Ebédszünet Dunakeszin a parti sétány egyik padjánál

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Több kerékpáros túra is körvonalazódott erre a hétvégére, azonban az egész héten át tartó záporos, zivataros időjárás megszabta azt, hogy merre is kellene indulni. Mivel nem volt sok kedvem szakadó esőben tekerni, kénytelen voltam olyan útvonalat keresni, amelyen a túrámat szinte bárhol félbeszakíthatom, ha egy komolyabb esőbe futnék bele. Erre pedig a legalkalmasabbnak egy Duna-parti kerékpártúra bizonyult, hiszen ha Szobról indulva pedálozok vissza Budapestre, akkor szinte bárhol felszállhatok majd útközben a vonatra, ha az időjárás váratlan fordulatot vesz! Amúgy is végigtekertem már ezt a utat tavaly, akkor Budapestről indulva jutottam el Szobra, hát most bejárom ugyanezt az útvonalat, de visszafelé!

Eléggé korán keltem ezen a szombat reggelen, végül gyors készülődés végén háromnegyed öt felé vettem elő a bringát a házunk kerékpártárolójából és felkapva a nyeregbe legurultam a dombról Budafokra. A szokásos Budafoki út – Petőfi híd – Nagykörút útvonalon tekertem be félgőzzel a Nyugatihoz, itt még volt vagy fél órám a vonatom indulásáig, így az egyik padra letelepedve kényelmesen megvehettem a mobilomon a jegyet és kerékpárjegyet a 6:08-kor induló zónázóra. Aztán a Stadler Kiss pár perc késést összeszedve érkezett meg Szobra, itt nem is szüttyögtem sokáig, kitoltam a bringát a peronról a vasútállomás elé az Ipolysági utcára, és miután indítottam a turista GPS-em, valamint a mobilomon a Stravát, negyed nyolc felé nyeregbe pattanva letekertem a Duna-partra.

Megálltam egy percre a kompkikötő vízbe ereszkedő aszfaltrámpájánál, megcsodáltam a reggeli Dunát és a túlparti dombok látványát. Beleszimatoltam az utánozhatatlan Duna-szagba is, amit Budafokon is sokszor érzek, ha lesétálok a kavicsos partra, aztán indultam tovább, ugyanis szerettem volna a délutánra jósolt záporok, zivatarok előtt minél gyorsabban hazaérni! Szobon a parti sétányon vezetett a kerékpárút, ráálltam hát erre az aszfaltcsíkra és kényelmes tempóban tekertem végig a településen. Még zárva volt a kikötőben a lángossütő és a presszó, ebben a kora reggeli időpontban csak pár kocogóval és kutyasétáltatóval találkoztam az úton, kerékpárosokat még nyomokban sem láttam.

Felvettem hát egy kényelmes, jól tekerhető tempót, ráérősen gurulva hagytam magam mögött Szobot, aztán a kicsit hullámzó kerékpárúton párszor felkaptattam kisebb dombokra, hogy aztán ismét visszaereszkedhessek a vízpartra. Közben persze a fák között a Dunára nyíló ablakokat kerestem, ugyanis a folyóparti erdőség szinte minden kilátást elzárt. Szerencsém volt, még Zebegény előtt egy olyan helyre bukkantam, ahonnan szépen lehetett látni a folyót, a település házait és a már egyre közelebbi hegyeket. Elnézelődtem itt pár percig, persze fényképeztem is, aztán már gyorsan begurultam innen Zebegénybe.

Végigtekertem itt is a parti sétányon, még zárva volt minden büfé és kioszk, pár kocogóval futottam csak össze, míg átpedáloztam a településen. A hajóállomás után pár méter kaptatóval felértem a kilátópontra, itt is megcsodáltam a Dunára nyíló panorámát, aztán a település legrégibb házai között végiggurulva kiértem a most is forgalmas 12-es főút mellé. Itt már sok éve megépült a kerékpárút, talán ez a legismertebb része, és mivel a főút mellett halad, látják az autósok is, meg az út túlsó oldalán futó vasútról is. Persze méltán ez a legismertebb szakasz, hiszen több szép kilátópontja van, ahonnan aztán jól látszik a Duna és a túlparti hegyek is.

Itt direkt le is lassítottam, hogy minden szép helyen azonnal megállhassak, meg állandóan a folyót és a hegyeket bámultam. A Szent Mihály-hegy sziklás oldala mellett kerekeztem, ezen a szakaszon alig van hely a folyó és a sziklák között, ezen a szűk sávon osztozkodik a vasút, az országút és a kerékpárút. Megcsodáltam a túlparti Dömös és a pipáló Prédikálószék látványát, épp pár fényképet készítettem, amikor hirtelen váltott az időjárás! A visegrádi hegyek közül egy felhőfront tört elő és egy pillanat alatt beborította a túlparti hegycsúcsokat! Csak bámultam a látványt, aztán persze bőszen fényképezni kezdtem! Később egy pillanat alatt leesett a tantusz, hogy elő kéne tán vennem a hátizsákból az anorákomat, mert itt egy-két percen belül zuhi lesz, de a felhők megálltak a Dunánál és nem jöttek tovább! Ez a jelenség eléggé ismert a magasabb hegyeknél, a Tátrában és az Alpokban én magam is láttam ilyet, de az alacsonyabb magyar hegyekre az ilyen hirtelen időjárásváltozás nem annyira jellemző!

Aztán ahol a börzsönyi hegyek már távolabb húzódtak a parttól, ott a kerékpárút is otthagyta a forgalmas utat és kikanyarodott a ligetes Duna-partra. Kényelmes gurulással értem el a nagymarosi parti sétányt, aztán pár perccel később a kompkikötőt. Persze itt is megálltam pár kép kedvéért, aztán a sétányon továbbtekerve lefékeztem egy szimpatikus padnál, ahonnan szép volt a kilátás a túlparti Fellegvárra. Ekkor már fél kilenc felé ballagott az idő, megálltam hát egy hosszabb pihenőre.

Bicajosoknak még most sem volt se híre, se hamva, csak a parkgondozók járták fűnyíró traktorral és motoros kaszákkal a sétány környezetét és vágták az amúgy is gondozott füvet még alacsonyabbra. Megettem egy sajtos kiflimet, leöblítettem a szörpömmel, aztán már csak üldögéltem a padon és mondhatnám, hogy süttettem magam a nappal, de hát felhős, sőt sokszor teljesen borult volt az ég, a nap egy pillanatra sem tűnt fel szürke felhők között. Csak háromnegyed kilenc felé untam meg a semmittevést és folytattam az utam.

Nagymaros után otthagyta a kerékpárút a Dunát, mezők, erdőfoltok között kanyargott a széles, betonból kiöntött út, a bicaj sokszor nagyokat döccent a betonlapok közötti illesztéseknél. Így döcögtem át Kismarosra, egy kis bakhátas hidacska után érve el a település szélső házait. A családi házak között egy kis utcácskán tekertem fel a falun átvágó 12-es útra, és szélén haladó alig fél méter széles kerékpársávon karikáztam keresztül Kismaroson. Verőce már szinte egybeépült Kismarossal, itt álltam csak meg a legközelebbi pihenőmre a szabadstrandon. A lejáróútja eltéveszthetetlenül ereszkedik le a kavicsos Duna-partra.

Itt is megbámultam a nagy vizet, aztán leültem pár percre a kavicsos part mögött futó kőmellvédre. Itt már a Dunakanyar íveinek a végén jártam, bal felé tekintve már beláttam a folyónak abba a hosszú egyenesébe, amely szinte Budapestig tart majd. Itt is elkészültek a szokásos fotók, aztán a folyóparton haladó, a 12-es utat szorosan követő kerékpárúton tekertem tovább. Habár itt folyamatosan ráláttam a Dunára, de egy drótkerítéssel el volt kerítve a part, ami csak a római kori őrtorony maradványainál szakadt meg pár méter erejéig. Itt aztán meg is álltam és kisétáltam a torony maradványaihoz.

Az utam folytatva a kerékpárút egy darabig még kitartott a főút mellett, aztán balra elkanyarodott az országút egy korábbi nyomvonalát követve. Hosszú, de egyáltalán nem meredek kaptató kezdődött itt, aztán az új út alatt egy aluljáró áttekerve elértem Vác szélső házait. Már ismét kerékpárúton gurulva pillantottam meg a kilátópontra vezető letérést, tavaly már végigtekertem az odavezető kátyús földúton, de most úgy gondoltam, az elmúlt héten leesett rengeteg eső miatt annyira sáros lehet az út, hogy nem reszkírozom azt, hogy hótt saras legyen mindenem! Azért felteszek egy képet a magaspartról a Dunára nyíló kilátásról!

Innen aztán már egyetlen hosszú gurulással leértem Vácon a folyópartra, elkerekeztem a fegyház magas kerítéssel övezett falai alatt aztán már hamar megérkeztem a Liszt Ferenc sétányra. Persze itt is megálltam pár percre, elkészültek a szabvány képek a kovácsoltvas korlátnak támasztott bicajról, aztán arra gondoltam, akár fel is tekerhetnék a városba egy kicsit körülnézni, de aztán félve a délutáni zivataroktól innen is gyorsan továbbindultam. Még egy pillanatra lefékeztem a Bicklifánál, vagyis a fémdarabokból összehegesztett fa formájú szerkezetnél, melyre az alkotója kilenc pár kerékpárkereket szerelt fel. Tövébe állítottam a saját bicajom tizedik kerékpárnak, aztán itt is elkészültek a szokásos képek.

Innen már gyorsan magam mögött hagytam Vácot és az ártéri erdőn átvezető kerékpárúton gurultam tovább. Nagyon szép része ez a hosszú kerékpárútnak, évszázados fák tövében kanyarog az aszfaltcsík, látszik, hogy a tervezők egyetlen fát sem akartak feleslegesen kivágni, hogy ez a tényleg nagyon jó minőségű kerékpárút elkészülhessen. Azonban most egy kis zavar támadt az erőben, ugyanis a múlt hét valamelyik szélvihara a kerékpárútra döntött egy már koros, és már eléggé korhadt vén platánfát! Még nem hordták el a fa maradványait, ezt aztán mindenkinek kerülgetnie kellett.

Itt láttam meg először, hogy felélénkült a kerékpáros forgalom, ezen a szakaszon egészen Dunakesziig már kerékpárosok tucatjaival találkoztam. Országútisok értek utol, vagy jöttek szemből, én viszont a nálam lassúbb családokat és egyszerű hobbikerékpárosokat kerülgettem. Persze volt rengeteg kocogó és csak úgy sétálgató is. Egy kerékpáros pihenőnél ösvény indult le a kavicsos partra, letoltam rajta a vízhez a bringát, aztán ott is elnézelődtem egy darabig. Teherhajó érkezett folyásirányban, az általa keltett hullámok elől pár lépéssel visszább is kellett lépnem, persze közben a Szentendrei-sziget parti erdejében és a háttérben álló erdős oldalú hegyekben is gyönyörködtem. Elvoltam itt is, mint a befőtt!

Végigtekertem a parti kutak hosszú sora előtt, aztán a Dunától elfordulva felkapaszkodtam a magaspartra Sződliget családi házai közé. Itt véget ért a kerékpárút, a kertes házak között vezető kisforgalmú utcácskákon vezettek végig a táblák, illetve az aszfaltra felfestett kerékpáros jelek. Csak a Sződligettel már teljesen összeépült Felsőgödön tértem vissza a Duna-parti gátra, újabb kutak mellett eltekerve aztán már Göd utcácskáin tekertem tovább. Egy erdősávban egy fura kis flikk-flakkal leereszkedtem egy árokba, majd meredeken felkapaszkodtam ismét a település utcáira. Bár az is lehet, hogy ez az árok a határ Alsógöd és Dunakeszi között. Erre már teljesen összeépültek egymással a települések, nehezen követhető, hogy éppen hol járunk közöttük!

Egy rövid lejtőn gurultam vissza a Duna mellé, itt aztán a kompkikötő után elkezdődött a parti sétány. Errefelé már kerékpárosok és sétálgatók százaival futottam össze, alig győztem kerülgetni őket! Végül megálltam egy szimpatikus padnál, azt hiszem, pont annál, amelyen megpihentem egy évvel ezelőtt is, amikor Budapestről tekertem el Szobig! Ekkor már negyed tizenkettő felé járt az idő és úgy döntöttem, itt tartom az ebédszünetem! Megettem két sajtos kiflimet, ittam rá a szörpömből, aztán már csak nézelődtem a padon üldögélve. Éppen indult a komp a túlsó partra, aztán uszályokat toló hajó érkezett árral szemben. Innen is jó volt a rálátás a túlparti hegyekre, végül még a távcsövem is elvéve fedeztem fel a Vörös-kő tetején álló emlékmű kőoszlopát. Sietségre semmi okom nem volt, már a hazáig vezető utam kétharmadánál jártam, a hegyeket magam mögött hagyva az idő is egyre naposabbra fordult.

Végül csak fél tizenkettő után folytattam az utam, végigtekertem a Duna-parton, aztán Dunakeszi szélső utcái után folytatódott a kerékpárút. Széles mező szélén vezetett a kitűnő, tükörsima aszfaltcsík, a távolban már feltűntek Újpest tornyai, darui. Egy Burger King melletti körforgalomál értem el a 2-es utat, és a szélén futó kerékpárúton indultam tovább. Raktárak, telephelyek mellett eltekerve érkeztem meg a Megyeri híd kerékpáros feljárójához. A tavalyi utam során igyekeztem a pesti oldalon tekerni, de ott nincs folyamatos kerékpárút, ezért most úgy döntöttem, hogy átpedálozva a budai oldalra azon indulok majd a belváros felé.

Ezen a hídon nem jártam még kerékpáron, persze autóval sem sűrűn fordulok elő errefelé, így aztán alaposan megbámultam a hidat! Tetszettek a híd óriási „A” betűket formázó pillérei és a közvilágítás oszlopok, ahogy a híd pilléreinek dőlését követve szinte az útpálya fölé hajlottak. Alaposan megnéztem a Nagy-Dunát, meg a Szentendrei-sziget másik oldalán a keskenyebb Duna-ágat is, itt szép kilátás nyílt az erdős Luppa-szigetre. Pár perc alatt átérve a túlsó partra visszakunkorodtam a Duna partján futó kerékpárútra és elindultam rajta a város felé. A partról kis kitérőt téve átvezetett a kerékpárút a Barát-patak hídján, majd a Duna-partra visszatérve ráfordultam a Békásmegyer és Pünkösdfürdő mögött végigvezető aszfaltos koronájú gátra. Az utóbbi években szépen kiépült ez a környék, a gát sétánya és mellette a hosszú Pünkösdfürdői park játszóterei, rétjei, labdajáték pályái sokakat kicsábítanak a partra pihenni, játszani, sétálgatni, vagy akár piknikezni.

Szinte lépésben tekertem végig a gáton korzózó, vagy kerékpározó családok mellett, aztán a gát vége felé közeledve lefordultam róla és rátértem a Római-partra átvezető sétányra. Ennek már nem tökéletes a minősége, pár helyen kátyús, felnyomták már a sétány melletti fák gyökerei is az aszfaltot pár helyen, de azért még viszonylag jól lehet gurulni rajta, el is értem a pecsenye- és hekksütődék, valamint presszók és kiskocsmák hosszú sorát pár percen belül. Itt aztán tényleg érdemes megállni, ugyanis az ínycsiklandozó illatok is erre csábítják az emberfiát!

Több helyen is le lehet sétálni a kavicsos partra, itt szoktak az evezősök vízre szállni, nyáridőben strandolni is szoktak a vízben, habár ez azt hiszem nem megengedett. Pár évvel ezelőtt fel akarták számolni ezt a vízparti világot, hogy a gát építését folytatva árvízmentesítsék ezt a partszakaszt is, de a „Római” köszöni szépen, jól érzi magát ebben a formában! Mindenesetre érdemes ellátogatni ide is, ugyanis ki tudja, meddig tehetjük ezt még meg! Nem is tudom, van-e még egy ilyen, vagy akár csak hasonló negyed Budapest területén!

A Római-part hirtelen ért véget az Újpesti vasúti híd töltésénél, aztán áttekerve a híd alatt már a volt gázgyári lakótelep öreg házai között tekertem tovább. Hirtelen értem ki a széles Ángel Sanz Briz útra (diplomataként nagyjából 5000 zsidót mentett meg azzal, hogy spanyol útlevelet adott nekik, de ennek csak most olvastam utána a Wikipédián), aztán átvágva a Mozaik utca körüli kerékpáros útvesztőn kiértem a Filatorigát HÉV megállóba. Volt gyárak helyén épülő lakóparkok és a lakótelep belső utcáin tekertem el Óbuda ódon hangulatú főterére, aztán végigzötyögve a macskaköves szakaszon értem el az Árpád hídnál a kerékpárút folytatását. Innen már mehettem, mint a golyó, végigtekertem hát a HÉV síneket követő kerékpárúton, aztán a Margit híd alatti kerékpáros alagúton átbújva értem ki a rakparti kerékpárútra.

Itt megint látnivalók garmadája fogadott, szinte lépésben tekertem végig a sétány kerékpárútján, hiszen percenként csábítottak megállásra a nevezetességek! A Parlament, a Vár, a hidak egyenként is gyönyörűek, de együtt egy olyan koktélt alkotnak, amely mellett nem lehet csak úgy eltekerni, még úgy sem, hogy itt éltem le az egész életem! Nekem kedvencem ez az útszakasz, kár hogy nyáridőben szinte lehetetlen tekerni rajta a sok nézelődő miatt! A Margit hídtól a Batthyány térig még nincs probléma, azon a szakaszon külön van választva a kerékpárút a sétánytól egy fasorral, de utána már csak lépésben lehet haladni a kerékpárral! A gyalogos nézelődők persze mennek össze-vissza, közöttük tekergünk mi, kerékpárosok és az egyre szaporodó rolleresek is.

A Lánchíd alatti felújított kerékpáros alagutat még nem adták át, fel kellett cígölni a bringát a Clark Ádám tér körforgalmába, de utána visszatérhettem újra a felső rakpart sétányra és mintha errefelé már a gyalogosforgalom is egy kicsit megcsappant volna! Persze ezen a szakaszon már volt a sétányra felfestett külön kerékpárút, de a sétálgatók széles ívben tettek a felfestésre! Az Erzsébet híd alatt áttekerve szinte már csak mi, kerékpárosok maradtunk a sétányon, a Szabadság híd után pedig már végleg egyedül maradtam. Egy pillanatra megálltam még a Lágymányosi hídnál és lefényképeztem a túlparti Nemzeti Színházat. Pár éve még magányosan állt a parton, de mára már felépültek mellette a sokemeletes irodaházak, meg ott áll már a Művészetek Palotája is, hát nem tudom, melyik a jobb. Régebben a színház a pusztában állt, most pedig szinte agyonnyomják a mellette álló, sokkal magasabb házak.

A Dombóvári út kerékpárútján tekertem el a Szerémi útig, aztán ennek a kerékpárútján a Kondorosi útig nyomtam a pedálokat. Ezen az úton tértem vissza a Duna partjára, a Budafoki utat egy zebrán keresztezve az aszfaltozott gáton már megállás nélkül elgurultam a Dunaparty Megálló piros londoni emeletes buszaiig. Alkoholmentes sörük most nem volt, csak valamilyen ízesített förmedvény, így egy jéghideg kólával telepedtem le egy napernyős asztalhoz és sziesztáztam egy nagyot.

Egyszerűen nem volt értelme sietnem, csak negyed három felé ballagott az idő, a nap is sütött hétágra, ráadásul már majdnem hazaértem, ezért itt is pihentem vagy negyedórányit. Ezt a pontot neveztem ki a kerékpártúra hivatalos végpontjának, felírtam hát a bicajcomputer számlálóinak állását, aztán Budafok utcáin keresztül hazatekertem. A kerékpárt eltettem a tárolóba, aztán a lépcsőn felfelé ballagva pörgettem csak végig a computer számlálóit. A reggeli, a Nyugatiba vezető utammal együtt ezen a napon is beletekertem egy százast a bringába, ugyanis 100,71 km-en állt meg a számlálója! Éppen csak elpakoltam és megfürödtem, amikor meghallottam, hogy az első délutáni zápor már szaporán kopog az ablakpárkányon. Jó, hogy már korán hazaértem!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!