Panoráma a Kőszikláról a Hegyes-kő és a távolabbi Nagy-Gete felé

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Amit leírtam már az előző posztokban, az ide is igaz: ha bárki meg szeretné tenni a nyomomban haladva ezt a túrát, vagy akár csak egy részét, akkor töltse le a poszt elején „A túra útvonala GPX formátumban” linkre kattintva a trekket, amely aztán megnyitható a mobilon bármilyen turista tájékozódási applikációval. Ezek a navigációk offline, azaz mobilnet nélkül is működnek, hiszen mind a turistatérkép, mind pedig a letöltött trekk a telefon memóriájában található. Egy ilyen applikáció, a Locus használatáról már egy poszt is született itt a blogon.

Alig egy hét telt csak el a legutóbbi túrám óta és újra útra készülődtem arra gondolva, hogy folytatom a Bányászkör kis köreit és most egy teljes napos, a kiírása szerint 22 kilométeres túrát teszek majd meg, méghozzá az úgynevezett Tanbánya-kört. Ez az instant túra egy kis faluból, Mogyorósbányáról indul, ennek a határában működött a Tanbánya, ahol a középiskolás fiatalok a gyakorlati oktatásukat kapták a vájároktatóktól és érinti Péliföldszentkeresztet is, ahol a korábbi és mostani rendház épületeiben zajlott a tanulók elméleti oktatása.

A túra érdekessége, hogy több szép kilátópont és a Jankovich-barlang közelében is elhalad, azonban, ha ezeket a helyeket is fel szeretnénk keresni, akkor még legalább két kilométert hozzá kell tennünk a kiírásban szereplő távolsághoz. Tehát egy minimum 24 kilométeres menettel számoltam a túratervezésnél, és persze szintemelkedés is lesz hozzá rendesen, főleg, ha a Bajóti Öreg-kő oldalában nyíló Jankovich-barlanghoz vezető hosszú lépcsősort is beleszámolom. Ez a körtúra főként jelzett útvonalakon halad majd, jó részét egyéb túráim során korábban már érintettem, de most a Bányászkörre regisztrálva a kör végén egy díjazást is kapok majd, méghozzá egy szép bronz lapocskát, amelyre rá van vésve a mogyorósbányai bányászemlékmű egyik részlete, a hatalmas karbidlámpa.

Szokás szerint most is tömegközlekedéssel jutottam el a túrám kezdőpontjára, Mogyorósbányára. Fél hatkor indulva otthonról átbuszoztam és metróztam a város alatt, majd Újpesten vonatra szállva negyed nyolckor már Dorogon voltam. Innen helyközi buszokkal folytattam az utam, végül egy táti átszállással háromnegyed nyolc felé érkezve meg a mogyorósbányai buszfordulóba. A körtúra nem itt kezdődik, hanem pár száz lépéssel arrébb, a kultúrház melletti kis parkban álló bányászati emlékhelytől. Egy durván faragott kőtömb domborművén egy szénbányász guggolva csákányozza a szenet az alacsony tárnában, mellette egy nem is kicsit szocreál szobor egy légkalapácsára támaszkodó bányászt ábrázol, azonban a legkülönlegesebb alkotás itt egy hatalmas, a valóságos méreténél sokszorta nagyobb karbidlámpa, az akkumulátoros lámpák megjelenéséig ilyenekkel világítottak a szénbányákban.

Azért azt még elmondom – hátha valakit érdekel –, hogy a karbidlámpában vegyi reakcióval állítottak elő kalcium-karbidból és vízből acetiléngázt, amelyet meggyújtva szabályozható, de erős fényt tudott adni a lámpa. Alaposan körbenéztem mindent, reggeli-utánpótlásnak bekaptam egy sajtos kiflimet, aztán megnyitottam a mobilomon a Bányászkör internetes oldalát, bejelentkeztem, kiválasztottam a túrát és a teljesítési módot, megjelöltem, hogy befutóérmet kérek a túra végén, aztán már csak a „Jelentkezés a túrára” gombra kellett böknöm. A rendszer kérte az első QR kódot, megkerestem azt az információs tábla oldalán és beolvastam, így aztán már indulhattam is. Az órámra pillantottam: éppen fél kilenc volt.

Arra gondoltam, jó lenne délután négyre visszaérni ide, a szokásos fényképezős, nézelődő túratempómat ismerve ez nem volt lehetetlen, de azért nem tűrt nagyobb sziesztákat. Gyerünk akkor! A szórványosan felfestett zöld sáv jelzéseket követve indultam el a Jókai utcán, majd pár lépés után jobbra, az Arany János utca kaptatójára invitáltak a jelzések. Lassan elértem rajta a legfelső házakat, itt már jóval a völgy utcái felett jártam, kinyílt a panoráma, nyugat felé a Gyertyános és a Muzslai-hegy közötti nyergen keresztül megpillantottam a még távoli Bajóti Öreg-kő sziklás oldalát. Ott még előfordulok ezen a túrán, de egy jókora vargabetűvel érkezve meg oda!

A rétek, kaszálók után elnyelt a Muzslai-erdő, aztán pár perc múlva megpillantottam az erdei úttól jobbra nyíló tisztáson a pihenőpadokat és az erdészek kopjafáját. Nem voltam még fáradt, hiszen pár perce indultam csak az utamra,- így hát nem ültem le szusszanni egyet, csak körbejártam a kopjafát és készítettem pár képet róla. Egy útelágazásban jobbra térve lejtőbe fordult az utam, lekocogtam a Muzslai-hegy oldalából az erdőszélre, a szélső fák között vezetett egy ideig az út, kiláttam néha közöttük a szántóföldekre.

Egy újabb útelágazásban hagyta ott az utamat a zöld sáv jelzés, de én ballagtam tovább az erdőhatáron, időnként szép kilátással a mezőkre. A Búzás-hegy hepehupás fennsíkjának túlsó szélén észrevettem a nyergesújfalui viszkózagyár magas kéményének hegyét, aztán az út visszafordult az erdőbe és mélyútként lejteni kezdett.

Hirtelen mozgásra lettem figyelmes, vöröses róka koma ballagott éppen velem szemben a földúton. Előkapva a fényképezőgépet a tokjából kapásból lőttem róla egy fotót, de azt már az exponálásnál láttam, hogy a masina autofókusza nem őt kapta el, hanem mögötte egy, az úton keresztben fekvő faágat. Persze a róka rögtön felfigyelt a gép kattanására és két ugrással eltűnt az erdőben, tehát újabb képre már esélyem sem volt. Hát, ilyen az én szerencsém…

A lejtő vége Bajót északi határában volt, a földút aszfaltburkolatot kapott és Szabadság utca névre hallgatva végigkanyargott szinte az egész településen. Kis kaptatóval érkeztem fel a domboldalban álló római katolikus templomhoz. A 800 éves templom építtetője Bajóti Simon ispán volt, tornyán és falain a legutóbbi rekonstrukció folyamán tárták fel a gótikus ablakszemeket. Ezeket a török korban falazták be, hogy helyettük lőrésekként is használható ablakokat nyissanak a falakon. Bár később a falu többször is elnéptelenedett és a templom is romossá vált, de a XVIII. században, amikor a falu ismét tartósan lakott hely lett, újjáépítették. Körbesétáltam az öreg templomot, megkerestem az ellenőrzőpont QR kódját a templom feletti dupla lábú beton villanyoszlopon, beolvastam a mobilommal, aztán amikor a rendszer tudomásul vette és megadta a következő kód helyét, továbbindultam.

Eddig Mogyorósbányáról indulva egy hatalmas ívben átkerültem a Bajóti Öreg-kő nyugati oldalába, most viszont pont a villanyoszlop mellett tértem rá a kék négyzet jelzésekre, ezeket követve pedig visszatérek a hegy keleti oldalába, méghozzá pont a sziklafalak alá. Erdei úton hagytam magam mögött Bajótot, aztán egy ösvényre térve érkeztem meg negyed tizenegy felé ahhoz az erdei pihenőhöz, ahonnan meredeken nekiindult a kék barlang jelzésű gyalogút a hegyoldalnak. Akkor nosza!

A kezdetben csak alig-alig emelkedő ösvény hamarosan egyre meredekebbé vált, aztán ahol már nehéz lett volna a kapaszkodás rajta, ott kezdődött a keskeny, betonozott lépcsősor. Gyorsan elértem az elágazását, a bal oldali lépcsősoron indultam tovább (a lépcsősor másik ága egy lezárt bejáratú zsombolyhoz vezet egyébként) és komoly kaptató végén érkeztem fel a Jankovich-barlang tátongó szája elé. A barlang bejáratára nem tudok más szót találni, mint hogy monumentális! Hatalmas ív nyílik a sziklák között, a mögötte elterülő óriási terem pedig nappali fényben fürdik egy kör alakú beszakadáson keresztül. A csarnok belső végén kezdődik a továbbvezető szűk barlangjárat, de oda már csak lámpával érdemes bemenni.

A barlang az Öreg-kő fő tömegét alkotó dachsteni mészkőben keletkezett karsztvízszint alatti oldással, de a források jelenleg már nem aktívak. A múlt század elején a barlangban végzett ásatások során újkőkorszaki és bronzkori leletek kerültek elő, tulajdonképpen a régészeti feltárás ideje alatt annyi törmeléket és üledéket hordtak ki belőle, hogy ennek nyomán vált láthatóvá és bejárhatóvá a barlang hatalmas bejárati csarnoka.

Itt is elkészültek a szokásos felvételek, még az engem követő középkorú házaspárral is váltottam pár szót, aztán visszaereszkedtem az erdei pihenő padjaihoz, asztalaihoz. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy megálljak-e itt egy rövid pihenőre, de még nem voltam fáradt, ezért folytattam az utam. Most már az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve hagytam magam mögött az erdőt, majd a mezők közötti gyalogúton folytattam az ereszkedést egészen a Szentkútig. Még most, a legforróbb, gyakorlatilag csapadékmentes nyár közepén is vígan csobogott a jéghideg forrásvíz a csövön keresztül, gyorsan arcot, kezet mostam benne, és elsétáltam a templomig.

Péliföldszentkereszt jelentős zarándokhely. Hajdan a templomos lovagok éltek itt, templomuk maradványai még a török kor végén is álltak, 1735-ben épült fel a helyén a jelenleg is álló zarándoktemplom, közel a szóbeszéd szerint csodatévő erővel bíró forráshoz, vagyis a Szentkúthoz. A hely neve addig csupán Péli-föld volt, viszont a kis templom legfőbb kincse Jézus keresztfájának itt őrzött szilánkja, melynek hitelességét maga XIV. Benedek pápa igazolta (ő pedig csak tudja, nem igaz?). A zarándokhelyen éltek régebben nazarénusok, a pálosok is idetelepültek pár évre, de 1913-tól a Don Bosco szalézi társaság vette át a szent hely gondozását, iskolát is építettek ide. Aztán a szalézi rendet is feloszlatták 1950-ben, ingatlanjait államosították.

Itt, a rendház épületeiben működött még a szocializmus éveiben a vájártanulók iskolája, de az természetesen megszűnt a bányák bezárása idején. A zarándoktemplom persze most is zárva volt (még soha nem jártam itt úgy, hogy fényképezni tudtam volna benne), így aztán elsorjázva mellette lekocogtam a dombtól a Gerecse Natúrpark Látogatóközpont épületéhez. Megkerestem itt is a QR kódot, elvégeztem az adminisztrációt, aztán elgondolkodtam azon, hogy letelepedjek-e a terasz egyik székére pihenni egy sort. Most azonban az ízlésemhez képest túl sokan jártak errefelé, gyermekzsivalytól volt hangos a játszótér is, így hát az eget kémlelve azonnal indultam is tovább.

Kicsit befelhősödött, amikor benn jártam a Jankovich-barlangban, és bár átfutó záporokat jósoltak a déli órákra, nem úgy nézett ki, hogy hamarosan esni kezdene. Mindenesetre örültem annak, hogy nem tűz a fejem búbjára a déli nap, így aztán gyorsan átvágva a mezőkön felkapaszkodtam most ismét a zöld sáv jelzéseket követve a Gyertyános nyergébe, a kerékpárúthoz. Átvágtam a keskeny aszfaltcsíkon és már a kék kereszt jelzéseket figyelgetve folytattam a kapaszkodást a Látó-hegy erdejében.

Egy hosszabb kaptató végén értem fel a hegytető hullámos fennsíkjára, átvágtam a cserjés, ligetes mezőn, közben a Gerecse környező hegyeire nyíló kilátásban gyönyörködtem. Itt terült el régebben a Mogyorósi külfejtés, körbe-körbe tekingetve kerestem valamilyen bányászatra utaló nyomot, de a rekultiváció már mindent eltakar. Aztán egy újabb magaslat következett, beértem a Kő-hegy erdejébe és az utam ismét belefutott az Országos Kéktúra útvonalába. Hamarosan elértem rajta a sziklákhoz vezető rövid jelzetlen ösvényt.

A sziklafal tetejére kilépve persze azonnal körbetekintettem. Alattam terült el a tokodi pincék völgye, mögötte a Hegyes-kő sziklapiramisa és a Nagy-Gete erdős oldala állt őrt. Távolabb a Dorogi-medence síkja terült el, még az Esztergomi Bazilika is látszott a visegrádi hegyek előterében. Készítettem egy rövid videót a panorámáról, bejelentkeztem a blog facebook oldalára és feltöltöttem oda, aztán a sziklákra letelepedve megebédeltem. Negyed egy felé járt még csak az idő, láttam, hogy jól állok az időtervemhez képest, így aztán eldöntöttem, hogy innen már kicsit lazábbra vehetem a tempóm.

Persze innen amúgy is egy hosszú lejtő jött az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseinek útvonalán, így értem le a szőlők, présházak és pincék völgyébe. A Gerecsén átvágó 103-as utat keresztezve a Tokod felé induló mellékúton ballagtam még egy darabig, aztán belevágtam a Hegyes-kőre felvezető kaptatóba. Egyáltalán nem sietve, ráérős tempóban kapaszkodtam felfelé, még az egyik mellékcsúcs, a Kis-kő oldalában is megálltam pár percre, hogy visszatekinthessek a tokodi pincék völgyére.

Aztán persze megmásztam a Hegyes-kő 311 méteres sziklapiramisát is, amely szerintem kihagyhatatlan látnivaló! Legutóbb három hete jártam itt, akkor a szeles, de tiszta, napos időben szuper volt a kilátás, az akkor készített videómat ebbe a posztba is belinkelem, az mindent elmond és megmutat. Ide egyszerűen fel kell jönni a körpanoráma miatt! Egyébként a csúcsra nem visz fel a kéktúra jelzett ösvénye, az utolsó 20-30 méter kapaszkodást a köves hegyoldalban kell megtenni a kibillent mészkőrétegek sorain keresztül egy ösvényen.

Rövid nézelődés végén hagytam ott a tetőt és már ismét a kéktúra útvonalán ereszkedtem le Tokodra, ahol a Hősök tere buszvárójának oldalán beolvastam a következő QR kódot, aztán benyitottam az itteni nemzeti dohányboltba, hogy elkérhessem a befutóérmet. Természetesen most is szinte azonnal a kezembe nyomták a kis bronzlapocskát, még a jelentkezési díj banki igazolására sem voltak kíváncsiak. Csak a nevem kérték el, hogy azt SMS-ben elküldhessék a túra szervezőjének. Végül kivettem a hűtőből egy jéghideg kólát, aztán a tér egyik árnyékos padjára letelepedve sziesztáztam egy sort.

Ekkor már negyed három felé ballagott az idő, és ismét felmértem, hogy nem érdemes sietnem! A 15:09-es buszt talán már kocogva sem érném el Mogyorósbányán – nem is gondoltam arra a túratervezéskor, hogy azt elcsíphetném –, viszont a 16:09-es járatig még majdnem két órám volt. Akkor hát ráérek. Csak fél háromkor indultam tovább, most már a lila Mária út nagyon szórványos jelzéseit követve.

Tokodot elhagyva jól kijárt mezei utakon – a térképem szerint egy régi vasúti pályán – ballagtam egy darabig az Únyi-patak széles völgyében, aztán a 103-as utat ismét keresztezve felkapaszkodtam az Új-hegy szőlői, víkendházai közé. A legfelső telkek után eltűnt az út alólam, alig látható füves keréknyomokon értem fel az erdő szélére, aztán a fák között ismét rátérve az Országos Kéktúra útvonalára leereszkedtem az erdei úton Mogyorósbányára. A buszforduló terecskéjén átvágva már pár perc alatt visszaértam a kiindulópontomra, a bányászemlékműhöz.

Újra beolvastam a mobilommal az itteni QR kódot, a rendszer pedig tudomásul vette, hogy befejeztem a körtúrát. A buszfordulóba – amely ezen kívül a község főtere is – visszatérve láttam, hogy benn áll már a helyközi a megállójában, de az időközben ismét kiderülő égből pont rátűz a kora délutáni nap. Megültem hát az egyik árnyékos padon a világháborús emlékmű szomszédságában, ott várva meg a busz indulását. Dorogon most is volt vasúti csatlakozásom a buszhoz, végül fél hét felé léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!