Kilátás Ősagárd evangélikus templomától a Naszályra

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

A múlt héten több éves szünet után ismét elővéve az Országos Kéktúra pecsételőfüzetét jártam egyet vele Katalinpuszta és Nógrád között a túramozgalom útvonalán, pecsételtem is bele, ahol kellett és azzal tettem vissza otthon a füzetecskét a könyvespolcra, hogy folytatom, ha úgy érzem, megjött a motiváció a teljesítésére. Hát, örömmel mondhatom, ez bekövetkezett, egész héten a következő túrán agyaltam, amely persze nem is lehetett más, mint az, hogy folytatom az eddig végigjárt szakaszokat kelet felé, hogy most már a Cserhát dombvilágában járjak egyet, persze útba ejtve a Naszályt is.

Szombatra egy erős hidegfront érkezését jósolták az időjárás előrejelzések, ekkorra nem volt érdemes túrát szervezni, ezért kezdő nyugdíjaslétem kihasználva újra csütörtökre tettem a túrámat, ugyanis ekkor még kitartott a májust idézően szép, meleg idő. Az előző túrámon már bejáratott módon utaztam most is, a reggel ötórás 250-es busszal zötykölődtem le Kelenföldre, majd a négyes és hármas metrókkal átvágva a városon háromnegyed hatra már a Nyugatiban voltam.

Nem jött még meg a szobi zónázó, ráadásul a hangosbemondó tíz perces késést jósolt az érkezésére, így aztán jártam egyet a pályaudvaron. Az előző héten még napkelte után szálltam fel a vonatra, de most a nyári időszámításra való átállás után ismét csak hajnalodott reggel hat felé, készítettem is pár képet a lassan vörösödő északkeleti horizontról. Aztán megjött a vonat az előre bejelentett késéssel, viszont nagyjából ugyanennyivel később is indult vissza Szobra, tehát Vácon ismét kimaradt a rövid városnézés. Még a helyközi busz is ugyanaz volt, amivel továbbindultam 7:20-kor a váci autóbuszállomásról, mint amelyet az előző héten használtam, csak akkor Katalinpusztáig mentem vele, most pedig tovább utazva Felsőpetényig. Végül 8:10-kor szálltam le róla a felsőpetényi orvosi rendelő előtti megállóban.

Hajnal a Nyugatiban

A hűvös hajnalban még a vékony széldzsekimben indultam el otthonról, de ekkorra már kicsit kimelegedett az idő, el is süllyesztettem azt a hátizsákomba, csak a vékony polárom hagytam magamon. Kicsit elgondolkodtam azon, felvegyem-e a kamáslikat, hiszen az elmúlt héten azért leesett errefelé vagy 15 milliméternyi eső és a turisták között hírhedt a vendégmarasztaló cserháti sár, de aztán csak legyintettem egyet magamban: ott lesz a hátizsákomban és majd felveszem, ha szükségem lesz rá. Persze indítottam a készülődés közben közben a turista GPS-em, meg szokás szerint a fényképezőgép tokját is felfűztem az övemre, végül negyed kilenc felé indultam el az utamra.

Elsorjáztam a már évek óta zárva lévő kocsma előtt (régebben ez volt az itteni kéktúra pecsételőhely), aztán átballagtam a Lókos-patak kőhídján és elindultam a közeli Almásy kastély kapujához. Az eléggé lepusztult kastélypark kapujánál van most felszerelve a kéktúra bélyegző saválló acéllemezből hajtogatott sablondobozkája, előhalásztam belőle a láncra kötött bélyegzőt, betintáztam a kéktúrákon állandóan magammal hordott pecsétpárnával – ez kötelező felszerelés kell hogy legyen minden kéktúrázónál – és beütöttem a stemplit az igazolófüzet Felsőpetény feliratú kis kockájába. Ez is megvan!

A füzetet és a párnát elpakolva a hátizsákba úgy gondoltam, felsétálok még a kúriához, de megakadt a szemem az amúgy nyitott kapura felszerelt tábla piros betűs feliratán: MAGÁNTERÜLET. IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! Mi a szösz! Ez még nem volt itt, amikor legutóbb errefelé jártam – bár az van már legalább tíz éve is. Pedig van egy érdekes epizód a kastélyocska történetében: ebben az épületben tartották házi őrizetben Mindszenty József bíborost, hercegprímást közel egy éven át 1956. október 30-ig, amikor is a forradalom idején kiszabadították innen. Még egy emléktábla is fel van szerelve a kúria falára, amely megemlékezik erről. Nem akartam tilosban járni, ezért csak lefényképeztem az elhanyagolt park fái között megbújó épület falait, aztán elindultam az utamra, méghozzá visszafelé, hiszen a pecsételés egy kis kitérő volt a túrámon.

Visszaballagtam a kőhídhoz, aztán a túlsó irányban indultam el az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve. Hamar magam mögött hagytam a házakat, kiértem a legelők, kaszálók füves rétjeire és már vártam, mikor kezdődik az első saras szakasz, de a mezei földút csontszáraznak, kényelmesen járhatónak bizonyult. Később a keréknyomok egy fakalyibánál balra kanyarodtak, én pedig követve azokat belevágtam az első cserháti domb, a Galamb-hegy megmászásába.

Kaszálók és akácos erdőfoltok között kaptattam egyre magasabbra, közben a kezdetben még jól kijárt keréknyomok egyre halványabbak lettek, egy-két szakaszon szinte bele is vesztek a fűtengerbe. Szerencsére a fákra felfestett jelzések jól vezettek, végül pedig már újra jobban kijárt nyomokon értem fel a vaddisznótúrásokkal borított kaszáló felső peremére, a dombgerincre. Megálltam itt egy pillanatra és megcsodáltam a visszafelé, a völgyben fekvő Felsőpetényre nyíló kilátást, lőttem pár fotót a tájról, aztán továbbindultam.

Persze itt sem értek még véget a kaszálók, az erdő peremén, a fűben kanyarogtak egy ideig a keréknyomok, aztán egy erdősarkon otthagyva a fákat átvágtak a hullámzó mezőkön. Az út egy másik pontjáról feltűntek előttem a távoli Alsópetény házai, mellettem pedig a széles völgy túlsó oldalán, a Romhányi-hegy gerincén megpillantottam a pár éve épített Prónay kilátó favázas tornyát. Oda ellátogatok még a legközelebbi túrámon, hiszen azt is útba ejti az Országos Kéktúra útvonala! Ekkor már fél tíz felé ballagott az idő, egyre jobban kimelegedett az idő, a nap is hétágra tűzött, kimondottan melegem lett az árnyékmentes réteken átvágva, így aztán egy hirtelen elhatározással megszabadultam a poláromtól is és betettem a hátizsákba a dzsekim mellé, hogy ne unatkozzon ott egymagában.

A kaszálók végén egy erdős útszakasz kezdődött, a keréknyomok végighullámoztak a dimbes-dombos gerincen, én pedig közben a most zsendülő erdő kizöldülő fáiban gyönyörködtem. Virágoztak már az út szélén nőtt vadcseresznye fák is, lila és fehér odvas keltikék, sárga boglárkák és pitypangok virítottak a fűben, de az erdőnek is hangja volt már, harkályok kopácsoltak a fatörzseken, kakukk hangja és madárcsiripelés töltötte be a levegőt. Na, ez a szép a természetjárásban, az ilyen élményekért veszem hátamra hetente a hátizsákot és indulok el az erdőket járni!

Ezen az útszakaszon azért volt pár saras, dagonyás hely, a nehéz erdőgazdasági gépek kerekei pár helyen mélyen feltúrták az erdei utat, a nyomokban aztán megállt a víz, de ezek szerencsére kerülhetőek voltak, már ösvényt tapostak mellettük az út peremén a korábban erre járó kéktúrázók, így még a bakancsaim sem lettek sárosak! Végül tíz után hagyta ott az erdei út a dombgerincet és egy széles ívű jobbkanyarral kifordult az Ősagárd előtti hatalmas kaszálóra. Eddig délkelet felé ballagtam, az arcomba sütött a délelőtti nap, itt azonban nyugat felé fordultam az úttal együtt és megpillantottam pontosan szemben velem a Naszály hosszú, hullámzó hátát, alatta Ősagárd házai bújtak meg a völgyben.

Motoros fűrészek síró hangját hozta felém a szél, kíváncsian körbepillantva vettem csak észre, hogy az Ősagárd melletti Téglás-domb oldalát szinte tarra vágták a télen és most már a rönköket darabolták, szabták egyforma méretűre. Az eszemmel persze tudom, hogy a fa az erdőgazdálkodás végterméke, de a szívemmel nagyon sajnálok egy-egy végvágott erdőfoltot és tudom azt, hogy több évtized kell ahhoz, hogy egy ilyen helyen ismét kirándulószemmel nézve is szép fák nőjenek!

Méhkaptárok hosszú sora állt vagy ötven lépésnyire az úttól, a levegőt betöltötte a milliónyi méhecske döngicsélése, az ő hangjukkal együtt értem el Ősagárd szélső házait, majd álltam meg az evangélikus templom melletti kis park sarkánál, az útelágazásban. Újabb kéktúra pecsételőhelyet értem el itt, a nyilazott sárga turistaút jelzőtáblák faoszlopára volt itt felszerelve a saválló lemezből hajtogatott egyendobozka, benne az Ősagárd feliratú bélyegzővel. Lemálházva az oszlop tövében újra elővettem a füzetet, meg a bélyegzőpárnát és belenyomtam a megfelelő kockába az itteni stemplit is. Ennyi csupán az Országos Kéktúra teljesítésének adminisztrációja: végig kell járni a jelen pillanatban mintegy 1160 kilométeres útvonalat, és be kell ütni a 150 darab bélyegzést az igazolófüzetbe. Nem egy nagy dolog, igaz?

Azt adminisztráció végén tovább is indultam, ráfordultam Ősagárd főutcájára, a Rákóczi útra, végigsorjáztam a tökegyenes utca házsorai között, végül az útelágazásban balra tértem, a Szabadság utcára. Érdekes ház áll itt a jobb oldalon, vagy százötven darab különböző színű, fajtájú, hosszúságú síléc helyettesíti itt a kerítésléceket, teljesen egyedi kinézetet adva a kerítésnek. De ez még mind semmi! Ha átkukucskálunk a sílécek között, azt látjuk, hogy a házra többszáz köcsögöt, fazekat, kosarat aggattak, fanyelű ásók, kapák, gereblyék támasztják a falat, de van még itt faragott iga, saroglya és egy igazi kertitörpe is, meg még sok minden, nem is látszik tőlük a ház fala. Már tíz éve is megcsodáltam, de azóta csak bővült a választék!

Ezt a különleges házat elhagyva a Sinkár-patak völgyébe lejtett le enyhén a Szabadság utca, megálltam lenn a patak mellett kialakított kis szabadidőpark egyik padjánál és megtartottam a késői tízóraimat. Megettem egy sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, aztán kicsit még ejtőztem a melengető napsütést élvezve. Csak tizenegy felé indultam tovább, mert éreztem, lassú lesz a Naszályra felvezető emelkedő és szerettem volna még Katalinpusztán elérni a 15:50-es közvetlenül Budapestre tartó autóbuszt.

Ősagárd után nagyfeszültségű távvezetékek alatt vittek el a keréknyomok, átbaktattam a zizegő sodronyok alatt, aztán a magányosan álló Piszketanya után már ismét erdőben kezdtem meg a következő dombra való kapaszkodást. Újabb kaszálóra érkeztem az erdőfolt után, jobbra pillantva feltűntek a távolban a Börzsöny csúcsai, aztán felértem a Farkas-hegy (csak a neve ilyen vad, amúgy egy szelíd dombhát) tetejére és újra elnyelt az erdő. Itt tengerekben virágzott az odvas keltike, annyit fényképeztem őket, hogy ez komolyan belassított az utamon, végül már erőt kellett vennem magamon, hogy a gépet visszasüllyesszem a tokjába. Így értem el a mára már teljesen beerdősült Török-rét turistaút kereszteződését.

A Pest Megyei Piros jelzés útvonala keresztezi itt az Országos Kéktúrát, rövidítési lehetőséget kínálva a túrázóknak arra, hogy a Naszály megmászása nélkül ballagjanak el a Katalinpusztai kirándulóközpontba, a következő pecsételőhelyre. Igen ám, de a kéktúrán nem elég stemplizgetni a pecsételőhelyeken, ez egy úgynevezett útvonalkövető túra, ami azt jelenti, hogy végig kell járni a teljes útvonalát!

Ezt persze nem tudják ellenőrizni azok, akik a teljesítés végén, a jelvény átadása előtt átnézik a füzeteinket és csekkolják, hogy minden bélyegző lenyomata megvan-e vajon benne, az Országos Kéktúra teljes útvonalának végigjárása inkább becsület kérdése. A piros sáv jelzéseket követve három kilométerrel rövidebb lehetne az utam, meg kimaradna vagy 400 méter kapaszkodás is belőle, ami azért nem piskóta, viszont nem látnám a Násznép-barlangot és a Naszályról nyíló csodálatos kilátást sem. Ráadásul csalnék is. Szóval irány a Naszály!

A Török-rét útkereszteződése után még pár percet a Naszály lábainál tekergett alattam a turistaösvény, aztán egy hirtelen jobbkanyarral belevágott a kapaszkodásba a hegy keleti gerincélét követve. Azért ez egy turistamértékkel nézve eléggé durva kaptató, egy kilométeres távon körülbelül kétszáz métert emelkedett alattam a jól kitaposott gyalogút, mire az egyre csenevészebb tölgyes-gyertyánoson keresztül felértem a hegy hátára és ellaposodott a kapaszkodó. Kicsit ki is tudtam fújni magam, mire elértem az első sziklás kilátópontot.

Észak és kelet felé nyílik innen kilátás, belátni szinte az egész eddigi utam, Ősagárd házait is megpillantottam mélyen alattam, de Felsőpetény már elbújt a Galamb-hegy erdős háta mögött. Tisztán látszott viszont a távolban a Mátra, ezen komolyan meglepődtem, hiszen nem hittem volna, hogy most megpillanthatom a több mint ötven kilométerre lévő hegyeket! Lássuk akkor a Tátrát, hátha azt is látni lehet! Tudom, hogy a Csóványosról 30-32 fokos irányban lehet látni a távolban a sziklás hegyeket, jó lesz az az irány ide is! Na, elő a tájolóval és a távcsővel!

Valamit láttam is a megadott irányban, de hogy távoli hegyek voltak-e, vagy csak felhők, én magam sem tudtam eldönteni. Annyira halvány volt az a távoli folt, hogy a fotómasinám képein nem is látható! Azért valljuk be, 160 kilométerre ellátni (ilyen messze van a Naszálytól a Tátra) csak a legtisztább időben lehet. Szóval csak annyit mondhatok, hogy majdnem láttam a Tátrát is. :-)

Sziklagyepes, ligetes réteken keresztül vezetett az utam, persze itt is rengeteg virág nyílt, kankalinok, tavaszi pimpók, apró kék veronikák bújtak meg a fűben, még pár tő éppen virágzó tavaszi héricset is felfedeztem egy fa tövében. Ezek fényképezésével is elvoltam egy darabig, mint a befőtt, de aztán tovább kellett indulnom! Tudom, hogy eléggé meredek, helyenként sziklás ösvény visz le a Násznép-barlanghoz, az eléggé be fog lassítani.

Szerencsére nem volt egy deka sár sem, a sziklák sem csúsztak, így aztán vagy harminc méter szintet elvesztve pár perc alatt leereszkedtem a meredek hegyoldalban a kék omega jelzésű ösvényen a Násznép-barlanghoz. A 225 méter hosszú, elágazó járatrendszer hévvizek által történő oldással keletkezett a Naszály mészkőtömbjében és mivel széles a bejárata és viszonylag könnyű bejárni az első termeit, már lakott volt az ősidőktől kezdve. Állítólag a barlang a feltárások nyomán talált rengeteg edénytöredék alapján kapta a nevét, mivel csak nagy lakomák után maradhat egy helyen ilyen sok cserépedény-maradvány. Bár nálam volt a fejlámpám, most is csak az első teremig merészkedtem le és ott készítettem pár fotót.

Visszakapaszkodva a kéktúra útvonalára egy végső kaptatóval felértem a Naszály 652 méter magas csúcsára, az ott álló geodéziai mérőtorony tövébe. A GPS-ek korában már nem használják földmérési célra ezeket az öreg vasbeton tornyokat, ajtajaik általában nyitva vannak, és bár mindegyikre ki van írva, hogy felmenni a tetejükre veszélyes, ezt senki sem veszi figyelembe. Én is felkapaszkodtam a belülről négyszintes torony szögvasakból és betonvasakból hegesztett létráin a tetőteraszra és onnan is körbekémleltem.

Teljes körpanoráma nyílik a tetőről, észak felé tekintve a Börzsöny terül el a szomszédságban, távcsővel még a legmagasabb csúcs, a Csóványos tetején álló kilátó is látható volt, mint apró kis gyufaszál. Kelet felé a Cserhát dombvidéke terült el szélesen a lábaim alatt, mögötte most is feltűnt a Mátra kontúrja. Dél felé fordulva, az alacsonyan járó nappal szembe tekintve végig lehetett pillantani a Duna két ágán, ahogy körbeölelik a Szentendrei-szigetet, nyugat felé pedig a Visegrádi-hegység vonulatai zárták le a látóhatárt. Extraként északnyugat felé a Dunakanyart is látni lehetett, ahogy a folyó kifordul a hegyek közül, és a Hegyes-tető gerince felett látszott az a szakasza is, ahol a nagy „U” betű megtétele előtt befordul a kanyarba a Kisalföld síkjáról. Ezért a kilátásért érdemes felkapaszkodni ide!

Alaposan körülnéztem odafentről, aztán a torony tövében megültem egy déli pihenőre. Megebédeltem, napoztam még pár percet a csúcs magassági pontjának kövén üldögélve, aztán megindultam lefelé a csúcsról. Pont olyan meredeken, mint ahogy felkapaszkodtam a keleti gerincélen, leereszkedtem a nyugatin, de persze nem a hegy tövébe, hanem csak a hosszú gerinc egy széles nyergébe. A turistaösvény végigvezetett a Szinlő-barlang víznyelője mellett, aztán hirtelen lebukott a gerinc északi, köves oldalába.

Keskeny, helyenként súvadásos ösvény vezetett végig hullámvasutazva a meredek hegyoldalban, itt most újra kelet felé tartva. Egy darabig itt ereszkedtem, aztán elérve egy olyan helyet, ahol a hegyoldal meredeksége egy kicsit enyhébb volt, az ösvény egyszerűn toronyiránt nekiindult a lejtőnek, hogy aztán jó pár emelettel lejjebb újra nyugat felé forduljon és most már a Naszály lábainál kanyarogjon az erdőben.

Hullámvasutazó erdőjárás végén érkeztem meg fél három felé a teljesen kiszáradt Bik-kúthoz, rá néhány percre pedig elértem a Naszály északi oldalának egyik eróziós völgye felett kifeszített acélsodronyhidat. Átballagtam a 25 méteres, a súlyom alatt ingó-lengő függőhídon, aztán már egy széles, sétányszerű gyalogúton baktattam tovább a fák között, hiszen itt csatlakozott a kéktúra útvonala a Gyadai tanösvényhez, amely a Katalinpusztai kirándulóközpontból indulva járja be a környék látnivalóit.

Az órámra pillantva láttam, hogy nagyon jól állok idővel, ezért a tempóm jócskán visszafogva tettem meg a kirándulóközpontig még hátra lévő vagy két kilométeres utat, közben a 2-es főút forgalmának egyre erősödő duruzsolását hallgattam, amely szépen, lassan elűzte az eddigi erdei csendet. Három óra után pár perccel megérkezve az erdőszéli házakhoz megültem egy kicsit az egyik pihenőpadon, kifújtam magam a hosszú menet után, aztán negyed négy felé elindultam a kirándulóközpont aszfaltos bekötőútján Katalinpuszta felé. Az alig arasznyi nyomtávú Hangyavasút sineit követve értem el a központ kapuját, innen pedig pár perc után a forgalmas 2-es utat a falu határában. Szerencsére végig volt járda Katalinpuszta házai között, így nem kellett az útpadkán botladoznom, végül éppen fél négyre értem el a buszmegállót. Volt még húsz percem a közvetlen budapesti járat érkezéséig.

A busz pontosan jött, aztán máshol meg sem állva rögtön rátért a 2-es főút Vácot elkerülő gyorsforgalmi útként kiépített szakaszára, aztán meg is maradt rajta egészen Budapestig, így fél ötkor már meg is érkezett az Újpest, Városkapunál lévő végállomására. A hármas és négyes metróval átvágva a város alatt és Kelenföldön egy 250-es buszra váltva fél hatra már haza is érkeztem. Folytatás majd valamikor a következő héten lesz az Országos Kéktúra Becske és Felsőpetény közötti szakaszával.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!