A martonvásári Brunszvik kastély a tópart felől nézve

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Hosszabb kerékpározási szünet után csak június végén volt lehetőségem ismét nyeregbe szállni, előtte persze átnéztem azt a kis fájlt, melybe a kerékpártúra tippjeimet gyűjtögetem és végül úgy döntöttem, a Zsámbéki-medencében és az Etyeki-dombságon tekerek most egy jót biatorbágyi indulással és ercsi érkezéssel. A túratervezőm nagyjából 75 kilométeres útnak tippelte ezt, mintegy 600 méter szintemelkedéssel, ami pont elegendő a számomra ahhoz, hogy kellemesen elfáradjak az út végére. Két szép látnivaló is adódik ezen az útvonalon: még a túra elején érintem majd Zsámbékon a premontrei kolostor és templom romjait és a vége felé közeledve érkezem majd Martonvásárra, ahol pedig a Brunszvik kastély a kihagyhatatlan látnivaló. Közben pedig egy szakaszon rátérek majd a Budapest-Balaton kerékpárútra is, hogy rajta tekerjek keresztül az Etyeki-dombságon.

Most sem kellett messzire utaznom, elegendő volt csak reggel hétre legurulnom a dombról a Kelenföldi pályaudvarra, ahol még pont megcsíptem a Tatabányán keresztül Oroszlányba tartó Stadler Flirtet. Csütörtök lévén sejtettem, hogy tele lesz a vonat a munkába indulókkal, viszont az meglepett, hogy sok kerékpáros is utazott ezzel a vonattal, szinte egymás hegyén-hátán álltak már a bicajok a kerékpárszállító részen, mire én is feltoltam a kocsiba a sajátom. Szerencsére nem kellett messzire utaznom a vonattal, ugyanis az öreg Csepel Marathon bringámmal már szinte teljesen elzártam a közlekedési utat a csuklós szerelvényen, alig negyedórás út végén már a leszálláshoz készülődtem Biatorbágy vasútállomására befutva.

A peronon aztán szokás szerint bekapcsoltam a turista GPS-em, indítottam a mobiltelefonomon a Stravát és felírtam a kisokosomba a kerékpár-computer napi távolságmérőjének állását is. Végül fél nyolc előtt pár perccel toltam ki a bringát az aluljárón keresztül a peronról az állomásépület melletti buszállomásra, a P+R parkoló mellé. Felkapva a nyeregbe legurultam a dombról a Füzes-patak völgyébe és eltekertem a viaduktokig. Most kicsit kiestek az utamból az öreg, már használaton kívüli vasúti hidak, de mindig megbámulom azokat, ha errefelé járok!

Persze most is készítettem pár fotót róluk a magas pillérek tövében állva, megcsodáltam a könnyed, mégis erős íveiket és most is örültem annak, hogy amikor az 1970-es években modernizálták a Budapest-Bécs vasútvonalat és egy nagy kanyart levágva elterelték róluk a vágányokat, nem bontották le őket, hanem műszaki műemlékként meghagyták a hidakat az utókor számára! Azóta szinte Biatorbágy jelképeivé váltak, pár éve pedig az a döntés született, hogy az egyik hídon vezetik majd át a Budapest-Balaton kerékpárutat, ezért teljesen felújították az északi hídon a hídpályát! A BuBára én is rá fogok majd térni a mostani utam során, de nem itt, hanem majd csak Etyeken!

A hidak alatti körforgalomban fordultam rá a Pátyra átvezető eléggé forgalmas összekötő útra, és az enyhe emelkedőjén belevágtam a kerékpártúra érdemi részébe. Persze nem volt ez egy meredek kaptató, hiszen a települések központja közötti mintegy hat kilométeres úton nagyjából 60-70 métert kellett csupán kapaszkodnom, de azért a hűvös északnyugati ellenszélben egy picit vissza kellett váltanom, hogy könnyebben tekerhessem a pedálokat. Az autósok is maximálisan tiszteletben tartottak, ha a szembejövők miatt nem tudtak előzni, türelmesen kivárták mögöttem, hogy elkerülhessenek, bár én is lehúzódtam a széles, kitűnő aszfaltozású út szélére, hogy könnyebben elmehessenek mellettem.

Páty központjában aztán kicsit megkönnyebbülve fordultam balra az útelágazásban a Zsámbékra továbbinduló 1102-es számú összekötő útra. Errefelé már a forgalom is megcsappant, ráadásul Pátyot elhagyva árnyas nyárfasorok között folytatódott az út, amely kellemesen leárnyékolta a már kora délelőtt is tűző napsütést! Persze elvette a kilátást is a fasor, így aztán nem láthattam, ahogy a Zsámbéki-medence alig hepehupás síkján átvágva közeledem Zsámbékhoz! Persze már többször tekertem ezen az úton a bicajtúráimon, ismerem azokat a kilátópontokat, ahol a betorkolló földutak becsatlakozásánál kigurulva a mezők szélére pár pillantást lehet vetni a még egy távoli domboldalban álló romtemplomra és a Zichy kastélyra. Végül fél kilenc felé érkeztem meg Zsámbék központjába, ahol már szinte fölém tornyosultak a romtemplom tornyai és falai.

A Rácvárosi utcán tekertem fel a templomromhoz (egy kisebb szakaszon, a legmeredekebb részen kicsit tolva a bringát), aztán le is ültem a parkoló melletti egyik padra, hogy kifújhassam magam. A romkert csak tíz órakor fog nyitni, addig persze nem tudok várni, ezért pár perc ejtőzés után csak úgy felsétáltam a kerítést kívülről követve a templomhoz. A premontrei kolostor és templom 1220 és 1234 között épült, később Mátyás a pálosoknak adta az épületeket, akik aztán Buda 1541-es eleste után elmenekültek. A törökök erőddé alakították a kolostort és a templomot, és a szerzetesek nem tértek vissza ide a török hódoltság után sem.

A kolostor és a templom sorsát az 1763-as földrengés pecsételte meg: beomlott a templom boltozata, a falubeliek pedig kezdték elhordani a köveit a saját házaikhoz. Rómer Flóris bencés tanár, régész és művészettörténész hívta fel a figyelmet az 1870-es években a romok pusztulására, ekkor kezdődtek az állagmegóvási, később kisebb restaurációs munkák. Jelenleg csak annyira vannak téglából visszaépítve a falak és a csúcsívek, hogy a rom stabilan álljon, állaga ne romoljon tovább. Egyik kedvencem ez a templomrom, leginkább a Jáki templomra emlékeztet, ami persze nem véletlen, hiszen gyakorlatilag egy időpontban épültek, azonos stílusjegyekkel! Elbámészkodtam itt is egy darabig, és csak háromnegyed kilenc felé indultam tovább.

A templomrom az Örsi-hegy oldalában áll, visszagurulva Zsámbék központjába és az országútra ismét rátérve aztán vissza is kapaszkodtam egészen a gerincig. Itt a forgalom zömét elvitte a Bajna felé induló mellékút, én pedig szinte teljesen magamra maradtam a Mányt éppen csak érintve Bicskére vezető országúton. Szeretem ezt az összekötő utat: széles, még a szélein is kitűnő az aszfaltozása, csak éppen itt már az árnyas fasort magam mögött hagyva a mezők között hullámvasutazik az út kilométereken keresztül. Végigtekertem hát az egyre inkább erőre kapó hőségben a táj 40-50 méter magas hullámain, végül egy erősebb lejtőn legurultam az M1-es autópálya aluljárójához. Pár perc múlva már Bicske északi határában, a horgásztavaknál jártam.

Itt már kerékpárúton tekertem a pedálokat, ez aztán bevezetett a tóparti présházak, nyaralók utcájába. Végigtekertem a hosszú házsor mellett, közben a fák között a horgásztóra nyíló kilátásban gyönyörködtem. Később egy kisebb emelkedőn felkaptattam a szőlőskertek közé (Bicske az Etyeki borvidék északi peremén fekszik), majd leereszkedtem a legrégibb 1-es úthoz.

Érdekes történetük van ezeknek a Tatabányán és Győrön keresztül Bécs felé vezető országutaknak! Most a legöregebb országutat értem el, ez tulajdonképpen minden útba eső települést felkeres, az 1960-as évekig ez volt a Budapestről nyugat felé induló főút. Később megépült vele párhuzamosan a jelenlegi 1-es út, ez már elkerüli a településeket, azonban amikor döntöttek még az 1970-es években az M1-es autópálya megépítéséről, annak egy harmadik, a korábbi utaktól eltérő nyomvonalat választottak. Így aztán aki gyorsan akar haladni, az az autópályát választja, aki viszont beéri kisebb sebességgel is, annak ott van az 1-es út. A legrégibb nyomvonalat azonban már senki sem használja, ezért aztán pár éve kinevezték kerékpározásra kijelölt útnak, autósok csak célforgalomként hajthatnak rá. De inkább elkerülik, és bár már többször tekertem rajta, autóssal még nem találkoztam!

Viszonylag jól tekerhető a Bicske és Herceghalom közötti szakasza, nem egy tüköraszfalt, viszont kátyúk sincsenek rajta. Inkább csak az a probléma, hogy foltokban felválik róla a legfelső, vékony kopóréteg, emiatt aztán egy kicsit döcögős egy-két szakaszán, viszont túrakerékpározásra tökéletesen megfelel! Pár éve még egy alagút is épült ott, ahol a nyomvonala keresztezi az 1-es útét. Végiggurulva ezen a szakaszon csupán egyetlen nagyobb kerékpáros társaságba botlottam, vagy húsz-huszonöt hat-tízéves gyerkőc tekert velem szemben felnőtt kísérettel. Minden gyerek buksiján ott volt fejvédő sisak, és még a forgalommentes úton is előírásszerűen a menetirány szerinti jobb oldalon, az úttest szélére lehúzódva tekertek! Értékelem az ilyen minőségű szabálykövetést, hangosan köszöntem hát a társaság felnőtt kísérőinek, a gyerekeknek pedig integettem!

Erről az útról tértem rá az Etyekre tartó 8108-as útra, és bár ez már rendes országút, de pár éve mindkét sávjába irányhelyesen felfestették a kerékpáros nyomokat is. Nem mintha ez bármit is jelentene az autósok számára, de azért figyelmezteti őket, hogy ezen az úton élénk kerékpáros forgalomra számíthatnak! De a hétköznap ellenére itt is minimális volt az autóforgalom, csak pár országútis jött velem szemben, vagy tekert el mellettem úgy, hogy pár pillanat múlva már a nyomukat sem láttam! Kellemes tempóval értem el negyed tizenegy felé Etyek központját, szokás szerint most is tartottam egy nagyobb pihenőt a Magyar-kút forrásépületének árnyas parkjában.

A Magyar-kút még a XVIII. században épült ki, a percenként 600-700 liter vezet adó nagyon bővizű forrást még Etyek címerébe is belefoglalták! Az 1960-as években a forrás kikövezett medencéjét feltöltötték és csak a rendszerváltás után állították helyre azt, akkor került ide Nepomuki Szent János szobra is, aki a folyók, hidak, és úgy általában a vízhez köthető szakmák védőszentje. Most is pihentem egy sort az árnyékba húzódva az egyre inkább kitörő nyári kánikulában, frissítettem, kicsit megkésett tízóraiként megettem két sajtos kiflimet is és csak fél tizenegy után indultam tovább.

Itt tértem rá a Budapest-Balaton kerékpárútra, amelyen egyre jobban megragad már a BuBa név! Az Etyeki-dombság szívét, az Etyek és a szomszédos Gyúró közötti részt még az országutak is elkerülik, csak jelentős kerülővel lehet egyik településről a másikra átjutni autóval. Nos, ezen a terepen épült ki pár éve a BuBa legszebb szakasza, azonban ez egyáltalán nem kocakerékpárosoknak való útvonal! Mindkét irányból komoly kaptatók nehezítik a tekerést, viszont nagyon szép természeti környezetben vezet az útvonal, így aztán gyorsan népszerű lett az országútisok és a túrakerékpárosok között!

Ebbe a szakaszba vágtam most bele, és egyből bele is csaptam a lecsóba, ugyanis egy eléggé kemény emelkedő vezet ki Etyek központjából a dombok közé! Nem először járok már errefelé, de az emelkedő leghúzósabb, 10% feletti meredekségű részén most is bele kellett tolnom körülbelül kétszáz lépésnyit, de annyi baj legyen! Végül egy talán gellérthegynyi kaptató végén értem fel a dombtetők szőlői közé és álltam meg a kilátóponton. Megcsodáltam a Zsámbéki-medence településeire és a budai hegyekre nyíló kilátást, kifújtam magam egy kicsit, aztán továbbindultam a kordonos művelésű szőlőtáblák között.

Néhány perc múlva befordultam a nyílegyenes mandulafasorba és az árnyas fasor alatt végre menedéket találtam a nap elől! Persze semmi nem tart örökké, a fasor is úgy ért véget pár száz méter után, mint a bot, én pedig már ismét a tűző napon tekertem fel egy kőkereszt melletti kerékpáros pihenőhöz. Itt is megültem néhány percre az esővédő házikó egyik padján, aztán belevágtam a Gyúróra levezető hosszú lejtőbe. Nekiengedtem a bringát a lejtmenetnek, guruljon kedvére a tökéletes minőségű aszfaltcsíkon, csak az éles kanyarokban fogtam vissza kicsit a tempón a szűk ívek és az aszfaltra felhordott kavicsok miatt. Hamar leértem Gyúróra, aztán a Szent László-patak széles völgyében a mezők, kaszálók között áttekertem a szomszédos Tordasra.

Itt hagytam magam mögött a BuBát, és fordultam rá ismét az országútra. Az eléggé kisforgalmú 81108-as úton tekerve gyorsan magam mögött hagytam Tordast és az M7-es autópálya alatt áttekerve már meg is érkeztem Martonvásárra. Ide terveztem a következő nagyobb pihenőmet, ugyanis szerettem volna meglátogatni a Brunszvik kastély parkját, ahol nem jártam már legalább húsz éve! Egészen meglepett, hogy simán betekerhettem az óriási park főkapuján és elgurulhattam a kastélyig! Aztán persze rájöttem, hogy ha körbe is szeretném sétálni az épületet, akkor meg kell vennem a látogatóközpontban a jegyem, de mivel nyugdíjasnak néztek a pultnál a hölgyek, ezt megúsztam 500 Forintból! Amúgy is csak alig több mint fél év kell, hogy elérjem ezt a tisztes kort, meghagytam hát őket abban a hitükben, hogy már nyugger vagyok, így viszonylag olcsón beléphettem a parkba!

Persze először a kastélyt jártam körbe, néztem meg alaposan minden oldaláról és csak utána indultam neki a park sétányainak. Leballagva a tópartra körbekerültem a szigetre átvezető hídhoz, aztán átsétálva rajta meg sem álltam a szabadtéri színpadig. Nyáridőben koncerteket tartanak itt és nyugodtan mondhatom, életem egyik legnagyobb élménye eddig az volt, hogy itt hallgathattam meg egy estébe hajló késő délután Beethoven ötödik szimfóniáját! Megálltam egy pillanatra a színpad előtt, ahol Beethoven óriási mellszobra szinte letekint az itt helyet foglaló zenekarra! Persze itt minden a nagy zeneszerzőről szól, hiszen többször is járt Martonvásáron a Brunszvik családnál, egy múzeum is megtekinthető a kastélyban az életéről.

Elbóklásztam még egy darabig a parkban, sokáig kerestem a legjobb rálátást a kastélyra, aztán csak háromnegyed egy felé kaptam fel ismét a nyeregbe, hogy most már megállás nélkül elguruljak Ercsiig, túrám tervezett végpontjáig. Itt már végleg magam mögött hagytam a dombokat, a Mezőföld északi szélének éppen csak hullámzó táján tekertem át a szomszédos Ráckeresztúrra, majd onnan az M6-os autópályát és a vasutakat keresztezve Ercsibe. A települést elérve elgurultam a vasútállomás bejáróútja előtt, de meg sem állva folytattam az utam egészen a Duna partjáig. A macskaköves Eötvös utcán zötykölődtem le a Bajcsy-Zsilinszky utcára, innen pedig már csak egy ugrás volt a folyóparti sétány!

Megültem egy időre egy padon és miután kicsit kifújtam magam, körül is néztem. Mivel budapesti vagyok, ritkán látom a Dunát úgy, hogy nincs rakpartok közé szorítva, most is rácsodálkoztam a folyam parttalanságára. Szemben, a Csepel-szigeten egyetlen települést sem láttam, az ártéri erdőség minden kilátást elzárt abban az irányban. Csak a kompállomás mólója tűnt fel ott a parton, de a tőle induló út pár méter után már eltűnt a fák között. Elnézelődtem még itt is egy sort és csak fél kettő felé ültem fel ismét a bringára, hogy visszatekerve a magaspartra elguruljak a vasútállomásig.

A kicsit lepusztult állomáson leültem az egyik törött padra, aztán már csak a vonatomat kellett megvárnom. Hirtelen szélroham támadt, de olyan erős, hogy a bringát is feldöntötte, épp arra volt csak időm, hogy felállítsam, aztán jött is már a Stadler Flirt, én pedig szinte futva toltam ki a kerékpárt a peronra. A személyvonatról Budafokon leszállva éreztem csak meg, hogy nehezebben lehet gurítani a drótszamarat a szokásosnál! Persze azonnal észrevettem, hogy besatuzott az első fék, aztán arra is rájöttem, hogy eltört a patkófék két oldalát egymástól szétfeszítő rugó. Biztos akkor ment tönkre, amikor rádőlt a bicaj az ercsi állomáson.

Persze a féket megjavítani nem tudtam, ezért kioperáltam a törött rugót a két félpatkó közül és fellazítottam a bowdent, hogy ne szorítsa rá egyik fékbetétet se a felnire. Persze így is néha befogott a fék, de akkor elég volt lenyúlni és megmozdítani a pofákat, akkor megint elengedték a kereket pár percre. Így aztán szép lassan felkínlódva magam a dombra fél négyre érkeztem a házunk elé. A bringát eltéve a tárolóba és a lépcsőházban felfelé ballagva végigpörgettem gyorsan a kerékpár-computer számlálóit és láttam, hogy ezen a napon is összejött kaputól kapuig a 90 kilométer, a lakásba belépve pedig már az járt a fejemben, vajon honnan tudok majd a régi, immár 36 éves Altenburger Brillant fékembe rugót szerezni!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!