Kilátás a Kő-hegyről Budaörsre és a távoli Törökugratóra

 A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Bármilyen furcsa, ezek a Budaörs határában, vagy részben a település házai között álló kopár dolomitrögök a Budai-hegység talán legtöbbször megbámult dombjai. Naponta tízezrek autóznak el az M1 és M7 autópályák közös szakaszán szinte a tövükben, de mégis csak kevesekben fogalmazódik meg az a gondolat, hogy meg kéne mászni azokat már csak azért is, körbetekinthessünk a csúcsaikról! Eddig én is csak pár dombon jártam, főként más túráim részeként, e blog első posztjában már felkapaszkodtam a házak között álló Kő-hegyre és a Kálvária-dombra, három héttel ezelőtt pedig a Törökugrató és a Huszonnégyökrös csúcsain néztem körül. Ekkor döntöttem úgy, hogy ha egyszer tiszta idő lesz, akkor sorra járom ezeket a többségében kopár sziklaszirteket.

A héten még az ünnepek utáni szabadságom töltöttem odahaza (tavalyról megmaradt pár nap szabim, amelyet ki kellett vennem), amikor egy csütörtöki hidegfront tisztára seperte a levegőt és úgy tűnt, hogy péntekre kristálytiszta napsütés várható. Nem is haboztam sokáig, döntöttem, hogy ezt a napot a budaörsi kopárosoknak szentelem! A Budai-hegység turistatérképét nézegetve aztán láttam, hogy a legtöbbjükre nem vezet fel jelzett gyalogút, ezért inkább a Google Earth légifelvételein a kitaposott ösvényeket tanulmányozva határoztam meg a bejárandó útvonalat. Ki is nyomtattam egy, a környéket madártávlatból mutató képet, erre aztán filctollal berajzoltam, merre is kellene mennem.

Valóban tiszta időre virradt pénteken, viszont a levegő is eléggé lehűlt reggelre, sőt, egész napra fagyot jósoltak az időjárásjelentések, így legalább sárra nem kellett számítanom, bár az utam nagyobbik része úgyis a kopasz dombok között vezet majd. Most az utazással sem kellett sokat bíbelődnöm, a szinte a házunk előtt megálló 250-es busszal legurultam a dombról Kelenföldre, itt pedig gyorsan peront váltva még épp elkaptam egy Budaörsre induló 40-es buszt. Pontban nyolc órakor szálltam le a Kisfaludy utcai megállónál, aztán az üveges falú esővédő bodega padjánál gyorsan összekészülődtem a túrára. Felfűztem a fényképezőgép tokját az övemre, indítottam a turista GPS-em, aztán az itt kezdődő piros sáv jelzéseket követve vágtam bele a túrába.

Nem vezet turistajelzés a Kő-hegyre, de Budaörs hegyre futó utcácskáin pár perc alatt felkapaszkodhatunk a meredek oldalú dolomitrög szikláinak a tövébe. A Kisfaludy utcáról a Kőláb, aztán a Kőszikla, végül a Kőbérc utcára térve (ezekből a nevekből is látszik, hogy eléggé sziklás ez a Kő-hegy) értem el a legfelső házakat, innen azonban nem a szépen kiépített lépcsősoron kapaszkodtam tovább a kápolnához, hanem elballagtam a Kőbérc utcán a gerinc keleti letöréséig, és egy jól kitaposott ösvényen vágtam bele a kaptatóba. Ahogy kiemelkedtem a házak közül, egyből kinyílt a panoráma, pár percre meg is álltam, hogy kicsit kifújhassam magam. Alattam terült el Budaörs központja, és körbetekintve láttam, hogy a kora reggeli időpont ellenére fantasztikus a panoráma!

Megmásztam a 235 méter magas tetőt is a kanyargós ösvényen, aztán leereszkedtem a Kő-hegy két csúcsa közötti kis nyeregbe a kápolnához. 1855-ben építtette ezt Wendler Ferenc, aki később, felesége halála után kiköltözött ide a hegyre és a kápolna melletti sziklába saját kezűleg vájt barlangban élte le élete hátra lévő részét. Persze a kilátás innen is szép – egy összkomfortos barlangban én is szívesen eléldegélnék itt – de érdemes felkapaszkodni a kápolnától nyugatra álló alacsonyabbik, sziklás csúcsra is. Innen már jól látszik a Kő-hegy gerincének nyugati végénél a sokkal alacsonyabb Kálvária-domb is a csúcsán álló kereszttel és a stációkkal.

A kápolnától a nyugati lépcsősoron leereszkedve, aztán a Kisfaludy utcára visszaballagva a Szikla Falatozó előtt tértem le a Kálvária felé, aztán az itteni kápolna előtt elhaladva a stációk mentén kapaszkodtam fel szerpentinezve a köves csúcsra. Innen is szép volt a kilátás, megcsodáltam a Kő-hegy nyugati oldalát (onnan ereszkedtem le ide), aztán észak felé pillantva alaposan megnéztem a két legközelebbi úti célomat, a jobbra álló alacsonyabb Kövecses-hegyet (259 m) és a nála jóval magasabb Odvas-hegyet (314 m). Kicsit még elbámészkodtam a keresztnél, aztán visszabaktattam a Kisfaludy utcára és a korábban elhagyott piros sáv jelzéseket követve indultam tovább.

Az utolsó házak után értem el a Kövecses-hegy és az Odvas-hegy közötti szűk völgyet. Köves ösvényen kapaszkodtam egyre feljebb, közben azt figyelgettem, hol indul kitaposott út fel a Kövecses-hegyre? Több gyenge csapást is elhagytam, mire megpillantottam egy kijártabb ösvényt. Ezen kezdtem meg a meredek kapaszkodást, aztán többször is elvesztettem az egyre gyengülő nyomokat a domboldalban. Végül egy volt kőbánya pereme után egy kijártabb ösvényt elérve kaptattam fel a tetőre. Innen is körbepillantottam, szép volt a rálátás a Kő-hegy gerincére, nyugat felé tekintve pedig az Odvas-hegy sziklás, erdőfoltos keleti oldala tűnt fel. Oda bizony még fel kell kapaszkodnom, de probléma egy szál se, jól látszottak a hegyoldalban kanyargó csapások! Persze a Kövecses-hegyen is sokat fényképeztem, meg szusszantam is egyet a panorámát bámulva.

Végül azon a kijárt nyomon indultam vissza a völgybe, amit a tető előtt értem el kapaszkodás közben. Viszonylag jól járható volt teljes hosszában, nem is volt túl meredek, ezért ezen célszerű felkapaszkodni a völgyből a Kövecses-hegyre! Visszaérve a szűk völgybe szinte azonnal meg is pillantottam az ezzel az ösvénnyel szemben az Odvas-hegyre induló gyalogutat, amelynek az eleje egy kicsit meredek volt, de aztán már simán ment rajta a kapaszkodás.

Így utólag visszagondolva ott rontottam el a dolgokat, ahol egy útvillában megálltam a csodálatos panorámában gyönyörködni és választhattam, hogy jobbra tartva maradok a gerincen, vagy balra kimegyek a sziklás déli hegyoldalba. Ez utóbbit ösvény mellett döntöttem, arra gondolva, hogy ez is a csúcsra vezethet, de a kitaposott gyalogút aztán egyre inkább elveszett a köves meredélyen, végül pedig ott álltam minden nyom nélkül! Visszafordulhattam volna, de egyszerűbbnek tűnt nekiindulni a köves hegyoldalnak és csak úgy toronyiránt felkaptatni a gerincútra!

Megszenvedtem a kapaszkodással, de csak felértem pár perc alatt a gerincélre, amelyen a jól kijárt ösvény is futott. Egyébként ezen a szakaszon nem is fényképeztem, bár a kilátás fantasztikus volt az alattam elterülő házak udvaraira, de eléggé lekötött az, hogy a lábam alá figyeljek. Szóval csak azt tudom mindenkinek tanácsolni, hogy az útvillában maradjanak a gerincúton!

Ha azt mondtam az előbb, hogy már a hegyoldalból is csodálatos volt a kilátás, akkor ezt fokozandó a 314 méter magas tetőről pedig fenomenális! Ide egyszerűen fel kell jönni, és ezt látni kell! Kelet felé tekintve a Sas-hegy púpján túl még a Gellért-hegy is feltűnt egy meglehetősen szokatlan nézőpontból! Meg is álltam pár percre, alaposan körülnéztem, aztán folytattam az utam a hepehupás gerincet követve. Nyugodtam mondhatom, ez a talán kilométeres út volt a túra legszebb szakasza fenn a kopár Odvas-hegyen! Szinte percenként álltam meg fényképezni és gyönyörködni az egyre újabb kilátásokban! Aztán a gerinc lejteni kezdett, és a sziklás, fűrészfogas élen egyre lejjebb ereszkedve végül egy szépen kiépített erdei pihenőnél értem le a Mária-völgy aljára.

Megültem pár percre az egyik még deres padon, megettem egy magammal hozott szendvicset, aztán megnéztem a kinyomtatott Google légifelvételen, merre tovább? A következő dombra, az Út-hegyre sem vezetett fel jelzett út, viszont azt láttam, hogy ha követem a házak és hétvégi telkek között a völgyben futó piros kereszt, aztán egy útelágazás után a sárga kereszt jelzések útját, akkor a Sóvirág utcáról a Ló-völgy utcára térve felkaptathatok az Út-hegy gerincére, onnan pedig már lesz ösvény a tetőre! Gyerünk hát!

Kicsit keresnem kellett az erdőszélen a csúcsra vezető ösvény kezdetét, egyszer lyukra is futottam, de aztán a Ló-völgy utca dupla kanyarjában találtam egy viszonylag kijárt csapást, amely egészen a köves csúcson álló régi rácsos toronyig elvezetett! Itt is szusszantam egyet és alaposan körbenéztem. Talán a legszebb kilátás kelet felé nyílt innen, az Odvas-hegy hepehupás gerincére és a Kő-hegyre, tehát az eddig megtett utamra! Itt is elbámészkodtam egy darabig, aztán jobb ötlet híján továbbindultam, hiszen a túra nagyobbik része még előttem állt, viszont az idő már tizenegy felé ballagott! Visszaereszkedtem a tetőről a Sóvirág utcára, aztán a hétvégi telkek között egyszerűen lesétáltam a Szabadság utcára, Budaörs főutcájára. Innen indultam reggel a Kő-hegy meghódítására, csak az a városközpontban volt, most pedig már szinte kiértem a szélére!

Egy rövid buszmegállónyit a forgalmas út szélén baktattam, aztán a Törökugrató utca sarkán kezdődő sárga háromszög jelzéseket követve megmásztam a Törökugratót is! Az utolsó házak után már csak egy rövid, de szépen kiépített gyalogutat kellett követni és hamarosan elértem itt is a sziklás csúcsot! Itt már jártam pár hete egy túrámon, amikor innen indultam a budai hegyek között egy Hűvösvölgyig vezető túrámra, akkor már írtam arról, hogy honnan kapta ez a hegy a nevét, de most leírom röviden újra.

1686-ban, Buda törököktől való visszafoglalása közben Szolimán pasa felmentő serege Budaörs mellett ütközött meg az ostromló haddal, és a pasa felvágtatott a Törökugrató viszonylag enyhe lejtésű déli oldalán, hogy a csúcs felé keressen áttörési lehetőséget. Azonban csak a köves tetőn pillantotta meg a sziklás, meredeken leszakadó északi hegyoldalt, de ekkor már utolérték az üldözői. Mivel nem akart fogságba esni, leugratta a lovát a mélységbe és szörnyethalt. Ekkortól hívják ezt a különös formájú hegyet Törökugratónak!

Visszatérve a Szabadság útra most a túlsó oldalán indultam tovább, hogy az ott kezdődő sárga sáv jelzéseket követve kapaszkodjak fel a Csiki-hegyek közé, legelőször a legnyugatibb tagjára, a Huszonnégyökrösre. Ennek a névnek is van magyarázata, állítólag egy hentesmester huszonnégy ökörbe fogadott, hogy egyszuszra felfut a tetejére, sikerült is a vállalkozása, de ott összerogyott és kilehelte a lelkét. Én nem siettem annyira, de mégis a tüdőm majdnem elhajítottam, mire megmásztam a gerincet és a rövid sárga háromszög jelzésen kiballagtam a kilátópontra!

Innen is csodálatos, szinte teljes körpanoráma nyílik, nem szabad kihagyni, ha éppen errefelé járunk! Észak felé látszik a távoli Budakeszi, mögötte a Nagy-Kopasz széles, erdős háta nyújtózkodik, északkelet felé a Budai-hegység hosszú gerincére nyílik panoráma, jobb széle felé a Szekrényes sziklás hátával. Azt mászom meg majd utolsóként, de odáig még el kell ballagnom a sárga sáv jelzéseket követve! Nyugati irányba fordulva épp a világháborús katonai temetőre látunk rá, dél felé pedig hatalmas félkörben a Budaörs határában elterülő raktárbázist látjuk a hegy lábainál. Mondjuk ez nem a szépségéről híres, de itt az M0-M1-M7 autópályák hármas csomópontjában pont az erre a célra legalkalmasabb helyen épült fel.

A sárga sáv jelzés aztán szépen végigvezeti a rajta túrázókat a Csiki-hegyek gerincének déli oldalában, de ha akarunk, rövid kitérőket tehetünk jelzetlen ösvényeken a tetőkre. Én ezt a Huszonnégyökrös és a Csík-hegy közötti névtelen csúcs esetében tettem csak meg, felkapaszkodtam a köves csúcsán összehordott farakáshoz (talán máglyaként meg akarja majd valaki gyújtani?) és onnan is körülpillantottam. Szép volt a kilátás Budaörsre és a Törökugratóra, de annyi. Ezt már láttam az előző pontokról is! Tovább is indultam, ugyanis ekkor már fél egy felé ballagott az idő, nekem pedig még nagy terveim voltak erre a napra!

Folytattam az utam a sárga sáv jelzés gyalogútján és most is megcsodáltam a meredek hegyoldalakban szintező túraösvény szép kialakítását. Szeretem ezt az utat, ilyenkor télen főként, ugyanis a lomjuk vesztett fák ágai között szinte állandóan letekinthetünk az alattunk elterülő Budaörsre! Melegen sütött a nap a Csiki-hegyek déli oldalában, de aztán a Ló-hegy és a Szállás-hegy közötti nyeregben kifordult a gyalogút a gerinc északi oldalába, itt aztán jó pár fokot hűlt a levegő, ahogy a nap elbújt a hegyek mögött!

A Szekrényes északnyugati oldalában már a Sorrento szikláihoz közeledve hagytam magam mögött a sárga sáv jelzéseket és egy keresztező murvás útra térve hátulról kerültem meg a Szekrényest és érkeztem fel a Farkas-hegy kopár, dimbes-dombos, köves fennsíkjára. Persze az első utam az egyik sziklahalmon álló hatalmas „V” betűt formázó vitorlázórepülő-emlékműhöz vezetett. 1929-ben itt született meg a magyar vitorlázórepülés, ennek az ötvenedik évfordulójára állították fel először a szárnyakat, ezt aztán pár évvel ezelőtt teljesen felújították. Hangárok, műhelyek álltak itt régebben a kopár a fennsíkon, a szomszédos Szekrényes gerincén még egy starthelyet is kiépítettek, amelyről gumiparittyával lőtték ki a vitorlázógépeket.

Kisétáltam a Farkas-hegy déli oldalában lévő sziklakiszögellésre, a legszebb kilátást nyújtó pontra, és onnan is körbepillantottam. Innen dél felé, Budaörs irányába nyílik szép panoráma, végig lehet tekinteni azoknak a hegyeknek-domboknak a során, melyeket a délelőtt folyamán másztam meg. De ekkor már kettő felé járt az idő, egyre lejjebb ereszkedett az amúgy is alacsonyan járó nap, kezdett újra foga lenni a hidegnek. Ezért aztán eléggé rövidre szabtam a nézelődésre szánt időt, és gyorsan továbbindultam a Szekrényes gerince felé.

A tetőn megálltam egy percre a már sok éve nem használt repülőgép-katapult betonépítményénél, és innen is körbetekintettem. Észak felé fordulva leláttam a Farkas-hegy hepehupás fennsíkjára, a távolban jól látszottak az emlékmű „V” betűt formázó repülőgépszárnyai, dél felé az Odvas-hegy hosszú gerincére és Budaörsre nyílt kilátás. Észak felé a síkon feltűnt a jelenleg is használt vitorlázó-repülőtér, mögötte Budakeszi és a Nagy-Kopasz is jól látszott. Jó sokáig elnézelődtem, csak háromnegyed három felé kergetett le a tetőről az egyre inkább feltámadó hideg nyugati szél.

Terveim szerint még felkapaszkodtam volna a Szállás-hegyre is, de aztán a GPS-re pillantva láttam, ez már az utam tizennyolcadik kilométere, ráadásul már az ezer métert is meghaladta az eddig összegyűjtött kapaszkodás! Ezt már a lábaimban is éreztem, így aztán döntöttem: egyenesen visszaballagok Budaörsre! A Szekrényes és a Farkas-hegy közötti horpadásban rátértem hát a piros kereszt jelzések útjára és kényelmesen visszasétáltam rajta Budaörs központjába. Negyed négy után pár perccel kapcsoltam ki a GPS-t a buszmegállóban, aztán alig több mint fél óra alatt haza is buszoztam innen. Négy után pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!