Miska huszár szobra Pákozd határában

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

Bár a kerékpártúráimról nem szoktam betenni szintmetszetet, most eléggé hegyes-dombos terepen tekertem, ezért elkészítettem a GPS adatokból a szokásos diagramot.

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Nem csak én járok naponta kerékpárral a céghez, van még rajtam kívül több kollégám is, akik az autót, vagy a tömegközlekedést bringázásra cserélték. András, vállaltunk IT szakembere is hobbikerékpáros hozzám hasonlóan, és a múlt héten tekerte végig a még hivatalos felavatása előtt a Budapest-Balaton kerékpárutat, melyre lassan már kezd ráragadni a BuBa becenév – ezentúl én is így fogom hívni az egyszerűség kedvéért. Dimbes-dombos tájról mutatott pár saját maga által készített képet, meg egy, az öreg biatorbágyi vasúti viaduktról készült eszméletlenül gyönyörű panorámafotót, nekem pedig már bizsergett a talpam, hogy legközelebb ezt az útvonalat kellene végigjárni! Ez nem is váratott sokáig magára, most szombaton bele is vágtam a menetbe!

Még pénteken délután megvettem a vonatjegyem Kelenföldön, a pályaudvar elővételi pénztárában a hazaútra Balatonakarattyáról a 15:52-kor induló Katica InterRégióra, ide persze kellett kerékpárjegy és kerékpár helyjegy is, tehát időhöz voltam kötve, amit nem nagyon szeretek! Hazafelé tartva már meg is bántam, hogy ilyen korai vonatra vettem jegyet, hiszen jóval száz kilométer felett lesz a teljes táv, meg eléggé sok emelkedő is lesz az utamon, ráadásul a meteorológiai előrejelzések szerint erős nyugat-északnyugati szél fog majd fújni az egész utamon, de ekkor már nem volt választásom.

Ehhez mérten eléggé korán igyekeztem indulni otthonról, hatkor ki is léptem a lakásunk ajtaján, aztán a bringát kitolva a kerékpártárolóból gyorsan felszereltem rá a vadiúj, most először vezetéknélküli kerékpárcomputert. Az elődjét – amely a most felműtendő computer vezetékes verziója volt – utolérte a bringacomputerek megszokott betegsége: az érzékelőt és a kijelzőt összekötő vezetékben, mely a menetszéltől és kormánytekeréstől állandóan tekeredik-csavarodik, két év használat után valahol megszakadt a réz vezetőszál. A felszerelés után mentem pár próbakört a bringával a szomszédos utcákban, látszatra a kis computer pontosan mért, így aztán fél hét előtt pár perccel lenulláztam a számlálóját a házunk előtt és nekiindultam az útnak.

Úgy döntöttem, hogy a Kelenföldi pályaudvarnál csatlakozom rá a Törökbálintra vezető kerékpárútra, melynek a folytatása aztán a BuBa, így aztán mint a szélvész lezúdultam a 7-es út hosszú, egyenletes lejtőjén Őrmezőre, aztán megálltam bringával a Kelenföldi pályaudvar hatalmas P+R parkolói mellett. Ez lesz hát a kiindulópontja a túrámnak, hiszen egyrészt ez a hely könnyen megközelíthető egész Budapestről, ráadásul aki autóval jön, az mindig talál magának helyet az óriási, tökingyenes parkolókban, másrészt pedig ide lehet vonattal visszaérkezni a túráról! Felírtam a computer kilométerórájának állását, aztán háromnegyed hétkor bele is fogtam a túrába, hiszen az idő szűkössége miatt nem volt vesztegetni való időm!

A buszvégállomást megkerülve az érdekes nevű Koszorúslány utcán feltekertem a néhai Osztyapenkó szobor helyén lévő óriási csomópontig, aztán itt rátértem a még épülő Budapest One irodaház előtt végigvezető kerékpárútra. Reményeim szerint már ott sem hagyom ezt a kerékpáros infrastruktúrát a Balcsiig! Egy percre megálltam még a buszmegállónál, hogy megörökítsek egy "szépségdíjas" kerékpárút-kialakítást, ugyanis az két ágra szakadva került ki egy, a sávok között most szigetként álló villanyoszlopot.

A kacskaringós, de könnyen követhető kerékpárúton – amely néha, a mellékutcákon kerékpáros nyomokká degradálódott – vágtam át Őrmezőn, aztán gurultam át az M1-M7 autópálya hídja alatt. A Gazdagréti lakótelepre vezető útelágazáshoz értem ki, itt fordultam rá a Budaörsi utat követő kerékpárútra és tekertem el rajta vagy ötszáz méternyit, a Kőérberki út kiágazásáig. Erre rátérve, és az autópályát újra keresztezve kapaszkodtam fel a Budaörsi repülőtér füves mezejének szélére, ahonnan megcsodáltam a Budai-hegységre nyíló panorámát, aztán tekertem tovább a repülőtér központi épületéig. Készítettem pár képet a múlt század harmincas éveiben épült, még ma is modernnek számító Bauhaus stílusú házról – kár, hogy már hosszú évek óta zárva van, és csendesen pusztul magában. Pedig ipari műemlék és a magyar polgári repülés kezdeteinek nagy tanúja az épület!

A vasúti síneket keresztezve eltekertem a volt Petőfi laktanya épületei előtt, aztán újabb vágányokon keresztül (ezek a 41-es tuja sínjei voltak) értem el a Kamaraerdei Ifjúsági Parkhoz vezető kisforgalmú erdei utat. Ezen a rövid szakaszon nem volt sem kerékpárút, sem pedig felfestett kerékpáros nyom, viszont a Kamaraerdei utat keresztezve és Kolozsvári utcára rátérve végre feltűntek előttem a BuBa táblái! Ezeket követtem egészen az utam végéig!

A lakott terület szélén véget értek az úttestre pingált kerékpár jelek (vagyis a kerékpáros nyom) és elkezdődött a BuBa első kerékpárút szakasza, ezen tekertem át Törökbálintra, közben persze az erdőfoltok, mezők között kígyózó abszolút sima és széles kerékpárúton tekerve a kilátásban gyönyörködtem. Innen is szép volt a rálátás a Budai-hegység legdélibb vonulatára, a Csiki-hegyekre, igazi élménykerékpározás lett volna ez a javából, ha nem fújt volna kitartóan a nyugati szél, amit aztán alaposan telibekaptam ezen a szakaszon! Ez eléggé lelassított, meg persze fényképeztem is rengeteget, amelyhez folyton meg kellett állnom! De hát ilyen a stílusom, emiatt nem szeretnek engem sem a gyalogosan, sem pedig a kerékpáron túrázó útitársaim, ezért is járok általában magányosan mindenhová!

Törökbálinton kisforgalmú mellékutcákon vágtam át, percízen kitáblázott és kerékpáros nyomokkal kijelölt útvonalon, csak az M7-es autópálya hídján állva meg pár fénykép kedvéért. Gyorsan magam mögött hagytam a várost, egy újabb híd után pedig – most az M0 autóutat keresztezem – széles, de nulla forgalmú aszfaltúton tekertem tovább. Ennek a folytatása lett aztán a Biatorbágyra átvezető újabb tökéletesen kivitelezett kerékpárút szakasz. Egy darabig a vasúti sínek mellett tekertem, aztán elfordultam tőlük és pár perc után váratlanul érkeztem ki az egyik biatorbágyi viaduktra.

Még a múlt század hetvenes éveiben helyezték át a hegyeshalmi vasút vágányait Biatorbágyon, de a használaton kívül került viaduktokat nem bontották le, mint műemlékek továbbra is állnak a helyükön. Kettő is van belőlük, mert itt a két vágány két külön hídon keresztezte a Füzes-patak völgyét, a BuBa az északin vezet keresztül. Bizony, nem szédülősöknek való látvány letekinteni a hídról, de érdemes megtenni! Meg is álltam pár percre a hídpályán és a kerékpárt a korlátnak támasztva bőszen fényképezni kezdtem! Csak nehezen lehetett szabadulni a kilátás hatása alól, de tovább kellett indulnom, már csak azért is, mert az éles nyugati szél keményen tett ide-oda a szabadon álló hídpályán!

Biatorbágyon kerékpáros nyomok vezetnek keresztül, de ez nem a BuBa végleges nyomvonala! Korábban nem tudott megegyezni az építtető a település lakosságával ebben a kérdésben, végül népszavazással döntöttek volna a nyomvonal helyéről, vagyis hogy az Biatorbágyon vezessen át, vagy azt elkerülve induljon tovább Etyek felé. Ide azonban nem mentek el elegen, érvénytelen lett, győzött tehát az építtető javaslata, és a városon átvezető kerékpárút fog majd megépülni – reméljük minél gyorsabban.

Legurultam Biatorbágy alsó végére, a Halastóhoz, aztán a sóskúti és etyeki országút elágazásánál rátértem ismét a vadiúj, a főúttal párhuzamosan, de attól kicsit távolabb vezető kerékpárútra. Szuszogtató kaptató vitt fel egy dombtetőre, fenn meg is álltam pár percre pihenni. Egy betonakna peremére leülve ejtőztem egyet, megettem egy sajtos kiflimet és ittam rá a savanykás, cukornélküli limonádémból, végül innen is fényképeztem párat. Letekintve a völgybe láttam a halastavat, mögötte Biatorbágy házait, nyugat felé fordulva pedig már feltűntek a távolban Etyek háztetői, arrafelé indulok most tovább.

Mint a szél, úgy zúdultam le a tükörsima kerékpárúton a dombról, hogy aztán pár perc múlva már Etyek központjában álljak meg, a Magyar-kút bővizű kifolyója mellett. A kút még a legszárazabb időszakokban is percenként több száz liter vizet ad, sajnos már nagyon régóta nem alkalmas a vize ivásra a talajszennyezettség miatt. Pár percig itt is elnézelődtem, aztán továbbindultam innen is. Még a településen megkezdődött a következő dombra való kapaszkodás: a Vajda János utcán kellett volna feltekernem, de itt még nem készült el az aszfaltozás, bár a szegély már le volt rakva és a tankcsapdányi gödrök között inkább áttoltam a bringát.

Ez a kaptató már nem volt piskóta, két és fél kilométeren mintegy száz métert kellett kapaszkodni és voltak 10% feletti emelkedések ezen a szakaszon! Megizzadtam, mire felértem a dombgerincre és ismét feljebb kapcsolhattam a sebességváltót a 39/28-as kapaszkodó fokozatnál! Hosszú lejtő következett szőlők és gyümölcsösök között, aztán egy újabb rövid kaptató után egy dombetetőn kerékpáros pihenőhöz értem. Csak egy pillanatra álltam meg itt, felmértem, mekkora lesz a következő lejtő, aztán nekiindulva a meredeknek legurultam a következő völgybe. Hát, mit mondjak? Ebből az irányból sem könnyű feltekerni a dombgerincre, sőt, errefelé mintha meredekebb lett volna a lejtő, mint a túlsó oldalon a kaptató! Lendületes tekeréssel értem el a következő települést, Gyúrót. Még a falu határában egy kellemes, árnyas kerékpáros pihenőre akadva megültem itt is egy időre, ettem, ittam és csak egy rövidebb szieszta után folytattam az utam, mert már háromnegyed tíz felé ballagott az idő.

Gyúróról gyorsan átértem a szomszédos településre, Tordasra, még csak domb sem volt közöttük, viszont Tordas után ismét kaptató következett, igaz, kisebb az előzőeknél! Egy hosszú, enyhe lejtő vitt le a dombhátról Kajászóra, aztán a kirakott táblák a Váli-völgyben végighaladó főútra fordítottak pár száz méter erejéig. A forgalmas útról letérve a változatosság kedvéért ismét emelkedő következett a következő dombhátra, aztán újabb lejtő jött, most le Pázmándra. Már kezdett a hócipőm tele lenni ezzel a sok kaptatóval, ráadásul a nyugati szél fújt folyamatosan! A falu határában aztán cserbenhagytak a táblák! Az elágazásban balra földút indult tovább, jobbra keskeny utca a település központja felé. Gyerünk hát arra! A településen áthaladó főutat elérve GPS-es segítséget kértem, a telón aztán láttam, északnyugat felé indulni nem nyerő, ezért aztán balra fordultam itt.

Döntésem el is nyerte a jutalmát, mert pár száz méter után már ki volt téve a Nadap felé továbbinduló kerékpárút letérését mutató tábla! Erdőfoltok, szőlők, gyümölcsösök között kapaszkodtam fel a következő dombhátra, aztán megpillantottam magam előtt Nadapot és a Bence-hegyi kilátót. Akkor pedig már a Velencei-tó körül tekergek, csak éppen nem látom még a tavat a domboktól! Pedig ideje lenne megpillantani, hiszen már a hatvanadik kilométert tekerem Kelenföld óta! Ha ezt a távot a 7-es úton tettem volna meg, már túl kellene lennem nem csak a Velencei-tavon, de Székesfehérváron is! Ráadásul az idő is múlik, ekkor már negyed tizenkettő felé járt az idő, gyerünk hát!

De azért nem olyan egyszerű dolog a Nadapra való beérkezés, mint ahogy Móricka elképzeli! Először le egy völgybe, aztán egy combos kaptatón fel a faluba, a templomhoz! Itt a 10% feletti meredekségű kaptatón egy kicsit bele is toltam, de aztán a templom után rátérhettem a Sukoróba átvezető kerékpárútra. Ezen a szakaszon már jártam egy hónapja, a Velencei-tavat megkerülő túrámon, tehát már ismerős volt az erdő-mezők között vezető kerékpárút, meg is álltam a Gyapjaszsák-szikla mellett egy pihenőre, innen láttam meg először a Velencei-tavat! Megittam a limonádém maradékát – két liternyit tüntettem el belőle az indulásom óta – aztán begurultam Sukoróba.

Most is tetszett Sukoró virágos főtere a régi ágyúval, aztán átvágva a településen leereszkedtem a Velencei-tó partján futó kerékpárútra, ahol aztán jelentősen megemelkedett a kerékpárosok száma. Családok, bringás társaságok között eltekertem a dombtetőn álló Pákozdi-csata emlékműve alatt, aztán már gyorsan megérkeztem Pákozdra. Csak a múltkori túrám után szóltak, hogy kihagytam a település szélén álló Miska huszár monumentális szobrát, tehát most oda is tettem egy rövid kitérőt, ami tulajdonképpen alig egy percnyi kitérőt jelent!

A tizenhárom méteres szobor a kis Bogár-halom tetején áll, ahol állítólag 1848-ban Jellasics horvát bán is állt, hogy onnan vezényelje a számára elvesztett csatát. Ennek az emlékére emelték itt a betonszobrot és avatták fel 2017. szeptember 29-én, a csata évfordulóján. Természetesen itt is sok volt a kerékpáros nézelődő, aztán ismét nyeregbe kapva visszakerekeztem Pákozd központjába. Most is rengeteg kerékpár állt az Oázis söröző előtt, megállva hát itt tartottam az ebédszünetem én is. Benn kértem két darab három decis alkoholmentes Heinekent, ezek hűvös társaságában telepedtem le az egyik árnyas asztalhoz. Itt aztán kupaktanácsot tartva magammal kielemeztem a helyzetem.

Már fél egy felé járt ekkor az idő, a táblák szerint pedig még volt több mint negyven kilométerem Balatonakarattyáig! Pihenés után továbbindulva tehát lett volna a vonatomig több mint három órám, de még át kell verekednem magam Székesfehérváron és tudtam, hogy a város után a mezőkön ismét szembe kapom majd a szelet, ami továbbra is visszafog majd a haladásban. Csücskös a dolog, talán az utolsó percben érkezve elkaphattam volna még a vonatom! Innen viszont fél óra alatt kényelmesen beérhetek a székesfehérvári vasútállomásra, aztán a jegyem visszaváltva (az érvényességi idő kezdete előtt csekély kezelési költség ellenében megtehető) vehetek magamnak és bringának jegyet Székesfehérvártól hazáig! Csábító alternatíva, nem is tudtam neki ellenállni, döntöttem hát: Székesfehérvárról hazautazom, a túrát pedig befejezem majd egy későbbi időpontban!

Tehát továbbindulva már nem hajtott a tatár, kényelmes tempóban felpedáloztam a Velencei-tó partjáról a városba és elindultam a központ felé. Sajnos, ki kell jelentenem, a BuBa útvonalát egyáltalán nem építették meg Székesfehérváron! Bár a megszokott, kitűnő minőségű kerékpárúton gurultam a város határáig, azonban a 7-es út bevezető szakaszán már csak egy régi, keskeny, hepe-hupás kerékpárút vezetett tovább, aztán pedig a mellékutcákon alig méternyi járdákon kellett osztozniuk a gyalogosoknak és bringásoknak. A lakótelepeket elérve volt olyan szakasz, amit a házak közötti murvás parkolón keresztül kellett megtenni, végül fél kettő után pár perccel szálltam le a nyeregből a vasútállomás bejárata előtt. Végére értem hát ennek a rövidített túrámnak!

A pénztárnál szó nélkül visszavette a jegyem a hölgy, aztán kiadta az innen Budafokig érvényes új menetjegyet. Még pénzt is kaptam vissza, amelynek az árából pont kitellett egy kis hideg innivaló hazaútra egy fornettis látványpékségben. Még az sem érdekelt, hogy ezzel elszalasztok egy induló Flirtet, aztán az aluljárón keresztül átvonultam a bringával a peronra. Benn állt már az alig fél óra múlva induló következő személyvonat, de inkább az egyik árnyékos padra letelepedve megettem az utolsó sajtos kiflimet és megittam hozzá egy jéghideg kólát. A még most is fújó, kitartó nyugati szélben legalább megszáradt az út közben átizzadt pólóm, és csak indulás előtt pár perccel szálltam fel a légkondicionált motorvonatra.

Pontosan indultunk, három felé már Budafokon álltam a peronon, aztán nyeregbe szállva feltekertem a dombra. Otthon eléggé meglepődtek a korai jöttömön, amikor beléptem a lakásunk ajtaján! Csak fürdés és a késői ebéd után pörgettem végig az új kerékpárcomputerem számlálóit és láttam, ezen a túrán összesen 95 kilométert gurultam háztól házig. Hát, emberesen elfáradtam az úton!

Összefoglalásképpen mit is mondhatnák? Gyönyörű tájon vezet keresztül a BuBa, azonban indokolatlanul meghosszabbítja a Budapest és a Balaton közötti távot! A minden kitérőtől megtisztított GPS track szerint több mint 81 km volt az út a Kelenföldi pályaudvartól a székesfehérvári vasútállomásig, ez autópályát is használva kevesebb mint 60 km! A szintemelkedés sem volt piskóta, a turista GPS-em 934 méternyi kaptatót mért erre az útra, tehát az Etyeki-dombságot és a Velencei-hegységet átszelni bringával bizony nem egy sétagalopp! Ez az útvonal kiválóan megfelel hétvégi családi bringatúrákra, de nem lehet rajta gyorsan, kis erőfeszítéssel eljutni Budapesttől Székesfehérvárra, majd onnan tovább a Balatonra!

És van még egy gond, melyet a túrám során vettem észre! A bringaút a települések között korábban haladó földutak nyomvonalán lett kiépítve és bizony többször láttam, hogy traktorok rátértek a vadiúj kerékpárútra, hiszen itt jártak a leaszfaltozásuk előtt is! Vajon figyelembe vette a tervező, hogy nehéz járművek is használják majd a kerékpárutat? Ha nem, akkor pár éven belül az útpálya menthetetlenül tönkremegy majd!

Most akkor ennyi, de pár héten belül szeretném végigtekerni a BuBa Székesfehérvár és Balaton közötti szakaszát is!

A Székesfehérvár és Balatonakarattya közötti szakasz leírását a Balatonfüredig vezető távval együtt ebben a posztban olvashatjátok!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!