Az erőmű főépülete és a hűtőtornyok a hajdani széntérről nézve
Másfél éve már írtam egy posztban a céges csapatépítésen megismert Tatai Fényes tanösvényről, pár napja pedig egy másik ugyanilyen megmozduláson látogatást tettünk a már több mint két évtizede végleg leállított és bezárt Inotai Erőműben. Talán a régi neve, a November 7. Erőmű ismertebb lehet a mai idősebb korosztálynak. Kis erőműves csapatunk HR menedzsere örömmel szervezte meg ide a látogatást, de számomra – mivel a közelgő nyugdíjazásom miatt amúgy is ez az utolsó ilyen jellegű program az életemben – ez egy kis betekintés lehetett a saját jövőmbe is. Most talán egy kicsit melankolikus posztot olvashattok tőlem és felmerülhet bennetek az a kérdés is, hogyan kerül egy ilyen bejegyzés egy túrablogra? Hát fel kell világosítsalak benneteket, hogy ez a látogatás bizony túra volt a javából, hiszen körülbelül három óra alatt bekalandoztuk térben a teljes erőművet a földszinttől a kazánépület legtetejéig, időben pedig visszautaztunk vagy hetven évet a múlt század közepére!
Dióhéjban az erőmű története:
Az erőmű építése 1950 márciusában kezdődött és alig másfél év múlva, 1951. november 7-én már meg is kezdődött a próbaüzem – aki tisztában van a történelemmel, az tudja, hogy ez nevezetes ünnepnap volt a szocialista érában, hiszen ez volt az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom kitörésének napja. Hogy ezt miért ünnepeljük mégis novemberben, az hosszú történet, akit érdekel, olvasson utána! Erről a jeles napról kapta tehát az erőmű az első nevét és gondolom sejtitek, hogy az erre a napra időzített indulás az erőműépítők – minden bizonnyal nem önkéntes – vállalása volt. December 6-án kezdődött a kereskedelmi üzem, amely aztán ötven éven keresztül tartott! Kezdetben természetesen még nem teljes kapacitással működött az erőmű, hiszen az építése csak 1954-re fejeződött be.
Az első időkben sok baj volt a csehszlovák beszállítók berendezéseivel, ezeket garanciában javítgatták, az egyre bővülő energiatermelés közben pedig az derült ki, hogy az erőmű szomszédságában nyitott külszíni fejtésű lignitbányák kapacitása nem elég az erőmű igényeihez mérten, ezért vasúton kellett szenet ide szállítani, hogy az erőmű teljes teljesítménnyel működhessen. Mellékesen a hozott szénnel a helyi lignit fűtőértékét is fel tudták kicsit javítani. Az erőmű teljesítménye a teljes kiépítés után 120 MW (megawatt) lett, ekkor már működött mind a hét kazán és az általuk fejlesztett gőz már hat turbógenerátor egységet forgatott meg. 1975-ben avatták fel a gázturbinát, ezzel együtt az erőmű teljesítménye elérte a 164 MW-ot.
Bár tervezték az erőmű modernizálását és a szükséges átépítések is elkezdődtek, a Magyar Villamos Művek nem hosszabbította meg az áramvásárlási szerződését az erőművel, ezért 2000-ben végleg leállt a gázturbina, egy évvel később pedig, 2001. december 30-án az öreg erőmű összes gépe ki lett vonva az energiatermelésből. A következő hónapokban már meg is kezdődött a bontás, amely a mai napig tart. Mára szinte csak az épületek maradtak meg, a kiürült, lepusztult üzemcsarnokok pedig szürreális látványt nyújtva kiváló díszletként szolgálnak a filmesek számára. Itt vették fel a Szárnyas fejvadász második részének pár jelenetét, de ezen kívül is vagy tucatnyi filmben szerepeltek már az itteni helyszínek.
Az alábbi fekete-fehér fotókat Ivánkay Kálmán, a 22. számú Állami Építőipari Vállalat főmérnöke készítette az erőmű építése folyamán. A képeket a Fortepanról töltöttem le, utólagos köszönetem érte!
Az erőmű bejárása
Sajnos, erre a csapatépítésre sem vittem magammal a fényképezőgépemet, ezért a bejárás közben csak a mobiltelefonommal tudtam képeket készíteni, de azt hiszem, sikerültek annyira a felvételek, hogy érdemes legyen megosztanom azokat veletek.
Az erőműbe a Túrajó csapata szervez vezetett túrákat, mi is az ő túravezetésükkel jártuk végig az erőmű maradványait péntek délelőtt. Buszunkkal a porta épülete előtt álltunk meg, majd a biztonsági oktatás ívét aláírva és a fejvédő sisakot átvéve léphettünk be az „objektum” területére. A túra közben sem grasszálhattunk csak úgy össze-vissza, mint urakban az ördög, túravezetőnk kíséretében egy csoportban kellett maradnunk.
Természetesen megálltunk pár percre a kapu mögötti háromalakos szoborcsoport, a Megbeszélés szocreál stílusú kőfigurái előtt. Az egyik férfialak éppen a másik gesztikuláló magyarázatát hallgatta odaadóan, míg a nőalak tekintetét mereven valamire (talán egy láthatatlan nyomásmérőre) szegezve egy kőbe vésett kereket (talán szelepet?) próbált tekerni. Kétségtelenül izgalmas kompozíció!
A szoborcsoporttól az utunk Mazsola, vagyis az erőmű területén valaha vontatást végző dízelmozdony fűtőházához vezetett, ahol akár fel is szállhattunk a kis járgány vezetőfülkéjébe. Sajnos, olyan szűk volt a hely az épületben, hogy egyetlen épkézláb képet sem tudtam készíteni a mozdonyról, de már itt felfigyeltem a lógó ajtókkal, kibelezetten álló villamos elosztókra. Innen a sínek mentén sétáltunk át a kocsibuktatóba, ahol a hajdan pár pillanat alatt sok tonnányi szenet elnyelő betongaratok most degeszre tömött fekete műanyag szemeteszsákokkal voltak megpakolva.
A széntér lassan befüvesedő betonplaccán átvágva érkeztünk meg a szénőrlő kibelezett épületéhez, az őrlőmalmokat már sok évvel ezelőtt lebontották, most már csak az üres épület vasbeton váza és falai állnak magukra hagyottan. A hosszú, rézsútosan emelkedő szállítószalag, vagyis a szénfelhordó csatornájának lemezburkolatát egy rövid szakaszon lebontották ott, ahol kiemelkedik a földből, látni lehetett belül a szalag és a görgők maradványait.
Egy hosszú, földszintes épületben irodák, műhelyek és raktár volt hajdan. Az íróasztalok mögötti polcosszekrényekben az irattartók katonás rendben állhattak valaha, most a papírok nagy része úgy hevert költői összevisszaságban a padlón és az asztalokon, mintha egy tájfun száguldott volna végig a szobákon. Csak úgy beleolvasgattam pár ív papírba anélkül, hogy megmozdítottam volna őket. Hogy aszongya: „Kezelési utasítás 1E 95 kombinált esztergagéphez”, egy másik, látszatra hivatalos irat tárgya pedig az volt, hogy az „Inotai 200 MW-os gázturbinás erőmű tüzelőanyagának kijelölése”. Még a kézzel írt iktatószám is olvasható volt rajta.
A karbantartói műhely üresen állt, szemetes padlóján vaslemezek és csövek hevertek szerte-széjjel, az egyik munkaasztal mellett fémhordók álltak egymagukban. Belerúgtam az egyikbe, üresen kongó volt a hangja. A sarokban fém polcosszekrény búslakodott üresen, régen ilyenekben tartották a szerszámokat, most csak többéves por és szemét volt a polcain, rekeszeiben. A falon szétvert és kibelezett elosztószekrények sorjáztak, talán valakinek kellettek belőlük az alkatrészek, bár az alumínium sínezés és a diazed olvadóbetétek kerámia foglalatai még épek voltak.
Az egyik 105 méter magas, téglabéléses vasbetonkémény pár méter magas maradványai mellett értük el az erőmű fő üzemépületét. Előtte a placcon éppen acéllemezeket daraboltak, a lángvágó sziszegő hangját még akkor is hallottuk, amikor beléptünk a kazánház monumentális csarnokába. A belmagasságát úgy negyven méterre saccoltam a mára a hétből meghagyott egyetlen kazán oldalában cikkcakkban emelkedő lépcsősorok fordulóinak számából. Alul a salaktér már le volt választva róla, de a fordított „U” alakú fémházas kazán két függőleges huzama a hőszigeteléssel együtt még épnek látszott. Persze itt sem ártott a lábunk alá nézni, hiszen a törmelékkel beterített padlón még ott meredeztek a már lebontott kazánok arasznyi magasságú lábai is. Amúgy a mindenre leülepedett finom szénpor miatt szürke és fekete volt itt minden.
Aztán a kazánházból kilépve (ide persze később még visszatértünk) a hűtőtornyok felé indultunk tovább, útközben elballagva a bekerített és még részben működő 120 kV-os szabadtéri kapcsolóberendezés füves kertje mellett. Abszolút környezetbarát módon oldották meg itt a fűnyírást, vagy tucatnyi birka legelte egykedvűen a fémvázas lábakon álló szakaszolók, megszakítók és mérőváltók között a dúsan növekvő füvet. A vékony gólyalábakon álló gigászi hűtőtorony alján megbámultuk a hűtővízfelfogó medencét, aztán a fémlépcsőkön hármasával felkapaszkodhattunk a hűtővízporlasztó szintjére. A betontoronyba belépve végig lehetett sétálni a porlasztócsövek feletti kis hidacskákon, így be tudtunk ballagni egészen a hűtőtorony közepéig.
Következő utunk az erőmű még működő villamos vezérlőtermébe vezetett, egyedül itt nem volt szabad fényképezni, mivel ez a tulajdonos szerint stratégiai jelentőségű hely az erőműben. Ne feledjük, a nagyfeszültségű alállomás – amelyet innen irányítanak és ahol a birkák legeltek – még most is működik! Egyébként a helyiséget körben burkoló zöld színű fémfalakra fel van festve a villamos rendszer kapcsolási sémája, ahol a megfelelő helyekre beépített kapcsolókkal lehet működtetni a rendszerbe beépített megszakítókat és szakaszolókat. Táblaműszerek mutatják egyes helyeken a vezetékrendszerben folyó áramokat, teljesítményeket és a feszültségeket. A modern kor vívmányaként ott állt az egyik asztalon egy monitor, képe ugyanúgy az erőmű villamos rendszerét jelenítette meg, mint a falitáblák.
Innen indulva tértünk vissza a kazánházba, másztuk meg a szűk, sötét lépcsőházát és ballagtunk végig a legfelső szintjén végigfutó szénelosztó szállítószalagok mentén. Itt szinte minden megmaradt épen, csak éppen totál rozsdás és szénporos volt minden. Egyébként a kazánház tetejére kisétálva csodálatos panoráma nyílik az egész környékre, a szomszédos Inotán és a távolabbi Várpalotán kívül látótérben volt az erőműtől északra emelkedő 349 méter magas, kopár Baglyas-hegy is, a Keleti-Bakony legmagasabb csúcsa. A Közép-dunántúli Piros túrát járva 2019-ben onnan tekintettem le az erőműre.
A turbinacsarnokba vitt bennünket utoljára a túravezetőnk, ezt már teljesen kiürítették, gondolom legelőször a generátorokat bontották le a bezárás után, hogy kinyerhessék belőlük az értékes vörösréz tekercselések többtonnás tömegét. Itt még alaposan körülnéztünk, aztán elindultunk vissza a főkapuhoz. Csak a modern buszonkat elérve cseppentünk vissza a mai korba a múltban tett látogatásunkból.
Itt gondolkodtam el azon is, vajon meddig lehet még megtenni ezt az időutazást, vajon mikorra éri el az erőmű bontása és állagromlása azt a határt, amikor már nem lesz itt semmi látnivaló, illetve nem lesz már biztonságos a romok felkeresése sem? Nem tudom, de aki értékeli az ilyesfajta látnivalókat, az nem árt, ha siet és felkeresi az Inotai Erőmű lassan bomló, pusztuló, de még így is tiszteletet parancsoló maradványait, mert sokáig már nem tudja ezt megtenni! Múltunk, egy letűnt kor fontos emléke az erőmű, és többet érdemelne annál, mint hogy fémrészeit feldarabolva fillérekért eladják ócskavasnak, épületeit pedig hagyják összedőlni!
Függelék
Hogyan működhetett az Inotai Erőmű?
(aki nem kíváncsi rá, akár ki is hagyhatja ezt a fejezetet)
A képek önmagukban is sokat megmutatnak az erőműből, azonban a következőkben megpróbálom röviden összefoglalni az erőmű működését is, hiszen csak azt megismerve érthetjük meg, mit is látunk ez egyes helyszíneken. Persze, nincs meg nekem az erőmű részletes dokumentációja, ezért csak saját, majdnem negyven éves erőműves tapasztalatom alapján írom a következőket. Ne ijedjetek meg, most is megpróbálok megmaradni a közérthetőség talaján, és mindössze másfél gépelt oldalnyi az egész!
Tehát kezdjük a folyamat elején, vagyis azzal, vajon hogyan jutott el a tüzelőanyag, a szén és a lignit az erőműbe? A fő tüzelőanyag a helyben, vagyis az Inota és Várpalota környékén külszíni fejtéssel kitermelt lignit volt, melyet kötélpályás csillesorokkal gyűjtöttek össze és egy szállítószalag hordott be az erőmű területén lévő széntérre. Ez a rendszer már le lett bontva, de ahogy korábban már említettem, vasúton is érkezett szén az erőműbe Balinkáról, a Székesfehérvár-Szombathely vasútvonaltól induló iparvágányon. Az erőmű területén a kocsikat egy kis dízelmozdony mozgatta, a Mazsola most is megtekinthető a csöppnyi kocsiszínjében.
Tehát a mozdonyocska a kocsikat a buktatóba húzta-tolta, ahol egyszerre két kocsi tartalmát is ki lehetett önteni úgy, hogy egy hidraulikával a kocsikat egyszerűen a megbillentették, így a kiömlő szén egy garaton keresztül egy szállítószalagra jutott, amely aztán a széntérre juttatta azt. A hatalmas térség most is megvan, csak éppen az óriási szénhalmok hiányoznak róla. A széntéren felhalmozott tüzelőanyag volt az erőmű tartaléka, így ha kiesés történt a szén kitermelésében és szállításában, az erőmű akkor is rendelkezett többnapi tartalékkal.
Persze a lignitet és a vasúton érkező kőszenet ebben a formájában még nem lehetett felhasználni, ezért az elégetésük előtt egy szénőrlő malomban fel kellett aprózni azt kisebb darabokra. Ez a már nagyjából kavicsnagyágú szemekre zúzott szén került aztán ismét egy hosszú, folyamatosan emelkedő, zárt csatornában futó szénfelhordó szalagra, amely aztán az őrleményt feljuttatta a sok emelet magas kazánház tetejére. Itt aztán mi másra is hullhatott volna a szén, mint egy újabb szállítószalag párra, amelyek a kazánház tetején futottak végig, és aztán a kezelők erről a szalagpárról folyamatosan táplálták szénnel a működő kazánokat a tetejükön elhelyezett garatokon keresztül.
A szén elégetése tehát a kazánokban történt meg, ezzel a hővel fűtötték fel a kazánok csőkígyóiban áramló vizet, melyet hatalmas szivattyúkkal (az úgynevezett tápszivattyúkkal) tartottak keringésben. A víz a forrcsövekben alakult át gőzzé és további hevítéssel állították elő végül azt a nagynyomású, 500 °C-os, túlhevített gőzt, amelyet aztán a gőzturbinákra vezettek. A gőzt a turbinákban munkára fogták: a turbinák forgórészét a lapátsoraikra érkező gőz forgatta meg, eközben pedig lehűlt és kitágult. Annyira kitágult, hogy a nyomása a kilépésnél már a normál légköri nyomás töredékére esett le és pont a kis nyomása miatt tudott még gőz maradni 30-40 °C-on is! Ezt a gőzt aztán a turbinák alatti kondenzátorok belsejében csapatták le (kondenzálták) vízzé, majd visszajuttatták ismét a tápszivattyúval a kazánba, ahol aztán újra gőzzé tudták alakítani.
Az elégetés során a szénből és lignitből a füstgázon kívül az abban lebegő szilárd pernye és a kazántér alján összegyűlő salak is keletkezik. A pernyét a kazánokból kilépő füstgázból a pernyeleválasztókban szűrték ki és a salakkal együtt az erőmű területén kívül helyezték el. A pernyeleválasztókat csak később, az ezredforduló előtt szigorodó környezetvédelmi előírások miatt építették be az erőműbe.
A turbinák forgatták meg vaskos tengelyeken keresztül a generátorokat, az általuk termelt áramot sínhidakon keresztül vezették el a főtranszformátorokhoz, amelyek aztán azt nagyfeszültségűre alakítva a villamos alállomáson keresztül betáplálták az ország energiarendszerébe. Az erőmű látta el a mellé telepített alumíniumkohót is elektromos energiával, ugyanis az alumíniumgyártás egy rendkívül energiaigényes folyamat! Röviden tehát így állították elő a villamos áramot a lignitből. Habár az erőmű már nem termel már áramot, de az alállomás még mindig működik, hiszen ez egy fontos elosztópont az országos energiarendszerben!
Na jó, kérdezhetitek, de mi a szerepe annak a három hatalmas és öblös hűtőtoronynak, melyeket már kilométerekről észre lehet venni, ahogy vasúton, vagy országúton elszaladunk az erőmű mellett? Ahogy már fentebb említettem, a gőzturbinából kilépő alacsony nyomású gőzt a kondenzátorban csapatták le, vagyis alakították vissza vízzé, azonban ez a halmazállapotváltás nagyon komoly hőfelszabadulással jár! De milyen hő jelenik itt meg?
Ha a vízből gőzt állítunk elő, akkor nem csak a felhevítéséhez kell hő, hanem a halmazállapotváltáshoz is! Az a hőmennyiség, amely pusztán csak arra fordítódik, hogy egy adott hőfokú vízből ugyanolyan hőfokú gőzt állítsunk elő, végig benne marad a gőzben, hiába hűtjük le majdnem szobahőmérsékletre! Ezt hívják rejtett hőnek. Amikor a gőz kilép a turbinából, hiába alacsony már a hőfoka, a halmazállapotváltozás miatt felvett hőenergia még mindig benne van és akkor, amikor a kondenzátorban gőzből ugyanolyan hőfokú vizet állítunk elő, ez a rejtett hő felszabadul, amelyet aztán az éppen halmazállapotot váltó gőz próbál átadni a környezetének!
Ezt a hőt hűtővízzel vezetjük el a kondenzátorból. A folyópartra települt erőművek szerencsésebbek, hiszen például a Paksi Atomerőmű is a Dunából veszi a kisebb folyónyi mennyiségű hűtővizet, hogy aztán pár fokkal felmelegítve azt oda is juttassa vissza, de az inotai erőmű távol van minden nagyobb vízfolyástól! Ide valamilyen hűtővíz szempontjából takarékosabb megoldás kellett!
Tehát itt a hűtővíz is egy majdnem zárt körfolyamatban volt keringtetve úgy, hogy a kondenzátorban felmelegedett vizet a hűtőtornyokba juttatták, majd ott hűtötték vissza. De hogyan? Igen egyszerűen! Habár a hengeres, hiperboloid alakú hűtőtorony sokkal vaskosabb, de pont úgy működik, mint egy kémény. Magassága és a felfelé haladva egyre szűkülő keresztmetszete miatt kialakul benne egy állandóan felfelé tartó légáramlás, tulajdonképpen huzat. Az egész torony épp azért áll vékony lábakon, hogy az alul belépő levegőt minél kevésbé akadályozzák a mozgásában. Ebbe a felfelé tartó levegőáramlásba porlasztották bele aztán fúvókákon keresztül a hűtővizet, amelynek cseppecskéi rácsokon keresztül lefelé hullva lehűltek a felfelé áramló levegőben.
Alul a hűtőtorony alatti medencében gyűlt össze a lehűlt hűtővíz, amelyet szivattyúkkal ismét visszapumpáltak a kondenzátorba, ahol aztán ismét felmelegedett. Tehát ez is egy körfolyamat, azonban a porlasztás miatti párolgásnak eléggé magas a vízvesztesége. Főként hideg időben lehet látni az ilyen típusú, úgynevezett nedves hűtőtornyok felett a fehér párafelhőket, ez tulajdonképpen az a hűtővíz, amely elpárolgott a porlasztás során, aztán a hűtőtorony felett kicsapódva kis felhőcskeként megjelenik. Ezt a veszteséget azonban pótolni kellett, erre pedig a környék forrásainak vizét használták fel.
