Kilátás a Prédikálószék kilátójának első szintjéről a csúcs fakeresztjével

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

A karácsonyi tespedés után tervbe volt véve egy túra, de szinte csak az utolsó percben véglegesedett az útvonala. Egyrészt folytathattam volna az Országos Kéktúra bejárását a Vértesben, méghozzá Várgesztesen, ahol legutóbb abbahagytam, de más célt is kereshettem magamnak. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, méghozzá azért, mert az ünnepek alatt egy hidegfront elfújt minden párát és olyan tiszta idő kerekedett, hogy a Hármashatár-hegyről is látni lehetett a Magas-Tátrát!

A Magas-Tátra láthatósága Magyarországról mindig is amolyan Szent Grál volt a turisták között, a "Tátra-látó idő" pedig azt jelenti közöttünk, hogy különösen tiszta idő volt a túránk napján. Ráadásul a Magas-Tátra a közöttünk emelkedő kisebb-nagyobb hegyek és Földünk felszínének görbülete miatt nem is látható mindenhonnan, viszonylag kevés "Tátra-látó hely" van hazánkban, inkább csak a magasabb hegyek csúcsai azok, de közülük sem mindegyik. Persze ebben a Tátra-látó kultuszban az is benne van, hogy a hegység ezer éven keresztül Magyarország északi határán állt, csak éppen Trianon után lett a frissen megalakult Csehszlovákia (aztán Szlovákia) ikonikus hegysége, amely egyébként a világ legkisebb területű magashegysége.

Saját legjobb felvételem a Magas-Tátráról 2015. december 30-án készült, amikor a barátaimmal először jártam fenn a Pilis-tetőn épült Boldog Özséb kilátóban. Dobogókő házai felett látszik a messzeségben a Tátra havas gerince, körülbelül 188 km távolságból.

Sajnos, én csak jóval az ünnepek után indulhattam túrázni, 27-én ugyanis vásárolni kellett menni, hogy feltölthessük az ünnepek alatt megcsappant készleteinket olyan szintre, hogy egy világháborút is kihúzhassunk vele, december 28-ra pedig már sokat változhatott az időjárás, de azért bíztam abban, hogy a napok óta fújó állandó, erős északnyugati szélben valamennyire megmarad a tiszta levegő! Így aztán döntöttem: elhalasztom a kéktúra folytatását, ugyanis a Várgesztes és Gánt közötti szakasz nem éppen a szép kilátásairól nevezetes, helyette egy panoráma-túrát szervezek magamnak. Gyorsan döntöttem a helyszínről is: Dömösről indulok majd egy körtúrára, felkaptatok a Vadállókövek mentén a Prédikálószékre – amely köztudottan az egyik legszebb, és ráadásul Tátra-látó kilátópont a Visegrádi-hegységben –, onnan a Királykút érintésével tovább, fel Dobogókőre, majd valamelyik jelzésen visszatérek Dömösre.

Jókor reggel indultam el otthonról, negyed öt után pár perccel léptem ki a lakásunk ajtaján, aztán lesétáltam a dombról a budafoki elágazás villamosmegállójába, ahol egy 41-es tuját elkapva elcsattogtam vele a Batyiig. Őszintén megvallva idáig blicceltem, mivel lejárt a bérletem még az ünnepek alatt, de ott egy BKV jegyautomatát megrohamozva megvettem a következő hónapra a Budapest bérletem és a kiegészítő jegyem a HÉV-re Szentendréig oda-vissza. Ugyan Szentendrén egy kicsit várnom kellett a buszom indulására, de nyolc után pár perccel már így is Dömösön készülődtem az indulásra a templom melletti buszmegállóban.

Hideg volt ez a kora reggel, a bajuszomra fagyott leheletem jó hőmérőként most is jelezte, hogy mínusz hét foknál is hidegebb van, így aztán nem is szüttyögtem sokáig a készülődéssel, egy perc alatt felfűztem a derékszíjamra a fényképezőgép tokját, indítottam a turista GPS-em és a mobilon a Stravát, aztán bele is vágtam a túrába, mert úgy fázni kezdtem a buszmegállóban toporogva, mint a kutya! A faluból kivezető Királykúti utcára rátérve megcsodáltam a Duna túlsó partján álló Szent Mihály-hegy előtt elvonuló vékony felhősávot, aztán már gyorsan magam mögött hagyva a házakat beértem az egyre szűkebb Szőke-forrás-völgyébe.

A turistajelzéseket követve átváltottam egy kis hídon az aszfaltútról a Malom-patak túlsó partján vezető turistaútra, ezen aztán háromnegyed kilencre már el is értem a Szentfa kápolnát és a mellette fakadó Kaintz-forrást. Megbámultam a patak túlsó partján, a keskeny aszfaltút mellett álló faszerkezetes Rám-szakadék fogadóépületet, melynek pár hete olvastam az átadásáról, de most még úgy láttam, zárva a kapuja, gondoltam, megnézem majd visszafelé jövet!

Pontosan a forrás mögött kezdődik a Prédikálószék északnyugati gerince, amely itt meredeken és szinte pengeélesen kezd emelkedni a kis rét széléről. Az itt induló piros háromszög jelzésű turistaút elkerüli a meredek kaptató legalját, kis kerülővel vezet fel a gerincre, de én a jelzetlen ösvényen innen indultam neki a hegymenetnek, aztán csak pár perc múlva társult mellém a jobban kijárt turistaút.

Egyáltalán nem könnyű ebből az irányból megmászni a Prédikálószéket, egy alig több mint két kilométeres úton több mint 450 méter szintet kell legyőznünk a kápolnától indulva a 639 méter magas csúcson álló kilátóig, de ez a legrövidebb odavezető út! Ennek megfelelően emelkedik is tisztességesen, próbáltam hát felvenni egy állandó, de azért haladós tempót, de folyton meg kellett állnom fényképezni! Először megcsodáltam a már napfényben fürdő környező csúcsokat, mivel a Szőke-forrás mély völgye még árnyékban volt, aztán feltűnt tőlem jobbra, még magasan felettem a Dobogókő hosszan elnyúló gerince is. Jó lenne délre már odafenn lenni! Ahogy kapaszkodtam, éreztem, hogy nem csak az emelkedő miatt melegedtem ki hirtelen, de a völgy alján megült hideg levegőrétegből kiemelkedve tényleg melegebb lett, viszont szerencsére a fagy továbbra is kitartott és emiatt nem lett sáros a meredek ösvény.

Aztán persze a folyamatos kapaszkodással elértem a Vadállókövek hosszú sorának első tagját, a Nagytuskót. Ezek a sziklák tulajdonképpen a Visegrádi-hegységet felépítő andezittufa kőzetnek a környezetükből az erózió hatására kipreparálódott részei és a még itt is szinte pengeéles gerincen úgy sorjáznak egymás mögött, mint egy fűrészlap fogai. És pont ez teszi nehézzé a közöttük való túrázást is, hiszen a turistaösvénynek állandóan kerülgetnie kell azokat, de néha, ahol nincs elég hely mellettük, jön a sziklamászás!

Itt eléggé belassultam, meg persze fényképeztem is ezerrel, ezen a szakaszon ért utol egy fiatal túrázó srác, aki aztán el is húzott mellettem és eltűnt előlem pár perc alatt. A magam tempójában haladva kapaszkodtam végig a jól ismert sziklák mellett: egymást követte a Szélestorony, a Bunkó, a Függőkő, a Felkiáltójel és végül utolsóként a hatalmas Árpád trónja. Aztán véget ért az éles, meredek gerinc, már ismét az erdőben járva egy kicsit megszelídült emelkedőn értem fel tíz után pár perccel a hegytetőre, a kilátóhoz. Éppen két órámba került idejutni Dömösről, pedig a távolság alig több, mint négy kilométer! Persze azonnal megmásztam a kilátó tetőszintjére felvezető lépcsősort, hogy megcsodálhassam a panorámát!

Ahogy már írtam, különösen tiszta időben innen is lehet látni a Magas-Tátrát, otthon pontosan ki is mértem a Google Earth-ön, hogy milyen irányszög alatt, de hiába vettem elő a turista tájolóm és meregettem a szemem az otthon meghatározott 28 fokos irányba, csak nem pillantottam meg a távoli, havas hegyeket! Pedig még a távcsövem is elővettem, de úgy látszik, erre a napra már elnyelte a Tátrát a messzeség. Na, de se baj, így is csodálatos volt a fentről nyíló panoráma! A Prédikálószék az egyetlen olyan hegytető, ahonnan a teljes Dunakanyar belátható a Szob melletti első kanyarjától a Visegrád utáni utolsóig, de ezt csak a hardcore túrázók ismerték egészen addig, amíg 2017-ben meg nem épült a csúcson a többszintes kilátóterasz!

Ez aztán népszerűvé tette a hegytetőt és az addig alig járt turistaösvény mára már egy jól kitaposott turistaúttá vált. Azonban a feljutás Dömösről egyáltalán nem lett könnyebb, és ezt nagyon sok hétvégi kiránduló elfelejti! Legutóbb alig két éve jártam itt, akkor lefelé ereszkedtem Dömösre a napi túrám végéhez közeledve a Vadállókövek között és csodálkozva láttam, hogy még fél három felé is indultak felfelé családok a hegyre, pedig négy óra felé már alkonyodni szokott január közepén! Az emberi felelőtlenség határtalan, ebből az élményből született a túratervezésről szóló Útravaló poszt a blogon!

Na, de térjünk vissza inkább a kilátásra! Persze először a Dunakanyar hatalmas „U” betűjét vettem szemügyre, aztán még sokáig elnézelődtem. Jól látszott a Szent Mihály-hegy és a Hegyes-tető mögött – ezeket a hegyeket kerüli meg a Duna hatalmas ívben – a Központi-Börzsöny szélesen elterülő tömbje a legmagasabb csúcsokkal, vagyis a Nagy-Hideg-heggyel és a Csóványossal, és persze kelet felé tekintve a Visegrádi Fellegvár is! Távcsővel körbepillantva észrevettem a Hegyes-tetőn álló Julianus kilátót és Csóványos kilátótornyát is. Elnézelődtem még sokáig, végül már csak a fényképezőgép zoomját használva távcsőként.

Látszott például a Mohi atomerőmű Szlovákiában (távolsága a Prédikálószéktől 67,5 km), a Szanda-hegy ikercsúcsai a Cserhát közepén a várrommal (42 km) és persze Kékestető a TV toronnyal (82,4 km), de az már csak a távolság ködén át. Szóval a Magas-Tátra megpillantásához még hiányzott durván száz kilométer, tehát tiszta volt a levegő, de nem eléggé! Alaposan kiélveztem, hogy most egymagamban lehetek fenn a kilátóban, eddig délután érkezve fel a tetőre a tömegtől sokszor a korláthoz sem fértem oda, végül fél tizenegy felé untam el a nézelődést, amikor hallottam a hangokból, hogy mások is megjöttek a hegytetőre.

Amilyen nehéz volt feljutni a csúcsra, olyan könnyű volt a következő szakasz, hiszen a Prédikálószék hosszan elnyúló délkeleti gerincén folytattam az utam, alig-alig veszítve a magasságomból. Ezen az úton jött az érkezők zöme Pilisszentlászlóról indulva, az ő útjuk is nagyjából kétórás lehetett, de a dupla akkora távolság ellenére alig több mint feleannyi szintemelkedéssel, mint az én utamon volt. Kényelmesen járható, szélesre taposott turistaúton ballagtam, aztán egy jó darabig egy erdőgazdasági dózerúton haladtam, közben néha szép kilátások nyíltak a csak nemrég letermelt bükkösök helyén növekvő fiatalosokon keresztül Visegrádra és a Dunakanyarra.

Fél óra alatt értem el az Akasztó-hegy mellett a Hármashatár turistaút elágazását, a piros kereszt jelzés a gerincen indult tovább Pilisszentlászló felé, de én jobbra tértem itt, hogy továbbra is a piros háromszög jelzéseket követve leereszkedjek a Király-völgybe, ami tulajdonképpen a Szőke-forrás-völgy folytatása. Ez is egy könnyű szakasz volt, az egyre meredekebb lejtőn gyorsan magam mögött hagyva a széles gerincet hamar lejutottam a völgybe. Az erdőgazdasági aszfaltutat keresztezve egy összetákolt fa lépcsősoron ereszkedtem le a völgy szurdokszerűen szűk aljára, hogy aztán egy pont ugyanolyan lépcsősoron felkaptassak a Király-kúthoz. Itt most nagyjából 400 méter magasan lehettem, innen kezdődött a Dobogókő 699 méter magas gerincére felvezető hosszú kapaszkodó!

Persze megálltam pár percre a forrásnál, de az teljesen el volt apadva, még a belőle induló patakocska medrében összegyűlt avar is csontszáraz volt! Gondoltam, megülök mellette a pihenőpadokon egy kis időre, de ott éppen egy nagyobb társaság múlatta az időt és nem szerettem volna melléjük kéredzkedni a padokra, ezért inkább továbbindultam. Az emelkedő meredeken indított a néhány éves kefeszerű sűrűségen keresztül, de hamar elértem a Királykúti kunyhót, amely egy kicsi, de azért masszív kulcsosház az erdő közepén. Itt telepedtem le egy hosszabb pihenőre és mivel már fél tizenkettő felé járt az idő, kényelmesen meg is ebédeltem.

Persze az emelkedő érdemi része csak a kunyhó után kezdődött, lihegve, fújtatva kaptattam egyre magasabbra a Dobogókő oldalában. Végül az Öreg-vágás-hegy melletti turistaút elágazásban értem el a hosszan, több kilométeren keresztül elnyúló gerincet és indultam tovább rajta a legmagasabb pontján álló turistaház és kilátóterasz felé. Haladhattam volna a kéktúra kék sáv és az eddigi utam piros háromszög jelzéseit követve kicsivel a gerinc alatt is, de inkább a gerinctúrát választottam a kék körtúra jelzéseket követve, így értem el a TV átjátszó tornyot, aztán az aszfaltútjára térve pár perccel később a sípályát. Persze onnan is megbámultam a kilátást, végül fél egy felé érkeztem meg a turistaházhoz.

Most is nagy kondérokban rotyogott előtte a halászlé és a vaddisznópörkölt, gondoltam megeszek egy adaggal a pöriből, de az ára eléggé lehűtötte a fantáziámat, nem szégyelltek ugyanis 3500 Forintot elkérni egy adagért! Fulladjatok meg – gondoltam –, aztán inkább kimentem a kilátóteraszra és csak úgy, nézelődés közben kaptam be az egyik sajtos kiflimet és ittam rá a szörpömből. A dobogókői kilátásról nem mondok sokat, hiszen rengetegen ismerik, a lényeg az, hogy itt már távolabb vagyunk a Dunakanyartól, mint a Prédikálószéken, ráadásul az ki is takarja a Duna ívének keleti felét, viszont csodálatosan látszanak innen a Vadállókövek!

A távcsövem elővéve sokáig elnézegettem az andezittufa szirteket, észre is vettem a közöttük a csúcs felé araszoló turistákat, kirándulókat. Csodálkozva vettem észre, hogy páran kutyákkal indultak a Prédikálószék csúcstámadására, bár párszor már megtapasztaltam, hogy az ebek általában jobban bírják a túrát, mint a gazdáik! A fényképezőgépem legnagyobb zoomjával készítettem pár képet róluk, aztán már csak nézelődtem a korlátnál összeverődött tömegben. Tulajdonképpen itt még alig hagytam el a túrám távjának a felét, de tudtam, hogy a maradékon már csak lejteni fog az út alattam, és számításaim szerint két óra alatt vissza tudok majd jutni Dömösre!

Végül háromnegyed egy felé untam meg a bámészkodást és indultam tovább a gerincen futó murvás, kavicsos sétányon. Talán az emberek ünnepek közötti lustasága miatt nem volt ezen az úton nagy tömeg, igaz hogy a parkoló is csak talán harmadáig volt tele autókkal, de szinte senkivel sem találkoztam a Rezső kilátóig vezető alig kilométeres úton. A Rezső kilátó a turistaház mögötti testvérénél jóval kevésbé ismert, pedig szebb kilátás nyílik róla, mint a másikról! Itt csupán pár méterrel vagyunk alacsonyabban, viszont elballagtunk már annyit a Dobogókő gerincén, hogy a Vadállókövek felett feltűnik a távolban a Visegrádi Fellegvár és a Dunakanyar keleti fele is. Persze itt is lecövekeltem egy időre a kilátást bámulni.

Folytatva az utam a Rezső kilátótól néhány perc alatt megérkeztem a turistajelzések elágazásába: a piros sáv és a sárga sáv jelzések is Dömösre vezettek le, a hosszuk is hasonló volt – a kihelyezett táblák szerint nagyjából öt és fél kilométeres mindkettő –, ezért aztán csak amiatt döntöttem a sárga sáv jelzések útvonala mellett, mert az a lefelé vezető útján érinti majd a Rám-szakadék fogadóépületét is, amire nagyon kíváncsi voltam már!

Tulajdonképpen utam ezen szakasza nem volt túl látványos, a turistaút folyamatosan ereszkedett az erdőben, a fák pedig minden kilátást elzártak előlem. Persze eléggé forgalmas volt ez az út, hiszen felfelé azok szokták használni, akik végigjárva a Rám-szakadékot Dobogókőt tekintik úticéljuknak. Fél kettő felé értem el a Rám-szakadék felső végén lévő erdei pihenőt, de most nem álltam meg itt sem, fáradt sem voltam, ereszkedtem hát tovább. A Rám egyirányú útvonal, ki is van téve a tájékoztató tábla mindkét végén, így aztán most azok társultak mellém, akik a szurdokvölgyet végigjárva vissza akartak térni Dömösre.

Az erdei dózerút az esős december és a reggeli fagy kiengedése ellenére sem volt egy cseppet sem sáros, így aztán gyorsan letrappoltam rajta a Lukács-árokba és az alján csordogáló erecskét követve hamarosan elértem a Szőke-forrás-völgyének keskeny aszfaltútját, amelyen elindultam kora reggel Dömösről. Rátérve pár perc múlva már a Rám fogadóépületénél jártam, de azt most is zárva találtam. Mindenesetre a fentebb már linkelt cikkből kiderül, hogy itt elsősegélyhely is található, hiszen nem múlik el olyan év, hogy a Rám-szakadékban, vagy a Vadállókövek között ne történne baleset! De akkor miért nincs nyitva ilyen szép időben, ráadásul a karácsony és Szilveszter közötti napokban?

Visszafelé is végigmehettem volna a Malom-patak túlpartján futó turistaúton, de inkább maradtam az aszfalton és ezen értem el Dömöst. Bár ki volt gyűjtve a kisokosomba a templomtól induló buszok listája, de azért ellenőriztem a megálló tábláján is: megvolt még a megszokott negyed négyes Szentendrére induló buszom! Viszont addig volt még több mint fél órám, ezért tíz perc alatt lesétáltam a Duna-partra a kompállomáshoz.

Szeretem ezt a helyet, túráim végén, ha van még egy kis időm, mindig lejövök ide, a kavicsos Duna-partra. Most is elgyönyörködtem a folyó látványában, közben a vízbe begázolva leáztattam a bakancsaimról a túra közben ráragadt sár nagy részét. Tapasztalatból tudom, a buszsofőrök eléggé háklisak szoktak lenni a turisták bakancsaira, ezért aztán a maradék sarat még le is csiszatoltam a bakancsaimról a fűben. A kompkikötő megállójában vártam meg a buszt, amely aztán jött is perces pontossággal, Szentendrén egy HÉV-et elkapva pedig öt óra körül már újra a Batthyány téren jártam. Végül hat előtt pár perccel érkeztem haza erről a túrámról.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!