Ősz a Keleti-Bakonyban

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

A korai lefekvés miatt már hajnalok hajnalán fenn kukorékoltam a sátramban a túrám második napján. Négy óra után pattant ki a szemem, pár percig még forgolódtam a hálózsákomban, aztán lassan rájöttem, hogy ebből már nem lesz alvás! Bekapcsoltam hát az okostelefonom és látva rajta, hogy Mór közelsége miatt van térerő ragyásig, még a hálózsákban fekve megnéztem a leveleim, elolvastam a friss híreket és végigpörgettem az időjárási előrejelzéseket is. Sok meglepőt nem mondhattak, hiszen még több napig kitart a meleg, napsütéses vénasszonyok nyara, aztán öt óra felé megreggeliztem, végül felöltöztem és összecsomagoltam minden cuccomat. A bakancsokat a lábamra véve éreztem, alaposan megszikkadtak az éjszaka, így aztán a frissen húzott zoknijaim sem nedvesedtek át. Úgy látszik, olcsón megúsztam a Vértes Tábor melletti tegnapi vízbecsobbanásomat!

Akármilyen komótosan tettem-vettem a sátorban, hatra már mindennel végeztem, ezért aztán a már összegöngyölt polifoam matracomra leülve hazatelefonáltam. Sok éve szokás már nálunk, hogy délután hazaszólok telefonon, hol ütöttem fel a sátramat, aztán másnap reggel is telefonálok, hogy minden baj nélkül túléltem az éjszakát. Eldumcsiztunk pár percig az asszonnyal, aztán fél hét felé láttam, hogy lassan pirkadni kezd. A holmim kidobálva a sátorból még a fejlámpám fényében lebontottam azt, végül hét előtt pár perccel már menetkészen álltam. Bekapcsolva a GPS-t megvártam, amíg pontosan meghatározza a helyzetemet, aztán éppen hétkor a vállamra kanyarítottam a betyárbútort és a fák között visszaballagtam az erdei útra, ahol a Közép-dunántúli Piros Túra (röviden KDP) útvonala haladt.

A Mór előtti utolsó gerincen sátoroztam, ennek megfelelően folyamatosan lejtett hát az utam, húsz perc után pedig magam mögött hagyva az erdőt kiértem a kisváros feletti elvadult rétekre. Megpillantottam magam alatt a települést, már napfényben fürödtek az házai, de a dombok nyugati lejtője, ahol én is álltam, még árnyékban volt, hátrapillantva láttam is, hogy a Csóka-hegy mögött éppen felkelni készül a Nap. Továbbindultam, aztán pár perc után el is értem a szélső házakat. A széles Széchenyi utca járdáján ballagtam tovább a központ felé, aztán a Szentháromság templomnál letérve róla rövid kitérőt tettem a Bormúzeumhoz, vagyis a KDP móri pecsételőhelyéhez.

Gyorsan megtalálva a kapu mellett a bélyegzőt beütöttem azt az igazolófüzetembe, aztán visszatértem a Széchenyi utcára. A Közép-dunántúli Piros jelzés egy meglehetősen egyszerű úton vág át Móron, de azért érdemes néhány percre megállni itt-ott! A Szentháromság templomot már említettem, de a főút mellett áll a későbarokk Lamberg-kastély és a Szent Kereszt római katolikus templom, aztán természetesen áthalad Móron az Ezerjó Borút is, amely láncként fűzi fel a Vértes délnyugati lejtőjének présházait, szőlőit. Nem sok időm volt most a város nevezetességeit megnézni, ráadásul még korán is volt, hiszen nagyjából nyolc óra felé értem el a városközpontot.

Egy fontos dolgot azonban még el kellett intéznem: be kellett vásárolnom a túrám további három napjára! Otthonról csak annyi előre elkészített szendviccsel indultam útnak, amelyből fedezni tudtam a tegnapi ebédet és vacsorát, a maradékot pedig megettem reggelire, most viszont fel kellett készülnöm a következő napokra, mivel nagyobb települést már egészen a túra végéig, Várpalotáig nem érintek! Ezért aztán látogatást tettem egy útba eső Penny Marketben, hogy feltölthessem a víz- és élelmiszerkészletemet.

Nem kell valami komoly dologra gondolni itt, vákumcsomagolt szalámi és sonkaszeletek, egy doboznyi kockasajt és koktélparadicsom, valamint pár májkrémkonzerv alkotta a készlet javát, ezeket el is tettem a magamnál hordott zárható mikrós dobozba. Némi nasit is vettem az útra, hogy ne csak szeletelt szalámin és konzerveken kelljen tengetnem az életem a következő napokban, végül az egészet elsüllyesztettem a feneketlennek tűnő 88 literes hátizsákomba.

A vásárolt két darab kétliteres ásványvíz egyikét áttöltöttem a már több évtizedes, hajdan visszaváltható kólás palackomba – abból iszom addig, míg ki nem ürül –, a másikat pedig bontatlanul tettem el a zsákomba. Sajnos ezek a vékonyfalú palackok csak addig merevek, amíg nincsenek kibontva, akkor viszont már könnyen repednek, törnek, pláne, ha kicsit meg is nyomódnak a hátizsákban, de pont ezért jó a törhetetlen kóláspalack, mert az szinte mindent kibír!

Bevásárlás után kissé meglepődtem a hátizsákom megnövekedett súlyán, de gond egy szál se, hiszen úgy számoltam, az erőmet jól beosztva fél öt felé már el is tudom érni a Csiklingvárat, vagyis a mai napra kiszemelt táborhelyemet! Nem is vesztegettem sokáig az időm, tempósan elindultam kifelé Mórról. Egy idő után kereszteztem egy hídon a forgalmas 81-es főutat, aztán nem sokkal később a vasutat is, végül átvágtam az ipari park telephelyi között.

Enyhe kaptató kezdődött fel a dombok közé, igyekeztem felvenni egy erőkímélő, de azért haladós tempót, azonban egy nemzeti dohánybolt reklámtáblája megállított. A dohányáruk nem nagyon csábítottak, de hideg sört is hirdetett a felirat, és a bolt előtti padoknál észre is vettem néhány szesztestvért. Pár pillanat alatt végiggondoltam, hogy a következő jó másfél napra ez az utolsó lehetőségem egy sör felhajtására, ezért aztán habozás nélkül lemálháztam a padoknál.

Csak dobozos sör volt a boltban, de az legalább jéghideg! Ki is kaptam egy Borsodit a hűtőgépből, amit aztán apránként gallér mögé küldtem a bolt előtti padoknál. Ilyenkor óhatatlanul szóba kerül a helyi erőkkel történő beszélgetés során, hogy honnan, merre visz az utam. Kicsit meglepődtek, mikor mondtam, hogy a még távoli Várpalota a célom, de aztán hozzátettem, hogy természetesen nem ma fogok odáig elérni. De ekkor már negyed tíz felé ballagott az idő, indulnom kellett tovább, hiszen a napi távnak eddig csak egy töredékét jártam végig!

Újra a hátamra véve a zsákot elhagytam az utolsó kis lakótelepet is, a házak után véget ért az addig kitartó járda, így aztán az út bal szélén folytattam az utam a dombok közé. Az országút balra ívelő kanyarjában tértem le jobbra, a Nagyveleg felé induló keskenyebb aszfaltcsíkra, innen pedig pár tucat lépés után balra, egy fasorba bevezető keréknyomokra fordultam. Állapotukat tekintve nemigen használja ezeket már senki más, csak a KDP-t járók, ezért aztán alaposan benőtt volt ez a néhai allé. Egy darabig törtettem a dzsindzsában, a tüskés bozót meg is szaggatott kicsit, de aztán be kellett látnom, ezen az úton nem terem sok babér nekem, ezért a fasoron keresztül kicsaptam inkább balra, a mezők szélére.

Az elvadult allé egyébként nem is tartott sokáig, pár száz lépés után elértem a felső végét, itt viszont nem volt semmilyen jelzés, de aztán a GPS által is mutatott délnyugati irányban átvágtam a szántón és az erdősarkon megpillantottam egy jól kitaposott földutat. Rátérve erre az útra feltűntek a fákon a piros sáv jelzések, de folytatódott a kapaszkodó is, amely nem volt nagyon meredek, de azért kitartott sokáig. Ahogy egyre feljebb jutottam, úgy nyílt ki mögöttem egyre szebben a kilátás, leláttam a magam mögött hagyott, széles Móri-árokra, egy idő után már egész Mór látótérbe került! Megálltam pár percre, készítettem néhány felvételt a városról, aztán a kis távcsövem elővéve elnézelődtem egy darabig. Alaposan meglepődtem, amikor felfedeztem Csókakő várát a hegyoldalban, de a térképem szerint mindössze pár kilométerre lehettem csak tőle! Továbbindulva már hamarosan elértem ennek a mezei útnak a végét.

Hosszú drótkerítés állta az utamat, előtte a jelzéseket követve jobbra tértem, a vele párhuzamos keréknyomokra, ezeken ballagtam tovább. Hullámzó mezőkön keresztül tartottak északnyugatnak a nyomok, az egyre jobban kimelegedő időben ezen a napon is gyorsan megszabadultam a vékony poláromtól, és eltettem a hátizsákba. Lovas hölgy poroszkált velem szemben a mezei úton, pár percig elbeszélgettünk az októberi nyárról, aztán indultunk tovább a dolgunkra. Tizenegy előtt pár perccel értem ki a Mórról Nagyvelegre kanyargó keskeny aszfaltútra, amelyet már érintettem pár lépés erejéig korábban is. Megálltam itt egy rövid pihenőre, ettem a még Móron vásárolt péksüteményekből, aztán továbbindulva néhány percre rátértem az aszfaltútra.

Egy alacsony gerincen hagytam magam mögött az aszfaltot, a földút pedig, amelyre rátértem, pár lépés után kiszaladt a mezőkre és a következő gerincen feltűnt előttem egy szélerőmű lassan forgó propellere. Az utam – jól kijárt keréknyomok – lelejtett a völgybe, elbattyogtam az alján egy kis tavacska mellett, aztán újra elértem az erdőt. Egy keveset még a széles völgy alján bóklásztam, egy kis hídon kereszteztem az amúgy teljesen kiszáradt Velegi-vízfolyás medrét, aztán nekiindultam a következő dombhátnak. A KDP útvonala többször is váltott az erdei keréknyomok között, de nagyjából tartva a déli irányt hamarosan elértem a Vadhányás erdős dombtetőjét. Kicsit még lejtett az utam a fák között, aztán kibukkantam az erdőből a megművelt földek felső peremére.

Dél felé járt már az idő, lenn a völgyben feltűntek előttem Mecsértelep házai, a térképet elemezve pedig úgy láttam, eléggé jól állok idővel, tehát megálltam egy hosszabb pihenőre. Elővettem a Móron vásárolt, még friss kenyeret, jóízűen megebédeltem belőle, aztán megettem a péksütemények maradékát is. Elhevertem pár percre a fűben, élvezve az őszi napfényt, csak negyed egy után szedtem össze magam, és kezdtem meg az ereszkedést le a völgybe.

Mezők, erdőfoltok között baktattam a keréknyomokon, háromnegyed egy felé érve el a falut. Megálltam a zárva lévő kis vegyesboltnál, elintéztem a pecsételést, aztán megültem pár percre a bolt előtti árnyas padon. A térképen láttam, innen már csak alig másfélórás út a Kisgyóni Természetbarát Telep, onnan pedig újabb másfélórás út fel a Tési-fennsíkra, a Csiklingvárhoz. Ilyen tempóban már négy óra után odaérhetek! Ráérek, nem kell sietni. De azért pár perc múlva mégis továbbindultam.

Kanyargósan átvágtam a falucskán és az utána következő fatelepek között, közben kereszteztem egy hídon a völgy alján csordogáló Gaja-patakot is. A Gaja a Keleti-Bakony fő vízfolyása, az Országos Kéktúra hosszan követi a születésétől egészen Bodajkig, de a piros sáv jelzés csak egyszer keresztezi, itt Mecsértelep határában! A telephelyek után egyből megkezdődött a következő dombhátra felvezető út, szerencsére folyamatosan az erdőben haladva. Kanyargósan, többször is utat váltva értem fel a széles dombhátra, itt aztán beletorkollott az utam a Kisgyónra levezető kavicsos makadámútba. Pár percet szusszantam itt is, aztán a köves úton fél óra alatt leértem a természetbarát telep határába.

A házak szélénél találkozik egymással a Közép-dunántúli Piros Túra és az Országos Kéktúra útvonala, az elágazásban felállított tájékoztató tábla oldalára van felszerelve egy kéktúra bélyegző. Nagyjából egyszerre értem ide egy kishátizsákos túrázóval, aki a fennsík felől ereszkedett le a kék sáv jelzésen, de amíg ő megállás nélkül továbbment a telep felé, én gyorsan elintéztem a bélyegzést a táblánál. Sokéves tapasztalat, hogy olyan helyeken, ahol több kihelyezett bélyegző is van, a legjobb rögtön a legelső útba esővel pecsételni, mert hátha nincs meg a következő és akkor vissza kell térni a korábban mellőzött stemplihez. Vagyis kicsit átalakítva a közmondást: amit most megtehetsz, ne halaszd későbbre!

Egy perc alatt elintéztem az adminisztrációt, aztán indultam is tovább. Azt még láttam, hogy a másik túrázó a Gyöngyvirág kulcsosház kapujánál lévő bélyegzővel pecsételt, de mire odaértem, már folytatta az útját Bakonycsernye felé. A hétvége miatt eléggé forgalmas volt a telep, több kiránduló társasággal is összeakadtam, de más hátizsákos túrázóval már nem találkoztam.

Kisgyón bányászkolónia volt, de az 1980-as évek elejére a szénbányák bezártak, és a telep elnéptelenedett. Ekkor kapták meg a fejér megyei természetjáró egyesületek a házakat használatra, így aztán a telep nem kezdett pusztulni, hiszen ismét gazdái lettek az épületeknek. 2005-ben én is itt sátoroztam a fiammal a Gyöngyvirág kulcsosház kertjében, amikor végigjártuk az Országos Kéktúrát. 2016-ban ért véget ez a világ: az egyesületeknek le kellett adniuk a házak kulcsait. Akkor azt ígérték, hogy a házak állami felújítása után azok ismét visszakerülnek a természetjárók kezébe, azonban most úgy láttam, azóta sem történt semmi. A házak üresen állnak, a természetjáró egyesületek pedig kiszorultak a telepről.

Megjegyzés: a túrám óta azért történtek változások a telep életében. Épp néhány napja avatták fel a Bakonycsernyéről ide kivezető, mintegy két és fél kilométeres, szépen felújított aszfaltutat, az avatását nagy csinnadrattával, miniszteri látogatással meg is tartották. Építettek egy esővédő házikót és a pihenőpadokat is kicserélték. Időközben egy épületet már felújítottak, de máig nem kapott funkciót. Információim szerint ide is egy mostanában terjedőben lévő látogatóközponot terveznek építeni, méghozzá a mostani focipálya füves rétjére, de ebből még semmi nem valósult meg.

Elüldögéltem még egy sort a Gyöngyvirág kulcsosház zárt kertkapuja előtt, aztán háromnegyed három felé erőt vettem a lustaságomon és továbbindultam innen is. Pár száz lépést még együtt tesz meg az Országos Kéktúra és a Közép-dunántúli Piros Túra a volt szénbányák felé vezető keskeny aszfaltúton, de aztán a KDP jobbra letér az útról és ösvényen kanyarog tovább. A gyalogút egy pár éves tarvágásra bukkant ki, aztán meredeken belefogott azon keresztül a Tési-fennsíkra való kapaszkodásba.

A letermelt erdőfolt helyén most egy szúrós, gazos, bokros, dzsindzsás domboldal terpeszkedik, nem tudott még kialakulni rajta az erdő újulata, talán majd pár év múlva jobb lesz a helyzet, de most alaposan megtéptek a szederindák, mire átvágtam rajta! Szerencsére ez a rész nem volt hosszú, aztán végre az öreg erdőben folytatódott az ösvény, végül elértem a fennsíkra vezető, kanyargós erdészeti aszfaltutat. Tulajdonképpen az ösvényen csupán levágtam pár szerpentinkanyarját.

Az útra ráfordulva persze a kaptató is megenyhült, amely csupán kényelmesen emelkedve kanyargott alattam a fák között. Egy hajtűkanyarjában a szintén a fennsíkra tartó kéktúra érintette az erdei utat, aztán egy idő után kikopott a talpam alól az aszfalt, egy kavicsos makadámúton kapaszkodtam tovább. Teljesen eseménytelen út végén értem fel a fennsíkra a hosszú kapaszkodás finisében. Elbaktattam a Csiklingvárhoz tartó kék rom jelzésű ösvény leágazása mellett, aztán pár lépés után megérkeztem a Hamuházhoz, az erdőben magányosan álló vadászházhoz.

Lemálháztam a ház előtti pihenőpadoknál, aztán csak a KDP igazolófüzetet és a bélyegzőpárnát magamhoz véve elsétáltam a turista tájékoztató táblán található stemplihez. Érdekes különben, hogy bár az Országos Kéktúra is érinti ezt a helyet, annak itt nincs pecsételőpontja! Beütöttem hát a nap utolsó bélyegzését a füzetbe, aztán visszatértem a padokhoz. Ránéztem a GPS kijelzőjére: Kisgyónról indulva egy 4,5 km hosszú úton 220 métert kapaszkodtam a Tési fennsíkra! Még nem volt öt óra sem!

Kicsit még üldögéltem a padon, aztán próbáltam felhívni Attilát, hogy terv szerint megérkeztem a Hamuházhoz, és másnap reggel várok majd rá, de a korábban egy papírlapra lefirkantott számot bepötyögve egy ismeretlen ember szólt bele a telefonba (mint később kiderült, két számot felcseréltem, amikor leírtam)! Így aztán egy rövid e-mailt küldtem neki, aztán a hátamra kapva a motyót visszasétáltam pár száz lépésnyit a Csiklingvárhoz. Lemálháztam az ottani pihenőpadoknál, aztán az alkonyatban elballagtam a romokhoz. Nem sokat tudunk az itt állott „várról”, a romok már nem is nagyon látszanak ki az aljnövényzetből, de az épületet kerítő árok vonala még jól kivehető a fák között. Talán egy kisebb erődítés, vagy vadászkastély állhatott itt évszázadokkal ezelőtt.

Körbesétáltam az árkot, készítettem pár képet is róla, aztán visszaballagtam a padon hagyott hátizsákomhoz. Hazatelefonáltam elmondva, pontosan hol fogom felverni a sátramat, később előpakolva a hátizsákomból az ennivalót megvacsoráztam, aztán az egyre jobban besűrűsödő alkonyatban felállítottam a padok és a várárok közötti kis sík területen a sátrat. Bedobálva a holmim utánuk másztam, és gyorsan előkészültem az éjszakára. Leolvastam a GPS-ről az aznapi utam göngyölt adatait: ezen a napon 26,65 km-t gyalogoltam, 777 méternyi emelkedéssel. Lassan elvackolódtam a hálózsákomban és most is sokáig hallgattam zenét a mobilomról, mire elálmosodtam és eltettem magam másnapra.

<< Ugrás az előző túrára

Ugrás a következő túrára >>

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!