Kirándulók állnak a Nyakas-kő tetején

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Nem terveztem előre ezt a szerdai, május elsejei túrát, de mivel semmi egyéb elfoglaltság nem adódott erre a napra – ami persze csak kedd délutánra tisztázódott le –, az utolsó percben döntöttem az útvonaláról is. Sejtettem, hogy az ünnepnap ragyogóan napos időjárása sok kirándulót kicsábít majd a természetbe, ezért szándékosan olyan terepet kerestem magamnak, ahol legalább a zömüket elkerülhetem! Így esett a választásom a Tétényi-fennsík dimbes-dombos, erdős hátára, amely még számomra is részben ismeretlen terepnek számított, hiszen a peremén már jártam néhány helyen, azonban még soha nem vágtam át rajta! A röhej persze ebben a dologban az, hogy itt lakom a fennsík Budafok felőli végén, sőt, ide is születtem és csak pár évre költöztem el innen az életem folyamán!

Tavaly tavasszal, éppen egy évvel ezelőtt tettem már egy túrát a Tétényi-fennsík nyugati végén, Biatorbágy környékén, meg még a blog előtti időkben jártam a másik szélén, a Törökbálint feletti Anna-hegy kilátójában is, de kedvenc útvonaltervezőm nézegetve észrevettem, hogy a piros sáv jelzéseket követve átvághatok rajta Biatorbágytól Diósdig. Legyen hát ez a túrám útvonala, hiszen a Madár-szirtnél nem a legkedvezőbb fényviszonyok mellett jártam az előző évben és az Anna-hegyi kilátóból is jó lenne egy körpanoráma-fotót készíteni!

Így aztán reggel háromnegyed hétre lezötykölődtem busszal a Kelenföldi pályaudvarra, aztán a Bicskére induló személyvonattal negyed nyolcra már Biatorbágyon is voltam! Gyorsan összekészülődtem az útra az állomás peronjának egyik padjánál, vagyis felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre és indítottam a turista GPS-em, aztán nem is vesztegettem sokat az időt, ugyanis most az áprilisi hónap korábbi két könnyű kirándulása után egy komolyabb, 27-28 kilométeres túrával számoltam erre a napra!

A vasútállomás előtt kezdődő piros sáv jelzéseket követve ballagtam le a dombról a Dózsa György utca parkosított oldalában a római katolikus templomig, aztán egy lépcsősoron leereszkedve kereszteztem a forgalmas Fő utcát és a Füzes patak túlsó oldalán folytattam az utam, a park sétányain. Komoly készülődésbe csöppentem itt, az utolsó simításokat végezték a réten felállított kis vidámpark játékain és csak ekkor kapcsoltam, hogy itt majális lesz ezen a napon! Persze nem álltam meg hosszabb időre, csak pár fénykép kedvéért, hiszen messzire kell még mennem ezen a napon, ráadásul a riglispiltől megláttam a viaduktokat is!

Kedvenceim ezek a több mint száz éves vasúti hidak, ha errefelé járok, mindig alaposan megnézem őket. Régebben ezeken futottak keresztül a Budapest és Hegyeshalom közötti 1-es vasúti fővonal vágányai, de még a múlt század hetvenes éveiben, amikor az egész vonalat korszerűsítették és levágták a kis ívű kanyarjait is, új nyomvonalra kerültek itt is a sínek (most is az új vasútállomáson szálltam le), a régi hidak pedig elveszítették a fontoságukat. Egy ideig gondolkodtak a lebontásukon, de szerencsére ipari műemlékké nyilvánították őket, ezért fennmaradhattak. Persze az állapotuk egyre csak romlott, hiszen nem tartották karban őket, de két éve az északi hídon vezették keresztül a Budapest-Balaton kerékpárutat (közkedvelt nevén a BuBát), és akkor azt teljesen felújították, vadonatúj hídpályát is kapott. Déli szomszédjára azonban még most sem szabad felmenni.

Megbámultam a hidakat alulról, aztán arra gondoltam, belefér az időmbe még az, hogy felülről is letekinthessek róluk, egy aztán nekiindultam a két híd közötti lépcsősornak és felkapaszkodtam a Buba útvonalára. A korai időpont miatt még senki sem volt fenn rajtam kívül a hídon, így aztán zavartalanul körülnézhettem. Szép volt a kilátás észak felé a Füzes-patak völgyére, jól láttam a kis vidám park gyermekjátékait is, dél felé tekintve pedig már látótérbe került jobbra az Iharos, balra pedig a Kő-hegy erdős oldala. Errefelé alaposabban is körbenéztem, hiszen a viaduktról leereszkedve fel fogok majd kapaszkodnom az Iharos oldalába, a Szily kápolnához!

Kicsit még elnézelődtem odafentről, aztán visszaereszkedtem a lépcsősoron a hidak alatti körforgalomhoz és egy zebrán keresztezve a Szabadság utcát a Határkereszt sétány keskeny, aszfaltozott sávján ballagtam tovább. Egy gyaloghídon keresztezve a Füzes-patakot rátértem a Keserűkút utcára, ezen értem el a kisváros szélén a focipályát. Itt az elágazásban folytathattam volna az utam egyenesen, a piros kápolna jelzéseket követve (ez csupán egy pár éve létező új turistajelzés fajta), és a piros sáv jelzések útvonalán is a Szily kápolnához, végül ez utóbbi, kicsit hosszabb út mellett döntöttem.

Így aztán egy murvás úton szinte körbejártam a Közép-hegy erdős dombját és csak utána rohamoztam meg egy meredekebben emelkedő ösvényen a kis kápolnát. Egészen jó időt futottam, háromnegyed kilenckor dobtam le a hátizsákom a kápolna kis tisztásán az egyik pihenőpadra! Körbesétáltam a körkápolnát és elolvastam a mellette kihelyezett tájékoztató táblát. A kápolnát Szily József udvari tanácsos építtette és 1817-ben szentelték fel. A kápolna berendezését fia, Szily Antal vásárolta, ő itt is lett eltemetve az alapban rejlő kriptába. Az épületet a II. Világháború után feldúlták, majd az épületet még a múlt század hatvanas éveiben részlegesen helyreállították. Most oltár és egyéb berendezés nélkül, de kívülről szépen felújítva áll az erdőben.

Pihentem pár percet a padon, ittam egy keveset a szörpömből, aztán továbbindultam. Nagyjából negyedórás erdei menettel értem el a Szarvas-hegy víkendházas övezetét, aztán a Napsugár utcán végigballagva most is megálltam a kis becsületkasszás asztalka és bolti üvegezett ajtós hűtőszekrény előtt. Már tavaly is felfigyeltem rá, amikor errefelé jártam és még most is létezik, tehát nem hozhat ráfizetést a lekvárok, dzsemek, szörpök, paprikakrémek ilyen formában történő árusítása. Kis üvegecskékben, kézírásos feliratokkal ellátva sorakoztak a hűtőben a dolgok, mellettük az asztalkán páncélkazetta, kézfertőtlenítős flakon és egy zárható kínáló dobozban gyümölcssajt darabkák. Képzeletben megemeltem a kalapom az eladó előtt és csak remélni merem, nem fog a jövőben sem nagyot csalódni az errefelé járókban!

A kis telepen átvágva a piros sáv jelzések balra fordultak, egy masszív fémsorompóval elzárt magánútra, rajta nagy tábla jelezte, hogy ez bizony magánterület, egy másik a villanypásztorokra hívta fel a figyelmet, viszont a harmadik tábla azt hirdette rajta, hogy ez a Nyakas-kőhöz vezető gyalogút. Akkor nosza, gyerünk tovább erre! Megkerültem a sorompót és továbbindultam a kacskaringós keréknyomokon.

Pár perces sétával értem el a ligetes domboldalt, kinyílt a kilátás visszafelé Biatorbágyra, aztán egy elvadult akácos-orgonás bozóton vágott át a gyalogút. Pinceboltívek mellett elsorjázva értem ki a Madár-szirt sziklaperemére, ahol aztán azonnal megállított a szédületes panoráma! A mészkő sziklafal pereméről ugyanis csodálatos, félköríves kilátás nyílik a környékre, északtól nyugaton keresztül egészen délig egyetlen pillantással végigtekinthetünk a környéken! Itt egyszerűen meg kell állni, ugyanis ez kihagyhatatlan látnivaló! Persze én is lecövekeltem itt pár percre, még egy panorámaképet is készítettem.

180 fokos panorámakép a Madár-szirt pereméről

Aztán persze végigballagtam a sziklafal peremén kanyargó turistaösvényen, de szinte percenként megállva, hiszen minden pontról más és más érdekességet pillantottam meg. Maguk a sziklák is lenyűgözőek, hiszen a formáik egyediek, ahogy egymás mögött sorakoznak. Lassan, nézelődve baktattam végig a sziklák peremén, aztán feltűnt előttem a Nyakas-kő magányosan álló szirtje is. A neve abból adódik, hogy a szikla gombaszerű teteje alatt elvékonyodik az oldala, mintha tényleg egy nyakon ülne a mészkő gombafej. A Nyakas-kő azonban már nem a hosszan elnyúló Madár-szirt része, attól egy mély völgy választja el. Itt, a Madár-szirt déli peremén ültem meg egy hosszabb pihenőre, hiszen már háromnegyed tíz felé járt az idő.

Persze egy kicsit abban is reménykedtem, hogy kirándulók érkeznek majd a Nyakas-kő tetejére, ugyanis már előre eldöntöttem, hogy ez lenne majd a poszt címképe! De egyelőre még egymagamban üldögéltem a sziklafal tetején, ezért kényelmesen megtízóraiztam, és még a nappal is süttettem magam egy darabig, mire hangokat hallottam a völgy túlsó oldaláról. Tényleg egy kisebb társaság érkezett a Nyakas-kőre, elkészítettem hát az előre eltervezett képeket, aztán nekiindultam a Madár-szirtről levezető lejtőnek.

Ide felfelé kapaszkodni sem piskóta, lefelé azonban még jobban megszívatja a murvaporos lejtő az errefelé kirándulókat! Lassan, csúszkálva, egy-két helyen szinte gatyaféken ereszkedtem lefelé a meredek lejtőn és kicsit meg is könnyebbültem, mire baj nélkül leértem a szűk völgyecske alján vezető turistaösvényre. Velem szemben indult a Nyakas-kőre az iménti ösvény pont olyan meredek, de jelzetlen párja, de mivel tavaly ezt már megmásztam, most úgy gondoltam, hogy inkább kihagyom! Amúgy is a szűk ösvényen nehezen tudtam volna kikerülni a szemből ereszkedőket, így aztán továbbindultam a piros sáv jelzéseket követve.

Egy darabon még ereszkedett alattam a jól kijárt turistaösvény, aztán ismét kapaszkodó kezdődött, de ez már nem volt meredek, csak amolyan átlagos, amelyből tizenkettő egy tucat a dombok között. Útelágazáshoz értem: a piros sáv jelzések jobbra tértek, hogy hosszú kitérőt tegyenek a Sóskúti-völgyben a horgásztóhoz és a kőfejtő tetejére, a kálváriához, de mivel ezeken a helyeken már jártam, legutóbb egy kerékpáros túrámon tavaly kora nyáron,  most ezen a ponton a rövidítő piros kereszt jelzések útvonalát választottam. Így aztán végigbaktattam az Ürge-hegy víkendházas övezetének peremén a jól kijárt földúton és alig fél óra múlva már meg is pillantottam a Sóskút felől visszatérő piros sáv jelzéseket!

Újra ezeket kezdtem el követni és egy nagyon kellemes erdőjárás kezdődött itt! Tulajdonképpen a hosszan elnyúló Tétényi-fennsík nyugati pereme a Madár-szirt és a Nyakas-kő, most pedig a fennsík erdejébe visszatérve egyszerűen csak végigsétálok benne Törökbálintig! Egy kényelmes, de azért haladós tempót felvéve élveztem a madárfüttyös erdei csendet és a faágak között átragyogó napsütés melengető sugarait. Megmondom őszintén, tulajdonképpen ezért járom az erdőket, hogy felüdülést, kikapcsolódást keressek bennük a nyüzsi hétköznapok hajtása után és külön élvezem azt is, hogy senkihez sem kell szólnom az utamon.

Kellemes erdőjárás végén fordultam rá az Iharosra még a rendszerváltás előtt települt és már évtizedekkel ezelőtt felszámolt légvédelmi támaszpont keskeny erdei aszfaltútjára és ballagtam el rajta szinte Érd határáig. Az utat elzáró masszív fémsorompó után egy hirtelen balkanyarral lefelé és szinte visszafelé indultam tovább és itt következett az utam talán legkevésbé látványos, de annál inkább zajos szakasza!

Az Idamajor épületei között átvágva tértem rá arra a murvás útra, amely aztán levitt egészen az M0 autóút mellett épült bevásárlóközpontig, közben persze egyre hangosabban hallottam a forgalmas út moraját. Errefelé a piros sáv jelzések is eléggé megritkultak, sokszor több száz lépést is megtehettem anélkül, hogy akár egyetlen egy is a szemem elé került volna. Szerencsére a legfontosabb helyeken, az irányváltoztatásoknál fel voltak festve, de ez lakott területen édeskevés, ahol egymás után következnek az útkereszteződések! Elsorjáztam a bevásárlóközpont mellett a Hosszúréti-árok völgyében, aztán a kis vízfolyással együtt bújtam át az M0 autóút felüljárója alatt. Ekkor érkeztem meg Törökbálint határába. A legszélső házak mellett ballagva újra aluljáróhoz érkeztem, itt az M7-es autópályát kellett kereszteznem.

Elbaktatva a városszéli sportpálya és a játszótér parkja mellett csak lassan csendesedett az autópályák zaja, aztán rátértem visszafelé a túlsó oldalukon futó utcára. Pár száz lépést az Érdre átvezető összekötő út melletti keskeny járdán sasszéztam, aztán szerencsére rátérhettem az abszolút nulla forgalmú Csalogány utcára, amelyen aztán a családi házak között megmásztam az Anna-hegy kaptatóját. Az utolsó házak után, a murvás utcáról jobbra, az erdőbe térve szaporodtak csak meg ismét a piros sáv jelzések és vezettek már újra megbízhatóan.

Tulajdonképpen itt értem el a Nagy-Erdőt, vagyis a Törökbálint és Diósd között, az Anna-hegy tetején létrehozott szép parkerdőt. Meg is álltam a legelső pihenőpadnál, hiszen már fél kettő felé járt az idő, én pedig még nem is ebédeltem! Megettem hát két sajtos kiflim is, ittam rá a szörpömből, aztán még percekig hallgattam az M0 autóút zümmögését, amely még ide is felért az erdő fái között. Végül folytattam az utam és egy jól jelzett, de meglehetősen kanyargós útvonalon vágtam át a parkerdőn. Végighullámzott a piros sáv jelzés útvonala az Anna-hegy gerincén, aztán lassan elértem rajta a 266 méter magas hegytetőn álló mobil bázisállomást.

Állítólag a torony a Yettel tulajdonában van, azonban speciális helyzete folytán kitűnően felhasználható kilátóként is. Így, bár maga a torony a kiszolgáló berendezéseivel egy kerítéssel elzárt területen áll, de egy kívülről induló lépcsősor 122 fém lépcsőfokán lehet a kilátószintre felkapaszkodni. Mivel a lépcsősorok a szabadban futnak és csupán a korlátjuk védi a rajtuk felkapaszkodókat a leeséstől, ez bizony nem a szédülősek, tériszonnyal küzdők kilátópontja, azonban higgyétek el, érdemes felkapaszkodni a háromlábú torony nagyjából 25 méter magasan körbefutó kilátószintjére!

Körpanoráma az Anna-hegyi kilátóból

A fentről nyíló körpanoráma szó szerint szédületes! Észak felé tekintve Törökbálint terül el a parkerdőn túl a lábaink alatt, északkelet felé a távoli Budaörsöt látjuk a Budai-hegység erdős lankái tövében. Ha továbbfordulunk kelet felé, belátunk Budapestre is, látjuk a Sas-hegyet és a Gellért-hegyet, a Gellért-hegytől balra még a Belváros is feltűnik. Kelet felé a Tétényi-fennsík védett ligetes mezejére látunk rá, délkelet felé pedig megpillantjuk közvetlenül alattunk Diósdot, mögötte pedig, a Duna-parti síkon Nagytétényt. Ha tovább fordulunk, dél felé már Érd fekszik alattunk, mögötte megpillanthatjuk a százhalombattai erőmű 200 méter magas kéményeit és a kőolajfinomító lepárlótornyait is. Nyugat felé az erdőkön túl észrevehetjük a már távoli Iharost és Kő-hegyet, onnan indulva érkeztem meg ide, az Anna-hegyre.

Szóval tényleg nagyon szép kilátópont ez az Anna-hegyen álló torony, érdemes meglátogatni! A kilátószinten körbesétálva készítettem egy teljes körpanorámaképet, fel is teszem ide a posztba. Persze az idővel is szerencsém volt, az élénk nyugati szél kora délutánra elfújt minden párát a levegőből, tisztán lehetett látni még a távoli dolgokat is. Jó húsz percet elnézelődtem a kilátóban, csak fél három után indultam tovább az utamon. Egy darabig még visszafelé ballagtam a piros sáv jelzéseket követve, egészen addig a pontig, ahol a zöld sáv jelzések balra kiválva belőle megindultak lefelé Diósdra.

Pár perces ereszkedéssel értem el ismét az M0 autóutat, most is átballagtam alatta egy aluljárón, aztán egy rövid erdei és egy hosszabb mezőszéli menet végén érkeztem meg Diósd kertvárosába. Az eddig sűrűn felfestett zöld sáv jelzések a korábbi piroshoz hasonlóan megritkultak a lakott területen, a sporadikusan feltűnő jelzéseket követve ereszkedtem le a Pillangó utcán a szélesebb Vadvirág utcára, ezen ballagtam el egészen a volt kőfejtőbe vezető letérésig. A Karolina utcán már néhány száz lépés után elértem a volt kőfejtő befüvesített udvarát.

Itt mészkövet fejtettek a környékbeli építkezésekhez, szinte ementálisajthoz hasonlóra fúrva, faragva a hegyoldalt. Régebben még szabadon álltak a csupasz kőfalak, azonban 2002-ben a helyi önkormányzat állami finanszírozással vasbeton ívekkel és áthidalásokkal biztosította a falakat a leomlás ellen, viszont ezzel el is vették az egész kőfejtő hangulatát! Ettől függetlenül érdemes egyszer ide elsétálni és alaposabban is körülnézni!

A kőfejtőudvarról a zöld sáv jelzéseket követve továbbereszkedtem az alsó kőfejtőudvarhoz is, és itt is körülnéztem. Itt nem vájtak barlangokat a hegyoldalba, csak függőlegesen faragták le a sziklafalat, de ez is érdekes látvány a láthatóvá vált, ferdére billent kőzetrétegek miatt. De itt már tényleg csak pár fotót készítettem, aztán a kőfejtő alatti réttől a Tisza utcán és folytatásán, a Berzsenyi Dániel utcán leereszkedtem a volt csapágygyár épületeihez, majd a Mikszáth Kálmán utcán elballagtam egészen a Diósdon átvezető 7-es útig. Érdekes, hogy ezen a szakaszon a GPS-em szerint már letértem a zöld sáv jelzések útvonaláról, mégis láttam egy párat felfestve a villanyoszlopokra.

Egy időben sokat jártam errefelé helyközi busszal, amíg Budafokon laktam, de Százhalombattán dolgoztam, azóta megépült a főút mellett egy óriási szupermarket és épült eléje egy buszmegálló is. Akkor itt várom meg a buszt – gondoltam –, de azért odaballagva a buszmenetrendhez megnéztem, mikor jön a következő helyközi. Alaposan meglepődtem, amikor láttam, hogy csak kétóránként áll meg itt busz hétvégéken és ünnepnapokon, hiszen a 7-es úton régebben még munkaszüneti napokon is sűrűbben volt buszjárat!

Előkapva a mobilom gyorsan rákerestem a www.menetrendek.hu oldalon a megállóra, de ott nem is találtam meg, csak a következőt, a Sashegyi útnál lévőt, ott viszont még a május elsejei ünnepnapon is negyedórás követést jelzett menetrend. Gyerünk hát át oda! Ezt a maradék 7-800 lépést már ledaráltam pár perc alatt és alig kellett várnom a buszra, már jött is. Mindössze hat rövid megállónyit utaztam vele, már meg is érkeztem vele Budafokra és húsz perc alatt egyszerűen hazasétáltam a buszmegállóból.

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!