Magas-Frank-hegy széles hátára felvezető turistaút nem emelkedett különösebben meredeken, kényelmes sétával érkeztem fel a széles fennsíkra, aztán kezdtem meg az ereszkedést a déli oldalában. Hamarosan elértem a piktortégla-üregeket, ezeket a bányácskákat a piktorok, vagyis szobafestők ásták ki a hegyoldalban, hogy az itt kibányászott homogén agyagból kis téglákat formázzanak és azzal a szobák falát simítsák el a festés előtt. Egy ilyen üreg közvetlenül a turistaút mellett található, de több tucatnyi hasonló van még a környező hegyoldalban.

Innen már gyorsan elértem a piros sáv jelzéseket követve a budaörsi kopárost, vagyis a kopasz dolomitdombokat. Ezelőtt majdnem három évvel egy komplett túranapot szántam rá arra, hogy végigjárjam ezeket a dolomitszirteket, most nem is terveztem komolyabb kirándulást közéjük, csak a Kövecses nevű domb oldalába kapaszkodtam fel pár méternyit egy jelzetlen ösvényen, hogy megnézzem a már régen felhagyott kőbányáját és az onnan nyíló kilátást.

A Kövecses és tőle jobbra álló Odvas-hegy sziklás oldalai között elnézve épp a kicsit távolabbi Kő-hegyre és a tetején álló apró kápolnára nyílt innen szép kilátás, szerencsére itt már újra a ködhatár alatt jártam, tehát nem csak az orromig láttam!

Aztán már pár perc alatt elértem Budaörs szélső, a dombok közé felkapaszkodó házait és az aszfaltos Budakeszi utca lejtőjén indultam el a központ felé. Ekkor már fél három felé ballagott az idő, húsz kilométerrel a lábamban már hegyet mászni sem volt sok kedvem, de azért az alacsony Kálvária-dombra még felkapaszkodtam a stációk szerpentinútján. Megcsodáltam a városra és a környező hegyekre nyíló panorámát, aztán a Kisfaludy utca járdáján végigsasszézva három előtt pár perccel kapcsoltam ki a GPS-t Budaörs főutcáján a buszmegállóban.

Épp volt elég időm a padra letelepedve levenni a lábamról a kicsit sáros kamáslikat, már jött is egy 40-es busz, amely aztán bevitt a Kelenföldi pályaudvarhoz. Innen már alig több mint negyed óra alatt hazaértem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!