Nógrád vára és a Börzsöny hegyei a Hosszú-bérc gerincéről nézve

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Múltkoriban a könyvespolcon a térképeket rendezgetve a kezembe akadt az Országos Kéktúra pár éve megkezdett igazolófüzete. Végigpörgetve a lapjait pár oldalán feltűntek a pecsétek, amelyeket még akkoriban szereztem be az érintett ellenőrzőpontokon, de aztán vagy tucatnyi túranap után félretettem a füzetet és azóta sem vettem elő. Már háromszor végigjártam ezt a túramozgalmat, ezek során mindig hajtott hazánk jobb megismerésének és a mozgalom teljesítésének vágya, de most azt éreztem, hiányzik a motiváció, és az útvonalat járva sem jött meg, pedig számítottam rá. Így aztán egy idő után abbahagytam: ami nem megy, azt ne erőltessük. Viszont eltelt azóta több mint három év, vajon most mi a helyzet?

Most sem mozdult meg bennem semmi a füzetet lapozgatva, végül a már végigpecsételt oldalak stemplijeit nézegetve arra jutottam magamban, hogy próba, szerencse! Már teljesítettem a Vértesen, a Gerecsén, a Pilisen, Budai- és Visegrádi-hegységen, valamint a Börzsönyön átvezető szakaszokat – ez durván a teljes táv negyede-ötöde lehet –, most hozzáfűznék ehhez még egy túranapnyit! Igen ám, de melyik végéhez? Ezen egy darabig elhezitálgattam, végül arra jutottam, hogy Vác környékére könnyebb Budapestről elutazni, mint a Bakony keleti lábaihoz, Bodajkra, így hát most a Börzsöny nyugati pereméhez látogatok majd el!

A többi börzsönyi túrámhoz hasonlóan most is a reggel öt órás 250-es busszal zötyögtem le a Kelenföldi pályaudvarra, aztán a négyes és hármas metróval átutazva a város alatt háromnegyed hatra értem a Nyugatiba. Pár perc múlva meg is érkezett a zónázó Szob felől, hogy aztán 6:08-kor elinduljon visszafelé. A menetrendek ismeretében úgy gondoltam, hogy a Katalinpusztára induló helyközi buszig hátra lévő háromnegyed óra alatt sétálok majd egyet Vác belvárosában, de a MÁV keresztülhúzta a számításom.

A vonat úgy vánszorgott kifelé a Nyugatiból, mint egy álmos csiga, csak Rákosrendező után kapcsolt rá, de így is vagy tízperces késéssel érkeztünk le Vácra. Ekkor viszont már nem volt érdemes nekiindulnom a váci sétának, ezért a busz indulásáig hátra lévő időt a buszállomás egyik napos padján sütkéreztem végig. Végül háromnegyed nyolc előtt pár perccel szálltam le a helyköziről a Szendehelyhez tartozó Katalinpuszta buszmegállójában. Pár perc alatt felfűztem a fényképezőgép tokját az övemre, közben a GPS is felébredt egyhetes álmából és hajlandó volt pontosan mutatni a pozíciómat, így hát lenulláztam a napi számlálóját és bele is vágtam a túrába.

Katalinpusztát nem érinti az Országos Kéktúra – pontosabban egy útvonalváltozás miatt pár éve már nem érinti –, de minden kéktúrát járónak illik meglátogatni egy helyet a falucska szomszédságában, az erdőben! 1987 késő őszén egy magányos túráján itt halt meg Rockenbauer Pál, a Magyar Televízió szerkesztője, aki az Országos Kéktúrát egy kis televíziós csapattal végigjárva 14 részes dokumentumfilm-sorozatot forgatott az útvonalról Másfélmillió lépés címmel. A másfelmillió lépés az Országos Kéktúra hosszára utal, ugyanis a nagyjából 1160 kilométeres útvonal megtételéhez tényleg nagyjából másfélmillió lépést kell megtenni. Halálának helyén kopjafa áll, és ez amolyan zarándokhely lett a kéktúrát járók között.

Most a piros sáv és a kék kereszt jelzések indulnak neki az erdőnek Katalinpusztáról, mindkét jelzés érinti a kopjafát. Persze az emelkedő még a házak között megkezdődött, hiszen a falucska határában áll a Naszály, 652 méter magas csúcsára felvisz az Országos Kéktúra útvonala, de ma nem azt a szakaszát járom végig. Most csak egy keveset kapaszkodtam felfelé az erdőben, közben a tölgyes-gyertyános talaját csodáltam, ugyanis hatalmas mezőkben – mit mezőkben, inkább tengerekben – virágzott az odvas keltike! Érdekes, hogy a kis lila és fehér virágok mindig vegyesen nyílnak, még nem láttam csak fehér, vagy csak lila foltokat belőlük az erdőben! Persze most is fényképeztem rengeteget, ez aztán eléggé be is lassított, de így is negyedóra alatt a kopjafánál voltam.

Régebben magányosan állt a szépen faragott faoszlop a fák között, most már tájékoztató tábla is található mellette, valaki hozzáláncolt egy kerékpárkormányból, hosszú kormányszárból és kerékből összetákolt mérőkereket is. 1979-ben, amikor a kis filmes csapat végigjárta az Országos Kéktúrát, még nem létezett műholdas navigáció és távolságmérés, mégis elsőként állapították meg pontosan az útvonal teljes hosszát úgy, hogy szó szerint végigtoltak egy ilyen mérőkereket a keleti végpontjától a nyugatiig és a rászerelt mechanikus számláló közben összegezte a kerék fordulatait. A mérőkereket egyébként az akkor még fiatalember Tolnai Ferenc tolta, aki önként csatlakozott a kis filmes csapathoz.

Elolvastam a tájékoztató táblát, amely képekkel és rövid leírásokkal idézi fel Rockenbauer Pál életútját és a filmsorozat készítését, csupán azt nem említi, hogy önkezével vetett véget életének, holttestét túrázók találták meg ezen a helyen. Az okokat sokáig kereshetnénk, szakmai és magánéleti válságok is terhelték akkoriban az életét, mindenesetre sokat veszített személyében a magyar természetfilmezés, hiszen a kéktúrás sorozaton kívül több más természetfilmet is készített akkoriban a Magyar Televíziónál!

A kopjafától már pár perc alatt leszaladtam a Katalinpusztai kirándulóközpontba, ahová végül is a faluból is kisétálhattam volna aszfaltúton, de akkor kimaradt volna a kopjafa. A központ azon kívül, hogy a turistajelzések találkozópontja – ide érkezik a piros sáv és a kék kereszt jelzéseken kívül az Országos Kéktúra kék sáv jelzésű útvonala is –, a gyerekes családok számára jelent elsősorban kikapcsolódást. A környéket járja végig az innen induló Gyadai tanösvény, de egy itteni eróziós árok felett ível át az erdőben hazánk leghosszabb kötélhídja és a látogatóközpontban igazi kisvasút is van, az alig arasznyi nyomtávú vágányai ott kanyarognak a fák között, fel lehet ülni a kocsijaira is! Szóval érdemes ide ellátogatni.

A kéktúrás igazolófüzetet elővéve pecsételtem bele az itt található kéktúrás bélyegzővel, aztán indultam is tovább, hiszen már háromnegyed kilenc felé ballagott az idő, tehát már egy órája elindultam a katalinpusztai buszmegállóból és eddig alig haladtam valamit! Belevágok hát ismét az Országos Kéktúrába! Az aszfaltút véget ért a kirándulóközpontot elhagyva, kavicsszórással erősített makadámúton ballagtam a Lósi-patak völgyében a patak csobogását hallgatva, aztán pár perc múlva a kék sávjelzéseket követve balra tértem, hogy egy kerékpárúton felballagjak Szendehelyre. A Dankó Pista utcán és a Szabadság úton kapaszkodva értem el a forgalmas 2-es utat, amelyet még Katalinpusztán hagytam magam mögött, aztán ezt egy zebrán keresztezve folytatódott a kaptató.

Egy idő után már eléggé magasra felkapaszkodtam Szendehely utcáin, hátrafordulva szép kilátás nyílt a magam mögött hagyott településre és a mögöttük álló Naszály hosszú gerincére. A kék sáv jelzéseket követve már gyorsan elértem a település szélét, itt aztán megálltam egy pihenőre a pár éve szépen felújított Szentháromság kápolnánál. Az egyik pihenőpadra leülve megettem egy sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, aztán az egyre jobban kimelegedő időben megszabadultam az anorákomtól. Néhány percig még élveztem a napsütést a padon süttetve magam, aztán továbbindultam innen is.

Mezők mellett értem el az erdőt, húsz éve itt – és máshol is a Börzsöny lábainál – még óriási málnaültetvények voltak, a hosszú sorokba telepített bokrok beterítették a teljes hegyoldalt, de mára már teljesen felszámolták ezeket. Hogy miért? Nagy a málnatermesztés munkaigénye, a tavaszi és nyári metszéseken kívül a szedést sem lehet gépesíteni, az egyre szárazabb időjárás miatt az öntözés is gondot jelent. Egyre kevesebben választják munkájukul az ültetvénnyel való bibelődést, ráadásul a felvásárlási árak is nyomottak, csak ebből a munkából nagyon nehezen lehetne megélni! Ennyi.

Egy vízmosást követő szekérúton már az erdőben ereszkedtem le a Keskeny-bükki-patak völgyébe, kereszteztem az alján a kis erecskét aztán felkaptattam a túlsó oldalán futó sáros, kátyús erdőgazdasági gyűjtőútra és elindultam rajta Magyarkút felé. Talán 10-15 milliméter csapadék eshetett errefelé a túrát megelőző napokban, de az út még többhetes szárazság idején is saras szokott lenni, első alkalommal a fiammal jártam errefelé vagy húsz éve a legnagyobb nyári hőségek idején, hát még akkor is kikerülhetetlen dagonyára bukkantunk az úton! Persze a mély, nyugat-keleti irányú völgy kevés napot kap, csak lassan szárad fel benne a lehullott csapadék, az úton is nagy szokott lenni a forgalom, most is elhúzott mellettem pár erdei nehézgép, szóval nem is meglepő az, hogy sáros az út.

Ahol lehetett, kicsaptam az útról a völgy rétjeire, szerencsére fűben tehettem meg a táv jó részét, ki is használtam az alkalmat egy kis virágfényképezésre. A múlt heti posztban szóvá tette az egyik törzskommentelő, hogy nem fényképeztem virágokat, de akkor még nem nyíltak a réti virágok, most viszont már színes volt tőlük a fűtenger. Boglárka és gólyahír sárgállott, ibolya kékje villant itt-ott, de még láttam hóvirágot is elszórva, még olyan kék, bokros virág is felbukkant egy árnyékos helyen, melynek a fajtájáról halvány lila fogalmam sem volt. Szóval jól elvoltam!

A rétek egy idő után véget értek, de itt már kőszórással kicsit meg volt erősítve az erdei út és könnyebben volt járható. kényelmes menettel értem el az Aranyos-kút éppen csak csörgedező forrását és a mellette lévő pihenőpadokat, asztalokat. Itt nem álltam meg pihenni, baktattam tovább az erdei úton, aztán a hosszú egyenesébe befordulva egy, az úton álldogáló túrázó társaságra figyeltem fel. Mire odaértem, már végeztek a megbeszélésükkel, de könnyen utolértem őket, mivel a nagy hátizsákjaikkal lassabbak voltak nálam.

Mint kiderült, Debrecenből jött a nálam jóval fiatalabb négy hölgy és egyszem férfiú, már napok óta járják a kéktúrát és ez az utolsó túranapjuk, viszont most figyelmetlenségből kihagyták a magyarkúti pecsételőhelyet. Ez bizony öreg hiba, vissza kell most fordulniuk, hogy bélyegezhessenek a füzeteikbe, ugyanis csakis akkor kaphatják meg az Országos Kéktúra teljesítéséért járó jelvényt, ha az útvonalon minden bélyegzőlenyomatot összegyűjtöttek – szám szerint 150 darabot –, vagy ha ez nem lehetséges, mert ellopták a bélyegzőt, vagy esetleg tönkrement, akkor fényképet kell készíteni, amely a pecsételőpontot és a túrázót együtt ábrázolja. Most tehát talpalhatnak vissza Magyarkútra, de hát én is éppúgy arrafelé tartottam.

Negyeddóra múlva értük el azt a pontot, ahol ők rátértek egy ösvényről az erdőgazdasági útra és indultak el rajta Szendehely felé, de bizony Magyarkútra pont az ellenkező irányba vezet az út! Persze nem nagy a kitérő, talán 400 lépésnyi az egész, ugyanis pont a faluvégen van a kocsma a Pipáshoz nevezetű műintézmény, amelynek a kertkapujára van felszerelve a pecsét dobozkája. Stempliztünk valamennyien, még egy csoportképet is készítettem a társaságról a kocsma melletti Irma-forrás szépen kiépített foglalatánál, aztán indultunk tovább az utunkra.

Én még rövid kitérőt tettem a faluba, hogy megnézhessen a Turista kápolnát, ez ugyanis eddig minden ittjártamkor kimaradt. Elballagtam hát odáig, elolvastam a falára szerelt táblát, amely szerint a kápolnát a turisták adományaiból a MÁV Gépgyári SE építette és 1933. július 2-án lett felszentelve. Készítettem pár képet a bekerített kertben álló templomocskáról, aztán megnéztem a kertkaput, hátha nincs zárva. Nem volt kulcsra zárva, csak egy dróttal volt rögzítve kinyílás ellen, bementem hát és a kápolna üvegezett ajtaján keresztül befényképeztem a belsejébe is. Belül minden rendben volt, viszont régen takaríthatták, mert pókhálósak voltak már a sarkok.

A kéktúra útvonalára visszatérve én is rátértem arra az ösvényre, amelyen a debreceni társaság megérkezett nem sokkal korábban az erdei útra, aztán megkezdtem a Nagy-Kő-hegyre felvezető hosszú kapaszkodást. Nem volt ez valami meredek emelkedő, Magyarkút felől csak végig kell sétálni a csúcsra felvezető hosszú déli gerincen, itt viszont annyira kimelegedtem a pár éves végvágott erdőfoltokon átvágva, hogy megszabadultam az anorákom után vékony poláromtól is és egyszál fehér pólóban indultam tovább. Végül fél egy felé értem fel a 383 méter magas csúcsra a Lokó pihenő esővédő tetőjéhez.

Persze itt a lényeg a csúcsról nyugat felé nyíló panoráma, amelyet azonnal meg is csodáltam. Eléggé párás maradt az idő még délre is, viszont jól lehetett látni a Központi-Börzsöny 700-800 méter magas csúcsait, alattam pedig Szokolya terült el a síkon. Délnyugat felé feltűnt a Dunakanyar is a párás messzeségben, még a visegrádi Fellegvárat is észrevettem a távcsövemmel körülnézve. Végül megültem az esővédő tető alatti egyik padon, pecsételtem a kéktúra igazolófüzetembe az itteni bélyegzővel és megebédeltem a hazaiból. Rengeteg időm volt még, innen két óra alatt sétálva is leérhetek Nógrádra, viszont csak a 15:40-es vonattal terveztem hazaindulni, tehát marad még legalább egy órám Nógrád várának megtekintésére is.

Aztán persze továbbindultam, és a tetőről az erdőn keresztül leereszkedtem a Morgó-patak kanyargós völgyét követő vasúti vágányokhoz, kereszteztem a völgy rétjeit és belekaptam a Nógrád előtti utolsó kapaszkodóba, vagyis a Hosszú-bércre felvezető emelkedőbe. A neve ellenére ez csak egy rövid és egyáltalán nem meredek emelkedő, viszont a gerincről csodálatos panoráma nyílik Nógrádra, a Várhegyre és a Börzsöny nyugati csúcsaira. Utolsó ittjártam óta áthelyezték a kéktúra útvonalát, most nem az általában sáros erdei szekérúton mássza meg a gerincet, hanem egy vele párhuzamos erdei ösvényen, tehát nem a kilátópontra érkeztem fel, így pár tucat lépésnyi kitérőt kellett tennem, hogy egy, a mezőkön álló facsoport mögül előbukkanjon a vár!

A kilátás felejthetetlen, ezért türelmesen kivártam, hogy a felhőárnyékból előbukkanjon a vár és csak akkor készítettem el a poszt címképét. Lecövekeltem itt is néhány percre, aztán a keréknyomokat követve elballagtam a Nógrád határában épült pálinkafőzdéhez. Itt tértem rá az aszfaltra, aztán a Kossuth utcán már gyorsan elértem a vasúti sorompót. Itt érkeztem meg a kéktúra szakasz végére, az itteni pecsét a vasútállomás mellett van felszerelve egy turista információs táblára, de már korábban elhatároztam, hogy kitérőt teszek még a várba is. Oda viszont a kék rom jelzések vezetnek fel, gyerünk hát!

Az igazság az, hogy olvastam pár hete, a várat a balesetveszélyes állapota miatt lezárták, viszont nem hivatalosan még mindig látogatható, de hogy ez pontosan mit jelent, azt persze nem tudtam. Na mindegy, nem egy nagy kitérő, egy próbát megér. Körülbelül negyedórás séta a vasútállomástól a vár rövid, szerpentinező feljáróútja, az ezt elzáró sorompónál álltam csak meg, hogy elolvassam a rá kitett táblát. Hogy aszongya: „Nógrád várát a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő lezárta! Nem látogatható! A lezárt területre belépni TILOS és ÉLETVESZÉLYES! A lezárt területen történt esetleges balesetekért felelősség kizárólag a szabálysértőt terheli.”

Na, most akkor be szabad lépni, vagy nem? A szöveg szerint nem, viszont, ha belépünk, akkor azt csak saját felelősségre tehetjük. Akkor viszont gyerünk! Végigballagva a szerpentinező feljáróúton pár perc múlva már a kapubejáró boltozatos nyílásánál álltam. Várkapu hivatalosan nincs, de most felállítottak előtte egy összetákolt kerítéskaput, amely persze lakattal le volt zárva, de rajta a drótkerítés meg volt bontva, tehát minden különösebb tornamutatvány nélkül át lehetett bújni rajta. Aki akar, bemehet! Hát én bementem.

Hazánk legősibb várainak egyikéhez érkeztem meg most, egy kezdetleges formában épült földvár már a népvándorlás korában is állt itt. A későbbiek során az itt élt szláv és bolgár törzsek ezt felújították, megerősítették, és talán ez időben vetették meg a kőből épült vár alapjait is, melyet Novigrádnak, Újvárnak neveztek el. Ebből a névből alakult ki a későbbiek során a település jelenlegi neve. A vár honfoglaláskori fontosságát bizonyítja, hogy ez a vár adta a nevét az egész megyének!

A várat még Árpád vezér serege foglalta el a szlávoktól, aztán a török korig többször is megerősítették, továbbépítették azt. Nagyszabású kiépítése Báthori Miklós püspök nevéhez fűződik, aki 1475-1506 között, az olasz származású Traguinus Jakab építész tervei alapján hatalmas költséggel új épületekkel bővítette: 30 láb mély és ugyanilyen széles, sziklába vágott árokkal kerítette, kutat fúratott és egy új tornyot, a belső vár öregtornyát építette meg, melynek falára a püspök 1483-as évszámmal ellátott reneszánsz emléktábláját helyezték el.

Buda eleste után, a török közeledtének hírére Miskey István várkapitány az őrséggel együtt gyáván megfutamodott, amint azt az egyik írásban olvashatjuk: „oktalan félelem miatt a védelem megkísérlése nélkül hagyták el a mieink a várat”. Az elhagyott várat Mohamed budai pasa és Husszein esztergomi bég katonái harc nélkül szállták meg. Mátyás főherceg, Pálffy Miklós és Tiefenbach Kristóf fővezérek egyesített serege 50 évi megszállás után 1594. február 27.-én szabadították fel Nógrádot, de a törökök ezután is többször megostromolták, 1663-ban vissza is foglalták.

Rövid 22 évnyi megszállás után 1685-ben egy villámcsapástól felrobbant lőporraktár hatalmas rombolást végzett a védőfalakban, ezért a törökök a még épen maradt részeket felgyújtották, és a várat elhagyták. A vár török parancsnoka, Csonka bég később kereszténnyé lett, és I. Lipót király nagyobb uradalommal jutalmazta meg. A Rákóczi szabadságharc alatt a kurucok próbálták megerősíteni a falakat, de nem tudták befejezni a munkát, ezért visszabontották azokat. A császári csapatok fejezték be a pusztítást a harcok után, ugyanis a maradék falakat még ők is tovább rombolták. Azóta csak állagmegóvási munkák zajlottak a falak között, nem is maradt sok mostanra belőle!

Rengeteg időm volt nézelődni, a falakra felérve láttam, hogy épp a Várhegy lábánál csattog el Diósjenő felől a vasútállomásra tartva egy kétkocsis Bzmot motorvonat, tehát van még egy teljes órám a következőig! Alaposan körbejártam és fényképeztem minden, megcsodáltam a falakról a falura és a Börzsöny hegyeire nyíló kilátást, és úgy láttam, semmi változás nem történt a vár állapotában a legutóbbi, öt évvel ezelőtti ittjártam óta! Persze ettől még lehetnek olyan, első pillantásra nem látható repedések, törések a falakban, amelyek indokolhatják a vár lezárását, de ez nem túl valószínű. Ami talán veszélyes lehet, az az öreg lakótorony máig álló falmaradványa, de annak az állapotában sem láttam semmi változást.

Délutánra egyre jobban befelhősödött az ég, feltámadt a hideg nyugati szél is, én meg fázósan kaptam magamra nem csak a polárom, de még a széldzsekim is. Csalóka még ez a márciusi napsütés! Három óra után sétáltam vissza a vasútállomásra, épp akkor indult Diósjenő felé a vonat, ezt fogom megvárni, hogy visszafelé jöjjön. Aztán elment a motorvonat, a szolgálattevő pedig kinyitotta az ország talán utolsó kézi működtetésű sorompóját a láncos csörlővel. Ezelőtt ötven évvel még minden sorompó így működött, aztán átalakították őket automatikus működtetésűre, a sorompó felé közelítő és aztán távolodó vonatok vezérlik azokat, így egy teljes szakma, a baktereké szűnt meg egyetlen emberöltő alatt!

Nógrád pici vasútállomása

Pontosan érkezett a vonatom, végigcsattogtam vele a dombok között a Morgó-patak völgyében, keresztezve azt az utat is, amelyen lejöttem a Nagy-Kő-hegyről, aztán Vácon gyorsan váltva a Nyugatiba tartó zónázóra öt előtt pár perccel már meg is érkeztem vele Budapestre. A városon átvágva hatra értem haza.

És hogy folytatom-e az Országos Kéktúrát? Még nem tudom, de jó volt beszélgetni Magyarkúton a kis debreceni kéktúrázó társasággal, látni jókedvüket, hallgatni az élményeiket. Mintha akkor megmoccant volna bennem valami, de hogy mi, azt még nem tudom pontosan. Mindenesetre még a tavasszal folytatni szeretném az utat Szendehelyről indulva a Cserhát dombjai között. Aztán majd meglátom...

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!